Lélekvesztő

Ültem a híd peremén és néztem, ahogy a test komótosan csorgott lefelé a Dunában. Kecses árnyak úsztak az egyik oldaláról a másikra kíváncsi távolságtartással. Néhány hal közelebb oldalazott, talán még csipkedték is a tetemet, aztán szétrebbentek. A sápadt bőr felpuffadt, jól láthatóan kezdett már zöldülni a könnyed, nyárias öltözetből kilátszó felületeken. A göndör tincsek felriasztott medúzaként lebegtek a fej körül. A felpüffedt arcon a száj vértelen résként tátongott, a fogak, mint apró kavicsok villantak elő. A sötét szemek tágra nyitva meredtek felfelé, úgy tűnt, mintha a tekintetem keresné.

Lassan közeledett felém. Huszonöt méter, húsz, tizenöt. Keze üdvözlésre emelkedett, aztán lemondóan intett csupán. Kissé előre dőltem, hogy jobban lássam a mozdulatot, ám ahogy a híd alá ért, rájöttem, csak az örvénylő víz játszott velem. A pillér tövében átcsapott fölötte egy hullám, majd egyik pillanatról a másikra nyoma veszett.

A vasszerkezet egyik összekötőjén ültem, onnan figyeltem a hullámok ritmusos loccsanását. Alig tíz méter választott el a víztől és közel nyolcvan méter a parttól. Végignéztem a szélesen hömpölygő folyamon. Szemben mélykékbe fordult az ég alja, ahogy a nap átbukott a láthatár peremén. Kétoldalt az utcavilágítás sárga fényei tükröződtek a fodrozódó vízen. A hullámokon erőtlen fénysugarak csillantak, mielőtt átadták helyük a Bazilika felett előbukkanó telihold ezüstös ragyogásának.

Komótos csörömpöléssel biciklisek tekertek a Prímás-sziget felé. Naftalinos illat lebbent, mellé dohánytól érlelt monoton asszonyi hang társult. Elképzeltem a maga elé meredő kisöreg arcát. Biztos nem ilyennek képzelte a békés nyugdíjas éveket. Néhány perccel később egy népesebb csoport ért fölém. Sörszagú leheletek keveredtek többfajta parfüm csábító pézsmaillatával. Kijjebb húzódtam és felnéztem a hídra. Női cipők kopogása közeledett felém, aztán elhalt, ahogy háttal a korlátnak dőltek. Spicces vezényszó harsant, éles fény villant, majd a csoport a maga hányaveti tempójában tovább indult a déli part felé.

Szerelék csobbant a csillámos tarajú fekete hullámok között. A közeli a stég deszkái súlyos léptek alatt nyikordultak. A horgász vaksin hunyorgott bele a szürkületbe egy hosszú pillanatig, aztán elégedetten biccentett magának. Letette a botot, gondosan megigazgatta, aztán rendezgetni kezdte maga körül a felszerelését. Kimérten mozgott a szúnyogriasztó lámpa kékes fényében. Ládikák, dobozkák kerültek elő a feneketlen málhazsákból. Gondos kézzel igazgatta el a szék körül a kellékeit. Utoljára hosszúkás csomagot emelt fel. A haltartó hálóban súlyosan csörrentek az üvegek, ahogy a vízbe eresztette a baloldalon.

A partról középkorú pár figyelte a ténykedését. A férfi szótlanul nézte a horgászt, fejét félrebillentette, kezét zsebre vágta. A nő kisvártatva megsimogatta a párja hátát, aztán halkan mondott neki valamit. A férfi kihúzta magát, kart karba öltöttek, majd andalgó léptekkel indultak a közelben parkoló autók felé.

Kimozdultam a pillér alól. Hosszan nyújtóztam, nem volt miért sietnem. Győrben és Komáromban is eltöltöttem egy jó néhány órát a környék felderítésével, mielőtt követni kezdtem a folyóban komótosan sodródó testet. A köztes településeket igyekeztem mielőbb magam mögött tudni. A vonyító kutyákat meghagytam a félálomban lődörgő újságosoknak és a munkásjáratok lehajtott fejjel csoszogó utasainak. Almásfüzitő szélén elfogott a kíváncsiság, amikor rátaláltam a vörösiszap tároló gátjára. Bűzös mocsárra számítottam, ám csak vörös por ült a teknőkben. A dunai oldalon ameddig elláttam, zöldellő buckák jelezték, hol voltak régen a tárolók. Délen valami megcsillant, kíváncsian arrafelé indultam. A három kisebb nyitott medence után találtam egy nagyot is. A bugyborékoló anyag tetején kopott bundadarab lebegett. Életében épp úgy lehetett kisebb kutya, mint nagyobb macska. Egy jutazsák darabot láttam mellette, biztos nem magától került a maró lébe. Ennél bármi jobb halál. Nem maradtam sokáig, napkelte és a holttest előtt Esztergomba akartam érni.

A part felé indultam a traverzen. Győrben izzadt tenyérrel kapaszkodtam a végzetes pillanatig, Komáromban már ügyesebben vettem az akadályokat, így harmadszorra pedig egész jól kiigazodtam a hídszerkezeten. Könnyedén lépkedtem, karom széttártam. Gyerekkoromban láttam egy cirkuszi artistát, aki így csinálta. Tudtam, hol kell lehajolni, hol kell tenyérnyi helyen araszolni. Körbecsoszogtam a pillér szegélyét, aztán nekivágtam a következő szakasznak, amikor izgatott horkantást sodort felém a langyos szellő.

Mozdulatlanná dermedtem. Kerregni kezdett az orsó, szék csattant a stég deszkáján, aztán nyögés hallatszott. Szinte láttam magam előtt, ahogy a pohos horgász vörösödő képpel szuszog, fárasztja élete nagy fogását, aztán rántottam egyet a vállamon és tovább egyensúlyoztam a part felé. A sétányon női hangra férfimormogás felelt. Kavics csikordult a gyalogúton. Nem láthattam a fák között, mégis biztos voltam, hogy a pár visszaindult a stég felé. Egy régi kollégám kedvenc mondása jutott eszembe: MP. Más problémája. Mindenkinek annyi baja van, amennyit magának keres. Ez jelen esetben ugyanúgy igaznak bizonyult rám, a párra és a horgászra is, bár a zajokból ítélve ezekben a percekben őket jobban érintette, mint engem. Jót szórakoztam a káromkodásokkal tarkított, lábdobogással aláfestett nyögéskavalkádon.

A fattyúpillérnél értem el a partot, innen a szigetről kivezető gyalogos híd felé indultam. A parkolóból egy autó fordult ki, a fénye elől a fák közé léptem. Nem jutottam messzire, a stégen dúló küzdelem láttán megtorpantam. A két férfi és a fejük fölött ívesen hajló bot egyetlen élő kérdőjelet alkotott. Nyögtek és lihegtek, próbálták tartani magukat a súlyos teher ellenében. Kiömlött sör szaga keveredett az öreges izzadság és az olcsó dezodor kesernyés illatával. Az asszony a parton maradt, alig néhány lépésnyire toporgott mögöttük. Feszülten szemlélte a történéseket, ám amilyen gondosan távol tartotta a cipője orrát a partra felfutó hullámoktól, biztos lehettem benne, hogy a világ minden pénzéért sem lépett volna a billegő deszkákra. Elsiettem a fák között, majd néhány méterrel odébb ismét megálltam.

Elnéztem a sötéten mozduló vizet. Bármennyire erőlködtem, nem láttam semmit a damilból, az úszót pedig az első csobbanásnál a víz alá rántotta a láthatatlan tömeg. Kizártnak tartottam, hogy hallal küzdöttek. Azon gondolkoztam, hogyan akadályozhatnám meg, hogy a partra húzzák a hullát. Az öreg pecást simán beugrasztottam volna a vízbe, ha egyedül marad a stégen. Talán még a bottal vívott csatában elmélyülő két férfival szemben is kitalálok valami rémisztőt, amit aztán mesélhettek volna később a haveroknak. Egyedül az asszony jelenléte tartott vissza. Ketyegtek a másodpercek, és az égvilágon semmi ésszerű elterelő hadművelet nem jutott eszembe. Végül nem kockáztattam. A sétányon és a parkolóban őgyelgők között biztos akadt ügyeletes bátor, akit egy sikoly nem elriaszt, hanem közelebb csal. Nem hiányzott a stégre több segítő kéz.

Az idő megállni látszott a partszakaszon. A hullámok lustán csobbantak, a két alak lassított felvételként hajladozott. Álltam az árnyékban és vártam. Vártam, mikor ismerik fel, hogy nem hétköznapi dolog akadt a horogra. Vártam a férfi kiáltását, amivel a feleségét rendőrért küldi. Vártam, mikor szólal meg egy sziréna a közelben.

A damil pattanása helyére zökkentette az időt. Először fel sem fogtam, mi történik, aztán láttam, ahogy a két férfi elvágódott a stégen. Az asszony fellépett a pallóra, aztán vissza a partra. A nyögés és káromkodás szerintem áthallatszott a túlpartra. Nem vártam meg, amíg feltápászkodnak, sarkon fordultam és nekiindultam.

Lassan haladtam a partot követő keskeny betonúton. Az elmúlt napok magánya sötét árnyként telepedett a gondolataimra. Már nem beszélhettem senkivel a döntésemről. Azzal alaposan elkéstem. A gyomorforgató stressz már tovaszállt, a dühös ordításba forduló vita okafogyottá, az ajtócsapkodás pedig nevetségessé vált. Felvillantak a pillanatok, amikor a kérdések helyett vádak, a problémamegoldás helyett makacs ellenszegülés tűnt a jó megoldásnak. A kilátástalanság elkeseredett döntéshez vezetett. A megbánás szánalmasan hangzott ebben a helyzetben.

A vízen fény csillant, odakaptam a tekintetem, ám csak a képzeletem játszott velem. Nem láttam a testet, mégis éreztem, hogy ismét szabadon lebeg tovább a Dunában. Fénylő hátú éjjeli halak rebbentek szét a felszín közelében. Később egy hullámokon pihenő sirálypár kezdte rémülten csapkodni a vizet, felrepültek és sietősen odébbálltak. A part menti fák sorra hajbókoltak, ide-oda lengették torzonborz ágaikat, úgy sutyorogták tovább a szomszédjuknak a hírt.

A Hold derengését napok óta először nem zavarták felhők. Követtem a néptelen sétány betonszalagját a vízműtelepig, majd befordultam a parti utcában. A kutyák gyanúsan egyazon ritmussal ugattak, továbbadták a hírt, idegen mozog a közelben. Nemsokára zengett az egész környék. Fények gyúltak néhány háznál, a lakók káromkodtak, és megpróbálták elparancsolni a kutyákat a kerítéstől. Elszántan lódultam neki, hogy magam mögött hagyjam az általam gerjesztett hangzavart.

A város széli utcákban alig találkoztam emberrel, ha mégis megláttam valakit, azonnal az árnyékba húzódtam. Nyomtalanul érkeztem a városba és ugyanúgy akartam távozni is, azonban ez nem sikerült. Amikor megláttam a pontot, ahol a betonút elkanyarodott a városszéli régi utca felől az új házsor irányába, és ahonnan a folyó mentén már csak poros földút vezetett tovább, megálltam. Fura érzés fogott el, ezért oldalra pillantottam. Egy öregember támaszkodott a kerítésen. A házban nem világított villany, az udvaron sem mozdult semmi. Szótlanul állt, egyenesen rám nézett. Nem állhattam ott egész éjjel, mozdulnom kellett. Biztos voltam benn, hogy nem láthat, mégis végig követett a tekintetével, ahogy elhaladtam a portája előtt. A következő bozótos résznél visszanéztem. Fogatlan mosolyra húzta a száját és sürgetően tovaintett.

Rátértem a földútra, jobbomon a házak mind távolabb kerültek. Az emberi zajokat felváltotta a természet ezernyi motoszkálása. Az első este tősgyökeres panellakóként jót nevettem, amikor eszembe jutottak a városi forgatag elől a vidéki csendbe vágyódó ismerőseim. Minden volt körülöttem, csak csend nem. A fák, a bokrok, a fű folyamatosan mozogtak a langyos szélben. A növények oltalmazó takarásában parányi lábak tucatjai motoszkáltak. Süncsalád vonult el szuszogva a házaktól elkóborolt macska figyelő tekintete előtt. Bogarak zizzentek mindenfelé. A fák közül denevérpár csapott le a felröppenő éjszakai pillangókra. Pár lépéssel odébb felzavart szúnyograj zúgott el mellettem, éjjeli lakomát kerestek. Odébb villogó szemű bagoly huhogott le az egyik fáról az úton átlopakodó rókára. A ritkásan megművelt szántás felől távolodó röfögést és csörtetést hallhattam. A folyó ütemes loccsanásokkal mosta a partot.

Másfél kilométerre járhattam a szélső utcától, amikor több csobbanást hallottam egymás után. Megálltam felmérni, merre tudom kikerülni az éjszakai fürdőzőket. Sikoly és eszeveszett csapkodás szakította félbe a merengésem. Gyűlöltem a gondolatot is, mégis a hangok felé indultam. Akármi is történt a folyón, mindenképp meg kellett néznem, hiszen a napok óta követett test is a közelben járt. A magasan járó Hold segített megtalálni a fák között ügyesen parkoló autót. Vele átellenben keskeny ösvény vezetett a partra, a bokrok mögött széles homokpad húzódott az útról láthatatlanul. Az egyik fűz lombja alatt kockás takaró hevert a meredek partoldal tövében. Körülötte autós hűtőrekeszt, női táskát, és szétdobált ruhákat találtam.

A víz felől nyögést hallottam és léptek zubogását. Egy pucér nő hátrált ki apró léptekkel a folyóból. Görnyedten hajolt a víz fölé, izmai megfeszültek a hátán és a combján. Az árnyékban oldalazni kezdtem, mert bár vonzó volt a vizesen csillogó kerek fenék, éppenséggel más gondolatok kötöttek le. A partra vonszolt test csupaszon világított a Hold fényében. Nem láttam sem a megfakult piros pólót, sem a halásznadrágot rajta. A nő letérdelt a homokra és rázogatta a fekvő ember vállát. A férfi ránézésre jó tíz évvel lehetett idősebb nálam. Borostás álla petyhüdten csüngött, karvalyszerű orrán kövér cseppek gördültek végig. Hasa beesett, sötét szeme az égnek meredt.

A nő félrecsapta haját, fülét rövid ideig a férfi mellkasára szorította. Homlokán mély ráncokat vont az aggodalom, szája pedig vékony vonalat rajzolt hirtelen keskenyedő arcán. Felemelkedett, tenyerét egymáson keresztbe fektette, és egész testével összpontosított. Ritmusosan pumpálta a mellkast, majd hosszan fújta a levegőt a lefittyedt szájba. Négy ismétlés után megállt, ujjait az ádámcsutka melletti árokba csúsztatta. Hajáról víz csepegett a mozdulatlan férfire Nem várt sokáig, konokul folytatta az élesztést. Gyorsan teltek a percek, a mozdulatok lassultak, a felszáradt vízcseppek helyett izzadság gördült végig a lapockák között. Meglepődtem, amikor hirtelen leroskadt a homokra, és tenyerébe temette az arcát.

A férfi arca fölött halvány fénypont jelent meg a semmiből. Úgy tűnt, a test megmozdult, azonban csak a fej billent oldalra. A koponya tetején, rövidre vágott haj alól ujjnyi fénysugár kúszott elő. Szivárványszínnel lüktetett és forgott, közben felfelé araszolt. A fénypont a fej mellé lebbent, megérintette a kígyózó sugarat. Az örvénylő szivárvány gömbbé duzzasztotta a halvány foltot, aztán elhalványult és kihunyt. A formátlanul kavargó köd centiről centire elemelkedett a homokpadtól, nemi jelleg nélküli vázlatos emberi alakot öltött, amit halvány dicsfény fogott körbe. A test fölé lebbent, onnan bámult lefelé. Az arc vonásai épp úgy eltűntek, mint az orr jellegzetes görbülete. Tisztában kellett lennie azzal, hogy mi fekszik reszkető nő mellett, ahogy én is tisztában voltam mindennel, amióta először megláttam a folyóban a testet, tekintete azonban nem mutatott felismerést, vagy érzelmet. Néhány másodperc után elfordult és sebesen emelkedni kezdett a csillagos ég felé.

Irigykedő pillantást vetettem utána, aztán a Dunát vizslattam. Az oszladozó test a közelben járt. Napokkal korábban hatalmamat vesztettem felette, immár a folyó szabta meg a sorsát. Hoztam egy visszavonhatatlan döntést, ezzel hasztalanná vált a világ számára, és az én számomra is. Csípős vizeletszag kezdett terjengeni a levegőben. Elfordultam a folyótól és a még meleg test felé néztem. Nem érdemeltem meg, mégis kaptam egy esélyt, pont, amikor az időm már úgyis fogytán volt. Nekilódultam a homokpadnak, hogy annyi tehetetlenség után végre cselekedjek valamit. Amennyire gondosan kerültem az érintkezést bármely élővel eddig, most éppen annyira határozott mozdulattal fektettem nyitott tenyerem a halántékára.

A nő rémülten csúszott odébb, amikor a test megmozdult mellette. Tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a férfi gyomrára szorított kézzel magzatpózba húzódott össze, majd öklendezni kezdte a vizet. A szemlélődő tétlenség hamar átadta a helyét a tenni akarásnak. Feltérdelt, és a homokra felcsapó víz felett tartotta az erőtlenül lógó fejet.

– Minden rendben lesz! – suttogta rekedtes hangon. – Minden rendben lesz!

Kéz nyúlt fel, megérintette a nő kezét, mire az sírva fakadt. Fél óra telt el, mire a férfi képes volt felállni és a nőre támaszkodva elvergődni a pokrócig. Lehuppant, és némán tűrte, hogy öltöztessék. Egy korty vizet is engedett magába tuszkolni. A hűtőládának dőlt, a zsebéből kocsikulcsot kotort elő, majd fejével az ösvény fele intett.

– Hozom az autót, te csak pihenj addig! – vette el a kulcsot a nő, aztán sebesen öltözni kezdett. – Bemegyünk az ügyletre és megnézik minden rendben van-e!

Végigsimította a férfi sápadt arcát, gyors csókot lehelt a szájára, majd cipőjével a kezében eltűnt a bokrok között.

Hosszan néztem utána, aztán óvatosan felkeltem és lebotorkáltam a hullámok vonaláig. Láttam, hogy a test, amit napok óta követtem, ott hever a homokban, alig pár lépéssel attól a helytől, ahol nem is olyan rég a nő térdelt a halott férfi mellett. Krákogtam egyet.

– Akkor legyen így! – mondtam fennhangon.

Az új hangom mélyebb volt, mint amihez hozzászoktam, a testem magasabb és izmosabb. A felsőbb hatalom, amiben korábban soha nem hittem, kegyesnek mutatkozott. Új esélyt kaptam az életre, és abban a legkevésbé sem érdekelt, hogy mi lesz az ára. Teleszívtam a tüdőm levegővel, aztán hátat fordítottam az előző életemnek és a nő után indultam.

Síri csend

Borgson a helyére csúsztatta az utolsó szikladarabot. Hátrált egy lépést, aztán megszemlélte a két szabálytalan halmot. Sokáig dolgozott rajtuk, gondosan megválogatta a sziklákat, hogy ne sértsék az alattuk nyugvó testeket. Az eredmény lehetett volna szebb, de csupán ennyire futotta az erejéből. Lekapcsolta az övéről a pisztolyt, beállította az energiaszintet, majd a sírok elé támasztott sziklába bíbor lézertűzzel reszketeg betűket vésett. Két név és egy évszám, ennyire futotta a fegyver energiájából.

Felegyenesedett. Néhány pillanatig azon gondolkozott, hogy illene mondani valamit felettük, ám végül elvetette az ötletet. Rövid ideig ott állt a sírok mellett, azonban nem történt semmi. Elkerülte a meghatottság és a gyász érzése is, egyedül a saját sorsa jutott eszébe. Visszaindult az űrhajó felé. Hátrahagyta a burkolatdarabot, amin magával vonszolta a holttesteket. Félúton eszébe jutott egy imatöredék gyerekkorából. Megállt és hátrapillantott. A felvert csillagpor ködként lebegett mögötte, a távoli Nap fényében vöröslő függönyként takarta el a sírokat. Nem tudta rászánni magát, hogy visszamenjen.

Az űrhajó siralmasan nézett ki távolról és a látvány csak romlott, ahogy közeledett. A törzs megroggyanva feszült a szikláknak, az utolsó pillanatban kieresztett támlábak törötten szorultak alá. A tervezők nem számítottak rá, hogy egyszer egy lezuhanó hajótestet kell majd fékezniük a becsapódás során. A főfúvókák helyén éles szélű csonkok meredtek, a motortér a külső tartályokkal együtt szétzúzódott, ahogy a hosszas csúszás során a tehetetlenül sodródó test többször is az útjába eső szikláknak vágódott. A folyékony üzemanyag maradéka ibolyaszín csíkokban rakódott le a burkolatra. A lakórész külső burkolata több helyen behorpadt, de nem szakadt át. A kiszökő levegő megfagyott foltjai egyedül a raktér ajtaja mellett fénylettek.

Borgson felnézte a felderítőhajó maradványaira. Néhány órája még hárman ültek a társalgó asztala mellett. Graff dühös csapkodta az asztalt, mint mindig, amikor a Társaság került szóba.

– Kiraboltuk a Földet, most pedig kiraboljuk a Naprendszert is! – meredt rá vöröslő arccal a pilóta.

Ingut megérintette a Graff kezét, ám a férfi ingerülten lerázta azt.

– Ne nyugtass! Nem tehetek róla, hogy a tisztelt főgeológusunk nem lát tovább az orránál! A Társaság a vérünket szívja, közben semmit sem tesz a nyomorban élő milliókért! – fordult vissza az asztal túloldalán ülő Borgson felé.

A szőke lány is ránézett és megrázta a fejét.

– Legalább neked legyen eszed, Rens!

Borgson nem értette, miért nevezte így a lány, tévedésről azonban szó sem lehetett, hiszen Ingut egyenesen a szemébe nézett az asztal túloldaláról.

– Ti ezt nem érthetitek! – tárta szét a karját. – Én a Földön születtem, nem úgy, mint ti! Nem ismeritek úgy a körülményeket, ahogy én! A Társaság adott reményt a túlélésre, amikor az emberiség már közel volt ahhoz, hogy élhetetlenné tegye a bolygót. Ötven évig toporgott mindenki az űr peremén, mégis egyedül a Társaság mert elszakadni a Földtől. Az alapítók azok, aki belátták, hogy csak a Naprendszert kolonizálása adhat esélyt a túlélésre. Megtették azt a lépést, amit a kormányok nem tudtak, vagy nem akartak megtenni. A kirajzás elkezdődött. Meghódítottuk a Naprendszer belső régióit, most pedig a külső bolygók következnek. Az előttünk álló munkához rengeteg nyersanyagra van szükség, amit az űrben gazdaságosabban kibányászhatunk, mint a Földön, ráadásul további környezetszennyezés nélkül.

– Nekem ne emlegesd a környezetszennyezést! – hördült fel Graff. – Láttad már a kitelepülő újgazdagok marsi városainak a környékét? A hivalkodó palotákból tonnaszám hordják a szemetet a kiszáradt medrekbe. Arra sem veszik a fáradságot, hogy megpróbálják újrahasznosítani, amit lehet! Az erőterek nem a porviharokat tartják távol, hanem a szemetet és a bűzt! Ott folytatják a pusztítást, ahol a Földön abbahagyták!

Ingut hátradőlt és karban fonta a kezét.

– A Társaságot nem azonosíthatod ezekkel az emberekkel! – mondta Borgson, miközben ujját a pilóta mellének szegezte. – Ez ostobaság!

Graff ellökte a geológus kezét, felpattant, aztán az asztalra támaszkodott és úgy ordított a képébe.

– Az ostobaság, hogy nem látod be, a Társaság valójában egy maroknyi kiváltságos ember érdekeit képviseli, akik már nem élnek a Földön. A kisrészvényesek nevetséges osztalékot kapnak, miközben milliárdokat érő aszteroidákat bontunk atomjaikra. Nekik mit sem jelent az egész, hiszen egyetlen gramm fém sem jut le az űrből a Földre!

Borgsonnak eszébe jutott, milyen undorító volt az arcába fröcsögő nyál. Hiába próbált elhúzódni, a szűk helyen ez lehetetlen volt.

– A Föld jobban kezeli az újrahasznosítást, mint a fejlődő kolóniák, ez tény. Az igényeihez mérten nem szorul extra nyersanyagra, amit a magas szállítási költségek miatt amúgy sem tudna megfizetni. A kitelepülés mértékének emelkedésével tovább fog csökkenni majd a fogyasztás...

Graff ismét az asztalra csapott.

– Süket propagandaszöveg! Ha pedig nem vagy ezzel tisztában, akkor nincs is miről beszélnünk!

A pilóta a mosogatóban vágta a poharát, aztán sarkon fordult és kiviharzott az étkezőből. Ingut megrázta a fejét.

– Nekem elegem volt a vitáitokból! Ez volt az utolsó utam veled, Rens! – mondta és a pilóta után indult.

Borgson végigmérte a sziklák közé szorult űrhajót. Graff valamit nem vett figyelembe a belépő szög számításánál. Túl gyorsan, nagy sebességgel közelítették meg a felszínt, és már nem tudta kiemelni a hajót az ütközőpályáról. A vizsgálat pilótahibát fog megállapítani. Gyakorlatilag valóban az történt. Megvonta a vállát és a légzsilip felé indult. Aprókat szökkent, a hátizsák fúvókáival óvatosan korrigálta a mozgását. Nem akarta életének hátralévő óráit az aszteroida körül keringve leélhetni.

A hátsó támláb tövében megállt és körbepillantott. A Tejút milliárd csillaga szépséges ösvényként nyúlt el feje fölött. A töredezett szélű sziklák felett a Nap apró korongja jelezte az otthonhoz vezető utat, ám kivehetetlen formája és tompa fénye az elkeserítő távolságot is megmutatta. Lenézett a kezében szorongatott lézerpisztolyra. A lemerült fegyver már csak egy ártalmatlan fémdarab volt. Belekapaszkodott a kicsavarodott lábba és elhajította a pisztolyt. Ráérősen bámulta, ahogy a fegyver pörögve elveszik az ezernyi fénylő pont közé.

Az arclemezen figyelmeztető jelzés villant, az űrruha tartalékai kezdtek kimerülni. Három lapos ugrással elérte a légzsilipet és megkapaszkodott a keretbe. Belebegett a nyíláson, óvatosan félretolta a leszakadt borítólemezek mögül kilógó vezetékeket. Sok munkával tette működőképessé a zsilipet, nem lett volna szerencsés az ideiglenesen összetoldott és rögzített kötéseket egy óvatlan mozdulattal tönkre tenni. A külső ajtó vezérlőpanelét összetörte egy elszabadult oxigénpalack, a doboz darabjai szanaszét lebegtek a helyiségben. Félrehajtotta a hiányos gombsor fölé barkácsolt műanyag védőpanelt és átbillentette a vészzáró kapcsolóját. A külső ajtó a helyére csusszant, fölötte a vörös jelzőfény villogni kezdett. A sérült panelen lévő visszajelző lámpa pislákolt, aztán elsötétedett.

Borgson elhúzta a száját, amikor sisak kijelzőjén újabb figyelmeztetés villant. Felnézett mennyezeti nyílásokra és látta, ahogy a beáramló levegő odébb sodor néhány lebegő alkatrészt. Nem tudta siettetni a folyamatot. A levegőszivattyúkból kettőt tudott beüzemelni, ennek is örült. Átlebegett a belső ajtó mellé és amint zöldre váltott az épen maradt jelzőfény, azonnal megnyomta a nyitógombot. Meglazította a biztosítógyűrűt, aztán levette a sisakot. Fintorogva húzta fel az orrát. Égett műanyag csípős illata terjengett az egyetlen megmaradt szűrő által átforgatott áporodott levegőben. Ellenőrizte az űrruha karjába épített szenzort, ám az nem jelzett veszélyt. Az első meglepetés után kihámozta magát az űrruhából, aztán betuszkolta a tárolórekeszbe az öltözéket. Az oxigéntartályt és a hátizsákot rákötötte a dokkoló állomásra, majd gondosan ellenőrizte, hogy elindul a töltési folyamat. Felhúzta a bakancsát, azonban a mágneseket egyelőre nem kapcsolta be. Kilebegett a romos folyosóra és a vezérlő felé lökte magát.

Az átjáró nyomasztó homálya után a vezérlőbe automatikusan felgyúló fények elvakították egy percre. Bekapcsolta a mágneseket és a ferdén álló padlóra ereszkedett. Szándékosan nem nézett a fal tövében feketéllő vértócsa felé, gyorsan belehuppant az egyetlen épen maradt gyorsulási ülésbe és megpöckölte az ablakpanelek nyitógombját. A plasztacél burkolat zajtalanul mozdult oldalra, de aztán megakadt. A motor erőlködve küzdött néhány másodpercig, majd amikor az automatika átkapcsolt zárásba, Borgson megállította. Lekapcsolta a lámpákat és kibámult az ablakon.

A kutató űrhajó orral csúszott fel a sziklákra, így beláthatta az aszteroida nappali oldalát. A 77 Frigga formái az űrből nézve egy folyami kavicsra hasonlítottak, a szép lekerekített éleknek közelről nézve viszont nemigen akadt nyoma. A megcsavarodott sziklák között mély hasadékok húzódtak, a vastag csillagpor alatt pedig mindenütt olvadt vas–nikkel buckák rejtőztek. Borgson felállt, és nekitámasztotta homlokát a meteorbiztos ablaknak.

A kezdetleges sír hosszú árnyékoz vetett a sebzett féregként kacskaringózó nyom végén. Nem rajta múlt, hogy nem ő került a kövek alá. A kabinjában készülődött a leszállásra, amikor a váratlan irányváltozás a falhoz vágta. Kábán tért magához, szeme előtt homályos foltok ugráltak. Teste összevissza rángatózott, csak hosszú másodpercek küzdelme után engedelmeskedett az akaratának. A kommunikátora szerint alig néhány percig volt eszméletlen, mégis valahogy sokkal hosszabb időnek tűnt.

Graff-ot a helyéről kiszakadt pilótaszékében találta, feje hátborzongató szögben fordult oldalra. A tágra nyílt szemek vádlón meredtek rá, amikor belépett a vezérlőbe. A pilóta keze a mellkasába fúródó fémdarabot markolta. Borgson kihátrált a folyosóra és Ingut keresésére indult. Az orvos–technikust a mennyezeti panelek közül lelógó kábelkötegek között találta. Közel egy órájába telt mire rétegenként lefejtette róla a nyakára tekeredő vezetékeket. Az elkékült arcú holttestet behúzta a közeli raktárba, aztán erőt vett magán, és visszatért a vezérlőbe. Kiemelte Graff hulláját a fal tövében heverő székből és Ingut mellé fektette. Társak voltak a mindennapokban, társak voltak halálukban is.

Nem tudta rászánni magát, hogy lezárja a szemeket, ezért nekilátott végigtúrni a tároló rekeszeket. A raktárban a mintavételezéshez használt eszközökön kívül nem sok mindent talált. Az egyik műszercsomag védőhuzatát használta végül szemfedőnek. Nem érezte magát jobban, de legalább megtette, amit tudott. Végignézett magán. Graff vére feketéllett a ruháján és a kezén. Vákuumzsákot vett elő, belegyűrte a levetett overallját, majd az egyik rekeszbe gyömöszölte a csomagot.

Kifelé indult, amikor égett hús bűze csapta meg az orrát. Összegörnyedt és öklendezni kezdett. Zihálva kapkodta a levegőt. Tenyerét a halántékának nyomva próbált enyhíteni a fájdalmán. Halántékán vészterhes ritmusban lüktetett az ér.

– Rens, hé, Rens! – hallotta.

Felnézett és egy folyosón találta magát. Hátrahőkölt a felé csapó lángoktól. Fojtó illatok vették körül, olvadó műanyag és égő hús szaga marta a torkát. Sikolyokat hallott a távolból, segélykiáltásokat, majd tomboló tűz moraját. Homályosan látta, ahogy valaki felé tántorog, azután összeesik mellette. A hőség egyre közeledett, mígnem a lángok elérték a ruháját. Érezte, ahogy a tűz belemart a húsába. Felüvöltött. Elkínzottan vonaglott, míg végül hűsítő cseppeket zúdultak a felforrósodott bőrére. Egy ormótlan alak hajolt fölé.

– Rens, hé, Rens! – szólította meg. Felemelte a fejét, mire elsötétült körülötte a világ.

Borgson reszketett, amikor magához tért a raktárban. Lassan mozdult, még érezte tagjaiban a roham görcsét. Térdre küzdötte magát, bekapcsolta a mágneseket, aztán a falnak támaszkodva felegyenesedett. Melegséget érzett az arcán, ahogy odanyúlt megdermedt cseppeket tapintott az ujjaival. Kitántorgott a helyiségből, gondosan bezártra az ajtót, azután a szobája felé indult. Minden lépésnél próbált valamibe kapaszkodni, miközben nehéz fejjel küzdött a szédülés ellen.

A kabinjában nagyobb káosz várta, mint amire emlékezett. Odébb tolt néhány útban lévő holmit és beoldalazott a parányi fürdőbe. A tükörből sápadt arc tekintett vissza rá, azonban égésnek nyomát sem látta. Szeme alatt mély táskák húzódtak, arcának jobb oldalán pedig egy ujjnyi, vágott szélű seb. Közelebb hajolt és megvizsgálta a sebet. A piperepolc felé nyúlt, a borotválkozás utáni fertőtlenítőért, azonban keze csak a levegőt markolta. Először lehajolt, majd négykézlábra ereszkedett, átvizsgálta a helyiséget. Nem találta sehol, pedig biztos volt benn, hogy jól emlékszik.

Ingut már nem tudott segíteni, egyedül kellett ellátnia magát. Felállt és kióvakodott a kabinból. Graff ajtaja előtt megtorpant egy pillanatra. Némi habozás után belátta, nincs értelme, hogy továbbra is sérthetetlennek tekintse halott társa magánterületét. Hosszasan kutakodott a pilóta szobájában, eredménytelenül. Ingut ajtaján már csak kíváncsiságból nyitott be, ott sem talált semmi használható szert.

Nem ment vissza a saját kabinjába. Kivett egy nedves törlőt a leszakadt ajtajú rekeszből és nekilátott kitisztítani a sebet. Arca megrándult még mielőtt a sebéhez ért volna, de nem érzett fájdalmat, csak tompa nyomást a felduzzadt bőrön. Értetlenül bámult saját grimaszára, miközben keze magától tette a dolgát. A gyűjtőbe dobta a törlőt, aztán végigsimította az arcát. A seb már nem vérzett. A bőre puha volt, meleg és a seb kivételével tökéletesen sima, mintha csak néhány perce borotválkozott volna utoljára. A mosdóra támaszkodott, megpróbált visszaemlékezni, mi történt a baleset előtt, azonban akárhogy erőlködött, nem jutott eszébe semmi. Egy sötét alagútba bámult bele, ahol nem akart felbukkanni a várva várt fény.

Borgson megborzongott, ahogy lépés csikordult mögötte.

– Hé, Rens! Mi van veled?

Felnézett. A tükörből egy megégett férfi bámult vissza rá. Nyakán megfeketedett rongycsomó lógott. A felhólyagosodott bőre felfakadt, sárgás folyadék csorgott gennyes könnyként az arcán. A haja csomókban hiányzott, elszenesedett tincsek meredeztek mindenfelé szabálytalan foltokban. Füle mindkét oldalon összetöpörödött és elszenesedett. Egyedül a szeme, az volt sértetlen. A zöld íriszben vörös lángok lobogtak. Nem szólt, cserepesre égett szája hátborzongató mosolyba torzult.

Borgson felordított, kiperdült a mosdóból, aztán hátra sem nézve kiugrott a folyosóra. Az egyik leszakadt falpanel mögül kiálló csövet kitépte a helyéről és a feje fölé emelte. Várta, hogy az égett arcú férfi kilép Ingut kabinjából. Várta, hogy lecsaphasson a soha nem látott rémálomra. Sokáig állt mozdulatlanul. Egy idő után fájni kezdett a karja. Leengedte a csövet és szemét végig a kabinajtón tartva behátrált a saját szobájába.

Néhány órával később a csövet szorongatva ébredt a sarokban. Nem emlékezett rá, hogyan zárta be és torlaszolta el az ajtót, ahogy arra sem, hogy bugyolálta körbe magát a takaróval. Sokáig hallgatózott az ajtónál, mielőtt kióvakodott a kabinból. Végigkutatta az űrhajó minden elérhető zugát, de nem találta a megégett arcú férfit. A raktárban ellenőrizte a két holttestet is, azonban sem Graff, sem Ingut arcán nem talált égett nyomokat. Az elszürkült arcokat látva rádöbbent, nem tarthatja őket sokáig a lakótérben.

A vészhelyzeti kézikönyvet a vezérlőpult egyik rekeszében találta meg, miközben működő jeladó után kutakodott. Hosszú percekig lapozta megbabonázva a műanyag lapokra nyomtatott kötési rajzokat, az indítási listákat és az aprólékosan kidolgozott hibaelhárítási terveket. Soha nem jutott eszébe korábban, hogy a digitális világban léteznek még hagyományos könyvek. Ismerte a betűket és a szavakat, ám a szakzsargonnal teletűzdelt mondatok zagyvalékából alig értett valamit. Dühében először elhajította az összefűzött iratcsomót, ám néhány óra múltán ráeszmélt, hogy túlélése kulcsát rejthetik a sorok. Elrágott két koffeintablettát, aztán kikereste az áram- és oxigénellátás ellenőrzőlistáit.

A pilóta szobájában talált szerszámokat és műszereket, azokkal látott munkához. Lassan haladt, mindent többször átolvasott, mielőtt hozzányúlt volna. Egy oxigéntartály maradt épen, a hozzá tartozó szűrőberendezés újraindítása okozott némi problémát, ám végül sikerült átkötnie a hibás szakaszt. Az elektromos hálózattal több gondja akadt. A kiszakadt motor miatt a mágnesrezonanciás telepek maradék energiájára korlátozódott a tartalék, így ahol lehetett, a vészvilágítást is kiiktatta. Felderítette a lakórészben található zárlatos szakaszokat, és leválasztotta ezeket. Bízott benne, hogy a tüzet sikerült megelőznie ezzel.

A holttesteket a raktérbe akarta átvinni, a súlyos ajtó azonban nem mozdult. A világítás pislákolni kezdett, ahogy a szervók felsivítottak az erőlködéstől. Átnézte a rajzokat, kimérte az áramköröket, végül leült a fal tövében. Újragondolta a lehetőségeket, aztán a zsiliphez telepedett át. A helyzet először reménytelennek tűnt, mégis az maradt az egyetlen kiút. Az elektronika messze bonyolultabb volt, mint amit korábban látott, ám, ahogy jobban belemerült a munkába, minden szakasz után átláthatóbbá vált a következő lépés. A sikeres kamrateszt után nem akarta kísérteni a szerencséjét ezért sietve túlesett a gyászos feladatán.

A Frigga elfordult, az űrhajó körül megnyúltak az árnyak. A Jupiter szabad szemmel is felismerhető korongja a láthatár alá bukott. Valahol a távolban a Tejút ragyogó sávjában sötét árnyak mozogtak. A kisbolygó övezet szeszélyesen forgó aszteroidáinak egyike alig néhány tucat kilométerre suhant el a felszín felett. Borgson a fűtött rétegek ellenére érzete az űr fagyos leheletét az üvegen, ezért elvette homlokát az ablaktól. Elnézett szirtek felett, árulkodó lángot keresett a csillagok között, de hiába. A mentőegység nem akart megérkezni.

Megfordult és szétnézett a vezérlőben. A radar és rádió mellől vaskos kábelkorbácsok lógtak ki. A két berendezés közül legalább az egyikre szüksége volt ahhoz, hogy valamiféle jeladást tudjon adni a hollétéről. A fémes sziklák közé szorult roncs helyzete sokat rontott a megtalálás esélyein. Egyedül a becsapódás és a csúszás feltűnő nyomai adhattak támpontot a kutatóosztagnak, az is csak akkor, ha éppen a Nap felé fordul az aszteroida. Motorok nélkül a hideg fémtest nem sugározott értékelhető jeleket az infrakeresők számára.

Átpörgette a lapokat, aztán visszatette a kézikönyvet a kábelek mellé. A gondolatai elkalandoztak és nem érzett magában elég erőt újabb aprólékos munkához. Lezárta az ablakpanelt, majd kilépett az ajtón. Bakkancsos léptei tompán kongtak a folyosón, ahogy a kabinja felé tartott. A társalgó előtt megtorpant és benézett. Az utolsó közös ebéd szerteszét heverő nyomai láttán rádöbbent, hogy a baleset óta nem evett.

– Majd később – csúszott ki önkéntelenül a száján.

Meglepte saját hangja. Nem szokott magában beszélni. Elgondolkozva mérte végig a folyosót. Három szürke, jellegtelen ajtó nyílt alig néhány lépésnyire tőle, rajtuk három név. Borgson, Graff, Ingut.

– Ez mekkora baromság – szólalt meg ismét, ahogy elnézte a feliratokat.

Végigsimított a névtáblán és behunyta a szemét. Járt a Holdon, a Phobos-on, a Ceres bázison, hónapokat töltött különböző űrhajókon. Lakott közösségi szálláson, aludt váltásban járó legénység közösen használt ágyán, osztozott más kutatókkal egy szobán, mire munkájával végre saját kabint érdemelt ki a bázison. Bármerre is járt, azt tapasztalta, hogy az űrben élők mindenütt tiszteletben tartották a rendelkezésre álló csöppnyi személyes teret. A földi szokások nagy része értelmét vesztette az űrben.

Megrázta a fejét, majd éppen megérintette a nyitógombot, amikor megdermedt. Beleszimatolt a levegőbe. Lehetetlennek tűnt, azonban az előző nap megismert édeskés illat újból felbukkant. Kétnapi munkával megszabadult a halottak közelségétől, mégis rátört az egész testét megkínzó kínzó fájdalom.

A roham gyorsan, elemi erővel csapott le. Ellépett az ajtótól és a fal tövébe roskadt. Tenyerét a halántékára szorította, próbálta enyhíteni a fejét hasogató lüktetést. Tudta, hogy azelőtt kell mozdulnia, mielőtt teljesen elgyengül, és a rémület átveszi az uralmat a teste felett. Az érzékeit borzoló tűzhalálnál már csak az égett arcú rémlátomásra vágyott kevésbé. Ellökte magát a faltól és bemenekült a kabinjába.

Borgson tompa zajra ébredt. Összehúzta magát a takaró alatt és visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Csörömpölés hallatszott a folyosón. Ajtó szisszent, majd döngve becsukódott. Megborzongott, aztán felült az ágyban. A sötét szobában arra nézett, ahol az ajtót sejtette. Várta, hogy kivágódik és belép Graff, Ingut, vagy az ismeretlen férfi. Eltelt egy perc, aztán egy újabb, ám az ajtó zárva maradt és a hangok sem ismétlődtek. A kapcsoló után tapogatózott. Szusszanva engedte ki a levegőt, ahogy lámpa éles fénye elűzte a sarokban lapuló árnyakat. A rémisztő éjszakai zajok helyett már csak létfenntartó berendezés kattogását hallotta a falak mögül.

Visszadőlt és lehunyta szemét. Nyugalmat akart, a gondolatait kitisztító sötétséget, álomtalan álmot, ahol nem zavarják meg a különös zajok. Egy perccel később felült és kicsatolta magát. Az ágytól a mosdó felé lökte magát. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót, azután nagy levegőt vett és a tükörbe nézett. Nem jelent meg a megégett férfi mögötte és nem hallott újabb hangokat. Megrázta a fejét, majd nedves kendővel áttörölte arcát. Hosszan bámulta a vöröslő heget és a szeme alatti lilás árnyalatú karikákat. Az alvás nem segített, fáradtabbnak érezte magát, mint előző nap.

Oldalra pillantott. A nyugtató doboza ott lebegett, ahol előző este hagyta. Kinyitotta és belenézett. Hét adag maradt. Az első este két kapszulát nyelt le, a második este pedig hármat, a rémálmok mégsem kerülték el. Végigsimított betegesen szürke árnyalatú bőrén. Ingut nélkül nem emelhette a dózist tovább, hiszen nem tudta mi az a mennyiség, ami kiüti. Visszadugta a dobozba a kapszulákat. Valahogy ki kell bírnia még néhány napot anélkül, hogy megőrülne.

Rendbe szedte magát, tiszta overallba bújt, majd kilépett az ajtón. Semmi nem változott, semmi nem mozdult a félhomályba burkolózó folyosón. A leszakadt panelek és a kábelek ugyanúgy lógtak, mint előző nap. A két szomszédos kabin ajtaja is nyitva állt, ahogy hagyta azokat. Megtorpant. Az ajtók mögötti sötétségben bármi rejtőzhetett. Lenézett kezében szorongatott csődarabra. Meglengette a méretes fémdarabot. Képtelen lett volna bárkit megütni, de a hamis biztonságérzet megnyugtatta.

Ellökte magát a faltól. Összeszorította száját, és készenlétben tartotta a csövet. Az ajtók mögött nem mozdult semmi. Kezével fékezte magát a kantin előtt, a padlóra ereszkedett. Bekapcsolta a mágneseket és a vezérlőbe sietett. Felkapta a kézikönyvet és kikereste a kapcsolási rajzokat. A pult oldalát rögzítő csavarokat egy dobozba gyűjtötte össze, az oldallemezt pedig a falhoz támasztotta. Betolta a szervizcsatornába a szerszámosládát, felvett egy fejlámpát, majd beszuszakolta magát a szűk járatba. Módszeresen kereste a D9-es panelt, azonban csak D8-ig talált számozást. Kétszer átnézte az mindkét oldalon a számozást, ám a D8 után az E1 panel következett. Kimászott az alagútból és ellenőrizte a kézikönyvet. Nem talált más kötési rajzot, viszont nem találta a panelt sem.

– Fontos vagyok! Keresni fognak! – csapta le a kézikönyvet Borgson.

Martens koordinátor éppen indulás előtt fejtette ki neki, hogy a háromfős csapatban ő a legértékesebb személy. A csillagászok felkutatták a bányászat számára szóba jöhető kisbolygókat, azonban egy gyakorlott geológus helyszíni elemzése nélkül a Társaság a kisujját sem mozdította. Egy bányászkolónia áttelepítése nem kevés munkába és pénzbe került. Csupán a színképelemzés eredményeire hagyatkozva útnak indítani több száz embert és milliárdokat érő berendezéseket, felelőtlen döntés lett volna, amit senki nem engedhetett meg magának. Kevés geológus hagyta el a Földet, ezért az öt év terepi gyakorlata egyedülállóan értékessé tette a Társaság számára. Martens személyesen intézkedett a Ceres bázisra helyezéséről. Saját szobát és labort kapott, fontos emberré vált.

Leült a pilótaszékbe és maga elé meredt. Megmentetik, kerüljön bármennyibe is a Társaságnak. Neki csak türelmesen ki kell várni, míg eljönnek érte.

– Halott vagy, Rens! Senki nem keres! – szólalt meg egy hang.

Borgson a pultra lerakott cső után kapott. Megfordult, ám sehol nem mozdult senki. Kilépett a folyosóra, egy pillanatra megtorpant, azután üvöltve vetette magát a zsilip felé mozduló árny után. Léptei dübörögtek a fémlapokon. Kikerült egy mennyezetről lelógó kábelköteget, majd átugrotta a falból kiálló roncsokat. Beütötte a kezét valamibe, de nem lassított. Utol akarta érni az égett arcú potyautast, aki megkeserítette az elmúlt napját. Ki akarta kérdezni, miért nevezi folyton Rensnek, mikor az ő neve…

Rémülten állt meg. Nem emlékezett a keresztnevére. Borgson. Egy név, ami ott virított az overallján, ennyi volt ő. Ahogy jobban belegondolt, sem Graff, sem Ingut keresztneve nem jutott az eszébe.

Az árny a zsilip előtt villant.

Borgson új lendületet vett. El kellett kapnia a férfit, mielőtt bezárkózik, és szkafandert húzva elhagyja az űrhajót. Talán szerencsésebb megoldást lett volna, ha végképp megszabadult volna tőle, de akkor a kérdések ott maradtak volna megválaszolatlanul. Félig kikerülte az utolsó akadályt, amikor a bakancsa elakadt és beesett a magas küszöbön keresztül a kamrába. Vállával beleütközött a belső ajtószárnyba, a cső kirepült a kezéből. Hadonászva megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát. Ijedten kapta el a kezét a külső ajtó törött irányítópanelétől, ám elkésett.

Borgson megpördült a tengelye körül. A belső ajtó a helyére csusszant, az ajtó felett a fény vörösre váltott. Egyedül volt a helyiségben, az égett férfinak színét sem látta. Becsapták az árnyak, becsapták a hangok. Megőrült, és most meg fog halni.

A tároló felé lökte magát. Két gyors mozdulattal lekapcsolta a szkafandert a töltőről. A levegőben átfordult, lerúgta bakancsát, aztán kirángatta a rekeszből az űrruhát. Megpróbálta egy lendülettel magára húzni a szkafandert. Feje nagyot koppant a rekeszen, ahogy a rosszul sikerült mozdulat után átpördült. Káromkodva megkapaszkodott és újra elkezdte az öltözködést. A nyomás folyamatosan csökkent, ám egyelőre nem érzett belőle semmit, még a füle sem pattogott, ahogy szokott. Becsusszant az űrruhába, aztán lenyúlt, hogy megigazítsa a rögzítő csíkokat a csizmánál. Vércsepp lebegett el mellette. Maga elé emelte kezét és kíváncsian nézte a háromszög alakú sebet. Így nem tudott kesztyűt húzni, nem vérezhette össze a szkafander belsejét.

Megigazította a hátán a szerelvényt, majd a kapaszkodókat használva áthúzta magát a belső ajtóhoz. Letépte az elsősegélydoboz gyorszárát és beletúrt. Elkapta a tovalibbenő sebtapaszt, a sérült kezének hüvelykujjára akasztotta a tekercset és lehúzott egy csíkot. Mozdulata megakadt, ahogy a sebre nézett. Óvatosan maga elé emelte a kezét és felhajtotta a felszakadt bőrt. Nem érzett fájdalmat, a vérzés pedig elállt. A vöröslő hús alatt fém ízületek mozdultak, ahogy összezárta öklét.

– Ez nem lehet igaz! – mondta, ahogy meglátta a feliratot – Borg & Son 003.

A kábelek közé esett csődarab körül szikrák villantak, a külső zsilip felett zöldre váltott a jelzés. Nyílni kezdett az ajtó. Borgson a sisak után nyúlt, aztán mégis hagyta tovább lebbenni. Kilépett a felszínre, leguggolt és belemarkolt a porba. A homoknál finomabb szemcsék lassan kiperegtek a megmerevedő ujjai közül. Megpróbálta kinyitni öklét, de a fém ízületek már nem tudtak elég erőt kifejteni a kőkeményre fagyott szövet ellen. Felnézett az égre. A csillagok soha ilyen fényesen nem ragyogtak rá.

A kommunikátor diszkréten megrezzent a férfi kezén. Álmosan silabizálta a számot, aztán kibújt a felesége mellől, és kiosont a nappaliban. Felkattintotta a kommunikátort, de nem adott képet.

– Martens!

– McCoy ügyeletes tiszt – mutatkozott be a hívó. – Elnézést, hogy felébresztettem koordinátor, de a kutatócsapat megtalálta a lezuhant űrhajót a Friggán.

– Túlélő?

– Nincs uram.

– A kísérleti egység megsemmisült?

– Fizikailag nem, de űrruha nélkül kisétált a felszínre. A szerves részek elpusztultak, a memória implantátum pedig belefagyott az alany agyába.

Martens néhány lépést sétált a kanapé előtt, közben elgondolkodva hallgatott.

– Itt van, uram? – kérdezte McCoy egy idő után.

– Persze – biccentett bele a félhomályba Martens.

– Milyen utasítást továbbítsak a mentőcsapatnak? – kérdezte az ügyeletes tiszt.

Martens megvakarta az állát.

– Végezzék a munkájukat az előírás szerint!

– Igen, uram! – tisztelgett McCoy.

– Még valami, McCoy! Szóljon oda dr. Kostanskynak, hogy ez a másolat is kudarcot vallott. Reggel várom az irodában!

– Meglesz, uram! Jó éjt!

– Jó éjt.

Ami nem változik

– Hogy vagy? – kérdeztem a páromat, amikor belépett az ajtón.

Nem felelt, csak biccentett. Felakasztotta foltos kabátját az ajtó mellé, hozzám lépett és átölelt. Hajában tucatnyi ősz szál keveredett, amióta nem találkoztunk. Jól ismert illatába az utazás izzadságszaga vegyült.

– A gyerekek? – nézett fel rám kis idő múlva.

– Ma érkeznek a haditáborból – feleltem halkan.

Nem mozdultunk, csak álltunk a szűk folyosón kéz a kézben. Ismét szerencsénk volt. A kötelező munkaszolgálat nemegyszer örökre szétszakította a családokat. Korunkból adódóan sok mindent láttunk már, azonban nem beszéltünk ezekről, ahogy az érzéseinkről sem. Tulajdonképp nemigen beszélgettünk egymással. Az évek során kialakultak köztünk azok az érintések, pillantások, mozdulatok, amikkel el tudtuk mondani a gondolataink anélkül, hogy a hallgatózó fülek tudomására hoztuk volna ezeket. Talán ez volt az, amiért még együtt lehettünk.

Emlékeztem rá, hogy a szüleim sem beszéltek sokat. Előttem biztos nem. Szinte némajátéknak tűnt az életünk. Apám „selejt” volt. Egy férfi, akire a sereg nem tartott igényt. Kisgyerekként csak a szürke haját, és fáradt szemét láttam, és nem értettem, miért mutogatnak ujjal rá nevetve az osztálytársaim. Esténként mindig bejött a szobámba, magához ölelt, ám soha nem szólt hozzám egyetlen szót sem. Halkan mozgott, halkan beszélt, mintha nem akarna másokat megzavarni a létezésével. Megjegyzés nélkül olvasta végig a kijelölt haditudósításokat, úgy tűnt semmit nem jelent neki a háború. Anyám folyton dolgozott. Napközben a gyárban, azután otthon. Általában akkor találkoztunk, amikor egy tál ételt tett elénk az asztalra. Gyűlöltem a főztjét. Mindig ugyanazt ettük, persze az élelmiszerjegyekkel nemigen lehetett válogatni, ez azonban engem nem érdekelt. Ízeket akartam, valami mást, mint amit adni tudott. Eleinte szóvá tettem ezt, aztán inkább hallgattam, mert láttam az arcára kiülő fájdalmat.

A hadi táborban mindig jó ételt kaptunk, ezért önként jelentkeztem a bentlakásos hétvégékre. Inkább vállaltam a fárasztó kiképzést csak, hogy valódi húst kaphassak a tányéromra, ne valami ízetlen fehérjepótlót. Anyám gyakran sírt, amikor elmentem otthonról. Először nem értettem. Azt gondoltam, hogy valami baj van, csak nem meri elmondani. Évek teltek el, mire rájöttem, szeretett és fájt számára, hogy nem mondhatta el, mennyire hiányzom neki. Apám nem sírt soha, ő megtanulta elrejteni az érzelmeit. Néhányszor meglestem őket, amikor némán ölelkeztek a konyhában. Gyerekfejjel még zavart, hogy nem vonnak magukhoz, de később megértettem, érzelmeknek nincs helye háborús időkben.

A hadiállapot áldozatokat követel mindenkitől. Ebben éltünk, ebben hittünk. Tanultunk, dolgoztunk, kiképzésre jártunk, amikor parancs érkezett költöztünk. Az embereket oda vezényelték, ahol nagyobb szükség volt a munkáskézre. Mindenki tette, amit elvártak tőle a győzelem küszöbén. A családok csak addig maradtak együtt, amíg a haza szolgálata mást nem követelt. Hírt lehetetlen volt adni magukról. Senki nem ismerte a szomszédját, senki nem bízott a munkatársában, így aztán senki nem szervezkedhetett az állam ellen. Ma még ez volt a szomszédod, holnap más, ma még ez volt a padtársad, holnap más. Épp úgy ülhetett melletted egy becsületes honpolgár, mint ellenséges ügynök.

Tucatszor költöztünk alig néhány év alatt, ami nekem gyereknek nagy öröm volt. Fél napokat utaztunk lezárt furgonokban, azonban az újdonság lehetősége soha nem hagyott pihenni. A szürke házak ismerős tömbökbe összezsúfolva sorakoztak mindenhol, én mégis izgatottan rohantam fel az új otthonunkba, miközben szüleim még a porba ledobált csomagokkal bajlódtak. Az egyik lakás úgy nézett ki, mint a másik, a berendezés is egyformán kopott volt mindenütt. Az utcák porosak, a boltok ismerősen üresek, az iskolákban az egyenruhák foltosak voltak. A városok elrendezése és a negyedek számozása unalmasan ismétlődött, mégis mindig találtam felfedezni való helyet az utcákon és új ellenfelet a haditornákon. Örömmel versengtem azokkal, akikkel még nem kerültem szembe, akiket még nem győztem le.

A háború a víz miatt tört ki és már régóta tartott. Az arcvonal évek óta nem mozdult, kisebb csetepatékon kívül egyik fél sem ért el jelentősebb győzelmet. Megfáradt katonák posztoltak állomáshelyükön és várták az erősítést, mely a végső győzelemhez segítheti csapatainkat. Ahhoz a nemzedékhez tartoztam, amelyet erre csatára készítettek fel. Mi voltunk a leendő elitkatonák. Erre neveltek minket az első iskolai nap óta és megvallom, megtettem mindent, hogy megfeleljek a katonai oktatók elvárásainak. A jegyeim nem voltak jók, a kötelező gyári munkában sem jeleskedtem, de mire végeztem, már két stráf büszke tulajdonosa voltam.

Magabiztosan vártam a sorozást. Ez volt az az idő, amikor sajnáltam szüleim korosztályát. Tudtam, többre viszem majd, mint apám, aki naphosszat állt a gyártósor mellett a többi kiszuperálttal együtt. Éjt nappallá téve dolgoztak úgy, hogy nem látták át mennyire fontos a hazának amit tesznek, és mellette mégis milyen jelentéktelen az életük. Megteremtették mindazt, ami a győzelemhez szükséges, ám a dicsőségből nem részesedhettek. Tisztán láttam, a boldogtalanság a sorsuk része, és ezen csak mi változtathatunk.

Az újoncavató ünnepségen büszkén foglaltam el a kijelölt helyemet a szürke egyenruhás alakzatban. A körülöttem mindenki forgolódott, a családját kereste a tribünön. Vigyorogva intettem apám és anyám felé, ahogy megpillantottam őket. Apám a felhőket bámulta a fejünk felett, anyám fel sem nézett, ölébe ejtett kézzel játszadozott a kiosztott kis zászlócskával. Összeszorult az öklöm. Erre a napra készültem évek óta és képesek voltak elrontani az örömöm.

– Semmirekellők – mondta az egyik srác és a tömegben épp rájuk mutatott. – Egyikük sem érti meg, hogy csak a győzelem a fontos, az egyén élete nem számít!

Legszívesebben megütöttem volna, de csak azért, mert épp a szüleimre mutatott, amúgy igazat adtam neki. Elfordultam és mereven néztem az előttem álló borotvált tarkóját. A többiekkel együtt lélegeztem és mozogtam, a fogadalmat is hiba nélkül mondtam. Nem néztem feléjük, csak amikor a csapat díszmenetben vonult el a vendégek előtt. Láttam anyám vöröslő szemeit és apám megfeszült állkapcsát. Egymás mellett ültek, nem értek egymáshoz, és nem néztem rám. Nem értették, hogy nem veszítettek el engem, amikor egyenruhába bújtam. Búcsú nélkül léptem át a laktanya kapuját.

A kiképzés kemény volt, azonban semmi kibírhatatlan újdonságot nem hozott a haditáborok után. Hat dekád alatt a legjobb katonáktól sajátítottuk el a fegyverek és taktikák használatát. Mindent megtanultunk, amire szükségünk lehetett a győzelemhez a harcmezőn. A kezdeti csínyek és a folyamatos gyakorlatok hamarosan igazi csapattá edzettek bennünket. A nyári napfordulón a végzősök diadalmenetével ünnepeltük a tényleges szolgálatba lépésünket. A morál magasan szárnyalt a kaszárnyában, akár a harci dalaink az alaki gyakorlatok során. Esténként hosszasan tervezgettük, milyen hősi tettel döntjük el az előttünk álló csatát. Magabiztosak voltunk és verhetetlenek.

Két nappal később a század odaveszett.

Maroknyian éltük túl a győzelemre törő támadásunkat a beásott csapatok ellen. A többséggel az ellenség végzett, a megfutamodókat saját tisztjeink lőtték le. Négyen légnyomást kaptunk egy közelben becsapódó lövedéktől. Bajtársaink teste felfogta a szilánkokat. Ájultan, szinte egyetlen karcolás nélkül úsztuk meg a mészárlást. A frontvonal elmozdult, mi pedig fogolyként tértünk magunkhoz.

Napokig ültünk közös zárkába. Nem szóltunk egymáshoz, tartottuk magunkat a kiképzéshez. Kihallgattak, aztán egyesével a hátországba szállítottak. Semmibe vették az Egyezmény. Hadifogolytáborra számítottam, ehelyett ruhát, élelmiszerjegyet, lakást adtak. Kijelölték, hol fogok dolgozni. Ennél jobban nem alázhattak meg egy katonát.

Gyűlöltem mindent, legfőképp az életet. Hónapokig fel se fogtam mi zajlik körülöttem. Leginkább magamba voltam csalódott. Ahelyett, hogy valami bátor tettel megfordítottam volna a csatát és vele a háború menetét, az ellenségnek robotoltam, akár egy „selejt”. Dolgoztam, ettem, hazamentem. Mikor parancsot kaptam, költöztem. Más lakás, más negyed, más város, más munka. Senkit sem ismertem. Idegen voltam az idegenek közt. Bizalmatlanság vett körül. Hiába néztek ki ugyanúgy, mint én, hiába beszéltük ugyanazt a nyelvet, minden pillanatban éreztem, tudják, hogy az ellenségük vagyok, csak nem mernek kikezdeni velem.

Segítség nélkül, nem sokat tehettem. Néhányszor megpróbáltam szabotálni a munkát, azonban mindig rajta veszítettem. Nem pazarolták rám a lőszert. Módszeresen vertek, orvosi felügyelettel. A testem kudarcot vallott, a fájdalom megtörte a büszkeségem.

A második évet töltöttem megalázva idegenben, mikor egy nap döbbentem álltam fel a munkapad mögött. Egy pillanatra azt hittem, megőrültem. Olyan érzésem támadt, mintha álomvilágból ébredtem volna. Már jártam itt, dolgoztam itt. A munkapad, a félig kész fegyveralkatrész, a ruhák, a körülöttem lévők mind ismerősek voltak. Gyerekként ugyanennél a munkapadnál raktam össze egy ugyanilyen alkatrészt, aminek rendeltetéséről akkor fogalmam sem volt. Némán meredtem magam elé. Ott volt a padban a iskolás csínyem nyoma, egy vésés, amiért verést kaptam volna a felügyelőtől, ha észreveszi. De nem vette észre, akkor nem. Utána valaki megpróbálta festékkel eltüntetni, de azt a jelet én véstem a padba évekkel ezelőtt. Ez nem lehetett tévedés!

Körülnéztem a teremben. A körülöttem dolgozók a munkapadra szegezték a tekintetüket. Sehol nem láttam egyetlen kíváncsi oldalpillantást sem. A munkafelügyelő mondott valamit a segítőjének, aztán felém indult. Helyemre rogytam. Próbáltam a munkára figyelni, hogy ne gondolkozzak, de a fejem szét akart robbanni.

Nem emlékszem, hogyan tántorogtam ki a gyárkapun. Fejemben őrült gondoltatok zakatoltak. Mi lehet ez? Egy próba? Egy vicc? Megőrültem talán? Vagy mások ennyire vakok?

Megtorpantam az utca közepén. Megnéztem magam körül minden házat, minden utcát, minden embert. Jártam már ebben a városban. Éltem és dolgoztam itt korábban. A hazám része volt ez a hely, az életem része. Szédelegve ültem le egy padra.

Nem értettem semmit. Most fogságban vagyok? Az ellenség fogságában? Vagy saját hazám tart fogva a sikertelen csata gyalázatos túlélőjeként? Lefokoztak elit katonából selejt gyári munkássá? A fegyveralkatrész, melyet összeszereltem épp olyan volt, mint amit mi használtunk. Pedig a mienk a legkiválóbb a világon. Az ellenségnek nincs ilyen! Ez a büntetésem, mert elbuktam a győzelem kapujában?

Szörnyű kételyek gyötörtek, féregként rágták be magukat a gondolataimba. Belenéztem a mellettem elhaladók arcába, ám azok elfordították a tekintetüket. Legszívesebben ordítottam volna, kihívva a világot magam ellen, hogy megtudjam, mi az igazság.

Van egyáltalán ellenség? Van egyáltalán háború? Lehet, hogy a csatákat a behívott fiatalok egymás ellen vívják és nincs más ok, mint egy látszat fenntartása? Miért van egyáltalán háború? Lehet, hogy csak a fegyverek gyártása és elhasználása a cél? Az emberek rabigában tartása?

Kinek jó, ha a háború fenntartja és eltartja önmagát? Ki látott ellenséget? Ki tudja ki az ellenség? Mindig csak mondták, és képen mutatták! Ki tudja valójában létezik-e! Akár be is csaphattak bennünk!

Be lehet csapni egy egész országot? Egy világot? Lehet ámítani ennyi élőt és feledni ennyi halottat?

Mi másra jó, ha folyton vándorolnak az emberek, ha nem arra, hogy nem ismerhessék meg egymást? Senki nem beszélhetett a gondolatairól, hiszen folytonos bizonytalanságban élt! Mások is rájöttek erre, azonban nem tudták kivel megosztaniuk a tapasztalataikat.

Egy világ, egy földrész, egy ország, egy nyelv, egy nép! Mi ez az őrültség?

Napokig gyötrődtem, és nem tudtam kihez fordulni. Nem ismertem senkit, aki levehette volna vállamról a terhet, vagy eloszlatta volna a kételyeimet.

Az egyik délután beállított a lány. Csinos volt, korombeli. Lesütött szemmel adta át az írásos parancsot. Osztoznom kellett vele a lakáson. Nem tiltakoztam, nem volt értelme. Biztos voltam benn, hogy besúgót akarnak a nyakamra ültetni. Valaki figyelt volna? Gyanították, mire jöttem rá? Vagy csak el akarták terelni a figyelmemet a valóságról?

Nehéz volt ezekkel a gondolatokkal, és vele együtt élnem. Nem tudom, ő mit élt át, én szenvedtem a jelenlététől.

A lakás aprócska volt. Egy fürdő, egy szoba, egy szekrény, egy ágy. Sokáig kerülgettük egymást, próbáltunk minél távolabb lenni a másiktól. Néha mégis szólni kellett egymáshoz és volt, hogy óhatatlanul megérintünk a másikat. Az érzés kellemes volt, hamarosan vágy is csatlakozott hozzá. Mindkét részről.

Már kezdtem megfeledkezni a rémisztő gondolataimról, mikor megtudtam, várandós. Ekkor döbbentem rá egy más szörnyűbb igazságra.

A háború nem változik.

Családom lett. A gyerekeim haditornákra, táborokba járnak, készülnek a seregbe. Gyakran költözünk, városról városra visznek bennünk. Minden évben hónapokat töltünk távoli munkaszolgálaton, és mikor találkozunk, csak annyit kérdünk egymástól: Hogy vagy? Párom nem kérdez, én nem kérdezem, csak ölelem némán, ahogy egykor szüleim tették.

Hatos fokozat

Homlokomat a világűrre nyíló kerek ablaknak nyomtam. Az űrállomás átlépett a terminátoron és megkezdte útját az árnyékos oldalon. Odalenn sötétség honolt.

Megborzongtam. Néhány hete ugyaninnen néztem a Földet. Akkor a városok fényesen csillogó ékköveként sorakoztak a kontinenseket átszelő utak folyamatosan vibráló hálózatához. Most, akárhogy erőltettem a szemem, csak a halvány partvonalakat láttam, azt sem mindenhol.

A tükröződő üvegben Vefton hajlott alakja bukkant fel mögöttem.

– Nem tudsz aludni, Jorn?

Vontatottan beszélt, gondosan formázta a szavait. Haja zsíros csomókban meredezett mindenfelé, sápadt arcán lilás karikákká mélyültek a szeme körüli ráncok.

– Nyugi doki, semmi baj! – néztem felé. – Csak nosztalgiázok.

Szótlanul biccentett, aztán mellém lépett és kibámult az ablakon. Elhúzódtam mellőle, amennyire tudtam. A fertőtlenítő szagát már megszoktam a ruháján, de a pólusaiból áradó bűz zavart. Sokáig nem mozdult, levegőt is alig vett. Azt hittem nyitott szemmel alszik.

– Látom, a Mitsubishi torony még tartja magát – intett széles ívű mozdulattal a halvány fényfoltra Japán homályba burkolózó szigetén.

– Talán – húztam meg a vállam. – Te is tudod, milyen csökönyös népség.

Vefton megmasszírozta a tarkóját, és ide-oda billegtette a fejét. Utáltam, amikor ezt csinálta. Percekig el tudott szórakozni ezzel, miközben hangosan pattogott a nyaka. Érdekelt, mi hozta a kilátóba, ezért próbáltam türtőztetni magam.

– Valami hír? – kérdeztem, amikor már untam, hogy húzza az időt.

– Woggson szerint nincs már miért várni.

– Woggson egy barom – löktem el magam az ablaktól. – Doki, te is láttad az előbb a Mitsubishi torony fényét!

Kihúzta magát, végigsimított a gyűrött overallján, aztán hunyorogva végigmért.

– Woggson el fog indulni. Velünk vagy nélkülünk. A kérdés az, mi csatlakozunk-e hozzájuk?

Hátat fordítottam neki és kibámultam az ablakon. Az állomás sebesen haladt a Csendes óceán felett. Nem mozdult semmi sem a levegőben, sem a vízen. Tudtam, hogy alig több mint harminc perc múlva kibukkanunk a napsütötte oldalon, mégis olyan érzésem volt, hogy a Pokol felé száguldunk.

– Jorn – tette kezét a vállamra Vefton. – Bele kell törődni.

Leráztam a kezét és otthagytam a kilátóban. A néptelen folyosókon a szobánk felé csörtettem. A falak mögött rejtőző gépek zaján kívül semmi nem zavarta meg a csendet. Az ebédlő üresen kongott, ahogy a társalgó is. A kabinajtók többsége lezárva, némelyiken elektronikus pecsét nyoma.

Megálltam az egyik nyitott kabin előtt és benéztem. Ruhák hevertek a földön szerteszét. Az asztalon felborult bögre körül szikkadt folt. A falon holokeretekben mosolygós arcok. Nem tudtam, kik laktak benn, és már nem is számított. Tizenhárom ember, ennyi maradt életben a több mint száz fős személyzetből. Ott voltam az elsők halálánál és néhány perce az utolsó áldozat temetésénél is. Egyedül néztem a kilátóban, ahogy egy fiatal férfi teste felizzik a légkörben. A tűz volt az egyetlen, ami biztosan elpusztította a benne élősködő vírust és a hamvak már nem árthattak a lentieknek.

Az emberiség haldoklott, mi pedig nem tehettünk semmit. A magasban keringve éltük át a pusztító napokat.

Az első jelentések az influenzajárványról az után jelentek meg, hogy ünnepelt űrhajósként körbeutaztuk a Földet. Az évezred felfedezői voltunk, akik saját szemükkel láthatták a Gliese 581c csodálatos világát. Elhoztuk a bizonyosságot, létezik más élhető bolygó a Földön kívül. Az emberek a vállunk hordtak körbe azon a világon. Kiélveztük a siker minden percét. Mindenhol a legnagyobb stadionokat töltöttük meg rajongóinkkal, átéltük azt, amit hajdan a rocksztárok. Vezető politikusok és iparmágnások adtak minket kézről kézre, fogadások tucatjain vettünk részt, online műsorokban szerepeltünk, az utcán pedig farkasszemet nézhettünk vigyorgó önmagunkkal az óriás holoplakátokon. New York volt az utazás első állomása, Tokió az utolsó. Egy perc pihenőt sem kaptunk, a média minden felett elsőbbséget élvezett.

A körút végeztével Kaufman, Ivorsson, Rofelli, Mushcov és Li–huang szabadságot kért és a Földön maradt. Ha ennyit ráért a beszámolókat az utazásról és a terepfelmérésről, akkor néhány napot igazán tölthetnek a családjukkal. Vefton doki nem élt a lehetőséggel, agglegényként jelentkezett az útra, indulás előtt mindenét elajándékozta. Nekem lett volna hova menni, de nem láttam értelmét felszakítani az évtizedes sebeket. Tucatnyi zsenipalántával körülvéve visszatértünk az űrállomásra, ahol az űrhajót hagytuk. Megállás nélkül dolgoztunk. Átvizsgáltuk a Vasököl minden négyzetcentiméterét és kielemeztünk minden csillagközi porszemet, amit találunk rajta.

Dr. Jacobs halálának híre napokkal később ért el hozzánk. Valószínűleg nem ő volt az első beteg, ismertsége miatt mégis őt kiáltották ki alfa esetnek. A fogadóbizottságunk vezetője egy családi túrán lett rosszul. Mire a mentőegység kiérkezett, a magas láztól eszméletét veszítette és úton a kórházba meghalt. A gyorsított vizsgálat egy ismeretlen influenzatörzset talált a szervezetében.

Rofelli keserűen számolt be az eseményekről.

– Idelent mindenki megbolondult. Az Űrközpontot lezárták, fegyveresek vették körbe a területet. Több tucat beteget és hét hordozót találtak az alkalmazottak között, őket elkülönítették a tábori kórházban. Folyamatosan érkeznek a mentők a közelben lakó dolgozók hozzátartozóival. A Járványügy mindenkit ellenőriztet, aki kapcsolatban került dr. Jacobs-szal és részt vett a világ körüli úton. Kaufmant és Ivorssont a repülőtereken tartóztatták fel. Tünetmentesek, ám a biztonság kedvéért karanténba kerültek.

– Mushcov? – kérdeztem a kis franciát a nagyhangú barátjáról.

– Teljes fertőtlenítésen esett át – vigyorgott Rofelli. – Elszokott a szervezete a vodkától, így aztán kisebb alkoholmérgezés lett a családlátogatás vége. Kórházban kezelik a macskajaját. Ezt leszámítva makkegészséges!

– Li–ről van hír? – lépett mellém Vefton. Az ő barátsága a kis kínaival legalább annyira furcsa volt, mint Rofelli és Mushcov kapcsolata.

– Égre-földre keresik. A családja meghalt egy vegyi katasztrófában néhány éve, de nem mondták el neki, amíg haza nem ért. A kínai hatóság szerint zarándoklatra indult. Csak annyi bizonyos, hogy a szállodából elhajtott, az autóját pedig a Huangshan nemzeti park közelében találták meg. A helyiek nem tudják, merre lehet a férfi, aki kék gyászruhában vezette a környéken ritkaságnak számító elektroautót. Ahogy ismerem, bevette magát a hegyek közé, üldögél egy barlang előtt, közben meg fogalma sincs, mi történik a világban!

– Veled mi van? – vettem vissza a szót.

– Egészségesebb nem is lehetnék! Túlestem a vizsgálaton, a gyorsteszt szerint kutya bajom – húzta el a száját a csillagászunk.

– De? – kérdeztem rá.

Rofelli körbepillantott. Majdnem felnevettem. A katonákkal körbevett épületből indított hívást rajtunk kívül legalább tucatnyi ember nézett.

– Valami nagyon nincs rendben. Hullanak az emberek, Jorn – halkította le a hangját. – Az influenza, vagy legyen ez bármi, rendkívül gyors lefolyású. Ahogy én látom, fogalmuk sincs, mit lehet ellene tenni. Az orvosok kimerültek, a katonák idegesek, egy percre sem teszik le a fegyvert. A készleteket éjszaka dobják le quadkopterekről, de a gépek soha nem érintik a talajt. Tegnap lövéseket is hallottam. A katonák szerint csak az egyik Marauderüket járatták. Úgy tettem, mint aki hisz nekik, de nem vagyok ostoba!

Vefton szó nélkül fordult ki a szobámból, nem várta meg a beszélgetés végét. Tíz perccel később múlva Davies őrnagy karantént rendelt el, egyúttal kikapcsoltatta az űrliftet. A következő órákban az orvosi szoba körzetét lezárták, a környező kabinokat kiürítették. A mérnökök megfeszített munkával átkötötték a légszűrőket és önálló energiaellátást biztosítottak a szektornak. A parancsnok a kommunikátoron fegyelmezett, űrhajóshoz méltó viselkedésre szólított fel mindenkitől, amíg az elsődleges vizsgálatok folynak.

Estére meghalt az egyik fiatal mérnök, aki velünk érkezett az állomásra. A földi irányítás felhagyott az órák óta tartó értetlenkedéssel, jóváhagyta a korábbi intézkedéseket. Az állomás vezető orvos az Űrközpontban ragadt, a gyorsteszt kimutatta nála a vírus jelenlétét, így Veftontól várták a teljes körű jelentést a személyzet egészségügyi állapotáról. A jelentés soha nem készült el. A dokit és három segítőjét lefoglalták az egymás után érkező betegek. Az állomáson megállt az élet. A szkafanderbe öltözött beteghordókon kívül mindenki, aki nem volt szolgálatban a szobájába zárkózott, várta a tünetek felbukkanását és közben a Földről érkező híreket bámulta.

– Az Uniós vezetés felkészült a tömeges megbetegedések kezelésére – jelentkezett Kaufman a frankfurti elkülönítőből. – Az Államokból érkezők karanténba kerülnek, és komplex vizsgálaton esnek át. A hangulat kissé feszült, sokan nehezen tűrik a tortúrát, nem értik, hogy miért van erre szükség, de szerintem néhány napon belül lecseng a hisztéria része. Találtak néhány influenzás beteget, de egyiküknél sem mutattak ki semmi szokatlant.

– Mi két embert veszítettünk egyetlen nap alatt, és hét súlyos állapotú betegünk van – szólt át a vállam felett Vefton. – Egy rendkívül agresszív influenzatörzzsel van dolgunk. Az antibiotikumos kezelésre nem reagál. Majdhogynem tehetetlenül nézzük végig a betegek haldoklását. Ez komoly fertőzés, nem nevezhetjük hisztériának!

– Valóban aggasztó, ami nálatok történik, azonban a zárt csoportok fokozottan kitettek a megbetegedéseknek – biccentett a mérnök. – Bízzunk benne, hogy mielőbb megtalálják a hatékony gyógymódot!

A következő napon a híradások szinte egyszerre számoltak be a világvárosokban robbanásszerűen szaporodó megbetegedésekről. Nem néhány elszigetelt eset bukkant fel, hanem százával este össze az emberek a lakásukon, a munkahelyükön vagy éppen az utcákon. Anglia elzárta magát a kontinenstől, de elkésett a blokáddal. Párizsban néhány óra alatt véres lázongás tört ki, Berlinben tömeges karambolok bénították meg a várost. Rómában félreverték a harangokat, a pápa az Angyalvárba vonult vissza. Moszkvában páncélozott csapatszállítók bukkantak fel a fontosabb kereszteződésekben, a levegőben harci gépek köröztek. Delhiben éjjel–nappal égtek a halotti máglyák. Peking lezárta a határait, elvágta Kínát a világtól. Tokióban az öngyilkosságok száma az egekbe szökkent.

A WHO bejelentette, hogy négyesről hatos fokozatra emelete a pandémia–fenyegetés szintjét. Vefton a hír hallatán elfintorodott. Megpróbált eloldalogni, de sarokba szorítottam a kérdéssel, hogy ez tulajdonképp mit jelent. Egyetlen szóval összefoglalta a jelentését: járvány.

Davies átszervezte a szolgálatot, próbálta lekötni az emberek figyelmét, ám ez nem sokat segített a hangulaton. A vírus terjedése napokról órákra csökkent. Néhány kutató a világhálóra publikálta az eredményeit, mielőtt maga is a láz áldozata lett volna. Minden bizonnyal a többi kutatónak akartak segítséget nyújtani, azonban csak újabb pánikrohamot sikerült előidézniük a sikertelen gyógymódok felsorolásával. Az influenzatörzs nem egyezett egyetlen korábban regisztrált csoporttal sem. Fertőzőképességénél csak az alkalmazkodó képessége volt félelmetesebb. Vefton nem tévedett az antibiotikumok hatástalanságával kapcsolatban.

A doki megküzdött minden egyes ember életéért, aki a kezei közé került, és nem az ő hibája volt, hogy alulmaradt. Saját bőrünkön tapasztaltuk mindazt, ami a hírekből felszivárgott hozzánk. A hirtelen fellépő magas láz néhány órán belül leverte a lábáról a beteget. Az izomfájdalmak valódi görcsökkel párosultak. A köhögés fulladási rohamokat okozott. Az erőlködéstől a tüdőben elpattantak az erek és a beteg nemegyszer saját vérében fulladt meg. A fertőzés lappangási ideje változó volt, erősen függött az életkortól és az egészségi állapottól. A fiatalabbak voltak a legfogékonyabbak, az idősebbek szervezete, akik már átestek több időszakos járványon, tovább dacolt a kórokozóval.

Az állomáson pattanásig felszültek az idegek, annak ellenére, hogy az első napok után nem jelentkeztek újabb betegek. A szolgálatot rettegő emberek vették fel, és a légkörben elizzó tetemek látványa Davies elképzelése ellenére nem sokat segített a morálon. Valaki elhintette a pletykát, hogy az űrliftet a Földön felrobbantották, mire elkezdődött a készletek számolgatása. A karantén mellett hamarosan börtönt is ki kellett jelölni a parancsnoknak. Néhány elkeseredett ember el akarta kötni az egyik mentőegységet, hogy a hazatérhessen családjukhoz. Újabb emberek estek ki a munkából, ami tovább rontotta a hangulatot.

Vefton elvétve bukkant fel a kabinban. Arca látványosan megnyúlt, kilókat veszített néhány nap alatt. Világos bőre szürkés árnyalatot vett fel, de nem mertem szólni neki. Serkentőkön élt, alig lehetett hozzá szólni, mert rögtön morogni kezdett. Úgy gondoltam, a csillagközi útnál keményebb megpróbáltatás nem állhat előttünk, de ez a helyzet minden képzeletemet felülmúlta.

– Még nincs vége – mondta egy este kávéval a kezében.

Érdekes arcot vághattam, mert abbahagyta a járkálást. Leült és a hátát a kabinfalnak vetette. Hosszan dörzsölte a homlokát, szerintem a szeménél rángatózó ideget próbálta eltakarni előlem. Nem akartam sürgetni, kivártam, amíg összeszedi magát. Amikor a szeme már nem ugrált, a fejem mellett kezdett bámulni egy pontot. Percekig kerülte a tekintetem, aztán nagy sóhajjal letette a poharat és végre rám nézett.

Ez csak az első hullám volt – jelentette ki. – Eddig a leggyengébbeket döntötte le, és most erőt gyűjt a folytatáshoz.

Megborzongtam. Mindig óvatosan bánt a megállapításokkal, ezért eszembe sem jutott kétségbe vonni a szavait.

– Úgy beszélsz róla, mintha a vírus értelmes lenne.

A doki felnevetett.

– Nem, arról szó sincs! Ilyent eszembe sem jutott. Viszont rendkívül gyorsan mutálódik. Soha nem találkoztam ehhez foghatóval, és ahogy látom, ezt a nálam sokkal tapasztaltabb virológusok sincsenek jobb helyzetben. Nincs megbízható gyógymód, az antivirális szerek használatával pedig csupán mesterségesen kitoltuk a lappangási idejét. Amint sikerül áttörnie a védelmi vonalainkat, újra lecsap és sokkal erősebben. Idefent szerencsénk volt. Az űrbe kiképzett, jó fizikai állapotú emberek kerülnek, így alig haladtuk meg a tíz százalékot a megbetegedésben. Odalent ez az arány elérheti a húsz-huszonöt százalékot is. Mire az első hullám lecseng, a civilizáció közel fog állni az összeomláshoz.

Ülő helyzetbe toltam magam.

– Nem túlzás ez, doki?

Vefton maga elé nézett egy darabig, úgy tűnt, nem hallotta a kérdésem.

– Gondolj csak bele, Jorn – mondta aztán, miközben ismét elnézett mellettem. – Minden negyedik-ötödik ember beteg. Valaki ápolja őket. Jobb esetben egy agyonterhelt intézmény, rosszabb esetben a családja.

– Akkor… – kezdtem bele, ám gyorsan leintett.

– Várj! Egy beteg kiesése tucatnyi ember is leköthet. Nem jelenik meg a munkahelyén, ezért valaki helyettesíti. A legtöbb esetben magatehetetlen, így ápolni kell, szükség esetén szállítani. Ha az egészségügyben vagy közműveknél dolgozott, akkor a kiesése kevésbé pótolható. Az iskolák bezárnak a járványveszély miatt. Az egészséges emberek egy része kénytelen otthon maradni. Amennyiben van már beteg a családban, akkor a fertőzésveszély hatványozottan jelenik meg. Elkülönítésre sem otthon, sem a munkahelyen nincs lehetőség. A tömegközlekedés és szállítmányozás akadozik. A kormányok kénytelenek rendkívüli állapotot bevezetni. Önkéntesekkel, vagy katonákkal kell ellátni a minimális szolgáltatásokat, ha a városok nem akarnak a szemétbe fulladni és éhen halni. A halottakat el kell temetni, ami újabb erőforrásokat köt le. Végtelen körforgás ez, ahol minden újabb érintkezéstől egy újabb fertőzött, vagy hordozó kerülhet ki.

Nem várta meg amíg magamhoz térek a döbbenettől. Belekortyolt a kávéba és felém intett a bögrével.

– Azt hiszed, viccelek, de hidd el, hogy nem! Az első hullám lecsengése után a második hullám a túlélőket tizedeli meg. A vírus erősebb lesz, az emberek gyengébbek. A védőfelszerelések, gyógyszerek a raktárakban hevernek elérhetetlenül. Még ha lesz is orvos, aki képes ellátni a feladatát, középkori körülmények között kell majd dolgoznia. Labor, EKG, CT és röntgen nélkül triviális okokból fognak hullani az emberek. Egyetlen fájós fog húzása, vagy seb elfertőződése halálos lesz majd. A fertőzés miatt újabb húsz százalék fog meghalni. A legnagyobb problémát a megszokott szolgálatatások hiánya jelenti majd. A nagyvárosok omlanak össze először, a vidék még tartani fogja magát, hiszen ott lesz élelem és tiszta víz. A helyzet akkor válik kritikussá mikor a katonaságot már leköti őket a saját betegei ellátása, és kiteljesedik az anarchia. A menekülők éhes sáskarajként járnak be mindent. Nem gondolkoznak, nem terveznek. A holnap nem lesz fontos, csak a napi túlélés. Harcolni fognak mindenkivel mindenért, amit meglátnak, és közben elterjesztik a mutáns kórt a kevésbé fertőzött területeken.

– Lesznek túlélők! – próbáltam tiltakozni a sötét kép ellen.

– Elsősorban azok, akik most is elzárkózottan élnek. Nomád törzsek, bennszülöttek, kis szigeteken élő népcsoportok. Nekik van a legtöbb esélyük az életben maradásra. Együtt élnek a természettel és nem szorulnak rá a technológiára. Képesek változni, ha a körülmények változnak. Ha nem találkoznak menekülőkkel, ők lehetnek az új civilizáció alapítói.

Teljesen kiment az álom a szememből. Vitázni akartam vele, azonban felberregett a kommunikátora. Valamit mormogott az orra alatt és a bögréjét hátrahagyva elsietett. Aznap éjjel alig aludtam valamit.

Reggel az űrből is láthattuk, ahogy vaskos, fekete füst gomolyog San Jose közelében. A cupertinói világtorony égbeszökő csúcsa fáklyaként lángolt a híradások képein. Alig néhány órával később a frankfurti Millennium toronyban tört ki tűzvész. A média alig győzte feldolgozni a percenként érkező híreket. Az Államok és az Unió statáriumot hirdetett, drónok és harcjárművek vettek körbe minden fontosabb épületet. Oroszország az éjszaka folyamán lerohanta Litvániát, Észtországot, Ukrajna és Finnország egy részét. Japán kilépett az Ázsia Szövetségből és felszólítás nélkül lőtt minden repülőre és hajóra, ami a partjai felé közeledett. Helyi háborúk tucatjai lángoltak fel. Politikusok és katonák próbálták kihasználni a szomszédaik legyengülését. India és Pakisztán kölcsönösen atombombát dobtak egymásra. Az afrikai államokban fellángoltak az ősi törzsi villongások. A dél–kínai tengeren négy ország hajói vívtak értelmetlen csatát az égő olajkutak körül.

Stokholmban a reptéri karantén őrségét lerohanták a hírektől megrémült emberek. A kitörési kísérlet közben készült felvételek bejárták a világot. A véres zűrzavart kihasználva sokan megszöktek, a hatóságnak esélye sem volt a felkutatásukra, ezért a szükségkórház fenntartása mellett feloldották a karantént. Ivorssont is elengedték azzal a nevetséges kikötéssel, hogy nem hagyja el a lakhelyét. A mokány elektromérnök háza egy erdő közepén állt, kilométerekre mindentől. Két napjába telt, míg hazavergődött. A házat érintetlenül megőrizte a család, a szélerőmű pedig néhány óra alatt elegendő áramot termelt a rádiózáshoz.

– A katonáktól hallottuk, hogy sorra állítják le az erőműveket és elosztótelepeket. A lecsökkent személyzet nem tudja ellátni a munkát és senki nem vállalja a felelősséget az esetleges meghibásodásokért. A polgári repülés gyakorlatilag megszűnt, az internet kezdetleges szinte esett vissza. A kábelhálózaton még lehet kommunikálni, bár már egyre többször csupán szöveges adatokat tudunk továbbítani. Az utcák tele vannak eldobált elektronikai készülékekkel. Előkerültek a régi rádióamatőr eszközök, aki teheti, azzal tartja a kapcsolatot a környezetével. A statárium miatt alig van mozgás. Idefenn aki tehette napokkal ezelőtt elhagyta a városokat és visszahúzódott a hegyekbe. Közeleg a tél. Néhány hét és a hideg rendbe teszi a dolgokat.

Li–ről továbbra sem kaptunk hírt. Vefton csak a fejét rázta, naivnak nevezett, aztán eltűnt a laborjában. Naphosszat tesztelte a felgyógyultak mintáit. Mivel nem történt újabb megbetegedés, a hangulat felszabadultabb lett. A emberek napok óta először mosolyogtak egymásra és még azt is elnézték, hogy a lábadozó Davies morogva járta körbe az állomást. Fél nap alvás új erőt adott neki. Szerencséje volt, az influenza elkerülte, csak kimerültségtől esett össze a vezérlőben.

Összegyűltünk a közös helyiségben, hogy bámuljuk a képernyőket. Az online adásokból eltűntek a csinos bemondónők, helyettük szögletesen mozgó, rövid hajú férfiak próbálták hangjukat a kamerák előtt. A hírek egyre kevesebb betegről tettek említést. A tervezetten leálló közművek közelgő újraindítása és az orvosok küzdelmes munkája volt mindenütt a téma. Alacsonyan szálló drónok készítettek a siralmas utcaképeket a lassan éledő városokról. Az Államokban felfegyverzett automaták vették át a szolgálatból kiesett rendőrök helyét, másutt szkafandernek is beillő védőöltözetbe bújtatott katonák szorongatták a fegyvereiket. A rend helyreállt a nagyobb városokban, ám Ivorsson északi optimizmusát még nem igazolták a látottak. A doki mellettem ülte végig az adást. Nem kommentálta a felvételeket, nekem meg nem volt kedvem gúnyolódni a korábbi kijelentésein.

Elegem lett a semmittevésből és Vefton savanyú ábrázatából. Átcsusszantam a zsilipen, fellebegtem a Vasököl parancsnoki tornyába. Kicsit egyedül akartam lenni, ám az állomás másodtisztjét találtam a pilótaszékben.

– Azokkal a gombokkal nem érdemes játszadozni, kapitány – mondtam halkan. – Egy rossz mozdulattal halálra ítéli az állomást.

Woggson álla megfeszült, halántékán jól láthatóan lüktetett egy ér.

– Nem vagyok az a zöldfülű, akinek képzel! – húzta ki magát a székben. – Eligazodok a műszerek között.

A mosolyom lesajnálóra sikeredhetett, a szúrós tekintete azonban csöppet sem hatott meg. Davies említette bemutatáskor, hogy genetikailag feljavított helyettese a következő hosszú távú Naprendszeren belüli repülés kiválasztott parancsnoka. A köztük lévő feszültség oka az volt, hogy az expedíciós űrhajó építése még el sem kezdődött, az ambiciózus fiatalember pedig nehezen viselte a várakozást.

Kinéztem az ablakon. Az állomás kettős gyűrűje mögött felbukkant a Hold sápadt korongja. Az Alfa Bázist a napok óta hallgatott, a kínaiak elkülönülő kolóniája pedig a Csiucsuan állomásnak adásain kívül semmire nem reagált. Gondosan összesűrített másodperces adásaikat lehetetlen volt megfejteni. Éltek, de senki nem tudta elképzelni, miben mesterkedtek.

– A Vasököl nem megy sehová – lebegtem odébb, alaposan megvárakoztatva a fiatal férfit.

– A Gliese 581… – kezdte Woggson.

– … elérhetetlen – vágtam a szavába.

Elvörösödött a méregtől és körbeintett.

– Egyszer már megtették az utat.

Kinevethettem volna, azonban nem szolgált rá. Meg sem született, amikor mi elindultunk az ismeretlen felé. Nem ismerte az oda vezető út nehézségeit. Nem feküdt éveket a fémkoporsókban, így soha nem élt át hibernációs rémálmot. Nem javította órákon át a meteor szabdalta burkolatot, nem tette ki magát a motorok másodlagos sugárzásának. A tudása azokra a felvételekre korlátozódott, ahol bíbor mezőket és a kéklő tengereket látott. Felelőtlenség lett volna azt állítani, hogy bármit tudunk a Gliese 581-ról. A saját bolygónkat sem tudtuk kiismerni évezredek alatt, értelmünk csak a kiszipolyozásig ért fel. Alig néhány órát töltöttünk a felszínen, az adatok nagy részét a szondák gyűjtötték be. Az ökoszisztéma alapos kutatásához évekre lett volna szükség. A felcímkézett minták nagy része bontatlanul hevert valamelyik földi laborban. Nem úgy tűnt, hogy a következő időszakban bárkinek fontosak lesznek ezek a hermetikusan lezárt dobozok.

– Túl nagy a kockázat – mondtam végül.

Woggson felnevetett.

– Akár maradhat is.

A Földre néztem. A karibi térség felett hatalmas fehér örvény kavargott. A hurrikán központjában zöldellő szigetet látva Vefton szavai jutottak az eszembe.

– Itt van ránk szükség.

A fiatal tiszt dühösen mutatott ki az ablakon.

– Itt semmi nem vár ránk!

Megráztam a fejem.

– Ez már nem egyének célokról szól, hanem egy faj túléléséről! – mondtam, és kifelé löktem magam. – Gyávaság lenne elmenekülni, amíg bármi esély van odalent a túlélésre! Többet pedig meg ne lássam a Vasököl fedélzetén engedély nélkül! – szóltam vissza az ajtóból.

Az ügyeletem alatt sokat gondolkoztam a viselkedésén. Nem tudtam megmondani, én hogyan reagáltam volna az ő korában erre a képtelen szituációra. Nem ítéltem el, ám biztatni semmiképp nem akartam. Az indítópanelt már napokkal korábban kiszereltem Davies személyes kérésére. Tisztában voltunk vele, hogy nem lehetetlen átkötni a hiányzó részeket, azonban óvintézkedésnek ez is megtette. Szólni akartam az őrnagynak Woggsonról, de ahogy teltek az órák, annyira már nem tűnt fontosnak.

Vefton hajnalban tántorgott be a kabinba. Egyetlen délután leforgása alatt nyolc új beteget került a karanténba, akik közül három állapota a stázis ellenére kritikusra fordult. Nem dörzsölte az orrom alá, hogy igaza volt. Kibújt az overalljából, aztán szó nélkül eldőlt. A feje alig érintette a párnát, máris hortyogott. Fogtam a védőruhámat és kilopóztam a kabinból. Az automatánál teletöltöttem a bögrémet, aztán elvonultam a hidropónikus kertbe.

A halkan szuszogó gépek között friss zöldségillat lengedezett. Már csak a frissen ázott föld illata hiányzott a soha vissza nem térő gyerekkori évekből. Nekidőltem a korlátnak és aprókat kortyoltam a kávéból. Elmerültem a csepegtető berendezésen átkúszó vízcseppek látványában, de közben a Gliese 581c–n járt az eszem. A bolygó ígéretesnek mutatkozott, a légkör annyiban különbözött a földiétől, hogy kevesebb szennyezőanyagot találtunk benn. Bármerre néztünk, pasztell színekben ragyogó növényzet vett körül minket. Érintetlen tájat tapostunk a csizmáinkkal, valahogy mégsem éreztem kedvet magamban ahhoz, hogy alapító atyát játsszak abban a távoli naprendszerben.

Emlékszem, ahogy Mushcov leborult és elmorzsolt pár zsíros rögöt. Lelki szemével kiparcellázott mindent a láthatár pereméig. A csendes folyó partjára pedig odaképzelte a kis orosz falucskát a hagymakupolás templomával együtt. Mögötte állt Li, aki oly szeretettel simított végig a ringó fűszálakon, mint aki azt várta, hogy dalra fakad körülötte a mező. Ivorsson elégedetten hümmögve méregette az évszázados fákat. Nem szólt, de már látta az anyagban a leendő rönkházát. Kaufman és Rofelli soha nem tapasztalt egyetértésben térdig gázolt a folyóba, megfeledkeztek a legelemibb biztonsági szabályokról, miközben a vízi világot szondázták. Veftonnal ketten maradtunk a leszállóegység mellett. Szomorúan nézett rám a sötét szemével, én pedig megértően bólintottam.

A kommunikátor rezgése ébresztett a merengésből. A doki borzas feje tűnt fel a kijelzőn.

– Ágyban lenne a helyed – mondtam köszönés nélkül.

– Davies meghalt – közölte, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy nekem is lehet jó meglátásom.

Megdörzsölte a halántékát, aztán intett valakinek, mielőtt visszafordult volna hozzám.

– Te vagy a rangidős a fedélzeten. Próbáld meg kézben tartani a helyzetet néhány napig! Nekem most van elég dolgom a betegekkel.

Bontotta a vonalat, mielőtt eszébe juttathattam volna, hogy ő volt a Vasököl másodparancsnoka és csupán az asztrogátor. A helyére illesztettem a maszkom, lefújtam a kezem fertőtlenítővel, átküzdöttem magam a túlnyomásos kamrán és a vezérlő felé vettem az irányt. Biztosra vettem, hogy Woggson már el is foglalta Davies posztját a parancsnoki székben. Felkészültem a fenyegetőzéssel tarkított harsány vitára, azonban bíztam benne, hogy nem durvul el a helyzet. Az állandó személyzetet megosztották a történések. Egy részük lebeszélhetetlenül hősként tekintett ránk, pedig láthatták, hogy kimerült emberként éltük át velük ezeket a napokat, a másik részük óvatosan kerülgetett minket, hiszen a fertőzést velünk érkezett a fedélzetre.

Egy űrobjektum üres vezérlőjénél lehangolóbb látványt űrhajós nemigen élhet át. Álltam az ajtóban és néztem a cserbenhagyott konzolokat. A pultok nagy részénél a kijelzőket a statikus villódzás töltötte be. Ökölbe szorítottam a remegő a kezem, aztán tízig számoltam és kiengedtem. Lassan végigsétáltam a konzolok között. Néhány helyen korrigálnom kellett a beállításokon, hogy legalább a minimális rendelkezési szintnek megfeleljünk. A fontosabb vezérléseket átirányítottam a parancsnoki konzolra. Egy ember képtelen megbirkózni egy ilyen komplex rendszerrel, de bíztam benne, hogy valakinek hamarosan megjön a jobbik esze és felveszi a szolgálatát.

Leültem Davies székébe. Külső nézetre kapcsoltam a főmonitoron. Néztem a Föld árnyékából előbukkanó Napot. Naponta tizenhatszor láthattuk azt, amit odalent csak egyszer, engem mégis minden alkalommal lenyűgözött a látvány. Ebből a távolságból a Föld épp olyan békésnek tűnt, akár a Gliese 581c.

Ötven évet töltöttünk távol, ebből negyvenkilencet hiperálomban. Azt hittük alig ismerünk majd a szülőbolygónkra, ám nagyot tévedtünk. Nem lett sem tisztább, sem elfogadóbb, sem etikusabb. A szegények ugyanúgy meghaltak, a gazdagok ugyanúgy meggazdagodtak. Az emberiség elérte a tizenkétmilliárd főt, miközben naponta ezrével haltak élten vagy szomjan emberek.

Az űrkorszak hajnalán Steven Hawking kijelentette, hogy az emberiség egyetlen reménye a túlélésre a kirajzás. A tézis immár nem csak egy elvonatkoztatott tankönyvi tétel volt, hanem valós lehetőség. Eltoltuk a határainkat egy másik naprendszerig. Bizonyítottuk, hogy az embernek van keresnivalója az űrben. Az utazásunkat támogató mamutcégek az éves alatt átszőtték a bolygót csápjaikkal, tornyaikkal kinyúltak az ég felé, de ott elakadtak. Meg sem próbálták megismételni a lehetetlennek tűnő küldetésünket. Amint eltűntek a jeleink a Naprendszer peremén, a gyávák ordítása elnyomták a bátrak hangját. Fél évszázad állt rendelkezésükre, hogy benépesítsék a Naprendszert, ám a Holdnál messzebb nem jutottak. Nagyon úgy tűnt, az emberiség kudarcot vallott.

Lekapcsoltam a külső kamerát és a vészhelyzeti terv szerint nekiláttam átnézni a rendszereket. Nem kellett sokáig egyedül dolgoznom. A belépők némán oldalogtak a helyükre. Láttam, hogy a csendes biccentésem elegendő biztatás volt számukra a munka folytatáshoz.

A rádiókapcsolat a Földdel két nappal később szakadt meg. Az ügyeletes szótlanul lépett be az étkezőbe. A kivetítőhöz ment, bekapcsolta és otthagyott bennünket az utolsó beérkező adás felvételével. A haldokló Berlint eltörölte a felszínről egy orosz atombomba, amire senki nem tudott már válaszcsapást mérni. Kaufman szavait hallgattam, miközben azt figyeltem, hogy Woggson gőgösen végignéz a túlélőkön. Csak elvétve találkozott válaszpillantásokkal, aki nem a képernyőt nézte, az maga elé bámult.

– A járvány beteljesítette sorsát – mondta halkan Kaufman. Alig lehetett megismerni a mocskos ruhában. – Egy új világot teremtett, ahol az embernek már nincs szerepe. Elsöpörte a határokat, eltörölte az egyenlőtlenségeket. Akik még élnek, nem tudják, hogy meghaltak. Hiába állítanak mást a kormányok, összeomlott a civilizációnak nevezett színjáték. Nincs élelem, nincs áram és víz. Túlságosan kiszolgáltatottá váltunk a technológiától. A túlélők magányos dinoszauruszokként kóborolnak a felszínen. Megpróbálják begyűjteni a maradék élelmet, de a közeledő tél elől elfutni nem tudnak. Az utcák tele vannak temetetlen halottakkal és falkába gyűlt állatokkal.

Megtörölte a homlokát és nagyot nyelt, aztán a kamerába nézett.

– A túlélők egymással küzdenek, mintha lenne értelme. Magukban hordozzák a kórokozót, bárhova futnak. A különböző tényezők találkozása újabb variánsokat hoz létre, amitől egy idő után az immúnisak sem menekülhetnek. A Föld-anya úgy döntött, visszaveszi, amit megpróbáltunk elbitorolni tőle.

Köhögni kezdett. Meg sem próbálta elrejteni a vércseppekkel tarkított kezét.

– Induljatok a Gliese 581–hez, amilyen gyorsan tudtok!

Woggson körül gyülekezni kezdtek az emberek. Értelmetlen lett volna ebben a helyzetben vitába szállni vele, ezért kifelé indultam. Vefton az étkező falának támaszkodott és elkapta a karomat.

– Föld-anyának semmi köze ehhez – súgta a fülembe.

Hátrahőköltem a bűzös lehelettől. Soha nem láttam egyetlen kortyot sem inni, pedig körbeutaztatták velünk a világot és folyamatosan tukmálták belénk a jobbnál jobb italokat. Bármit is töltött magába, el kellett volna törni a készítő kezét. A doki dühösen rántott közelebb, ahogy próbáltam odébb húzódni.

– Mi öltük meg őket! – sziszegte közvetlen közelről az arcomba. – Te, én, Kaufman, Ivorsson, Rofelli, Mushcov és Li.

– Részeg vagy – ráztam le a kezét magamról.

– Gyilkosok vagyunk mindannyian! – ordított utánam, aztán lehányta a ruháját.

Woggson kísérte vissza a kabinba Veftont. Vártam, hogy majd mond valamit, de csak biccentett és magunkra hagyott minket. Megküzdöttem vele amíg lerángattam a dokiról a bűzlő ruhákat és lefektettem. Felnézett rám, szeme sarkában könny csillogott.

– A sugárzás – motyogta. – A kurva sugárzás!

– Aludd ki magad!

– Mi hordtuk körbe a Földön a mutáns vírust! – nyögte, miközben betakartam.

– Cssss!

A kilátóban nem akartam, hogy felemlegesse az őrült elméletét, ezért hagytam magára az önsajnálatával és a háborgó gyomrával. Nem hittem neki. Nem akartam hinni neki.

Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy Woggson kabinja előtt kaptam észbe. Visszaléptem két lépést és benéztem a nyitott ajtón. Régen éreztem magam ennyire ostobának.

– Doki, a komphoz! – kiáltottam futtában a kommunikátorba. – Most!

Szó szerint beesett a zsilipajtón. Zártam az ajtót és lerobbantottam a kétszemélyes leszállóegységet az állomásról. Vefton nem kérdezett, elfoglalta magát az ötpontos hevederrel. Begyújtottam a hajtóműveket, aztán gondolkodás nélkül tövig nyomtam a gázkart.

A középkonzolra vetített képen gyorsan távolodott az állomás duplaküllős építménye. A Vasököl a Földdel ellentétes oldalon hagyta el a dokkot és gyorsan távolodni kezdett. Woggson biztos akart lenni a dolgában. A gyorsító fokozatból felcsapó láng végigseperte az építményt. Először nem láttunk semmit, aztán tűz lobbant a főzsilipet a lakómodullal összekötő átjárónál.

A doki színe gyorsan változott, ahogy átfordítottam a gépet. Teljes sebességgel zuhanni kezdtünk a Föld felé. Ő látta a képen a robbanást, ami milliárd darabra szaggatta szét az állomást, engem lefoglalt a sikló pályájának korrigálása. A hővédő kerámiaburkolatot használtam pajzsnak a záporozó darabok ellen, közben azt számolgattam, hogy talán előbb lépünk be a légkörbe, mint hogy a lapok komolyabban megsérüljenek. A szemem sarkából láttam, ahogy Vefton a távolodó űrhajót nézi.

– Túl kevesen vannak. Nem fog nekik sikerülni – mondtam.

Vefton rám nézett.

– Ahogy nekünk sem! – közölte rezignáltan.

A sikló orránál felizzott a levegő. Igazítottam a kormányon.

– Lásd be, jobbak az esélyeink, de te döntesz, doki! Ha úgy gondolod, hogy csak rontunk a helyzeten, akkor más belépőszöget választok.

Rövid hallgatás után felém nyújtotta a kezét.

– Fura egy ember vagy te, Jorn – mondta, majd miután kezet ráztunk, előre intett. – Keressünk egy leszállóhelyet!