Rabláncon

 Jeges fuvallat söpört körbe a templom vén falai között. A gyertyák megrebbentek és még a villanyizzók is elhalványultak egy másodpercre. A kántor a zsoltár közepén ejtette le a kezét a billentyűről, fals hangok csapódtak ide-oda az oszlopok között. Becsukódott az ajtó, a retesz fülsértő nyikorgással csúszott a helyére. Súlyos léptek indultak az oltár felé, a sorok között lassan elhalt minden mocorgás. Az ablak mögött elsötétült az égbolt, az árnyékok eltűntek a padlóról. Felállt a szőr a tarkómon, ahogy a plébános elkerekedett szemében megláttam a sántikáló alakot közeledni.
– Hát szép napot a kedves egybegyűlteknek! – kiáltott az ismerős hang. – Kérem, ne zavartassák magukat! Mintha itt sem lennénk! Fiúk, csak kulturáltan!
 Patás lábak szaladnak szét a templomban. Nyihogó hangok töltötték  meg az áhítatos falakat. Káromkodások harsantak, valami csörömpölve gurult a padlón, aztán ruha reccsent és tompa puffannásokkal tarkított nyögés érkezett az egyik sor felől.
 A plébános elsápadt. Imára emelte a kezét, ám mielőtt megszólalhatott volna, bűzös rongycsomó vágódott az arcába. A ruha önálló életre kelt, eltömte a száját és bármennyire is küzdött ellene, körbetekeredett a nyakán. Pár lépésről figyeltem, ahogy az erek kidagadnak a nyakán az erőlködéstől. Pufók ujjait a rongy alá tolta, ám azok is csapdába estek alatta. Rémületen, kitágult orrlyukakkal vette a levegőt.
– Nyugodjon meg, padre! – koppantak a közeledő léptek. – Semmi szükség a fentiek zargatására! Egy adósságot jöttem behajtani, nem pedig a nyáját kárhozatba vinni!
 Valami nyikorogva súrolta a járólapokat a hátam mögött.
– Hallom a térdek reszketését! Látom, ahogy remeg a szátok! Az oszladozó maszkjaitok alatt féregként tekeregnek a gyáván rejtegetett gondolataitok! – folytatta a hang. – Bűnösök vagytok! Bűnös itt mindenki! Hazugok, csalók, kéjsóvárak, álszent hitetlenek gyülekezete ez a díszes társaság! Enyémek lesztek előbb vagy utóbb, de a mai napon csak ezért a férfiért jöttem!
 Térdeltem az oltár előtt. Nem akartam megfordulni. Néztem a repedezett műanyag vázák alatt a kopott szőnyeg motívumait, a kiszálasodott reverenda alól kikandikáló fekete cipő kopott orrát, az oltár mögött térdelő ministránsok rettegő arcát. Felemeltem a tekintetem a szentségtartó fölötti festményre, hátha megváltást nyerek, a gyermekét tartó Mária helyett azonban csótányok megszálló seregét láttam, ahogy egymáson tapostak a megfakult fakeret szélei között.
 Felvinnyogott az orgona. A kántor tiltakozó hangját gúnyos hangok nyomták el. Lüktető ritmusban kelt életre a hangszer. Fürge ujjak szántottak a billentyűkön, a ritmikusan ismétlődő kvintek mellé pattogó tempójú dallamot szolgáltattak. Szöveg nélküli visító kornyikálás hallatszott a hangfalakból.
– Felismered? – suttogta a fülembe a hívatlan vendég.
 Megcsapott a bűze, ami ott kísértett a boldogságom minden napján. Éreztem, ha begyújtottam a gáztűzhelyt, ha valaki rágyújtott a közelemben, sokszor akkor is, ha semmi logikus magyarázatát nem találtam. Nemegyszer előfordult, hogy éjszaka hideg verejtéktől csatakosan riadtam fel az orrfacsaró szagra. Ilyenkor keményen küzdöttem, elhessegettem a gondolatát is, hogy nem csak álom az egész. Közelebb csusszantam a takaró alatt rejtőző meleg testhez, átöleltem és a finom illata elűzte minden rémképem egy pillanat alatt.
 Az üldöző látomás most valósággá vált. Megkocogtatta a vállam, kényszerített, hogy az ocsmány arcába nézzek. A torkom összeszorult a fekete szemek láttán. Tűz lobogott a mélyben. Sziklákat láttam, melyekhez vérző embereket láncoltak. Saját gyerekeik korbácsolták őket, bőrükből hasított korbácsokkal és minden csapásnál kacagtak. Nyaktilók zuhantak le a magasból, csillogó pengék alól fejek hulltak véres kosarakba. Emberi testrészekből összegyúrt torz alakok feszültek a köteleknek, hogy ismét magasba emeljék a kegyetlen vasakat, miközben mások a helyükre illesztették a fejeket. A szerencsétlenek arcát rémület torzította, tudták, hogy a megváltó halál reménye nélkül sújtanak le rájuk.  Tűzben égő bűnösöket láttam, amint sikoltozva emelték maguk fölé a kezükben szorongatott, dobogó szívüket.
 Engedelmesen fejet hajtottam.
– Igen, megismerem.
 Megszaglászott.
– Igen, ez a csalódottság bűze! – mondta. – Tudtad, hogy meg kell fizetned az adósságot, mégis azt hitted, megúszod ez a pillanatot!
 Könnycsepp gördült végig az arcomon, aztán a kinyújtott tenyérbe hullt. Egyet szisszent és eltűnt, akár a reményem.
 Film pergett a szemem előtt, néztem eddigi, szánalomra sem méltó életem. Rossz helyen születtem, nem várt rám senki, angyalok nem vigyáztak rám. Örök vesztesként vergődtem az élet bonyolult csapdájában. A gyermek éveim alatt megtanultam, hogy lehet hazugságok hálójából maszkot építeni magamnak, hogy boldogságommal áltassam azokat, akik semmit nem jelentettek számomra. Gyűlöletből táplált makacsság vezérelte lépteimet, bármerre indultam. Soha nem fogadtak be egyetlen közösségbe sem, amit nem bántam, mert soha nem értettem egyet senkivel. Látszatra úgy éltem, ahogy a társadalom elvárta a polgárától, ám valójában örök elégedetlenként tengettem napjaim. Százszor elátkoztam gyávaságom, amivel ragaszkodtam a levegővételhez és a szívdobbanáshoz. A hús csábítása legyőzte a vágyat, hogy magam mögött hagyjam a semmirekellő férgektől hemzsegő világot. Cinikus megjegyzéseim védjegyemmé váltak, valamiért mégis akadtak emberek, akik ezt értékelni próbálták. Sokszor üvöltöttem volna, hogy másképp látom az arcukat, legszívesebben leköptem volna őket, csak hogy ráébresszem őket valós énemre, mégis egy idő után csak legyintettem az egészre.
 Elvettem egy nőt, hogy megszabaduljak a saját családomtól, akik szemébe fekete bárány voltam, ám az újdonság íze hamar földízű porrá omlott szét a számban. A hamis boldogságérzet megkeserítette az életünket. Fárasztott, hogy a hazugságok maszkját a négy falon belül is viselnem kellett. Magamban üvöltöttem a bánatomat, az állam folyamatos görcsben állt, ahogy összeszorítottam a fogam minden pillanatban. Egy idő után gyűlölettel telve feküdtem és keltem. Mindent elvállaltam, csak ne kelljen együtt lennem azzal, aki nem ismer és nem is akar megismerni. A váltáshoz nagyobb bátorság kellett, mint bárki sejtette volna. A semmin nem osztozhattunk, élni viszont kellett valahol. A szülői ház nem várt vissza, csak magamra számíthattam.
 Az élettől azt kaptam, amire számítottam. Vádoltak, támadtak, gúnyoltak és gyűlöltek, mégis túléltem mindent. Az ütések csak megkeményítettek és eljött a pillanat, amikor már elfogadtam, hogy érzéketlen tuskónak tartanak. Megtagadtam mindazt, amit más szentnek titulált. Az igazságosság nevében léptem fel, közben hazudtam saját magamnak is. Játszottam a szerepem férjként, apaként, mert ezt  várták tőlem. Nem voltak barátaim, minden fájdalmat egyedül kellett leküzdenem.
 Teltek az évek, én pedig egyre többször vártam a megváltó halált, ami csak nem akart eljönni értem. Eljött helyette valami egészen más. Nem tudom, hogy a Sátán tervezte-e el az egészet előre, hogy csapdába csaljon vagy Isten akart megbüntetni a hitetlenségemért, de egyszer csak ott álltam őszülő fejjel egy gyönyörű nő előtt, aki soha nem tapasztalt érzelmeket váltott ki belőlem. Rogyadoztak a lábaim, amikor a szemembe nézett, a vér eszeveszett ritmust játszott a fülembe, a szám olyan száraz volt, hogy nem tudtam megszólalni. Amikor megérintettem a kezét, ott lobogott bennem a bizonyosság, hogy boldoggá tudom tenni, ám mikor elengedtem, magamba roskadtam. Az ész hadakozott az érzelmekkel, az elmúlt éveim számolása pedig kegyetlen eredménnyel egészítette ki a haldokló testemről alkotott belső képet. Minden, amire éltetemben vártam, ott volt előttem és már nem volt értelme harcolni érte. Boldogan élhettünk volna néhány évet, de elriasztott, mi történne vele azután. Ha tényleg szeret, nagyobb veszteséget okoznák neki a halálommal, mintha elkerülném a kapcsolat szikráját is. A boldogsága fontosabbnak tűnt, mint bármi az egész korábbi életemben, azonban az önzés nem veszett ki belőlem teljesen, és legyőzte a józan ész által emelt korlátokat.
 Álmodoztam róla, mégis fogadkoztam, hogy távol tartom magam tőle. Miközben próbáltam elfelejteni, mind jobban belehabarodtam. Emlékszem, ahogy éjjelenként az ágy mellett térdeltem és homlokom a matracba fúrtam. Átkoztam minden napot, ami előttem állt, markoltam a mellkasom, ki akartam tépni a helyéről a szívet, mely vénségemre árulóm és kínzóm lett. Nevetséges lehettem, ahogy a halálra gondoltam, miközben üvölteni tudtam volna az életért.
 Nem kellett megkísérteni. Felajánlottam a lelkem az ördögnek, akiben épp annyira nem hittem, ahogy Istenben sem. Mindenem a kezébe adtam, csak hogy megszabaduljak a porhüvelyemtől, amely egyre gyakrabban hagyott cserben az utóbbi években. Utólag azt reméltem, hogy csak elvadult álmomban jelent meg felettem a szikár arc a fekete szemekkel. Talán csak álmodtam, hogy a képembe nevetett és elfogadta a szenvedésre felajánlott lelkem egy cseppnyi boldogságért cserébe. Azt hittem, önmagam halálát látni csak egy a sok fantazmagória közül, ami gyötört azokban az időkben. Tűz csapott fel körülöttem, elhamvasztotta meggyötört testem és korábbi életem valamennyi darabját. Friss szívdobbanásokra tértem magamhoz. A félelem verejtékében úsztam, ahogy hamvaimból összeálló új testben éledt fel a tudatom.
 Nem tudom elmondani az érzéseket, amit átéltem, amikor úgy foghattam a kezét, hogy visszaszorít. Hangjára talált kiskutyaként rohangáltam körülötte. Szerelme felégetett minden gátat, amit valaha emeltem magam és a külvilág közé. Egy életen át gúnyolódtam mások érzésein, hitetlenül bámultam a szerelmeseket. Egy élet tapasztalata vált semmivé mellette, ahogy elkezdtük felépíteni a közös jövőnket.  Nem ismertem lehetetlent, nem mondtam nemet. Nem érdemelt mást, csak szerelmet. Az első pillanatban bizalommal a tenyerébe adtam a szívem és ő soha nem tapasztalt gyengédséggel vigyázott az egyetlen kincsemre.
– Tudod, miért jöttem! – térített vissza a révedezésből minden gonosz mestere.
 A szégyen pírja égette nyakam és arcom.
– Tudom – nyögtem halkan.
– Megszegted a szavad!
 Elöntött a régi düh. Régi életet összes haragja, bánata, gyűlölete ott zubogott a szívemben. Összeszorítottam a számat, a fogam csikordult. Ütni akartam, karom azonban nem engedelmeskedett. Hasztalan próbáltam felállni. Gerincem mentén csípős izzadság csorgott. Vicsorogtam az erőlködésről, ahogy oldalra fordítottam a fejem. A világ minden szeretete ott ragyogott a legszebb szempárban, amit valaha is láttam.
 Kitéptem magam a bűvöletből, felugrottam és megragadtam az oltáron álló keresztet.
– Megtagadlak, kárhozat Ura! – üvöltöttem.
 Elhallgatott a zene. Meggörnyedt alakját kiegyenesítette, majd széttárta bőrredős szárnyait. Messze fölém magasodott, mégis félelem nélkül néztem fel rá.
– Engem megtagadhatsz, de önmagad nem!  A szerződésünk úgy, szólt, hogy amint kétely merül fel benned, a lelked az enyém! Én csupán eljöttem a jussomért!
– Nincs bennem kétely! – kiáltottam, ám elcsukló hangom elárult.
 A gonosz átkarolta a vállam.
– Kit akarsz becsapni, halandó? Nézz rá! –  karmos ujjai közé szorította arcom és a kék szempár felé fordította. – Most mondd, hogy nem inogtál meg!
 Nem bírtam kedvesem szemébe nézni. Lesütöttem a tekintetem, gondolataim megbénultak. Szánalmas nyögést tudtam csak kipréselni magamból
– Én csak …
– Semmi baj! – veregette meg a vállam. – A szerelmes férfiben mindig ott a kétség, hogy boldoggá tudja-e egy életre tenni kedvesét! Az gondoltad, hogy egy teljes élettapasztalattal a hátad mögött jó alkut kötöttél, pedig már akkor veszítettél, amikor kigondoltad a feltételeket!
 Az arcába csaptam a kereszttel. Fekete vér fröccsent rám és marni kezdte bőröm. A karmok összeszorultak a torkom körül. Vére az arcomról az oltárra csorgott, füst csapott fel körülöttem. Az orgona rázendített ismét, a hangszórókból  fülszaggató visítás hallatszott az egyre gyorsuló ritmust.  Lábam elszakadt a pulpitustól és görcsösen rángatózott.
– A puhány testedre nincs szükség többé! A halhatatlan lelked rabszolgám lesz az idők végezetéig! Indulj hát a Pokol vár rád! – ordította a gazdám.
 Még érzékeltem a saját gerincem reccsenését, ami megszabadított a test kínjaitól. Szellemkézzel kaptam kedvesem után, ám ujjaim átsiklottak felém nyújtott ujjain. Az oltár körül forgó füstben lassan emelkedni kezdtem. Rablánc feszült a torkomnak és elnyelt a sötétség.
 Eladtam a lelkem az ördögnek, mégis én vagyok az egyetlen lélek a pokolban, akinek a láttán őrjöngve tombol. Reménynek nevez és gúnyolódik rajtam, amikor elmerengve talál, de nem érdekel. Elfogadok minden kínt, elviselek minden megpróbáltatást. Szemébe nevetek a gonosznak, mert nem veheti el tőlem biztos tudatot, hogy bár elbuktam, előtte mindent megtettem, hogy boldoggá tegyem azt, akit az életemnél is jobban szerettem.

Papírhajók

– Holnap készítsünk papírhajót! – találta ki Tomy, mikor a nap végére minden játékot meguntunk.
– Papírhajót? Ilyent sem hallottam még! – mondtam. – Mire jó az? Egy pillanat alatt elmerül majd!
– Nem, nem – ingatta fejét a barátom. – Én már próbáltam régebben! Messzebbre jutott, mint a háncsból készített hajó, amit apa eszkábált még a télen. Bízz bennem, jó móka lesz!
 Hittem is meg nem is. Láttam már sok mindent a világban, de papírhajóról még csak nem is hallottam soha. Legszívesebben megkérdeztem volna apánkat, őt nem lehetett zavarni gyerekes dolgokkal, bátyám pedig még büntetésben volt, így magamnak kellett boldogulni.
– Ám legyen – bólintottam végül. – De honnan veszünk papírt?
– Én majd csenek el magamnak apám főkönyvéből, de neked nem tudok hozni! Nézz körül otthon! Apádnak is van mindenféle könyve, csak találsz üres lapot benne!
 Elhúztam a számat. Apa nem szerette, ha a dolgai között matatunk az engedélye nélkül, de még dühösebb volt, ha megzavartuk a kutatásaiban.
– Meglátjuk – húztam el szám.
– Jó, akkor holnap, a reggeli ima után találkozunk a malom hídján! – mondta, azzal elrohant.
 Elgondolkodva ballagtam hazafelé. Kedveltem Tomyt. Három éve költöztünk ide, Szürkevölgybe és ő az első perctől fogva a barátom volt. Megmutatott mindent, amit érdemes volt látni. Bejártuk a völgyet, amennyire el mertünk távolodni a falutól. Sokat csatangoltunk a patak mellett, le egészen a Bűzös mocsár pereméig, néha pedig naphosszat kajtattunk az Öregerdő örvényein. Hol gombásztunk és eladtuk pár garasért a kocsmárosnak, hol szedret, hecsedlit, málnát gyűjtöttünk saját falánkságunk csillapítására. Alkalmanként gyógynövényeket szedtünk az öreg Marda anyónak, aki mindig valami édességgel fizetett fáradozásunkért. Bátyám az első időkben kedvetlenül, de velünk lófrált, míg apa be nem fogta inasnak. Ettől kezdve nemigen akadt ideje az erdőben kóborolni, hacsak pont oda nem szólította a feladata. Egyszer aztán apánk rajtakapta, hogy egy vásározónak megpróbál eladni néhányat a régi ládákban gyűjtött kacatjai közül, azóta tölti büntetését.
 Megálltam a malompatak nyikorgó hídján, zsebemből előkotortam néhány lapos kavicsot. Pár napja kacsáztunk két futással lejjebb, ahol kiszélesedik és elcsendesül a malomkerék alatt még fortyogó patak. A molnár az esti ájtatosságon vett részt a többi falubeli férfival együtt, lányai meg a kiskertben szorgoskodtak, így nagy bátran megdobáltam a kereket. Próbáltam megfigyelni, mikor merre pattan a kő a lapátról, hátha egyszer sikerül megtréfálni valakit a tudományommal, de a kövek hamar elfogytak, én meg nem jutottam semmire. Az utolsóval megugrasztottam egy jókora békát, ami gyanútlanul napozott nem messze tőlem, azután elégedetten fütyörészve indultam hazafelé.
 A házunk fertályórányira volt a falutól, a Kishegynek csúfolt domb tetején. Aki arra járt, egy masszív kőházat láthatott, fák fölé magasodó toronnyal és olyan szép faragott oszlopos erkéllyel, melyet csak a leggazdagabb emberek engedhettek meg maguknak. Az öreg király építette az asztronómusának, hogy ne a székesfőváros világi gondja foglalják le a figyelmét a jövendő kutatása helyett. A helyiek szerint éjjelenként odafent ült a tudós, fura szerkezeteivel bámulta a csillagok útját, míg egy nap részegen átesett a korláton, és nyakát szegte a bokrok között. A fogatlan vajákos asszony volt az egyetlen, aki nem hitte az egészet. Állította, hogy a tudós ember nem lehetett részeg azon az éjjelen, mert egyébként nem ivott soha egyetlen kortyot sem. Szerinte valaki megorrolt rá az udvarból, titokban meglátogatta és átsegítette a túlvilágra. Ha így történt, a munkája nem lehetett túl népszerű a magasabb körökben. A vén Marda az asztronómussal ellentétben nem vetette meg az italt, így azért eléggé kételkedtem szavaiban.
 Apám nem volt hajlandó elárulni nekünk, hogy honnan tudott a házról. Régebben sem maradtunk sokáig egy helyen, de ez azért szokatlan döntés volt a részéről. Mindig a nagyobb városok között vándoroltunk, ahol könyveivel és tudásával házalva szerzett támogatókat a megélhetésünkhöz. Ott találta meg a gazdag nemesek társaságát, akiktől megélhetésünk függött. Otthon nem látott türelemmel tanította gyermekeiket, legyenek azok bármilyen ostobák. Szabadidejében a híres iskolákat látogatta, bármerre jártunk. Bújta a poros könyveket és sokszor érthetetlen vitába szállt a tanárokkal. Volt, ahol elismerték tudását, de nem mindenhol fogadták szívesen. Mindenütt akadtak kétes hírű kalandorok és kereskedők, akikkel éjszakánként hosszan alkudozott.
 Alaposan meglepődtünk, mikor a szekérrakománnyi holminkkal elhajtott a város mellett, majd átdöcögve a Mittigan sáros utcáin felkaptatott az alig kivehető földúton az elhagyott házhoz. Ő átszellemült arccal járta be a házat, míg bátyám leplezetlen megvetéssel követte. Számomra csodálatos élmény volt elhagyni a várost, az utcára ürített éjjeliedények bűze után egy virágillatú tisztás közepére ébredni. Nem is érdekelt engem más, mint a felfedezésre váró környék és a várható kalandok sora.
 A falusiak örömmel, fenntartás nélkül köszöntöttek bennünket. Fogadást adtak a tiszteletünkre, apámat végig mesternek szólították, de látszott, hogy mennyire nem tudtak mit kezdeni egy városi emberrel. Apánk csak elvétve tette a lábát a faluba, ezzel akaratlanul megoldotta a problémák nagy részét. Nappal a környéket járta, összeírta a növényeket és állatokat. Gondosan lerajzolt és precízen jellemzett mindent, ami a szeme elé került. Több vaskos kötetet teleírt már, bár tudtommal még soha senki nem vetett ezekre egyetlen pillantást sem. Rajtunk kívül nem is gondolta senki, hogy igazából mással tölti idejét.
 Évek teltek el, nem voltam soha biztos benne, hogy meg tudnám mondani, mivel foglalatoskodott valójában apánk. Ládáiban másnak haszontalan kacatok, könyvek és pergamenek gyűltek össze a vándorévek alatt. Mindig kutatott, keresett valamit, de soha nem árulta el, mit kutat ennyire elmélyülten. Voltak ősrégi könyvei, melyeket sokan meg akartak vásárolni, de soha nem engedett ki a kezei közül. Ezeket csak esténként és szigorúan mindig egyedül bújta, miután gondosan bezárkózott a szobájába. Néha fura hangok, vagy szagok terjengtek a házban, de mi már észre sem vettük ezeket. Bátyám lenézően legyintett, mikor az inaskodása alatt kérdezgetni próbáltam, talán úgy érezte, úgysem érteném meg a dolgokat, ezért nem pazarolta rám az idejét. Őt nem kötötték le az élet körülöttünk található csodái, ahogy apánk kutatásai sem. Amikor nem a ház körüli dolgokkal volt elfoglalva, felment a toronyszobába és az erkélyről lógatva lábát, a távoli város felé bámult. Elvágyódott az első perctől fogva, ám sokáig nem mert tenni ellene. Mindig örültem, hogy ennyire különbözőek vagyunk.
 Magam mögött hagytam a falut, és a félkezű Bentran közelben legelésző nyáját. Intettem a középső fiának, aki éppen soros volt az állatok mellett. Tondyl felé vezető útról letérve, ráléptem a hazafelé futó ösvényre. Megnyújtottam a lépteim. A fák közül már látszott a torony csúcsa a szélkakassal. Lopva felnéztem a toronyszobába, de ahogy megláttam bátyám, leszegtem fejem és gyorsan átvágtam a kiskert ágyásain. Belöktem az ajtót, tessék-lássék módon elkiáltottam magam, de nem igazán vártam feleletet. Apánk hajnalban elment a fogattal, és még nem érkezett haza, hiszen a kocsiszín kapuit nyitva láttam az imént. Az első utam a konyhába vezetett. Szeltem magamnak egy karéj kenyeret, letörtem hozzá az egyik kolbász végét, paradicsomot és uborkát dobtam még a tálra. Az egész napos csavargásban alaposan megéheztem, így az illemmel mit sem törődve faltam dugig magam. Elégedetten nagyot böffentettem, amit apám jelenlétében nem mertem volna megengedni magamnak.
 Nem tudhatom, más milyennek ismerte meg, de én mindig büszke voltam rá, bármennyire is kiszámíthatatlan tudott lenni. Szikár, kimért ember volt, aki városi modorára gondosan vigyázott még akkor is, ha senki nem is látta. Öltözete anyánk halála óta egyhangú sötét ruhadarabok egyvelege volt, mintha a színeket csak a környezetében ismerné fel, de egyébként számára semmit nem jelentettek volna. Sápadt, csontos arcát elcsúfította vaskos karvalyorra, ami nem illett nemes vonásaihoz. Szeme állandóan táskás volt, amióta az eszemet tudtam. A városban és itt is akadt nőszemély, akinek a szeme így is megakadt rajta, de apánk már csak a tudománynak élt, ettől el nem tántoríthatta semmi és senki.
 Órák voltak még hátra a későnyári napból, biztos voltam abban, hogy nem érkezik haza vecsernyei harangszó előtt, ahogy szokása volt. Nekibátorodva töltöttem magamnak egy pohár vizezett bort, melyet mindig fukar kézzel mért számunkra. Az első korty alaposan meglepett. Llhyd vöröset csak ünnepnapokon bontott, akkor sem kaptunk soha belőle. Valami történhetett, amiről nem volt tudomásom. Ennek utána kellett járnom, mert mostanában nemigen történt a ház körül semmi. A korsót gondosan kiürítettem, kiélveztem a tüzes zamatot, aztán a dézsában gyorsan el is öblítettem, nehogy a vérvörös cseppek árulóim legyenek később. Kár lenne tagadnom, még felvizezve is bódító volt az aroma, éreztem, ahogy a vér az arcomba szalad és vigyorogni támadt kedvem.
 Benyitottam apánk szobájába, de ott semmi szokatlant nem láttam. A polcokon roskadoztak az ősi tudást rejtő könyvek alatt, amiket korábbi utazásai során vásárolt. Asztalán fél tucat valamire kiválogatott könyv volt egymásra pakolva, valamennyiben akkurátusan pálcával jelölve a fontos rész. A tintatartó lezárva, de a drága tinta édeskés illata így is belengte a szobát. A tollak gondosan faragva sorakoztak mellette, alig várták, hogy valaki kézbe vegye őket. Mindennek a középen a növények rajzaival telerajzolt könyv, apánk keze írásával. Gondos munkával formált betűk sorjáztak a lapokon, oly mívesen, mintha még vezetőpálcával dolgozott volna, ahogy mi, amikor gyakoroltatott bennünk e tudományra. A vezetőpálcát gyűlöltük, mert büntetésre is gyakran használta. Türelmetlenül eljárt a keze, ha pacát ejtettünk, vagy nem onnan kezdtünk hozzá a betű megformálásának, ahonnan ő gondolta. Hamar megtanultuk a betűk művészetét, csak nem mentünk vele semmire, mivel nemigen engedte, hogy olvassuk is a könyveit, hiába kérleltük többször is.
 A könyveket látva eszembe jutott, hogy tulajdonképp papírért jöttem be a szobába a holnapi mókához. Tomy megtehette, hogy apja könyvéből tép ki lapot, a falu mindenes kereskedője precíz ember volt, de közel sem annyira, mint apánk. Nála mindennek megvolt a helye és jelentősége. A megkezdett könyveiben is gondosan megszámlálta a lapokat, sarkukra apró számokat írt. Lehetetlen volt abból csenni. Voltak viszont nem használt lapjai is valahol. Néha mindenféle érthetetlen ákombákomokat firkált rájuk, aztán meg nemegyszer mérgében össze is tépte azokat. Nem dobta el ezeket, hanem összegyűjtött és elégette a lapokat, amikor már nem volt szüksége rájuk.
 Kinyitottam a nagyobbik ládát, amiben gyűjtögetett mindenféle dolgot, mert egész biztos voltam benne, hogy abban meglelem, amit keresek. Akadt is abban mindenféle. Kövek, számomra ismeretlen, furcsa jelekkel, nyílvessző törötten, ezüst tőr kicsorbultan, rászáradva valami barnás folyadék. Üvegcsék, lombikok, mindenféle kotyvalékokkal. Egy távollátó lencsepár aranyozott foglalatban, ezt többször mutatta nekünk, még kisebbek voltunk. Oldalt, egy falappal elválasztott rekeszben, egymásra halmozva ott hevertek a papírtekercsek. Régiek, mindenféle megfakult írásokkal, és újak vegyesen. Makulátlan tiszták és összefirkáltak, ahogy gondoltam. Üreset nem mertem elvenni, szinte biztos voltam benn, hogy apám darabra tudja hány van a ládában, ezért rövid habozás után egy használtat választottam. Gondosan széthajtottam, nehogy valami fontosat vigyek magammal, aztán úgy járjak, ahogyan a bátyám. Ezen nem volt semmi, csak néhány összefirkált ábra és kacifántos idegen betűk, amiket valaki ügyetlenül utánozni próbált valamikor. Gyorsan összetekertem a papírdarabot, ingembe rejtettem, azután a ládafedelet lecsukva sietve eltűntem a szobából.
 Nem emlékszem, apám mikor érkezett haza, hajnaltájt hallottam valami zajfélét kintről, aztán meg a szobája felől, de nem volt bennem erő, hogy felkeljek. Pirkadat után kipihenten ébredtem, addigra már csend volt a házban. Apám ajtaja zárva, a kulcs belül, ahogy szokott lenni. Gondoltam, jobb mindenkinek, ha hagyom pihenni. Gyorsan megetettem a jószágot, azután elemózsiát dobva a tarisznyámba, azután sietve útra keltem, mielőtt kiderül, más dolgom is lenne ezen a napon.
 Az utat messze elkerülve ballagtam a malom felé, de a falu széle előtt letelepedtem egy fa alá. Még nem harangoztak a reggeli imához, nekem pedig eszemben sem volt összefutni a csuhásokkal. Jól ismertek valamennyien, néha megpróbáltak fülön csípni. Az idősebbek a pogányságomért, a fiatalabbak az almáskert dézsmálásáért. Eddig nem jártak sikerrel, de már nagyon rám járt a rúd, így jobbnak láttam a falun kívül megvárni, míg átvonulnak a klastromból a falu kis templomába. Nem kellett sokáig várnom rájuk, jöttek hamarosan. Falatozás közben figyeltem őket, ahogy fapapucsukban, szürke csuhájukban lehajtott fejjel bandukolnak a porban. A kövér apát szamárháton kocogott előttük, menni már nemigen tudott. Beletelt egy kis időbe, míg eltűntek a házak között, de azután sem mozdultam, még vártam. Reggel a gyerekek, az öregek és a fehérnép nagy része járt a templomba. Nem volt tanácsos közéjük keveredni, mindig akadt köztük valaki, aki jó útra akart téríteni. A férfiemberek dologidő után jártak a szent helyre, már amikor oda tértek be és nem a kocsmába helyette. Ők legalább nem akarnak erővel beráncigálni, hogy velük motyogjam az unalmas litániáikat.
 Tomy családja vallásos volt, így nem menekülhetett a szertartás vége előtt. Unalmas lett volna egyedül várakoznom, ezért nem tétlenkedtem én sem, de a szamár vezette menet elég hamar felbukkant a falu szélén. Ezen a reggelen gyorsan letudták a kötelező imát, és szaporázták a lépteiket visszafelé. Hiába, a terményt maguk szedték, ilyenkor nekik sem volt idejük hosszas ájtatoskodásra. Zamatos almát falva lépdeltem a találkozóhely felé.
 A molnárt Lisztes Rafe-nak hívta mindenki, de nem vette magára. Ritkán lehetett látni, naphosszat bent kuksolt a malomban, ha éppen nem őrölte a terményt, akkor valamit javítgatott a szerkezeten. Fikarcnyit sem törődött senkivel, amíg nem közelített a drágalátos malomkerékhez. Biccentve fogadta a köszönésem, ahogy elhaladtam az ajtaja előtt, de azért mogorván nézett utánam. Törődtem is én vele. Az ég ragyogó kék volt, a kellemes meleg szél pajkos bárányfelhőket hozott dél felől. A hasam is tele volt és a napi csínytevésen is túl voltam szerencsésen, úgyhogy csak az jó móka hiányzott, amit barátom ígért.
 Tomy futva érkezett, átdübörgött a fahídon és ugyanazzal a lendülettel elrohant mellettem. Megtorpantam és hátranéztem, de nem láttam cselédet, aki üldözné. Göndör fürtjei alól vigyorogva nézett vissza rám.
– Ne maradj le, pupák! – kiáltotta futtában.
 A zubogónál értem utol, ahol a patak kiszélesedett és folyása lelassult. A csúszós sziklákon átegyensúlyoztunk a másik oldalra, ahol a kavicsos part hosszan követte a medret. A füzek árnyékában nevetve huppantunk le, hangunk beleveszett a vízcsobogásba. Tarsolyomból két almát vettem elő és Tomy kezébe nyomtam az egyiket. Kérdőn nézett rám.
– Na, szép kis alak vagy! – kacagott, miután mutattam neki a szép termést a tarsoly mélyén. – Ha nem lennél hitetlen, kiátkoznának a papok!
 Jóízűen elfogyasztottuk a tiltott gyümölcsöt, őt sem zavarta igazából a származása.
– Hoztál? – kérdezte végül, hogy a csutkát a szemközti nád felé dobta.
– Hoztam – húztam elő az ingemből a tekercset.
 Ő is mutatta az övét. Megint összenevettünk, aztán kerestünk egy száraz sziklát. Tépett szélű könyvlapját ügyes mozdulatokkal hajtogatta, míg kezei alatt valóban egy hajóforma kerekedett. Próbáltam utánozni, de hamar feladtam. Türelmesen segített a hajtásban, de az enyém közel annyira sem lett szép, mint az övé. Az ő papírja sima volt és egyenes. Az enyém kissé töredezett és túl rég volt összetekerve. De hajó lett belőle, még ha kicsit csálé is.
 Tomy hajója került először vízre. Könnyedén lebegett és nem hullott szét, ahogy vártam. Siklott a vízen, néha bucskázott egyet, amikor halak vagy békát úsztak el mellette. Sokáig néztük, ahogy lebeg a vízen, azután egy fuvallat eltérítette, a part felé sodorta, be a nádasba, ahol szem elől tévesztettük.
– Most te jössz, lássuk, mit tud a tied!
 Óvatosan tettem vízre a hajót. Ez persze azonnal bukdácsolni kezdett, akár egy kővel megdobott kacsa. Pörgött, forgott a vízen, alig jutott kőhajításnyira. Hirtelen megroggyant az amúgy sem szép hajótest és elmerült. Csalódottan néztem a helyet, ahol utoljára láttam, mellettem Tomy felkacagott és hátba vert.
– Látod, jó móka volt, és végre én mutattam neked valami újat!
 Nevetnem kellett volna, mert mókának tényleg jó volt, de csalódottabb voltam a kelleténél. Mondani akartam valami csípőset, de torkomon akadt a szót. A víz forrni kezdett azon a ponton, ahol a hajóm elmerült. Gőz gomolygott ott és egy pillanattal később éktelen sivítással felrepült valami a levegőbe. Önkéntelenül hátráltam egy lépést, ahogy az a valami felénk fordult és megpillantottam ocsmány pofáját. Emlékeznem kellene mindenre, de a félelemtől csak néhány részlet maradt meg bennem.
 A gonosz vigyorát soha nem fogom elfeledni, ahogy villásan csapkodó nyelvét és sötét tűzben égő szemét sem. Magam elé emeltem kezem, ahogy odarepült hozzánk, nem mintha megvédett volna félelmetesen éles fogaitól. Összevizeltem magam, mialatt ott lebegett előttem. Éreztem bűzét, mely körüllengte. Vártam, hogy valami szörnyűség történik, de nem bántott. Utólag úgy rémlik, mintha a kezemet szaglászta volna, aztán váratlanul elfordult és lecsapott Tomyra. Rongybabaként ragadta meg és dobta fel a levegőbe. Barátom sivított, nagyon élesen, de nem sokáig. Nem tudom, mi történt vele, mitől hallgatott el, mert addigra már inam szakadtából futottam.
 Szívem majd kiszakadt a helyéről, amikor beestem az ajtón. A padlóra rogyva apám után kiáltottam. Emlékszem, ahogy kirohant a szobából és elhűlve mért végig.
– Mit tettél? – ordította, amikor megjött a hangja.
 Zokogva próbáltam elmondani neki, mi történt. Összefüggéstelenül váltogattam a részleteket, de valahogy mégis kihámozta a lényeget. Otthagyott, ahol voltam, visszaszaladt a szobájába és éktelen zajjal keresgélt valamit. Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg újra felbukkant. Kezében egy könyvet és egy rongyba bugyolált valamit tartott. Azt hittem, rajtam próbál segíteni, de szót sem pazarolt rám. Sietve átlépett fölöttem, még az ajtót is nyitva hagyta maga mögött siettében. Felültem, utána kiáltottam, visszahívtam volna, de nem foglalkozott velem. Elképzelni sem tudom, hogy volt képes ilyen veszett tempóban befogni a lovat a fogatba. Csak annyit láttam, hogy kegyetlenül ostorozva szegény párát, hatalmas zörgéssel indult a földúton. Csak remélni tudtam, hogy a falu felé veszi útját.
 A kapu előtt ülve vártam érkeztét. A fogat zörgésére messzire előre futottam, de nem állt meg felvenni. Keresztülnézett rajtam, talán legszívesebben kiköpött volna, csak a neveltetése nem engedte. Nem mentem utána az istállóba, a házban vártam meg lehajtott fejjel. Fáradt léptekkel toppant be az ajtón. Ruhája szakadt, arca elgyötört és mocskos volt. Megállt, rám nézett. Nem mondott semmit arról, ami történt. Nem mondta, mi van Tomyval. Csak nézett sötét tekintettel. Jobb lett volna, ha akkor megüt, vagy kiabál. Tehetett volna bármit, csak ezt a pillantást nem akartam látni ismét. A gombóc a torkomban majd megfojtott, de nem mertem megszólalni. Tudtam, jobb, ha nem kérdezek, nem tetézem a bajt. Bátyám árulásánál volt ilyen szótlan, és ennyire távoli.
 Intett a csigalépcső felé, én pedig mentem némán. Rég jártam fent, féltem a toronyszobától, ahogy a büntetéstől is, de nem szökhettem meg előle. Lekotortam magam előtt néhány pókhálót, közben lépteit hallgattam mögöttem. A fokok felnyögtek alatta, mintha a fájdalmát akarnák kifejezni. Tudtam, valami nagyon rosszat tettem, mert nem tenné ezt velem.
 Felértünk a szobához, felszólítás nélkül beléptem a nyitott ajtón. Mindenütt vastagon állt a por, nem jártunk fent már közel két éve. Én biztos, hogy nem, őt nem tudom. Ismertem jól a járást, régen közös volt a szobánk a bátyámmal. Egyenesen a nyitott erkélyajtó felé indultam.
 Ott állt bátyám, a lemenő nap felé bámult vak szemeivel. Elszürkült haját és vállát vastagon beborította a madárürülék, megkövült ruháján mohafoltok zöldelltek. Mellé álltam, megfogtam kezét. Nagyon reméltem, hogy apánk ismeri az ellen-varázst.

Síri csend

Borgson a helyére csúsztatta az utolsó szikladarabot. Hátrált egy lépést, aztán megszemlélte a két szabálytalan halmot. Sokáig dolgozott rajtuk, gondosan megválogatta a sziklákat, hogy ne sértsék az alattuk nyugvó testeket. Az eredmény lehetett volna szebb, de csupán ennyire futotta az erejéből. Lekapcsolta az övéről a pisztolyt, beállította az energiaszintet, majd a sírok elé támasztott sziklába bíbor lézertűzzel reszketeg betűket vésett. Két név és egy évszám, ennyire futotta a fegyver energiájából.

Felegyenesedett. Néhány pillanatig azon gondolkozott, hogy illene mondani valamit felettük, ám végül elvetette az ötletet. Rövid ideig ott állt a sírok mellett, azonban nem történt semmi. Elkerülte a meghatottság és a gyász érzése is, egyedül a saját sorsa jutott eszébe. Visszaindult az űrhajó felé. Hátrahagyta a burkolatdarabot, amin magával vonszolta a holttesteket. Félúton eszébe jutott egy imatöredék gyerekkorából. Megállt és hátrapillantott. A felvert csillagpor ködként lebegett mögötte, a távoli Nap fényében vöröslő függönyként takarta el a sírokat. Nem tudta rászánni magát, hogy visszamenjen.

Az űrhajó siralmasan nézett ki távolról és a látvány csak romlott, ahogy közeledett. A törzs megroggyanva feszült a szikláknak, az utolsó pillanatban kieresztett támlábak törötten szorultak alá. A tervezők nem számítottak rá, hogy egyszer egy lezuhanó hajótestet kell majd fékezniük a becsapódás során. A főfúvókák helyén éles szélű csonkok meredtek, a motortér a külső tartályokkal együtt szétzúzódott, ahogy a hosszas csúszás során a tehetetlenül sodródó test többször is az útjába eső szikláknak vágódott. A folyékony üzemanyag maradéka ibolyaszín csíkokban rakódott le a burkolatra. A lakórész külső burkolata több helyen behorpadt, de nem szakadt át. A kiszökő levegő megfagyott foltjai egyedül a raktér ajtaja mellett fénylettek.

Borgson felnézte a felderítőhajó maradványaira. Néhány órája még hárman ültek a társalgó asztala mellett. Graff dühös csapkodta az asztalt, mint mindig, amikor a Társaság került szóba.

– Kiraboltuk a Földet, most pedig kiraboljuk a Naprendszert is! – meredt rá vöröslő arccal a pilóta.

Ingut megérintette a Graff kezét, ám a férfi ingerülten lerázta azt.

– Ne nyugtass! Nem tehetek róla, hogy a tisztelt főgeológusunk nem lát tovább az orránál! A Társaság a vérünket szívja, közben semmit sem tesz a nyomorban élő milliókért! – fordult vissza az asztal túloldalán ülő Borgson felé.

A szőke lány is ránézett és megrázta a fejét.

– Legalább neked legyen eszed, Rens!

Borgson nem értette, miért nevezte így a lány, tévedésről azonban szó sem lehetett, hiszen Ingut egyenesen a szemébe nézett az asztal túloldaláról.

– Ti ezt nem érthetitek! – tárta szét a karját. – Én a Földön születtem, nem úgy, mint ti! Nem ismeritek úgy a körülményeket, ahogy én! A Társaság adott reményt a túlélésre, amikor az emberiség már közel volt ahhoz, hogy élhetetlenné tegye a bolygót. Ötven évig toporgott mindenki az űr peremén, mégis egyedül a Társaság mert elszakadni a Földtől. Az alapítók azok, aki belátták, hogy csak a Naprendszert kolonizálása adhat esélyt a túlélésre. Megtették azt a lépést, amit a kormányok nem tudtak, vagy nem akartak megtenni. A kirajzás elkezdődött. Meghódítottuk a Naprendszer belső régióit, most pedig a külső bolygók következnek. Az előttünk álló munkához rengeteg nyersanyagra van szükség, amit az űrben gazdaságosabban kibányászhatunk, mint a Földön, ráadásul további környezetszennyezés nélkül.

– Nekem ne emlegesd a környezetszennyezést! – hördült fel Graff. – Láttad már a kitelepülő újgazdagok marsi városainak a környékét? A hivalkodó palotákból tonnaszám hordják a szemetet a kiszáradt medrekbe. Arra sem veszik a fáradságot, hogy megpróbálják újrahasznosítani, amit lehet! Az erőterek nem a porviharokat tartják távol, hanem a szemetet és a bűzt! Ott folytatják a pusztítást, ahol a Földön abbahagyták!

Ingut hátradőlt és karban fonta a kezét.

– A Társaságot nem azonosíthatod ezekkel az emberekkel! – mondta Borgson, miközben ujját a pilóta mellének szegezte. – Ez ostobaság!

Graff ellökte a geológus kezét, felpattant, aztán az asztalra támaszkodott és úgy ordított a képébe.

– Az ostobaság, hogy nem látod be, a Társaság valójában egy maroknyi kiváltságos ember érdekeit képviseli, akik már nem élnek a Földön. A kisrészvényesek nevetséges osztalékot kapnak, miközben milliárdokat érő aszteroidákat bontunk atomjaikra. Nekik mit sem jelent az egész, hiszen egyetlen gramm fém sem jut le az űrből a Földre!

Borgsonnak eszébe jutott, milyen undorító volt az arcába fröcsögő nyál. Hiába próbált elhúzódni, a szűk helyen ez lehetetlen volt.

– A Föld jobban kezeli az újrahasznosítást, mint a fejlődő kolóniák, ez tény. Az igényeihez mérten nem szorul extra nyersanyagra, amit a magas szállítási költségek miatt amúgy sem tudna megfizetni. A kitelepülés mértékének emelkedésével tovább fog csökkenni majd a fogyasztás...

Graff ismét az asztalra csapott.

– Süket propagandaszöveg! Ha pedig nem vagy ezzel tisztában, akkor nincs is miről beszélnünk!

A pilóta a mosogatóban vágta a poharát, aztán sarkon fordult és kiviharzott az étkezőből. Ingut megrázta a fejét.

– Nekem elegem volt a vitáitokból! Ez volt az utolsó utam veled, Rens! – mondta és a pilóta után indult.

Borgson végigmérte a sziklák közé szorult űrhajót. Graff valamit nem vett figyelembe a belépő szög számításánál. Túl gyorsan, nagy sebességgel közelítették meg a felszínt, és már nem tudta kiemelni a hajót az ütközőpályáról. A vizsgálat pilótahibát fog megállapítani. Gyakorlatilag valóban az történt. Megvonta a vállát és a légzsilip felé indult. Aprókat szökkent, a hátizsák fúvókáival óvatosan korrigálta a mozgását. Nem akarta életének hátralévő óráit az aszteroida körül keringve leélhetni.

A hátsó támláb tövében megállt és körbepillantott. A Tejút milliárd csillaga szépséges ösvényként nyúlt el feje fölött. A töredezett szélű sziklák felett a Nap apró korongja jelezte az otthonhoz vezető utat, ám kivehetetlen formája és tompa fénye az elkeserítő távolságot is megmutatta. Lenézett a kezében szorongatott lézerpisztolyra. A lemerült fegyver már csak egy ártalmatlan fémdarab volt. Belekapaszkodott a kicsavarodott lábba és elhajította a pisztolyt. Ráérősen bámulta, ahogy a fegyver pörögve elveszik az ezernyi fénylő pont közé.

Az arclemezen figyelmeztető jelzés villant, az űrruha tartalékai kezdtek kimerülni. Három lapos ugrással elérte a légzsilipet és megkapaszkodott a keretbe. Belebegett a nyíláson, óvatosan félretolta a leszakadt borítólemezek mögül kilógó vezetékeket. Sok munkával tette működőképessé a zsilipet, nem lett volna szerencsés az ideiglenesen összetoldott és rögzített kötéseket egy óvatlan mozdulattal tönkre tenni. A külső ajtó vezérlőpanelét összetörte egy elszabadult oxigénpalack, a doboz darabjai szanaszét lebegtek a helyiségben. Félrehajtotta a hiányos gombsor fölé barkácsolt műanyag védőpanelt és átbillentette a vészzáró kapcsolóját. A külső ajtó a helyére csusszant, fölötte a vörös jelzőfény villogni kezdett. A sérült panelen lévő visszajelző lámpa pislákolt, aztán elsötétedett.

Borgson elhúzta a száját, amikor sisak kijelzőjén újabb figyelmeztetés villant. Felnézett mennyezeti nyílásokra és látta, ahogy a beáramló levegő odébb sodor néhány lebegő alkatrészt. Nem tudta siettetni a folyamatot. A levegőszivattyúkból kettőt tudott beüzemelni, ennek is örült. Átlebegett a belső ajtó mellé és amint zöldre váltott az épen maradt jelzőfény, azonnal megnyomta a nyitógombot. Meglazította a biztosítógyűrűt, aztán levette a sisakot. Fintorogva húzta fel az orrát. Égett műanyag csípős illata terjengett az egyetlen megmaradt szűrő által átforgatott áporodott levegőben. Ellenőrizte az űrruha karjába épített szenzort, ám az nem jelzett veszélyt. Az első meglepetés után kihámozta magát az űrruhából, aztán betuszkolta a tárolórekeszbe az öltözéket. Az oxigéntartályt és a hátizsákot rákötötte a dokkoló állomásra, majd gondosan ellenőrizte, hogy elindul a töltési folyamat. Felhúzta a bakancsát, azonban a mágneseket egyelőre nem kapcsolta be. Kilebegett a romos folyosóra és a vezérlő felé lökte magát.

Az átjáró nyomasztó homálya után a vezérlőbe automatikusan felgyúló fények elvakították egy percre. Bekapcsolta a mágneseket és a ferdén álló padlóra ereszkedett. Szándékosan nem nézett a fal tövében feketéllő vértócsa felé, gyorsan belehuppant az egyetlen épen maradt gyorsulási ülésbe és megpöckölte az ablakpanelek nyitógombját. A plasztacél burkolat zajtalanul mozdult oldalra, de aztán megakadt. A motor erőlködve küzdött néhány másodpercig, majd amikor az automatika átkapcsolt zárásba, Borgson megállította. Lekapcsolta a lámpákat és kibámult az ablakon.

A kutató űrhajó orral csúszott fel a sziklákra, így beláthatta az aszteroida nappali oldalát. A 77 Frigga formái az űrből nézve egy folyami kavicsra hasonlítottak, a szép lekerekített éleknek közelről nézve viszont nemigen akadt nyoma. A megcsavarodott sziklák között mély hasadékok húzódtak, a vastag csillagpor alatt pedig mindenütt olvadt vas–nikkel buckák rejtőztek. Borgson felállt, és nekitámasztotta homlokát a meteorbiztos ablaknak.

A kezdetleges sír hosszú árnyékoz vetett a sebzett féregként kacskaringózó nyom végén. Nem rajta múlt, hogy nem ő került a kövek alá. A kabinjában készülődött a leszállásra, amikor a váratlan irányváltozás a falhoz vágta. Kábán tért magához, szeme előtt homályos foltok ugráltak. Teste összevissza rángatózott, csak hosszú másodpercek küzdelme után engedelmeskedett az akaratának. A kommunikátora szerint alig néhány percig volt eszméletlen, mégis valahogy sokkal hosszabb időnek tűnt.

Graff-ot a helyéről kiszakadt pilótaszékében találta, feje hátborzongató szögben fordult oldalra. A tágra nyílt szemek vádlón meredtek rá, amikor belépett a vezérlőbe. A pilóta keze a mellkasába fúródó fémdarabot markolta. Borgson kihátrált a folyosóra és Ingut keresésére indult. Az orvos–technikust a mennyezeti panelek közül lelógó kábelkötegek között találta. Közel egy órájába telt mire rétegenként lefejtette róla a nyakára tekeredő vezetékeket. Az elkékült arcú holttestet behúzta a közeli raktárba, aztán erőt vett magán, és visszatért a vezérlőbe. Kiemelte Graff hulláját a fal tövében heverő székből és Ingut mellé fektette. Társak voltak a mindennapokban, társak voltak halálukban is.

Nem tudta rászánni magát, hogy lezárja a szemeket, ezért nekilátott végigtúrni a tároló rekeszeket. A raktárban a mintavételezéshez használt eszközökön kívül nem sok mindent talált. Az egyik műszercsomag védőhuzatát használta végül szemfedőnek. Nem érezte magát jobban, de legalább megtette, amit tudott. Végignézett magán. Graff vére feketéllett a ruháján és a kezén. Vákuumzsákot vett elő, belegyűrte a levetett overallját, majd az egyik rekeszbe gyömöszölte a csomagot.

Kifelé indult, amikor égett hús bűze csapta meg az orrát. Összegörnyedt és öklendezni kezdett. Zihálva kapkodta a levegőt. Tenyerét a halántékának nyomva próbált enyhíteni a fájdalmán. Halántékán vészterhes ritmusban lüktetett az ér.

– Rens, hé, Rens! – hallotta.

Felnézett és egy folyosón találta magát. Hátrahőkölt a felé csapó lángoktól. Fojtó illatok vették körül, olvadó műanyag és égő hús szaga marta a torkát. Sikolyokat hallott a távolból, segélykiáltásokat, majd tomboló tűz moraját. Homályosan látta, ahogy valaki felé tántorog, azután összeesik mellette. A hőség egyre közeledett, mígnem a lángok elérték a ruháját. Érezte, ahogy a tűz belemart a húsába. Felüvöltött. Elkínzottan vonaglott, míg végül hűsítő cseppeket zúdultak a felforrósodott bőrére. Egy ormótlan alak hajolt fölé.

– Rens, hé, Rens! – szólította meg. Felemelte a fejét, mire elsötétült körülötte a világ.

Borgson reszketett, amikor magához tért a raktárban. Lassan mozdult, még érezte tagjaiban a roham görcsét. Térdre küzdötte magát, bekapcsolta a mágneseket, aztán a falnak támaszkodva felegyenesedett. Melegséget érzett az arcán, ahogy odanyúlt megdermedt cseppeket tapintott az ujjaival. Kitántorgott a helyiségből, gondosan bezártra az ajtót, azután a szobája felé indult. Minden lépésnél próbált valamibe kapaszkodni, miközben nehéz fejjel küzdött a szédülés ellen.

A kabinjában nagyobb káosz várta, mint amire emlékezett. Odébb tolt néhány útban lévő holmit és beoldalazott a parányi fürdőbe. A tükörből sápadt arc tekintett vissza rá, azonban égésnek nyomát sem látta. Szeme alatt mély táskák húzódtak, arcának jobb oldalán pedig egy ujjnyi, vágott szélű seb. Közelebb hajolt és megvizsgálta a sebet. A piperepolc felé nyúlt, a borotválkozás utáni fertőtlenítőért, azonban keze csak a levegőt markolta. Először lehajolt, majd négykézlábra ereszkedett, átvizsgálta a helyiséget. Nem találta sehol, pedig biztos volt benn, hogy jól emlékszik.

Ingut már nem tudott segíteni, egyedül kellett ellátnia magát. Felállt és kióvakodott a kabinból. Graff ajtaja előtt megtorpant egy pillanatra. Némi habozás után belátta, nincs értelme, hogy továbbra is sérthetetlennek tekintse halott társa magánterületét. Hosszasan kutakodott a pilóta szobájában, eredménytelenül. Ingut ajtaján már csak kíváncsiságból nyitott be, ott sem talált semmi használható szert.

Nem ment vissza a saját kabinjába. Kivett egy nedves törlőt a leszakadt ajtajú rekeszből és nekilátott kitisztítani a sebet. Arca megrándult még mielőtt a sebéhez ért volna, de nem érzett fájdalmat, csak tompa nyomást a felduzzadt bőrön. Értetlenül bámult saját grimaszára, miközben keze magától tette a dolgát. A gyűjtőbe dobta a törlőt, aztán végigsimította az arcát. A seb már nem vérzett. A bőre puha volt, meleg és a seb kivételével tökéletesen sima, mintha csak néhány perce borotválkozott volna utoljára. A mosdóra támaszkodott, megpróbált visszaemlékezni, mi történt a baleset előtt, azonban akárhogy erőlködött, nem jutott eszébe semmi. Egy sötét alagútba bámult bele, ahol nem akart felbukkanni a várva várt fény.

Borgson megborzongott, ahogy lépés csikordult mögötte.

– Hé, Rens! Mi van veled?

Felnézett. A tükörből egy megégett férfi bámult vissza rá. Nyakán megfeketedett rongycsomó lógott. A felhólyagosodott bőre felfakadt, sárgás folyadék csorgott gennyes könnyként az arcán. A haja csomókban hiányzott, elszenesedett tincsek meredeztek mindenfelé szabálytalan foltokban. Füle mindkét oldalon összetöpörödött és elszenesedett. Egyedül a szeme, az volt sértetlen. A zöld íriszben vörös lángok lobogtak. Nem szólt, cserepesre égett szája hátborzongató mosolyba torzult.

Borgson felordított, kiperdült a mosdóból, aztán hátra sem nézve kiugrott a folyosóra. Az egyik leszakadt falpanel mögül kiálló csövet kitépte a helyéről és a feje fölé emelte. Várta, hogy az égett arcú férfi kilép Ingut kabinjából. Várta, hogy lecsaphasson a soha nem látott rémálomra. Sokáig állt mozdulatlanul. Egy idő után fájni kezdett a karja. Leengedte a csövet és szemét végig a kabinajtón tartva behátrált a saját szobájába.

Néhány órával később a csövet szorongatva ébredt a sarokban. Nem emlékezett rá, hogyan zárta be és torlaszolta el az ajtót, ahogy arra sem, hogy bugyolálta körbe magát a takaróval. Sokáig hallgatózott az ajtónál, mielőtt kióvakodott a kabinból. Végigkutatta az űrhajó minden elérhető zugát, de nem találta a megégett arcú férfit. A raktárban ellenőrizte a két holttestet is, azonban sem Graff, sem Ingut arcán nem talált égett nyomokat. Az elszürkült arcokat látva rádöbbent, nem tarthatja őket sokáig a lakótérben.

A vészhelyzeti kézikönyvet a vezérlőpult egyik rekeszében találta meg, miközben működő jeladó után kutakodott. Hosszú percekig lapozta megbabonázva a műanyag lapokra nyomtatott kötési rajzokat, az indítási listákat és az aprólékosan kidolgozott hibaelhárítási terveket. Soha nem jutott eszébe korábban, hogy a digitális világban léteznek még hagyományos könyvek. Ismerte a betűket és a szavakat, ám a szakzsargonnal teletűzdelt mondatok zagyvalékából alig értett valamit. Dühében először elhajította az összefűzött iratcsomót, ám néhány óra múltán ráeszmélt, hogy túlélése kulcsát rejthetik a sorok. Elrágott két koffeintablettát, aztán kikereste az áram- és oxigénellátás ellenőrzőlistáit.

A pilóta szobájában talált szerszámokat és műszereket, azokkal látott munkához. Lassan haladt, mindent többször átolvasott, mielőtt hozzányúlt volna. Egy oxigéntartály maradt épen, a hozzá tartozó szűrőberendezés újraindítása okozott némi problémát, ám végül sikerült átkötnie a hibás szakaszt. Az elektromos hálózattal több gondja akadt. A kiszakadt motor miatt a mágnesrezonanciás telepek maradék energiájára korlátozódott a tartalék, így ahol lehetett, a vészvilágítást is kiiktatta. Felderítette a lakórészben található zárlatos szakaszokat, és leválasztotta ezeket. Bízott benne, hogy a tüzet sikerült megelőznie ezzel.

A holttesteket a raktérbe akarta átvinni, a súlyos ajtó azonban nem mozdult. A világítás pislákolni kezdett, ahogy a szervók felsivítottak az erőlködéstől. Átnézte a rajzokat, kimérte az áramköröket, végül leült a fal tövében. Újragondolta a lehetőségeket, aztán a zsiliphez telepedett át. A helyzet először reménytelennek tűnt, mégis az maradt az egyetlen kiút. Az elektronika messze bonyolultabb volt, mint amit korábban látott, ám, ahogy jobban belemerült a munkába, minden szakasz után átláthatóbbá vált a következő lépés. A sikeres kamrateszt után nem akarta kísérteni a szerencséjét ezért sietve túlesett a gyászos feladatán.

A Frigga elfordult, az űrhajó körül megnyúltak az árnyak. A Jupiter szabad szemmel is felismerhető korongja a láthatár alá bukott. Valahol a távolban a Tejút ragyogó sávjában sötét árnyak mozogtak. A kisbolygó övezet szeszélyesen forgó aszteroidáinak egyike alig néhány tucat kilométerre suhant el a felszín felett. Borgson a fűtött rétegek ellenére érzete az űr fagyos leheletét az üvegen, ezért elvette homlokát az ablaktól. Elnézett szirtek felett, árulkodó lángot keresett a csillagok között, de hiába. A mentőegység nem akart megérkezni.

Megfordult és szétnézett a vezérlőben. A radar és rádió mellől vaskos kábelkorbácsok lógtak ki. A két berendezés közül legalább az egyikre szüksége volt ahhoz, hogy valamiféle jeladást tudjon adni a hollétéről. A fémes sziklák közé szorult roncs helyzete sokat rontott a megtalálás esélyein. Egyedül a becsapódás és a csúszás feltűnő nyomai adhattak támpontot a kutatóosztagnak, az is csak akkor, ha éppen a Nap felé fordul az aszteroida. Motorok nélkül a hideg fémtest nem sugározott értékelhető jeleket az infrakeresők számára.

Átpörgette a lapokat, aztán visszatette a kézikönyvet a kábelek mellé. A gondolatai elkalandoztak és nem érzett magában elég erőt újabb aprólékos munkához. Lezárta az ablakpanelt, majd kilépett az ajtón. Bakkancsos léptei tompán kongtak a folyosón, ahogy a kabinja felé tartott. A társalgó előtt megtorpant és benézett. Az utolsó közös ebéd szerteszét heverő nyomai láttán rádöbbent, hogy a baleset óta nem evett.

– Majd később – csúszott ki önkéntelenül a száján.

Meglepte saját hangja. Nem szokott magában beszélni. Elgondolkozva mérte végig a folyosót. Három szürke, jellegtelen ajtó nyílt alig néhány lépésnyire tőle, rajtuk három név. Borgson, Graff, Ingut.

– Ez mekkora baromság – szólalt meg ismét, ahogy elnézte a feliratokat.

Végigsimított a névtáblán és behunyta a szemét. Járt a Holdon, a Phobos-on, a Ceres bázison, hónapokat töltött különböző űrhajókon. Lakott közösségi szálláson, aludt váltásban járó legénység közösen használt ágyán, osztozott más kutatókkal egy szobán, mire munkájával végre saját kabint érdemelt ki a bázison. Bármerre is járt, azt tapasztalta, hogy az űrben élők mindenütt tiszteletben tartották a rendelkezésre álló csöppnyi személyes teret. A földi szokások nagy része értelmét vesztette az űrben.

Megrázta a fejét, majd éppen megérintette a nyitógombot, amikor megdermedt. Beleszimatolt a levegőbe. Lehetetlennek tűnt, azonban az előző nap megismert édeskés illat újból felbukkant. Kétnapi munkával megszabadult a halottak közelségétől, mégis rátört az egész testét megkínzó kínzó fájdalom.

A roham gyorsan, elemi erővel csapott le. Ellépett az ajtótól és a fal tövébe roskadt. Tenyerét a halántékára szorította, próbálta enyhíteni a fejét hasogató lüktetést. Tudta, hogy azelőtt kell mozdulnia, mielőtt teljesen elgyengül, és a rémület átveszi az uralmat a teste felett. Az érzékeit borzoló tűzhalálnál már csak az égett arcú rémlátomásra vágyott kevésbé. Ellökte magát a faltól és bemenekült a kabinjába.

Borgson tompa zajra ébredt. Összehúzta magát a takaró alatt és visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Csörömpölés hallatszott a folyosón. Ajtó szisszent, majd döngve becsukódott. Megborzongott, aztán felült az ágyban. A sötét szobában arra nézett, ahol az ajtót sejtette. Várta, hogy kivágódik és belép Graff, Ingut, vagy az ismeretlen férfi. Eltelt egy perc, aztán egy újabb, ám az ajtó zárva maradt és a hangok sem ismétlődtek. A kapcsoló után tapogatózott. Szusszanva engedte ki a levegőt, ahogy lámpa éles fénye elűzte a sarokban lapuló árnyakat. A rémisztő éjszakai zajok helyett már csak létfenntartó berendezés kattogását hallotta a falak mögül.

Visszadőlt és lehunyta szemét. Nyugalmat akart, a gondolatait kitisztító sötétséget, álomtalan álmot, ahol nem zavarják meg a különös zajok. Egy perccel később felült és kicsatolta magát. Az ágytól a mosdó felé lökte magát. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót, azután nagy levegőt vett és a tükörbe nézett. Nem jelent meg a megégett férfi mögötte és nem hallott újabb hangokat. Megrázta a fejét, majd nedves kendővel áttörölte arcát. Hosszan bámulta a vöröslő heget és a szeme alatti lilás árnyalatú karikákat. Az alvás nem segített, fáradtabbnak érezte magát, mint előző nap.

Oldalra pillantott. A nyugtató doboza ott lebegett, ahol előző este hagyta. Kinyitotta és belenézett. Hét adag maradt. Az első este két kapszulát nyelt le, a második este pedig hármat, a rémálmok mégsem kerülték el. Végigsimított betegesen szürke árnyalatú bőrén. Ingut nélkül nem emelhette a dózist tovább, hiszen nem tudta mi az a mennyiség, ami kiüti. Visszadugta a dobozba a kapszulákat. Valahogy ki kell bírnia még néhány napot anélkül, hogy megőrülne.

Rendbe szedte magát, tiszta overallba bújt, majd kilépett az ajtón. Semmi nem változott, semmi nem mozdult a félhomályba burkolózó folyosón. A leszakadt panelek és a kábelek ugyanúgy lógtak, mint előző nap. A két szomszédos kabin ajtaja is nyitva állt, ahogy hagyta azokat. Megtorpant. Az ajtók mögötti sötétségben bármi rejtőzhetett. Lenézett kezében szorongatott csődarabra. Meglengette a méretes fémdarabot. Képtelen lett volna bárkit megütni, de a hamis biztonságérzet megnyugtatta.

Ellökte magát a faltól. Összeszorította száját, és készenlétben tartotta a csövet. Az ajtók mögött nem mozdult semmi. Kezével fékezte magát a kantin előtt, a padlóra ereszkedett. Bekapcsolta a mágneseket és a vezérlőbe sietett. Felkapta a kézikönyvet és kikereste a kapcsolási rajzokat. A pult oldalát rögzítő csavarokat egy dobozba gyűjtötte össze, az oldallemezt pedig a falhoz támasztotta. Betolta a szervizcsatornába a szerszámosládát, felvett egy fejlámpát, majd beszuszakolta magát a szűk járatba. Módszeresen kereste a D9-es panelt, azonban csak D8-ig talált számozást. Kétszer átnézte az mindkét oldalon a számozást, ám a D8 után az E1 panel következett. Kimászott az alagútból és ellenőrizte a kézikönyvet. Nem talált más kötési rajzot, viszont nem találta a panelt sem.

– Fontos vagyok! Keresni fognak! – csapta le a kézikönyvet Borgson.

Martens koordinátor éppen indulás előtt fejtette ki neki, hogy a háromfős csapatban ő a legértékesebb személy. A csillagászok felkutatták a bányászat számára szóba jöhető kisbolygókat, azonban egy gyakorlott geológus helyszíni elemzése nélkül a Társaság a kisujját sem mozdította. Egy bányászkolónia áttelepítése nem kevés munkába és pénzbe került. Csupán a színképelemzés eredményeire hagyatkozva útnak indítani több száz embert és milliárdokat érő berendezéseket, felelőtlen döntés lett volna, amit senki nem engedhetett meg magának. Kevés geológus hagyta el a Földet, ezért az öt év terepi gyakorlata egyedülállóan értékessé tette a Társaság számára. Martens személyesen intézkedett a Ceres bázisra helyezéséről. Saját szobát és labort kapott, fontos emberré vált.

Leült a pilótaszékbe és maga elé meredt. Megmentetik, kerüljön bármennyibe is a Társaságnak. Neki csak türelmesen ki kell várni, míg eljönnek érte.

– Halott vagy, Rens! Senki nem keres! – szólalt meg egy hang.

Borgson a pultra lerakott cső után kapott. Megfordult, ám sehol nem mozdult senki. Kilépett a folyosóra, egy pillanatra megtorpant, azután üvöltve vetette magát a zsilip felé mozduló árny után. Léptei dübörögtek a fémlapokon. Kikerült egy mennyezetről lelógó kábelköteget, majd átugrotta a falból kiálló roncsokat. Beütötte a kezét valamibe, de nem lassított. Utol akarta érni az égett arcú potyautast, aki megkeserítette az elmúlt napját. Ki akarta kérdezni, miért nevezi folyton Rensnek, mikor az ő neve…

Rémülten állt meg. Nem emlékezett a keresztnevére. Borgson. Egy név, ami ott virított az overallján, ennyi volt ő. Ahogy jobban belegondolt, sem Graff, sem Ingut keresztneve nem jutott az eszébe.

Az árny a zsilip előtt villant.

Borgson új lendületet vett. El kellett kapnia a férfit, mielőtt bezárkózik, és szkafandert húzva elhagyja az űrhajót. Talán szerencsésebb megoldást lett volna, ha végképp megszabadult volna tőle, de akkor a kérdések ott maradtak volna megválaszolatlanul. Félig kikerülte az utolsó akadályt, amikor a bakancsa elakadt és beesett a magas küszöbön keresztül a kamrába. Vállával beleütközött a belső ajtószárnyba, a cső kirepült a kezéből. Hadonászva megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát. Ijedten kapta el a kezét a külső ajtó törött irányítópanelétől, ám elkésett.

Borgson megpördült a tengelye körül. A belső ajtó a helyére csusszant, az ajtó felett a fény vörösre váltott. Egyedül volt a helyiségben, az égett férfinak színét sem látta. Becsapták az árnyak, becsapták a hangok. Megőrült, és most meg fog halni.

A tároló felé lökte magát. Két gyors mozdulattal lekapcsolta a szkafandert a töltőről. A levegőben átfordult, lerúgta bakancsát, aztán kirángatta a rekeszből az űrruhát. Megpróbálta egy lendülettel magára húzni a szkafandert. Feje nagyot koppant a rekeszen, ahogy a rosszul sikerült mozdulat után átpördült. Káromkodva megkapaszkodott és újra elkezdte az öltözködést. A nyomás folyamatosan csökkent, ám egyelőre nem érzett belőle semmit, még a füle sem pattogott, ahogy szokott. Becsusszant az űrruhába, aztán lenyúlt, hogy megigazítsa a rögzítő csíkokat a csizmánál. Vércsepp lebegett el mellette. Maga elé emelte kezét és kíváncsian nézte a háromszög alakú sebet. Így nem tudott kesztyűt húzni, nem vérezhette össze a szkafander belsejét.

Megigazította a hátán a szerelvényt, majd a kapaszkodókat használva áthúzta magát a belső ajtóhoz. Letépte az elsősegélydoboz gyorszárát és beletúrt. Elkapta a tovalibbenő sebtapaszt, a sérült kezének hüvelykujjára akasztotta a tekercset és lehúzott egy csíkot. Mozdulata megakadt, ahogy a sebre nézett. Óvatosan maga elé emelte a kezét és felhajtotta a felszakadt bőrt. Nem érzett fájdalmat, a vérzés pedig elállt. A vöröslő hús alatt fém ízületek mozdultak, ahogy összezárta öklét.

– Ez nem lehet igaz! – mondta, ahogy meglátta a feliratot – Borg & Son 003.

A kábelek közé esett csődarab körül szikrák villantak, a külső zsilip felett zöldre váltott a jelzés. Nyílni kezdett az ajtó. Borgson a sisak után nyúlt, aztán mégis hagyta tovább lebbenni. Kilépett a felszínre, leguggolt és belemarkolt a porba. A homoknál finomabb szemcsék lassan kiperegtek a megmerevedő ujjai közül. Megpróbálta kinyitni öklét, de a fém ízületek már nem tudtak elég erőt kifejteni a kőkeményre fagyott szövet ellen. Felnézett az égre. A csillagok soha ilyen fényesen nem ragyogtak rá.

A kommunikátor diszkréten megrezzent a férfi kezén. Álmosan silabizálta a számot, aztán kibújt a felesége mellől, és kiosont a nappaliban. Felkattintotta a kommunikátort, de nem adott képet.

– Martens!

– McCoy ügyeletes tiszt – mutatkozott be a hívó. – Elnézést, hogy felébresztettem koordinátor, de a kutatócsapat megtalálta a lezuhant űrhajót a Friggán.

– Túlélő?

– Nincs uram.

– A kísérleti egység megsemmisült?

– Fizikailag nem, de űrruha nélkül kisétált a felszínre. A szerves részek elpusztultak, a memória implantátum pedig belefagyott az alany agyába.

Martens néhány lépést sétált a kanapé előtt, közben elgondolkodva hallgatott.

– Itt van, uram? – kérdezte McCoy egy idő után.

– Persze – biccentett bele a félhomályba Martens.

– Milyen utasítást továbbítsak a mentőcsapatnak? – kérdezte az ügyeletes tiszt.

Martens megvakarta az állát.

– Végezzék a munkájukat az előírás szerint!

– Igen, uram! – tisztelgett McCoy.

– Még valami, McCoy! Szóljon oda dr. Kostanskynak, hogy ez a másolat is kudarcot vallott. Reggel várom az irodában!

– Meglesz, uram! Jó éjt!

– Jó éjt.

Ami nem változik

– Hogy vagy? – kérdeztem a páromat, amikor belépett az ajtón.

Nem felelt, csak biccentett. Felakasztotta foltos kabátját az ajtó mellé, hozzám lépett és átölelt. Hajában tucatnyi ősz szál keveredett, amióta nem találkoztunk. Jól ismert illatába az utazás izzadságszaga vegyült.

– A gyerekek? – nézett fel rám kis idő múlva.

– Ma érkeznek a haditáborból – feleltem halkan.

Nem mozdultunk, csak álltunk a szűk folyosón kéz a kézben. Ismét szerencsénk volt. A kötelező munkaszolgálat nemegyszer örökre szétszakította a családokat. Korunkból adódóan sok mindent láttunk már, azonban nem beszéltünk ezekről, ahogy az érzéseinkről sem. Tulajdonképp nemigen beszélgettünk egymással. Az évek során kialakultak köztünk azok az érintések, pillantások, mozdulatok, amikkel el tudtuk mondani a gondolataink anélkül, hogy a hallgatózó fülek tudomására hoztuk volna ezeket. Talán ez volt az, amiért még együtt lehettünk.

Emlékeztem rá, hogy a szüleim sem beszéltek sokat. Előttem biztos nem. Szinte némajátéknak tűnt az életünk. Apám „selejt” volt. Egy férfi, akire a sereg nem tartott igényt. Kisgyerekként csak a szürke haját, és fáradt szemét láttam, és nem értettem, miért mutogatnak ujjal rá nevetve az osztálytársaim. Esténként mindig bejött a szobámba, magához ölelt, ám soha nem szólt hozzám egyetlen szót sem. Halkan mozgott, halkan beszélt, mintha nem akarna másokat megzavarni a létezésével. Megjegyzés nélkül olvasta végig a kijelölt haditudósításokat, úgy tűnt semmit nem jelent neki a háború. Anyám folyton dolgozott. Napközben a gyárban, azután otthon. Általában akkor találkoztunk, amikor egy tál ételt tett elénk az asztalra. Gyűlöltem a főztjét. Mindig ugyanazt ettük, persze az élelmiszerjegyekkel nemigen lehetett válogatni, ez azonban engem nem érdekelt. Ízeket akartam, valami mást, mint amit adni tudott. Eleinte szóvá tettem ezt, aztán inkább hallgattam, mert láttam az arcára kiülő fájdalmat.

A hadi táborban mindig jó ételt kaptunk, ezért önként jelentkeztem a bentlakásos hétvégékre. Inkább vállaltam a fárasztó kiképzést csak, hogy valódi húst kaphassak a tányéromra, ne valami ízetlen fehérjepótlót. Anyám gyakran sírt, amikor elmentem otthonról. Először nem értettem. Azt gondoltam, hogy valami baj van, csak nem meri elmondani. Évek teltek el, mire rájöttem, szeretett és fájt számára, hogy nem mondhatta el, mennyire hiányzom neki. Apám nem sírt soha, ő megtanulta elrejteni az érzelmeit. Néhányszor meglestem őket, amikor némán ölelkeztek a konyhában. Gyerekfejjel még zavart, hogy nem vonnak magukhoz, de később megértettem, érzelmeknek nincs helye háborús időkben.

A hadiállapot áldozatokat követel mindenkitől. Ebben éltünk, ebben hittünk. Tanultunk, dolgoztunk, kiképzésre jártunk, amikor parancs érkezett költöztünk. Az embereket oda vezényelték, ahol nagyobb szükség volt a munkáskézre. Mindenki tette, amit elvártak tőle a győzelem küszöbén. A családok csak addig maradtak együtt, amíg a haza szolgálata mást nem követelt. Hírt lehetetlen volt adni magukról. Senki nem ismerte a szomszédját, senki nem bízott a munkatársában, így aztán senki nem szervezkedhetett az állam ellen. Ma még ez volt a szomszédod, holnap más, ma még ez volt a padtársad, holnap más. Épp úgy ülhetett melletted egy becsületes honpolgár, mint ellenséges ügynök.

Tucatszor költöztünk alig néhány év alatt, ami nekem gyereknek nagy öröm volt. Fél napokat utaztunk lezárt furgonokban, azonban az újdonság lehetősége soha nem hagyott pihenni. A szürke házak ismerős tömbökbe összezsúfolva sorakoztak mindenhol, én mégis izgatottan rohantam fel az új otthonunkba, miközben szüleim még a porba ledobált csomagokkal bajlódtak. Az egyik lakás úgy nézett ki, mint a másik, a berendezés is egyformán kopott volt mindenütt. Az utcák porosak, a boltok ismerősen üresek, az iskolákban az egyenruhák foltosak voltak. A városok elrendezése és a negyedek számozása unalmasan ismétlődött, mégis mindig találtam felfedezni való helyet az utcákon és új ellenfelet a haditornákon. Örömmel versengtem azokkal, akikkel még nem kerültem szembe, akiket még nem győztem le.

A háború a víz miatt tört ki és már régóta tartott. Az arcvonal évek óta nem mozdult, kisebb csetepatékon kívül egyik fél sem ért el jelentősebb győzelmet. Megfáradt katonák posztoltak állomáshelyükön és várták az erősítést, mely a végső győzelemhez segítheti csapatainkat. Ahhoz a nemzedékhez tartoztam, amelyet erre csatára készítettek fel. Mi voltunk a leendő elitkatonák. Erre neveltek minket az első iskolai nap óta és megvallom, megtettem mindent, hogy megfeleljek a katonai oktatók elvárásainak. A jegyeim nem voltak jók, a kötelező gyári munkában sem jeleskedtem, de mire végeztem, már két stráf büszke tulajdonosa voltam.

Magabiztosan vártam a sorozást. Ez volt az az idő, amikor sajnáltam szüleim korosztályát. Tudtam, többre viszem majd, mint apám, aki naphosszat állt a gyártósor mellett a többi kiszuperálttal együtt. Éjt nappallá téve dolgoztak úgy, hogy nem látták át mennyire fontos a hazának amit tesznek, és mellette mégis milyen jelentéktelen az életük. Megteremtették mindazt, ami a győzelemhez szükséges, ám a dicsőségből nem részesedhettek. Tisztán láttam, a boldogtalanság a sorsuk része, és ezen csak mi változtathatunk.

Az újoncavató ünnepségen büszkén foglaltam el a kijelölt helyemet a szürke egyenruhás alakzatban. A körülöttem mindenki forgolódott, a családját kereste a tribünön. Vigyorogva intettem apám és anyám felé, ahogy megpillantottam őket. Apám a felhőket bámulta a fejünk felett, anyám fel sem nézett, ölébe ejtett kézzel játszadozott a kiosztott kis zászlócskával. Összeszorult az öklöm. Erre a napra készültem évek óta és képesek voltak elrontani az örömöm.

– Semmirekellők – mondta az egyik srác és a tömegben épp rájuk mutatott. – Egyikük sem érti meg, hogy csak a győzelem a fontos, az egyén élete nem számít!

Legszívesebben megütöttem volna, de csak azért, mert épp a szüleimre mutatott, amúgy igazat adtam neki. Elfordultam és mereven néztem az előttem álló borotvált tarkóját. A többiekkel együtt lélegeztem és mozogtam, a fogadalmat is hiba nélkül mondtam. Nem néztem feléjük, csak amikor a csapat díszmenetben vonult el a vendégek előtt. Láttam anyám vöröslő szemeit és apám megfeszült állkapcsát. Egymás mellett ültek, nem értek egymáshoz, és nem néztem rám. Nem értették, hogy nem veszítettek el engem, amikor egyenruhába bújtam. Búcsú nélkül léptem át a laktanya kapuját.

A kiképzés kemény volt, azonban semmi kibírhatatlan újdonságot nem hozott a haditáborok után. Hat dekád alatt a legjobb katonáktól sajátítottuk el a fegyverek és taktikák használatát. Mindent megtanultunk, amire szükségünk lehetett a győzelemhez a harcmezőn. A kezdeti csínyek és a folyamatos gyakorlatok hamarosan igazi csapattá edzettek bennünket. A nyári napfordulón a végzősök diadalmenetével ünnepeltük a tényleges szolgálatba lépésünket. A morál magasan szárnyalt a kaszárnyában, akár a harci dalaink az alaki gyakorlatok során. Esténként hosszasan tervezgettük, milyen hősi tettel döntjük el az előttünk álló csatát. Magabiztosak voltunk és verhetetlenek.

Két nappal később a század odaveszett.

Maroknyian éltük túl a győzelemre törő támadásunkat a beásott csapatok ellen. A többséggel az ellenség végzett, a megfutamodókat saját tisztjeink lőtték le. Négyen légnyomást kaptunk egy közelben becsapódó lövedéktől. Bajtársaink teste felfogta a szilánkokat. Ájultan, szinte egyetlen karcolás nélkül úsztuk meg a mészárlást. A frontvonal elmozdult, mi pedig fogolyként tértünk magunkhoz.

Napokig ültünk közös zárkába. Nem szóltunk egymáshoz, tartottuk magunkat a kiképzéshez. Kihallgattak, aztán egyesével a hátországba szállítottak. Semmibe vették az Egyezmény. Hadifogolytáborra számítottam, ehelyett ruhát, élelmiszerjegyet, lakást adtak. Kijelölték, hol fogok dolgozni. Ennél jobban nem alázhattak meg egy katonát.

Gyűlöltem mindent, legfőképp az életet. Hónapokig fel se fogtam mi zajlik körülöttem. Leginkább magamba voltam csalódott. Ahelyett, hogy valami bátor tettel megfordítottam volna a csatát és vele a háború menetét, az ellenségnek robotoltam, akár egy „selejt”. Dolgoztam, ettem, hazamentem. Mikor parancsot kaptam, költöztem. Más lakás, más negyed, más város, más munka. Senkit sem ismertem. Idegen voltam az idegenek közt. Bizalmatlanság vett körül. Hiába néztek ki ugyanúgy, mint én, hiába beszéltük ugyanazt a nyelvet, minden pillanatban éreztem, tudják, hogy az ellenségük vagyok, csak nem mernek kikezdeni velem.

Segítség nélkül, nem sokat tehettem. Néhányszor megpróbáltam szabotálni a munkát, azonban mindig rajta veszítettem. Nem pazarolták rám a lőszert. Módszeresen vertek, orvosi felügyelettel. A testem kudarcot vallott, a fájdalom megtörte a büszkeségem.

A második évet töltöttem megalázva idegenben, mikor egy nap döbbentem álltam fel a munkapad mögött. Egy pillanatra azt hittem, megőrültem. Olyan érzésem támadt, mintha álomvilágból ébredtem volna. Már jártam itt, dolgoztam itt. A munkapad, a félig kész fegyveralkatrész, a ruhák, a körülöttem lévők mind ismerősek voltak. Gyerekként ugyanennél a munkapadnál raktam össze egy ugyanilyen alkatrészt, aminek rendeltetéséről akkor fogalmam sem volt. Némán meredtem magam elé. Ott volt a padban a iskolás csínyem nyoma, egy vésés, amiért verést kaptam volna a felügyelőtől, ha észreveszi. De nem vette észre, akkor nem. Utána valaki megpróbálta festékkel eltüntetni, de azt a jelet én véstem a padba évekkel ezelőtt. Ez nem lehetett tévedés!

Körülnéztem a teremben. A körülöttem dolgozók a munkapadra szegezték a tekintetüket. Sehol nem láttam egyetlen kíváncsi oldalpillantást sem. A munkafelügyelő mondott valamit a segítőjének, aztán felém indult. Helyemre rogytam. Próbáltam a munkára figyelni, hogy ne gondolkozzak, de a fejem szét akart robbanni.

Nem emlékszem, hogyan tántorogtam ki a gyárkapun. Fejemben őrült gondoltatok zakatoltak. Mi lehet ez? Egy próba? Egy vicc? Megőrültem talán? Vagy mások ennyire vakok?

Megtorpantam az utca közepén. Megnéztem magam körül minden házat, minden utcát, minden embert. Jártam már ebben a városban. Éltem és dolgoztam itt korábban. A hazám része volt ez a hely, az életem része. Szédelegve ültem le egy padra.

Nem értettem semmit. Most fogságban vagyok? Az ellenség fogságában? Vagy saját hazám tart fogva a sikertelen csata gyalázatos túlélőjeként? Lefokoztak elit katonából selejt gyári munkássá? A fegyveralkatrész, melyet összeszereltem épp olyan volt, mint amit mi használtunk. Pedig a mienk a legkiválóbb a világon. Az ellenségnek nincs ilyen! Ez a büntetésem, mert elbuktam a győzelem kapujában?

Szörnyű kételyek gyötörtek, féregként rágták be magukat a gondolataimba. Belenéztem a mellettem elhaladók arcába, ám azok elfordították a tekintetüket. Legszívesebben ordítottam volna, kihívva a világot magam ellen, hogy megtudjam, mi az igazság.

Van egyáltalán ellenség? Van egyáltalán háború? Lehet, hogy a csatákat a behívott fiatalok egymás ellen vívják és nincs más ok, mint egy látszat fenntartása? Miért van egyáltalán háború? Lehet, hogy csak a fegyverek gyártása és elhasználása a cél? Az emberek rabigában tartása?

Kinek jó, ha a háború fenntartja és eltartja önmagát? Ki látott ellenséget? Ki tudja ki az ellenség? Mindig csak mondták, és képen mutatták! Ki tudja valójában létezik-e! Akár be is csaphattak bennünk!

Be lehet csapni egy egész országot? Egy világot? Lehet ámítani ennyi élőt és feledni ennyi halottat?

Mi másra jó, ha folyton vándorolnak az emberek, ha nem arra, hogy nem ismerhessék meg egymást? Senki nem beszélhetett a gondolatairól, hiszen folytonos bizonytalanságban élt! Mások is rájöttek erre, azonban nem tudták kivel megosztaniuk a tapasztalataikat.

Egy világ, egy földrész, egy ország, egy nyelv, egy nép! Mi ez az őrültség?

Napokig gyötrődtem, és nem tudtam kihez fordulni. Nem ismertem senkit, aki levehette volna vállamról a terhet, vagy eloszlatta volna a kételyeimet.

Az egyik délután beállított a lány. Csinos volt, korombeli. Lesütött szemmel adta át az írásos parancsot. Osztoznom kellett vele a lakáson. Nem tiltakoztam, nem volt értelme. Biztos voltam benn, hogy besúgót akarnak a nyakamra ültetni. Valaki figyelt volna? Gyanították, mire jöttem rá? Vagy csak el akarták terelni a figyelmemet a valóságról?

Nehéz volt ezekkel a gondolatokkal, és vele együtt élnem. Nem tudom, ő mit élt át, én szenvedtem a jelenlététől.

A lakás aprócska volt. Egy fürdő, egy szoba, egy szekrény, egy ágy. Sokáig kerülgettük egymást, próbáltunk minél távolabb lenni a másiktól. Néha mégis szólni kellett egymáshoz és volt, hogy óhatatlanul megérintünk a másikat. Az érzés kellemes volt, hamarosan vágy is csatlakozott hozzá. Mindkét részről.

Már kezdtem megfeledkezni a rémisztő gondolataimról, mikor megtudtam, várandós. Ekkor döbbentem rá egy más szörnyűbb igazságra.

A háború nem változik.

Családom lett. A gyerekeim haditornákra, táborokba járnak, készülnek a seregbe. Gyakran költözünk, városról városra visznek bennünk. Minden évben hónapokat töltünk távoli munkaszolgálaton, és mikor találkozunk, csak annyit kérdünk egymástól: Hogy vagy? Párom nem kérdez, én nem kérdezem, csak ölelem némán, ahogy egykor szüleim tették.