Ültem a híd
peremén és néztem, ahogy a test komótosan csorgott lefelé a Dunában. Kecses
árnyak úsztak az egyik oldaláról a másikra kíváncsi távolságtartással. Néhány
hal közelebb oldalazott, talán még csipkedték is a tetemet, aztán
szétrebbentek. A sápadt bőr felpuffadt, jól láthatóan kezdett már zöldülni a
könnyed, nyárias öltözetből kilátszó felületeken. A göndör tincsek felriasztott
medúzaként lebegtek a fej körül. A felpüffedt arcon a száj vértelen résként
tátongott, a fogak, mint apró kavicsok villantak elő. A sötét szemek tágra
nyitva meredtek felfelé, úgy tűnt, mintha a tekintetem keresné.
Lassan
közeledett felém. Huszonöt méter, húsz, tizenöt. Keze üdvözlésre emelkedett,
aztán lemondóan intett csupán. Kissé előre dőltem, hogy jobban lássam a
mozdulatot, ám ahogy a híd alá ért, rájöttem, csak az örvénylő víz játszott
velem. A pillér tövében átcsapott fölötte egy hullám, majd egyik pillanatról a
másikra nyoma veszett.
A vasszerkezet
egyik összekötőjén ültem, onnan figyeltem a hullámok ritmusos loccsanását. Alig
tíz méter választott el a víztől és közel nyolcvan méter a parttól. Végignéztem
a szélesen hömpölygő folyamon. Szemben mélykékbe fordult az ég alja, ahogy a
nap átbukott a láthatár peremén. Kétoldalt az utcavilágítás sárga fényei
tükröződtek a fodrozódó vízen. A hullámokon erőtlen fénysugarak csillantak,
mielőtt átadták helyük a Bazilika felett előbukkanó telihold ezüstös
ragyogásának.
Komótos
csörömpöléssel biciklisek tekertek a Prímás-sziget felé. Naftalinos illat
lebbent, mellé dohánytól érlelt monoton asszonyi hang társult. Elképzeltem a
maga elé meredő kisöreg arcát. Biztos nem ilyennek képzelte a békés nyugdíjas
éveket. Néhány perccel később egy népesebb csoport ért fölém. Sörszagú
leheletek keveredtek többfajta parfüm csábító pézsmaillatával. Kijjebb húzódtam
és felnéztem a hídra. Női cipők kopogása közeledett felém, aztán elhalt, ahogy
háttal a korlátnak dőltek. Spicces vezényszó harsant, éles fény villant, majd a
csoport a maga hányaveti tempójában tovább indult a déli part felé.
Szerelék csobbant
a csillámos tarajú fekete hullámok között. A közeli a stég deszkái súlyos
léptek alatt nyikordultak. A horgász vaksin hunyorgott bele a szürkületbe egy
hosszú pillanatig, aztán elégedetten biccentett magának. Letette a botot,
gondosan megigazgatta, aztán rendezgetni kezdte maga körül a felszerelését.
Kimérten mozgott a szúnyogriasztó lámpa kékes fényében. Ládikák, dobozkák
kerültek elő a feneketlen málhazsákból. Gondos kézzel igazgatta el a szék körül
a kellékeit. Utoljára hosszúkás csomagot emelt fel. A haltartó hálóban súlyosan
csörrentek az üvegek, ahogy a vízbe eresztette a baloldalon.
A partról
középkorú pár figyelte a ténykedését. A férfi szótlanul nézte a horgászt, fejét
félrebillentette, kezét zsebre vágta. A nő kisvártatva megsimogatta a párja
hátát, aztán halkan mondott neki valamit. A férfi kihúzta magát, kart karba
öltöttek, majd andalgó léptekkel indultak a közelben parkoló autók felé.
Kimozdultam a
pillér alól. Hosszan nyújtóztam, nem volt miért sietnem. Győrben és Komáromban
is eltöltöttem egy jó néhány órát a környék felderítésével, mielőtt követni
kezdtem a folyóban komótosan sodródó testet. A köztes településeket igyekeztem
mielőbb magam mögött tudni. A vonyító kutyákat meghagytam a félálomban lődörgő
újságosoknak és a munkásjáratok lehajtott fejjel csoszogó utasainak.
Almásfüzitő szélén elfogott a kíváncsiság, amikor rátaláltam a vörösiszap
tároló gátjára. Bűzös mocsárra számítottam, ám csak vörös por ült a teknőkben.
A dunai oldalon ameddig elláttam, zöldellő buckák jelezték, hol voltak régen a
tárolók. Délen valami megcsillant, kíváncsian arrafelé indultam. A három kisebb
nyitott medence után találtam egy nagyot is. A bugyborékoló anyag tetején
kopott bundadarab lebegett. Életében épp úgy lehetett kisebb kutya, mint
nagyobb macska. Egy jutazsák darabot láttam mellette, biztos nem magától került
a maró lébe. Ennél bármi jobb halál. Nem maradtam sokáig, napkelte és a
holttest előtt Esztergomba akartam érni.
A part felé
indultam a traverzen. Győrben izzadt tenyérrel kapaszkodtam a végzetes
pillanatig, Komáromban már ügyesebben vettem az akadályokat, így harmadszorra
pedig egész jól kiigazodtam a hídszerkezeten. Könnyedén lépkedtem, karom
széttártam. Gyerekkoromban láttam egy cirkuszi artistát, aki így csinálta.
Tudtam, hol kell lehajolni, hol kell tenyérnyi helyen araszolni.
Körbecsoszogtam a pillér szegélyét, aztán nekivágtam a következő szakasznak,
amikor izgatott horkantást sodort felém a langyos szellő.
Mozdulatlanná
dermedtem. Kerregni kezdett az orsó, szék csattant a stég deszkáján, aztán
nyögés hallatszott. Szinte láttam magam előtt, ahogy a pohos horgász vörösödő
képpel szuszog, fárasztja élete nagy fogását, aztán rántottam egyet a vállamon
és tovább egyensúlyoztam a part felé. A sétányon női hangra férfimormogás
felelt. Kavics csikordult a gyalogúton. Nem láthattam a fák között, mégis
biztos voltam, hogy a pár visszaindult a stég felé. Egy régi kollégám kedvenc
mondása jutott eszembe: MP. Más problémája. Mindenkinek annyi baja van,
amennyit magának keres. Ez jelen esetben ugyanúgy igaznak bizonyult rám, a
párra és a horgászra is, bár a zajokból ítélve ezekben a percekben őket jobban
érintette, mint engem. Jót szórakoztam a káromkodásokkal tarkított,
lábdobogással aláfestett nyögéskavalkádon.
A
fattyúpillérnél értem el a partot, innen a szigetről kivezető gyalogos híd felé
indultam. A parkolóból egy autó fordult ki, a fénye elől a fák közé léptem. Nem
jutottam messzire, a stégen dúló küzdelem láttán megtorpantam. A két férfi és a
fejük fölött ívesen hajló bot egyetlen élő kérdőjelet alkotott. Nyögtek és
lihegtek, próbálták tartani magukat a súlyos teher ellenében. Kiömlött sör
szaga keveredett az öreges izzadság és az olcsó dezodor kesernyés illatával. Az
asszony a parton maradt, alig néhány lépésnyire toporgott mögöttük. Feszülten
szemlélte a történéseket, ám amilyen gondosan távol tartotta a cipője orrát a
partra felfutó hullámoktól, biztos lehettem benne, hogy a világ minden pénzéért
sem lépett volna a billegő deszkákra. Elsiettem a fák között, majd néhány
méterrel odébb ismét megálltam.
Elnéztem a
sötéten mozduló vizet. Bármennyire erőlködtem, nem láttam semmit a damilból, az
úszót pedig az első csobbanásnál a víz alá rántotta a láthatatlan tömeg.
Kizártnak tartottam, hogy hallal küzdöttek. Azon gondolkoztam, hogyan
akadályozhatnám meg, hogy a partra húzzák a hullát. Az öreg pecást simán
beugrasztottam volna a vízbe, ha egyedül marad a stégen. Talán még a bottal
vívott csatában elmélyülő két férfival szemben is kitalálok valami rémisztőt,
amit aztán mesélhettek volna később a haveroknak. Egyedül az asszony jelenléte
tartott vissza. Ketyegtek a másodpercek, és az égvilágon semmi ésszerű elterelő
hadművelet nem jutott eszembe. Végül nem kockáztattam. A sétányon és a
parkolóban őgyelgők között biztos akadt ügyeletes bátor, akit egy sikoly nem
elriaszt, hanem közelebb csal. Nem hiányzott a stégre több segítő kéz.
Az idő megállni
látszott a partszakaszon. A hullámok lustán csobbantak, a két alak lassított
felvételként hajladozott. Álltam az árnyékban és vártam. Vártam, mikor ismerik
fel, hogy nem hétköznapi dolog akadt a horogra. Vártam a férfi kiáltását,
amivel a feleségét rendőrért küldi. Vártam, mikor szólal meg egy sziréna a közelben.
A damil
pattanása helyére zökkentette az időt. Először fel sem fogtam, mi történik,
aztán láttam, ahogy a két férfi elvágódott a stégen. Az asszony fellépett a
pallóra, aztán vissza a partra. A nyögés és káromkodás szerintem áthallatszott
a túlpartra. Nem vártam meg, amíg feltápászkodnak, sarkon fordultam és
nekiindultam.
Lassan haladtam
a partot követő keskeny betonúton. Az elmúlt napok magánya sötét árnyként
telepedett a gondolataimra. Már nem beszélhettem senkivel a döntésemről. Azzal
alaposan elkéstem. A gyomorforgató stressz már tovaszállt, a dühös ordításba
forduló vita okafogyottá, az ajtócsapkodás pedig nevetségessé vált.
Felvillantak a pillanatok, amikor a kérdések helyett vádak, a problémamegoldás
helyett makacs ellenszegülés tűnt a jó megoldásnak. A kilátástalanság
elkeseredett döntéshez vezetett. A megbánás szánalmasan hangzott ebben a
helyzetben.
A vízen fény
csillant, odakaptam a tekintetem, ám csak a képzeletem játszott velem. Nem
láttam a testet, mégis éreztem, hogy ismét szabadon lebeg tovább a Dunában.
Fénylő hátú éjjeli halak rebbentek szét a felszín közelében. Később egy
hullámokon pihenő sirálypár kezdte rémülten csapkodni a vizet, felrepültek és
sietősen odébbálltak. A part menti fák sorra hajbókoltak, ide-oda lengették
torzonborz ágaikat, úgy sutyorogták tovább a szomszédjuknak a hírt.
A Hold
derengését napok óta először nem zavarták felhők. Követtem a néptelen sétány
betonszalagját a vízműtelepig, majd befordultam a parti utcában. A kutyák
gyanúsan egyazon ritmussal ugattak, továbbadták a hírt, idegen mozog a
közelben. Nemsokára zengett az egész környék. Fények gyúltak néhány háznál, a
lakók káromkodtak, és megpróbálták elparancsolni a kutyákat a kerítéstől.
Elszántan lódultam neki, hogy magam mögött hagyjam az általam gerjesztett
hangzavart.
A város széli
utcákban alig találkoztam emberrel, ha mégis megláttam valakit, azonnal az
árnyékba húzódtam. Nyomtalanul érkeztem a városba és ugyanúgy akartam távozni
is, azonban ez nem sikerült. Amikor megláttam a pontot, ahol a betonút elkanyarodott
a városszéli régi utca felől az új házsor irányába, és ahonnan a folyó mentén
már csak poros földút vezetett tovább, megálltam. Fura érzés fogott el, ezért
oldalra pillantottam. Egy öregember támaszkodott a kerítésen. A házban nem
világított villany, az udvaron sem mozdult semmi. Szótlanul állt, egyenesen rám
nézett. Nem állhattam ott egész éjjel, mozdulnom kellett. Biztos voltam benn,
hogy nem láthat, mégis végig követett a tekintetével, ahogy elhaladtam a
portája előtt. A következő bozótos résznél visszanéztem. Fogatlan mosolyra
húzta a száját és sürgetően tovaintett.
Rátértem a
földútra, jobbomon a házak mind távolabb kerültek. Az emberi zajokat
felváltotta a természet ezernyi motoszkálása. Az első este tősgyökeres
panellakóként jót nevettem, amikor eszembe jutottak a városi forgatag elől a
vidéki csendbe vágyódó ismerőseim. Minden volt körülöttem, csak csend nem. A
fák, a bokrok, a fű folyamatosan mozogtak a langyos szélben. A növények
oltalmazó takarásában parányi lábak tucatjai motoszkáltak. Süncsalád vonult el
szuszogva a házaktól elkóborolt macska figyelő tekintete előtt. Bogarak
zizzentek mindenfelé. A fák közül denevérpár csapott le a felröppenő éjszakai
pillangókra. Pár lépéssel odébb felzavart szúnyograj zúgott el mellettem,
éjjeli lakomát kerestek. Odébb villogó szemű bagoly huhogott le az egyik fáról
az úton átlopakodó rókára. A ritkásan megművelt szántás felől távolodó röfögést
és csörtetést hallhattam. A folyó ütemes loccsanásokkal mosta a partot.
Másfél
kilométerre járhattam a szélső utcától, amikor több csobbanást hallottam egymás
után. Megálltam felmérni, merre tudom kikerülni az éjszakai fürdőzőket. Sikoly
és eszeveszett csapkodás szakította félbe a merengésem. Gyűlöltem a gondolatot
is, mégis a hangok felé indultam. Akármi is történt a folyón, mindenképp meg
kellett néznem, hiszen a napok óta követett test is a közelben járt. A magasan
járó Hold segített megtalálni a fák között ügyesen parkoló autót. Vele
átellenben keskeny ösvény vezetett a partra, a bokrok mögött széles homokpad húzódott
az útról láthatatlanul. Az egyik fűz lombja alatt kockás takaró hevert a
meredek partoldal tövében. Körülötte autós hűtőrekeszt, női táskát, és
szétdobált ruhákat találtam.
A víz felől
nyögést hallottam és léptek zubogását. Egy pucér nő hátrált ki apró léptekkel a
folyóból. Görnyedten hajolt a víz fölé, izmai megfeszültek a hátán és a
combján. Az árnyékban oldalazni kezdtem, mert bár vonzó volt a vizesen csillogó
kerek fenék, éppenséggel más gondolatok kötöttek le. A partra vonszolt test
csupaszon világított a Hold fényében. Nem láttam sem a megfakult piros pólót,
sem a halásznadrágot rajta. A nő letérdelt a homokra és rázogatta a fekvő ember
vállát. A férfi ránézésre jó tíz évvel lehetett idősebb nálam. Borostás álla
petyhüdten csüngött, karvalyszerű orrán kövér cseppek gördültek végig. Hasa
beesett, sötét szeme az égnek meredt.
A nő
félrecsapta haját, fülét rövid ideig a férfi mellkasára szorította. Homlokán mély
ráncokat vont az aggodalom, szája pedig vékony vonalat rajzolt hirtelen
keskenyedő arcán. Felemelkedett, tenyerét egymáson keresztbe fektette, és egész
testével összpontosított. Ritmusosan pumpálta a mellkast, majd hosszan fújta a
levegőt a lefittyedt szájba. Négy ismétlés után megállt, ujjait az ádámcsutka
melletti árokba csúsztatta. Hajáról víz csepegett a mozdulatlan férfire Nem
várt sokáig, konokul folytatta az élesztést. Gyorsan teltek a percek, a
mozdulatok lassultak, a felszáradt vízcseppek helyett izzadság gördült végig a
lapockák között. Meglepődtem, amikor hirtelen leroskadt a homokra, és tenyerébe
temette az arcát.
A férfi arca
fölött halvány fénypont jelent meg a semmiből. Úgy tűnt, a test megmozdult, azonban
csak a fej billent oldalra. A koponya tetején, rövidre vágott haj alól ujjnyi
fénysugár kúszott elő. Szivárványszínnel lüktetett és forgott, közben felfelé
araszolt. A fénypont a fej mellé lebbent, megérintette a kígyózó sugarat. Az
örvénylő szivárvány gömbbé duzzasztotta a halvány foltot, aztán elhalványult és
kihunyt. A formátlanul kavargó köd centiről centire elemelkedett a homokpadtól,
nemi jelleg nélküli vázlatos emberi alakot öltött, amit halvány dicsfény fogott
körbe. A test fölé lebbent, onnan bámult lefelé. Az arc vonásai épp úgy
eltűntek, mint az orr jellegzetes görbülete. Tisztában kellett lennie azzal,
hogy mi fekszik reszkető nő mellett, ahogy én is tisztában voltam mindennel,
amióta először megláttam a folyóban a testet, tekintete azonban nem mutatott
felismerést, vagy érzelmet. Néhány másodperc után elfordult és sebesen
emelkedni kezdett a csillagos ég felé.
Irigykedő
pillantást vetettem utána, aztán a Dunát vizslattam. Az oszladozó test a
közelben járt. Napokkal korábban hatalmamat vesztettem felette, immár a folyó
szabta meg a sorsát. Hoztam egy visszavonhatatlan döntést, ezzel hasztalanná
vált a világ számára, és az én számomra is. Csípős vizeletszag kezdett
terjengeni a levegőben. Elfordultam a folyótól és a még meleg test felé néztem.
Nem érdemeltem meg, mégis kaptam egy esélyt, pont, amikor az időm már úgyis
fogytán volt. Nekilódultam a homokpadnak, hogy annyi tehetetlenség után végre
cselekedjek valamit. Amennyire gondosan kerültem az érintkezést bármely élővel
eddig, most éppen annyira határozott mozdulattal fektettem nyitott tenyerem a
halántékára.
A nő rémülten
csúszott odébb, amikor a test megmozdult mellette. Tágra nyílt szemmel
figyelte, ahogy a férfi gyomrára szorított kézzel magzatpózba húzódott össze,
majd öklendezni kezdte a vizet. A szemlélődő tétlenség hamar átadta a helyét a
tenni akarásnak. Feltérdelt, és a homokra felcsapó víz felett tartotta az erőtlenül
lógó fejet.
–
Minden rendben lesz! – suttogta rekedtes hangon. – Minden rendben lesz!
Kéz nyúlt fel,
megérintette a nő kezét, mire az sírva fakadt. Fél óra telt el, mire a férfi
képes volt felállni és a nőre támaszkodva elvergődni a pokrócig. Lehuppant, és
némán tűrte, hogy öltöztessék. Egy korty vizet is engedett magába tuszkolni. A
hűtőládának dőlt, a zsebéből kocsikulcsot kotort elő, majd fejével az ösvény
fele intett.
–
Hozom az autót, te csak pihenj addig! – vette el a kulcsot a nő, aztán
sebesen öltözni kezdett. – Bemegyünk az ügyletre és megnézik minden rendben
van-e!
Végigsimította
a férfi sápadt arcát, gyors csókot lehelt a szájára, majd cipőjével a kezében
eltűnt a bokrok között.
Hosszan néztem
utána, aztán óvatosan felkeltem és lebotorkáltam a hullámok vonaláig. Láttam,
hogy a test, amit napok óta követtem, ott hever a homokban, alig pár lépéssel
attól a helytől, ahol nem is olyan rég a nő térdelt a halott férfi mellett.
Krákogtam egyet.
–
Akkor legyen így! – mondtam fennhangon.
Az új hangom
mélyebb volt, mint amihez hozzászoktam, a testem magasabb és izmosabb. A
felsőbb hatalom, amiben korábban soha nem hittem, kegyesnek mutatkozott. Új
esélyt kaptam az életre, és abban a legkevésbé sem érdekelt, hogy mi lesz az
ára. Teleszívtam a tüdőm levegővel, aztán hátat fordítottam az előző életemnek
és a nő után indultam.