Az utolsó bezárt ajtó

Minden erejét összeszedve rugaszkodott el a csúszós, sáros talajtól, hisz tudta jól, az élete függ az ugrástól.  A földrengető dörrenéssel egy időben landolt egy jókora pocsolyában. Fáradtan vibráló izmokkal, a végsőkig kimerülten hevert a zuhogó esőben. Szívesen fekve maradt volna, de a ruhája alá szivárgó zavaros lötty jéghideg érintése mozgásra késztette. Feledve megpróbáltatásait, sajgó tagjait, fújtatva feltápászkodott a földről.

Lényegében örömet kellett volna éreznie, hogy sikerült, ha még oly nehezen is, átjutnia ezen a veszélyes szakaszon, de e helyett - feleszmélve - bizalmatlanul pislantott a háta mögé. Az utolsó pillanatban jutott át a lezuhanó, súlyos rács alatt, míg üldözője, a hatalmas termetű, emberszabású majom a túloldalon rekedt. A gonosz teremtmény azonban nem hagyta futni a már-már biztos zsákmányt. Dühösen rázta a rozogának tűnő, ősrégi tákolmányt, amely a pesszimista várakozás ellenére ellenállt az állat kitartó, irtózatos erejű rohamainak. Ezt látva megkönnyebbülten hagyta, hogy végigperegjenek arcán a kövér, fekete esőcseppek. Hosszú percekig állt ott, az ég felé fordított arccal, azután elunva a hasztalan várakozást, tovább indult.

Kiálló bokrokba, gyökerekbe és kövekbe kapaszkodva küzdötte fel magát a laza talajú, meredek hegyoldalon. Kis idő múlva a hegyoldal merőlegesen az ég felé törő, megmászhatatlan sziklafallá változott. Nyugtalanul kereste a felfelé vezető utat, de csak egy esőkoptatta sziklákból álló keskeny párkányra lelt. Óvatosan araszolva indult el rajta s igyekezett nem nézni a lába alatt terpeszkedő több száz lábnyi mélységbe. Rövidesen három, a kiálló sziklákhoz rögzített kötéllétrára talált. Tudta jó, hogy a három közül kettő biztosan csapda, de ránézésre nem lehetett megállapítani, melyik a biztonságos. Nem tehetett mást, mint hogy próba szerencse alapon fellendült a hozzá legközelebb lévőre. A kötéllétra nem szakadt le alatta, de nem kis erőfeszítésébe került, amíg sikerült baj nélkül feljutnia a széltől himbált, esőtől síkos, ingatag alkalmatosságon a szirt tetejére.

Odafenn napsütés és éles csőrű, kiéhezett keselyűk hada fogadta. Nem kis szerencsével kerülgette a le-lecsapó tollas gyilkosok karmait, miközben a lehető leglehetetlenebb helyen épült ház felé rohant. Lihegve tette be a vastag ajtót, csakhogy így a madarakkal együtt a fényt is kirekesztette. Tapogatózva haladt előre a szuroksötétben, szorosan a fel mellett, a padlásról leszűrődő keskeny fénycsík irányába és közben kis híján beleszédült a padlón tátongó feneketlen kútba. Végül eljutott a recsegő-ropogó padlásfeljáróig. Reménykedve vágott neki a lépcsőmászásnak.

A feljáró tetején sokáig fülelt gyanakodva, de mivel semmi szokatlant nem tapasztalt, fellendült a tetőtérbe. Az előtte álló, korhadt deszkákkal borított hosszú szakasz túloldalán egy fényesen kivilágított ajtó tátongott hívogatóan. Nem tétovázott, merészen nekivágott az újabb lehetetlen próbának. Bizakodó szívvel egyensúlyozott az imbolygó, fájdalmasan nyekergő pallókon, reflexszerűen kerülgetve az itt-ott felvágódó borotvaéles lándzsákat. Nem csoda hát, hogy szakadt róla a veríték, amíg átért a szakaszon, amely azután, hogy levette róla a lábát, hatalmas robajjal leszakadt.

Örömtől reszkető szívvel és a kimerültségtől rogyadozó lábakkal állt a nyitott ajtóban. Az egyik énje mindenáron pihenni vágyott, míg a másik - az erősebb - makacsul hajtotta előre. Belépett hát az ajtón.

Elborzadva torpant meg néhány lépés után. A szoba másik, aranyfénnyel ragyogó ajtaja előtt egy hatalmas, kiélezett inga lengett.

Ennyi küzdelem után azonban nem hátrálhatott meg. Nem is volt hova hátrálnia. A háta mögött a leszakadt padlással nem volt más választása, csak előre mehetett.

Sokáig szuggerálta a kegyetlen szerkezetet, azután az általa legkedvezőbbnek vélt pillanatban előrelendült. Számításaiba valahogy hiba csúszhatott, mivel a lelketlen precizitással működő inga még azelőtt visszatért, hogy kinyithatta volna az ajtót.

Mélységes fájdalom hasított belé, pólusaiba pokoli kínokat okozó, emésztő tűz áradt szét. Ordított volna, de kiszáradt ajkait nem hagyta el hang. Feneketlen sötétség zuhant rá és érezte, teste semmivé foszlik szét...

A tenyérnyi kis kvarcjáték parányi hangszórójából előtörő, elektronikusan modulált, gúnyos kacagás teljesen kihozta a sodrából a középkorú férfit. Dühösen csapta az asztalra, az íróasztalánál szemtelenül vigyorgó gyerekétől elkobzott szerkentyűt.

- A szentségit, már megint kifogott rajtam!

A bérgyilkos

Alfie Hammor pácban volt. Igazán nagy pácban. Igaz, ez nem először esett meg vele élete röpke 26 éve alatt, de most ráadásul - ami még tetézte a bajt- tanácstalan is volt. Megbánta már, hogy elfogadta a Nagy Bill munkáját, hisz hiába a kialkudott narkó és pénz, amit hosszas kupeceskedés után alkudott ki magának, ha egyszer nem lesz ideje elkölteni. A sitten ugyanis felettébb keveset költ az ember gyereke!

Pedig olyan szépen indult minden! Épp úgy, ahogy a eltervezte! Elkapta a sötét kapualjban az a mocskos kis ügyvédet, aki pofátlanul beleköpött Bill levesébe és mire észbe kaphatott volna, már bele is eresztett kettőt a .357-es Magnumból. Csak úgy fröcsögött a kis buta!

Hogy az a sikoltozó vén szatyor honnan az istenverte büdös francból keveredett elő, annak csak az ég a megmondhatója, de éppen a legrosszabbkor kalimpált azon a környéken, az egyszer holtbiztos! Lehet, hogy volt még valaki, aki a két dörrenésre nem is figyelt fel, de a szipirtyó az éktelen rikácsolása felverte az egész környéket, még mielőtt olajra léphetett volna. Még jó, hogy ismeri a város összes mocskos sikátorát és így el tudott tűnni még azelőtt, hogy előkerültek volna a fakabátok. Csak az a baj, hogy a fél utca megjegyezhette a képét!

Most, hogy időlegesen sikerült egérutat nyernie, már csak egyetlenegy, ám nagyon sürgős dolga volt. Meg kellett szabadulnia az árulkodó fegyvertől! Méghozzá mielőbb!

Ahogy sietős léptekkel elhaladt egy gyermekzsivajtól hangos játszótér mellett, a nagy kukafürkészésben nem vette észre, hogy valaki puha léptekkel a háta mögé kerül. Csak akkor állt meg benne az ütő, amikor egy gyanúsan vékony, de erélyes hang rászólt:

– Áll, vagy lövök! Fel a kezekkel!

A fiatal fekete férfi homlokán izzadságcseppek gördültek alá és nem csak a nagy melegtől.

A francba is, elkapták! Azok a rohadt, piszkos zsernyákok elkapták! Őt, Alfie Hammort! Dühében legszívesebben a földhöz csapta volna csillogó jelvényekkel dísztett baszk sapkáját, még nem is taposta volna alaposan. De hát ebben a helyzetben nemigen ugrálhatott, hiszen a mai rendőröket ideges mutatóujjal verte meg az Isten. Az első rossz mozdulatra képesek és beleeresztenek akár egy egész tárat is, ha úgy adódik!

– Na jó, nyertetek! – nyögte ki végül keserű szájízzel, azután bal kézzel a csövénél fogva elővette a pisztolyt, a földre dobta, majd kezeit jól nevelt gyilkoshoz méltóan, illedelmesen összekulcsolta a tarkója mögött.

Persze azért Alfie Hammort nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja magát elfogni! Nem, neki volt még egy dobása! Ö most csak várakozó álláspontba helyezkedett és az alkalomra várt, amikor átveheti a kezdeményezést.

Az alkalom jött is felé, szapora léptekkel!

Amikor a „bűnbánóan” lesütött szemeivel látta, hogy eltűnik a lába mellől a fegyvere, tudta, eljött az Ő ideje . Villámgyorsan sarkon perdült, hogy elkapja a mögött álló rendőrt és túszul tartva elmeneküljön. Legnagyobb megrökönyödésére nem egy vézna és girhes egyenruhással, de még csak nem is egy női rendőrrel, hanem egy tíz év körüli fiúcskával találta szembe magát. No és  a .357-es Magnummal!

A gyerek kissé megszeppenve, két kézzel tartotta maga elé a súlyos fegyvert, de végül is a halálra éhes, sötét cső nagyjából rezzenéstelenül szegeződött a fölébe tornyosuló férfi mellének. A kis műanyag játék pisztoly mellyel oly sikeresen elfogta a fekete férfit, ott fityegett a nadrág övében.

– Hogy az a…! - vágta a földhöz a sapkáját ezúttal nem csak gondolatban Hammor, csodálatos káromkodás zuhatag kíséretében, majd kissé lehiggadva a sráchoz fordult.

– Jól van öcsi, te győztél! És most szépen add vissza az a stukkert!

A mosolygós, pirospozsgás arcú kisfiúnak egyszeriben sírásra görbült a szája sarka.

– A bácsi már nem akar játszani?

– Nem, a bácsi nem is akart játszani! – felelte morózusan Hammor.

– Akkor miért adta meg magát? – kérdezte nyűgösen a gyerek.

– Mert sikerült alaposan ráijesztened! – vicsorgott a férfi . –  Na, ebből elég! Ide azt a pisztolyt!

– Nem! – makacsolta meg magát hirtelen a kis srác.

– Na ,ide figyelt! … -lépett felé fenyegetően a fekete, ám a kisfiú gyors léptekkel elhátrált előle.

– Azapádbüdös…! – nyomult utána Hammor, mígnem megunva a fogócskát, a gyerek felé vetette magát.

Vesztére.

A kisfiú ujjai rémült görcsbe rándultak a ravaszon egyszer… kétszer… háromszor.

A csendes kis utcát eget verő robajként töltötték be a lövések. A fiatal bérgyilkos testén hús-virágok nyíltak a becsapódó golyók nyomán. Alfie Hammor lehanyatlott, saját vérébe fetrengve vergődött még néhány másodpercig, aztán kilehelte bűnös lelkét és jobblétre szenderült.