Ködbe zárva

 Adrian Kramarek éppen kimászni készült a szkafanderből, amikor felvisítottak a vészjelzők. Egyetlen pillantással ellenőrizte az oxigéntartály szintjét, aztán lezárta a sisakot. A belső kijelzőn gyors egymásutánjában villantak fel a repülési adatok, a sarokban pedig elindult egy visszaszámláló. Lezárta az alvótartály fedelét, majd sietős léptekkel a vezérlő felé indult. A PIP-et összekötötte a vezérléssel és áthúzta a radarképet. A látványra nem volt felkészülve, egy pillanatra megtorpant, méretarányt váltott, hátha tévedésről van szó. A visszaverődő jel túl nagy volt meteornak.
– Segélybóját ki! – utasította a számítógépet. – Vészhelyzeti kitérésre készülj!
 Belépett a vezérlőbe. A fő kijelzőn felvillant a segélybója szimbóluma, a szonda elhagyta a vetőcsövet.
– Remek – morogta Kramarek. – Legalább valami rendesen működik!
 Belehuppant a bal oldali székbe. A gerince mentén borzongás futott végig, az űrruhán keresztül is érezte, ahogy a biztosító elemek összekapcsolják a gyorsulási üléssel. A pályavektorok intenzív terhelést jeleztek valamennyi lehetséges kitérő műveletnél, ezért bekapcsolta az automata G-lock rendszert. A nyomás fokozatosan emelkedett a szkafanderében, hogy megvédje a hipoxiától.
 A számítógép által javasolt repülési tervek közül az ekliptikából kifelé vezetőt választotta, hogy elkerüljön egy esetleges gravitációs anomáliát. A két hajtómű teljesítményjelzői megugrottak, ahogy a hajó nagy ívben fordulni kezdett. A mesterséges gravitációs lekapcsolt, a terhelés ezzel egyidejűleg emelkedni kezdett. Az első vörös fény után kijelzőn elszaporodtak a sárga és narancs ikonok. A külső szenzorok egymás után adták meg magukat, mintha elektromos kisülés söpört volna végig a burkolaton. A bal gondola rendszere vészleállást jelzett, a tolóvektor értéke pillanatról pillanatra változott. A pilóta kiegyenlítéssel próbálkozott, ekkor a második hajtómű is leállást jelzett. A hajó sodródni kezdett, az új pálya érintette a hajó útjába kerülő por- és gázfelhőt.
 Kramarek végignézett a pulton. A generátorok teljesítménye zuhant, a segédhajtómű beindításához szükséges energiát neki kellett átcsoportosítania, mielőtt már csak a tartalék marad. Előkereste az indítási szekvenciát, azonban aktiválni már nem maradt ideje. Figyelmeztető fények villantak, ahogy a számítógép átváltott az akkutelepre, és azonnal csökkentette a hálózati terhelést. A közlekedő és lakómodulban ábrája fölött narancs felkiáltójel villogott.
 A sisak hangszórójában gépi hang szólalt meg.
– A szakaszajtók lezárásáig harminc másodperc!
 A férfi közelebb húzta a kézi panelt, elindított egy rendszerellenőrzés rutint. A hibajelzések lassan ellepték valamennyi kijelzőt. A pályaadatok újra változtak, a hajó orra már egyenesen az objektum közepe felé mutatott. A gyorsulási szék hátradőlt, Kramarek tűszúrást érzett a szkafander gumimembránján keresztül. Nedvesség gördült le a szeme sarkából, ahogy a lassulás kipréselte a könnycsatornák tartalmát. A mentőrendszer folyamatosan igazodott a terhelés változásához, az életmonitor mégis növekvő vérnyomást és pulzust mutatott. A pilóta testét bizsergetni kezdte az ereket védő szer, mégis elvesztette az eszméletét.
 Saját zihálására eszmélt fel. Tompa fények vették körül, a sisakon kívül pedig csend honolt. Óvatosan mozdult, jobbját a PIP-re csúsztatta. A sisak kijelzőjére kérte a szkafander adatait. Megnyugodva figyelte egy darabig a saját életjeleit, aztán bekérte a hajó állapotjelzését. A burkolat sértetlennek tűnt, a hajtóművek és a generátorok álltak. Az akkuk néhány órányi töltést vesztettek, fűtés és a levegőszűrés csak a vezérlőmodulban működött. A mesterséges gravitációs rendszert a számítógép kikapcsolta, mielőtt túlterhelődhetett volna. A külső antennarendszertől hibajel érkezett vissza, sem adásra, sem vételre nem volt alkalmas. A radar és a tömegérzékelő jelei visszaverődtek egy ovális területről. Az optika a csillagok helyett csak szürkeséget mutatott.
 Kramarek felnyitotta a védőburkolatot. A Kapteyn vörös törpéjét látnia kellett volna ebből a távolságból, de ő mégsem látta, ahogy a rendszer nagyobb bolygóját sem. A Kapteyn C közelében állt pályára, hogy a hétszeres földtömeget kihasználva hamarabb elérje az utazósebességet. A Tejút eltűnt az égről, és az Alpha Centaurit sem tudta beazonosítani a rendszer a pályagörbe végén. A hajó az alakot öltött, a semmi közepén állt, miközben ő bizonytalan adatok sorát söpörte félre a kijelzőről.
 A férfi kioldotta az ülés biztonsági reteszeit, felnyitotta a sisakját, ám nem nyúlt a szkafander zárjaihoz. Számítások sorát futtatta végig szimulációs módban a rendszeren, ismételten ellenőrizte a létfenntartó adatait és a hajtómű állapotát. A mesterséges gravitációs egység ikonja felé nyúlt, egy pillanatig habozott, ám végül megérintette a gombot. Nagyot sóhajtott, ahogy csizmába bújtatott lába a padlón koppant.
 A navigációs panelen szilárd tárgyat mutató jelzés villant. Áttette a képet a fő kijelzőre és nagyítást kért. A szürkeség bizonytalan határvonala előtt sodródó roncsok bukkantak fel. Négy űrhajót ismert fel a főbb jegyeik alapján, az ötödikről kiderült, hogy két jármű összecsavarodott darabjait látja. A megmaradt szenzorokat átállította a csoport figyelésére, de életjelet nem sikerült felfedezni egyiken sem. A nyilvántartás alapján három űrhajót tudott eltűntként beazonosítani, a többin a látható ütközés és égésnyomok olvashatatlanná tették a jelzéseket. A dátumok alapján a legfrissebb bejegyzés is elmúlt tíz éves. Egy utolsó pillantást vetett az űrhajók felé, majd lekapcsolta a műszereit.
 Kramarek végignézett a pult kijelzésein. A hajó állapota stabilnak tűnt, úgyhogy kicsatolta magát az ülésből. A fali rekeszből tartalék palackot vett elő, a használtat pedig a töltőre csatlakoztatta. A kézi panelre irányította át a vezérlés kiemelt adatait, és szerelési kézikönyv hajtóműről szóló fejezeteit. Ellenőrizte az ajtópanelen a biztonsági jelzést, lezárta a sisakot, aztán kinyitotta a vezérlőmodul ajtaját. A hosszú folyosón a vészvilágítás vörös fényei hunyorogtak a feje fölött, ahogy kimért léptekkel elindult a gondolák felé.
 A második napon Semmievőnek nevezte el a kétezer tonnás hajót fogva tartó derengést. Úgy érezte magát, mint James Bartley, a bálnavadász, aki két napig élt az őt elnyelő hatalmas ámbráscet belsejében. Igaz, hogy nem látott szerveket, idegeket, nem akadt semmi, ami élő, érző, gondolkozó lényre utalt volna, mégsem tudta kiverni a fejéből a hasonlóságot. Kramarek nagyapja az utolsó hajósok egyike volt, aki bejárta a hét tenger minden zugát. Alig néhányszor találkozott az unokájával, ám ilyenkor hosszan mesélt neki a végtelen vizekről. Szemében fura fény csillogott, ahogy a rothadó Sargasso-tengert, a bűzlő csendes-óceáni szemétszigeteket, vagy éppen a Bermuda háromszögben sodródó kísértethajókat emlegette. Megkopott könyvekből hihetetlen meséket olvasott fel, amikben tengeri állatok embereket nyeltek le, egész hajókat rántottak a mélybe. Leviatán, Kraken, Moby Dick, Jormungand, Davy Jones rémítő históriái mellett mégis a „valódi Jónás” története volt a legemlékezetesebb.
 A pilótaszékben szundikált, amikor az ütközés ereje kirepítette az ülésből. Felült, a hátát a falnak vetette. Hideg veríték csorgott végig a gerince mentén. Sokáig várta a pillanatot, amikor valamelyik roncs darabjai áttörik a vezérlő burkolatát, de nem történt semmi. Megkapaszkodott a karfába, és felhúzta magát a székbe. A mesterséges gravitációs rendszer megnövekedett terhelése keresztirányú forgást jelzett. A tömegérzékelő bizonytalan jelet adott a bal oldalon, így arra irányította az egyik optoszenzort, azután felkattintotta a keresőfényeket.
 A raktér környékét alaposan felszántotta valami. A burkolat több helyen beszakadt, a törmeléket között árukonténerek darabjai keringtek. Levegőveszteséggel nem kellett számolnia, hiszen az alsó szekciókat felszálláskor hermetikusan lezárta. A többi házalóhoz hasonlóan leszállás előtt inkább felkutatta és az űrbe hajította a halott potyautast, mint hogy karanténba kerüljön, aztán meg fusson a pénze után. Továbbmozgatta a szenzort a hajtómű gondolája felé, amikor a kép felső sarkában mozgásra lett figyelmes. Amennyire lehetett, irányba forgatta a kamerát, lekapcsolta a hátsó fényeket és fel az elsőket.
 Roncsdarabok pörögtek a szürkeség előtt, aztán a ködből lassan kibontakozott egy űrhajó alakja. A hajótest kialakítása egyetlen korábban látott konstrukcióhoz sem hasonlított. A rikító narancssárga burkolaton párhuzamos kék csíkok fénylettek, a magasan ívelő far tövében pedig néhány fekete égésnyomot fedezett fel. A szárnyak végén tucatnyi antennához hasonlító szerkezet csillogott a fényben, viszont dokkolókarmantyúk sehol sem voltak. A fő hajtóműveket a tömpe szárnyak alatti kerültek elhelyezésre, manőverező fúvókákat pedig az építők ügyesen elrejtették. Az ikerhajtómű ionos vibrálása kékes lobbot vetett, mégsem tudta megállítani a hajó a lassú forgását.
– Feleslegesen erőlködsz szarházi! – mordult Kramarek, miközben ellenőrizte az adatrögzítőket. – Majd ha veszed a fáradságot és körülnézel, meglátod, miről beszélek!
 Két fordulaton keresztül kereste a pilótafülkét, míg végül felfedezte a törzs közepe táján. Kíváncsian figyelte, ahogy éppen leereszkedett a védőburkolat az ablakokról. A hüllőfejű lény ugyanolyan tanácstalanul nézett körbe, akár Kamarek két nappal korábban. Egy teljes fordulatot kellett várnia, amíg fényjelekkel sikerült magára vonnia az idegen figyelmét. Felkapcsolta a pilótafülke világítását, hogy jól látszódjon. Először balra intett, ahol roncsok keringtek egymás körül, azután hosszú pantomim játékot adott elő, megpróbálta elmutogatni, hogy csapdába estek. Az idegen pilóta vörös ruhába bújtatott karjait maga előtt tartotta, ahogy felé nézett. Az áll kissé lefittyedt, de az arc egyébként kifejezéstelen maradt. Kramarek ekkor széles mozdulattal jobbra mutatott, ahol a Semmievő halvány körvonalai látszottak a gomolygó szürkeségben. A háromszögletű fej lassan elfordult a mutatott irányba. A férfi már azt hitte, megfeledkezett róla, amikor az idegen visszafordult felé. Az egyik vaskos ujjával a felemelt tenyerének közepére mutatott, közben szaporán pislogott.
– Hát ez nem lesz egyszerű – vakarta meg a fejét a pilóta.
 A következő órákban mindent elkövetett, hogy valahogy megértsék egymást. Végigpróbálta az összes elektronikus kommunikációs lehetőséget, aztán ötletelős alapon próbálkozott tovább. Az idegen nem reagált a színekre, a számokra, a betűkre, de az ábrákra sem. A kinagyított képen jól látszott, ahogy egyenesen maga elé bámul, valamit mereven figyel a műszerfalon.
 Kramarek hosszasan káromkodott, mielőtt feladta a fajok közötti kapcsolatfelvételi kísérletét. Az első lelkendezése az idegen tudásának felhasználásról tovaszállt, inkább a saját kiszabadulásával kezdett törődni. Otthagyta a fülkét, végigellenőrizte a berendezéseit, újra nekilátott átvizsgálni mindent az űrhajóján. Kicserélte az antenna kiégett reléjét, megforrasztott egy szakadt kábelkorbácsot, majd gondos munkával befejezte a bal oldali gondolában a biztonsági kapcsolók áthidalását. A kézi panelen keresztül energiát irányított át a hajtóműhöz, amit végül így sem sikerült beindítani. Egy darabig dühösen meredt a kapcsolótáblára, aztán nekilátott összeszedni a szerszámokat. A körút végén megállt a lezárt lakómodul mellett. Vágyakozva gondolt a kényelmes ágyára, a forró zuhanyra, a rendes ételre. Egy pillantást vetett a PIP adataira, aztán megvonta a vállát és visszacsoszogott a vezérlőbe.
 A férfi ledobta magát a székébe. Végigpásztázta a kereskedelmi és vészhívó csatornákat, adást azonban nem fogott egyiken sem. Megnyomkodta az égő szemeit, aztán felkapcsolta a reflektorokat. Az idegen ott ült a fülkében, tekintete ugyanúgy egy pontra meredt. Egyszer nézett csak fel, amikor a fülke ablakának ütközött egy roncsdarab. Egy darabig a tovapörgő fémszilánk után nézett, aztán ismét maga elé bámult. Kramarek érezte, hogy lángolni kezd az arca. Az űrhajó elérhető távolságra volt tőle, át kellett volna csak lebegni, valahogy bejutni, és addig verni a tehetetlen alak fejét a műszerfalba, amíg tudomást nem vesz a létezéséről. A szkafander kéznél volt, a kábelvetőt viszont a sérült raktármodulban hagyta utoljára, ahova semmi kedve nem volt besétálni. Lekapcsolta a fényeket, fogta a hidrokulcs készletet és felnyitotta a szellőzőcsatorna fedelét.
– Van nélküled is elég bajom – morogta, miközben bemászott az alagútba.
 A férfi később elszíneződött foltokat fedezett fel a másik űrhajón. Kinagyította a képet, mert először nem tudta eldönteni, hogy korábban nem látott részletet lát, vagy az idegen talált ki valamit a szabadulására. Felkapcsolta a reflektorokat, mire a folt környékén gomolygó szürkeség ellibbent a közeledő fény elől. A far tövében kifényesedett fém maradt hátra. A hajóbontóban látott hasonlót, ahol savval maratták le a felesleges anyagokat a visszaöntésre váró felületről. A következő fordulónál felvételeket készített a burkolaton jól láthatóan terjedő változásról, és jobb ötlet híján kivetítette a képeket a két hajó közé. Az idegen látszólag semmi érdeklődést nem mutatott a jelzései iránt, egy idő után mégis felállt és kiment a fülkéből. Sokáig volt távol, majd, amikor visszatért, egy fényes tárgyat tartott a háromujjú kezében. Átnézett a férfira, szabad kezével valamit rajzolt a levegőbe. A férfi kikapcsolta a vetítőt és széttárta a karját. A következő pillanatban a lény elsütötte a fegyvert.
 Kramarek egy darabig csak állt, közben arra gondolt, ez egy rossz álom, amiből sürgősen fel kell ébrednie. Megrázta a fejét, a pultra dobta a kivetítőt, majd belehuppant a gyorsulási ülésbe. Hosszasan nézett maga elé. Az első perctől fogva úgy gondolta, hogy az idegen tud valamit, amitől ilyen passzivitásba merült, mégis arra számított, ahogy telik az idő, majd csak hajlandó lesz közös munkára. A jól látható mocsok a másik pilótafülke ablakán végleg megerősítette, hogy nincs kiút, és ez felkavarta a gyomrát. Összeszorította az állát, visszatartotta az ingert, hogy kiköpjön. Hátradőlt, a lüktető halántékát kezdte masszírozni. Eszébe jutott a legutolsó alkalmassági vizsgálaton a repülőorvos tanácsa.
– Gyáva fattyú! – csapott ordítva a karfára. Felszisszent, aztán megtapogatta a tenyerét. A fejfájása cseppet sem enyhült, de legalább megpróbálta kiadni a dühét.
 A PIP vibrálni kezdett a csuklóján. Oda sem nézve kapcsolta le a jelzést. Figyelmeztetés nélkül is tudta, hogy jócskán túllépte az engedélyezett ébrenléti ciklust. Kikotort a zsebéből egy tasakot, két ételkapszulát rázott a tenyerébe, aztán gondosan kettéharapta mindkettőt. Fanyalogva húzta el a száját, de végül néhány konok nyeléssel eltüntette a szájpadláson makacsul tapadó zselés anyagot. Egy pillanatra elmélázott azon, hogy utána dob egy serkentőt, ám eszébe jutott, milyen érzés volt utoljára belőve dolgozni, így végül lemondott az újabb ébren töltött órákról.
 A telepek kijelzője egyharmadon állt. Működő generátorok nélkül ez még két napot jelentett a fagyhalálig. A szkafanderben, minimális fűtéssel talán még egy félnapig kitarthatott. Minden perccel csökkent az életben maradási esélye, mégis pihennie kellett valamennyit. Nem akarta, hogy a kimerültség miatt elszalasszon bármi lehetőséget a menekülésre.
 Feltette a lábát a pultra, tarkóján összekulcsolta a kezét, azután hátradőlt. Borosta sercegett a körme alatt, ahogy megvakarta a kopaszodó feje búbját. Az orra összerándult az olajjal kevert izzadságszagra. Az előző nap hosszú órákat töltött a szervizalagutakban csúszkálva, míg megtalálta, hol került a szivárgó hidraulikafolyadék a levegőztetőbe. Soha nem érezte, hogy ennyire szüksége lenne egy zuhanyra. Szorosra húzta a szíjakat maga körül, aztán kinézett a páncélüveg ablakon.
 Az idegen űrhajó lassan fordult a tengelye körül. Az orra irányított reflektor fénye végigkúszott a felségjelzésnek tűnő idegen szimbólumokon, aztán megcsillant az ablakon lefelé csúszó mocskon.
– Gyáva fattyú! – ismételte halkan, miközben a karfába épített konzolon matatott.
 A reflektor fénykörét végigvezette a szárnyakon és a farokrészen, majd lassan vissza. Tisztában volt vele, mekkora pazarlás, mégsem tudott betelni a gyönyörűséggel. A méretei alapján mélyűri szállító lehetett, az áramvonalas kialakítása viszont alkalmassá tette légköri repülésre is. Szinte látta maga előtt, ahogy a hajóval elsuhan a köztes átrakó állomások mellett, az árut pedig közvetlenül a telepeseknek adja el. A megvesztegetéseket is beleszámolva közel negyven százalék többlethaszon lebegett nem messze tőle, teljesen elhagyatottan. Egyszerűnek tűnt az egész. A tengerészeti jog szerint a fennhatósági területen kívül fellelt javak kizárólag a mentési kockázatot felvállaló megtalálót illetették. Az állványon lógó űrruha felé nézett, aztán vissza az idegen hajóra, végül nagyot sóhajtott és lekapcsolta a fényt.
 A köd rátelepedett az idegen hajó farára. Az elmúlt napokban volt ideje alaposan megfigyelni, mégsem látta kétszer egyformának. Egyszer örvénylő gáznak tűnt, máskor lassan összetömörödő pornak, hol csupán egyetlen karnyújtásnyira volt az üvegtől, hol felfedte a többi csapdába esett hajót. A számítógép minden vizsgálatnál egyre bizonytalanabb eredményt adott az anyag összetételéről. Kramarek ismert őrülteket, akik örömmel vizsgálták volna, akár egy életen át, ő azonban másra sem vágyott, mint kiszabadulni ebből a kilátástalannak tűnő helyzetből. Sokáig bámult kifelé, ám csak annyit ért el, hogy a folyton változó szürkeség alattomosan belopózott a fejébe, és lassan messzire űzött minden értelmes gondolatot.
 A vállába nyilalló fájdalom ébresztette fel a szundikálásból. Hunyorogva emelte maga elé a PIP-et, aminek a kijelzőjén minden érték zöld színben világított. Az alvásregiszter szerint hét pihentető órát aludt, ami hét órányi energia és oxigén veszteséget jelentett. Az elektromotor erőlködve állította függőleges pozícióba a nyikorgó széket. A zsibbadt vállát masszírozva ült fel.
 A pulton csak néhány érték változott, azok sem adtak okot a lelkesedésre. A belső érzékelők megbízhatóan működtek a fogságba esés óta, de ismerte a régi hajózó mondást, ami szerint a legmegbízhatóbb műszer az emberi test. Villany, víz, levegő, mesterséges gravitáció és nyomás. Bármelyik hiányát azonnal észrevette volna. Beleszimatolt a levegőbe. Amperszag birizgálta az orrát. Újabb hiba, amit keresgélhet. Egy pillanatra kinézett az ablakon. A köd teljesen elnyelte az idegen űrhajót.
 Kicsatolta magát a székből, nekidőlt a pultnak és nyújtózkodni kezdett. A szemközti falon élesen kirajzolódott az árnyéka. Későn eszmélt, esélye sem volt megkapaszkodni. A lökéshullám megperdítette az űrhajót, Kramarek a padlón találta magát. A riadójelzés késve visított fel, a kijelzőket ellepték a figyelmeztető jelzések. A férfi hanyatt feküdt, végtagjait szétvetette. Elnevette magát, de hangja erőtlen krákogásba fulladt. A páncélüvegen rémisztő kopogással csapódtak be az első repeszek. Felnézett, várta, hogy egy nagyobb darab befejezi szánalmas küzdelmét az élettel, azonban a kettészakadt idegen hajó nagyobb darabjai a fülke két oldala mellett szálltak el.
 A lökéshullám után egy ütközés rengette meg a hajót. A férfi csúszni kezdett a padlón, a következő pillanatban nekicsapódott a pilótaszéknek. Hallotta a reccsenést, az igazi fájdalom viszont csak egy lélegzetvétellel később érkezett. Összegörnyedten feküdt, bal kézzel a szék egyik merevítőbordájába kapaszkodott. A szkafander túl messze volt, egyetlen esélye a fülke épsége maradt. Összeszorított foggal feltérdelt, kitapogatta a rögzítő szíjak egyikét, majd közelebb húzta magát. Három nyögéssel később már ülő helyzetben babrált a szíjakkal. Meggörbült burkolatdarab koppant a feje fölött. Apró levegővételekkel előrehajolt és megnyomta a fülkét védő burkolat zárókapcsolóját. Újabb becsapódás következett, az egész teste oldalra lendül. Keményen nekiütközött a gyorsulási ülés oldalához. Ujjai elfehéredtek a karfán.
 A következő csattanás egész közelről hallatszott. A fülkeablak burkolata meghajlott és hosszú csíkot hagyott a vastag üvegen, mielőtt végképp elakadt. A feltörő átkozódás elfulladt, ahogy a gyomra felfelé lódult, és kipréselte a tüdejéből a maradék levegőt. Tucatnyi apróság csapódott ide-oda a fülkében. Előúszott egy rég elveszettnek hitt memóriamodul, utána kapni azonban merő értelmetlenségnek tűnt. A szeme sarkából utána nézett, hogy tudja, hol kell majd keresni. Az elegánsan pörgő modul sarkával érkezett a falnak, majd egy reccsenéssel több darabra tört. Idegesen félrelökte az arca felé perdülő darabot, amivel annyit ért el, hogy vörös csepp vált el a tenyerétől, ami szétkenődött a falon. Körbenézett, aztán elkapta a csavarkulcsot, mielőtt fájdalmas nyomot hagyott volna az arcán. Elfogta a szédülés, de nem merte lehunyni a szemét.
 A félig lecsukott védőburkolaton keresztül csillagokat pillantott meg. Feljebb állította a széket, aztán bekapcsolta az egyetlen épen maradt optoszenzort. Percekig bámulta a távolodó ködöt és körülötte lebegő roncsdarabokat. A szürkeség sértetlennek tűnt, nem lehetett átlátni rajta. A roncsok felismerhetetlenségig szétestek, a darabokból már nemigen lehetett következtetni, hány hajó rekedt az évek alatt a ködben.
 Egy kisebb burkolatdarab csapódott ismét az üvegnek, eszébe juttatva, hogy messze nincs még biztonságban. Az átkötött hajtóműre engedte a tartalékot és gyújtásra kapcsolt. A tolóerő alig érte el az öt százalékot, Kramarek mégis úgy örült neki, mint a pilótavizsgáján a sikeres leszállásnak. Apró vektormódosítással kitért a törmelék elől és már az sem érdekelte, hogy újra leállt a hajtómű. Az első dolga volt a helyzetét megállapítani. Kétszer ellenőrzött minden számítást, mire elhitte, hogy a belső bolygó pályaívén került ki a ködből. Segélyhívó csomagot állított össze a rendelkezésre álló információkból, és alacsony frekvencián sugározni kezdte a bolygó felé. Nem hitte volna, hogy valaha viszont akarja látni az átrakó állomást, azonban más választása nemigen volt.
 Kimászott az ülésből, leragasztotta a tenyerén a vágást, aztán elrágott egy fájdalomcsillapítót. Átlapozta a kézikönyv ritkán használt fejezeteit, és felkészült a vezérlő leválasztására. Lekapcsolt minden fogyasztót, átszivattyúzott a tartályokba minden gramm vizet és levegőt, aztán lezárta a vezetékeket. Fájdalmasan óvatos mozdulatokkal összeterelt és lerögzített minden repülő tárgyat, ami a testi épségét fenyegethette. Felvette az űrruhát, bekötötte magát az ülésbe, azután megkezdte a várakozást.

 Az Archangel kapitánya szótlanul hallgatta végig a beszámolóját. Nem tett fel kérdést, nem fűzött a történethez megjegyzést, és nem intette rendre az embereit. Homlokán elmélyültek a ráncok, ahogy a PIP-ről átküldött adatokat lapozta. A legénység többi tagja kevésbé tudta elrejteni a hitetlenkedését, többek arcán széles vigyor terült szét az idegen űrhajó említésére. Megértően bólogattak, megkínálták egy kis szíverősítővel, az orvosuk pedig felajánlott egy vitaminkoktélt az ijedségre.
 Kramarek szó nélkül elfogadta, hogy a navigátor az orra elé tolt egy vontatási szerződést. A biztosítása nem fedezte a kiadásokat, erről viszont mélyen hallgatott. A kapitány egy pillanatig habozott, mielőtt ellenjegyezte volna az iratot. Savószín szemében látszott, hogy tisztában van a hajótörött körülményeivel, és csak az állomással történt forgalmazás miatt nem löki vissza a lepusztult hajóba. Köszönés nélkül állt fel, és maga után intette a helyettesét is. Pusmogva léptek ki az ajtón.
 Az étkezőben elültek az asztaltól, ahová letette a tálcáját, a folyosón összenevettek a háta mögött. A legénységi szálláson csak percekig bírta a rászegeződő tekinteteket. A navigátor felengedte a kilátóba, de a válla fölött többször is átlesett, miközben a rendszert fürkészte. A hajó szenzoradatait összevetette az állomásról bekért információkkal, mégsem jutott előbbre. A ködnek nyoma veszett.
 Megkereste az egészségügyi szobát a beígért injekcióért. Az orvos hosszan ecsetelte a poszttraumás reakciókat, miközben szekrényben turkált. A monológot a vészjelző szakította félbe. A doki lebiggyesztette a száját, és durván lerázta Kramarek kezét, amikor az rángatni kezdte a biztonsági kamra irányába.
– Napkitörés! Ismétlem, napkitörés! Ez nem gyakorlat! Lökéshullám érkezése várhatóan nyolc perc múlva! – zengett a folyosón a kapitány hangja. – A vontatmány rögzítőit lerobbantani! Mindenki foglalja el a kijelölt helyét! Kitérő gyorsítás indul, teljes hajtás eléréséig három perc!
 Kramarek leakasztott egy szkafandert az állványról, egy tartalék oxigén palackot pedig a tartószerkezethez csatlakoztatott, aztán bemászott a gyorsulási ülésbe. Elakadt a lélegzete, ahogy néhány napon belül másodszor szúrt a gerince tövébe a tű. Nem ért rá a mellékhatásokon rágódni, mert a felfújódó G-lock ellenére mázsás nyomás nehezedett a mellkasára.
 Már tudta, hová tűnt a Semmievő, és azt is tudta, hogy a hátrahagyott hajó adattára nélkül soha nem fognak hinni neki. A következő pillanatban elborította a sötétség.

Lélekvesztő

Ültem a híd peremén és néztem, ahogy a test komótosan csorgott lefelé a Dunában. Kecses árnyak úsztak az egyik oldaláról a másikra kíváncsi távolságtartással. Néhány hal közelebb oldalazott, talán még csipkedték is a tetemet, aztán szétrebbentek. A sápadt bőr felpuffadt, jól láthatóan kezdett már zöldülni a könnyed, nyárias öltözetből kilátszó felületeken. A göndör tincsek felriasztott medúzaként lebegtek a fej körül. A felpüffedt arcon a száj vértelen résként tátongott, a fogak, mint apró kavicsok villantak elő. A sötét szemek tágra nyitva meredtek felfelé, úgy tűnt, mintha a tekintetem keresné.

Lassan közeledett felém. Huszonöt méter, húsz, tizenöt. Keze üdvözlésre emelkedett, aztán lemondóan intett csupán. Kissé előre dőltem, hogy jobban lássam a mozdulatot, ám ahogy a híd alá ért, rájöttem, csak az örvénylő víz játszott velem. A pillér tövében átcsapott fölötte egy hullám, majd egyik pillanatról a másikra nyoma veszett.

A vasszerkezet egyik összekötőjén ültem, onnan figyeltem a hullámok ritmusos loccsanását. Alig tíz méter választott el a víztől és közel nyolcvan méter a parttól. Végignéztem a szélesen hömpölygő folyamon. Szemben mélykékbe fordult az ég alja, ahogy a nap átbukott a láthatár peremén. Kétoldalt az utcavilágítás sárga fényei tükröződtek a fodrozódó vízen. A hullámokon erőtlen fénysugarak csillantak, mielőtt átadták helyük a Bazilika felett előbukkanó telihold ezüstös ragyogásának.

Komótos csörömpöléssel biciklisek tekertek a Prímás-sziget felé. Naftalinos illat lebbent, mellé dohánytól érlelt monoton asszonyi hang társult. Elképzeltem a maga elé meredő kisöreg arcát. Biztos nem ilyennek képzelte a békés nyugdíjas éveket. Néhány perccel később egy népesebb csoport ért fölém. Sörszagú leheletek keveredtek többfajta parfüm csábító pézsmaillatával. Kijjebb húzódtam és felnéztem a hídra. Női cipők kopogása közeledett felém, aztán elhalt, ahogy háttal a korlátnak dőltek. Spicces vezényszó harsant, éles fény villant, majd a csoport a maga hányaveti tempójában tovább indult a déli part felé.

Szerelék csobbant a csillámos tarajú fekete hullámok között. A közeli a stég deszkái súlyos léptek alatt nyikordultak. A horgász vaksin hunyorgott bele a szürkületbe egy hosszú pillanatig, aztán elégedetten biccentett magának. Letette a botot, gondosan megigazgatta, aztán rendezgetni kezdte maga körül a felszerelését. Kimérten mozgott a szúnyogriasztó lámpa kékes fényében. Ládikák, dobozkák kerültek elő a feneketlen málhazsákból. Gondos kézzel igazgatta el a szék körül a kellékeit. Utoljára hosszúkás csomagot emelt fel. A haltartó hálóban súlyosan csörrentek az üvegek, ahogy a vízbe eresztette a baloldalon.

A partról középkorú pár figyelte a ténykedését. A férfi szótlanul nézte a horgászt, fejét félrebillentette, kezét zsebre vágta. A nő kisvártatva megsimogatta a párja hátát, aztán halkan mondott neki valamit. A férfi kihúzta magát, kart karba öltöttek, majd andalgó léptekkel indultak a közelben parkoló autók felé.

Kimozdultam a pillér alól. Hosszan nyújtóztam, nem volt miért sietnem. Győrben és Komáromban is eltöltöttem egy jó néhány órát a környék felderítésével, mielőtt követni kezdtem a folyóban komótosan sodródó testet. A köztes településeket igyekeztem mielőbb magam mögött tudni. A vonyító kutyákat meghagytam a félálomban lődörgő újságosoknak és a munkásjáratok lehajtott fejjel csoszogó utasainak. Almásfüzitő szélén elfogott a kíváncsiság, amikor rátaláltam a vörösiszap tároló gátjára. Bűzös mocsárra számítottam, ám csak vörös por ült a teknőkben. A dunai oldalon ameddig elláttam, zöldellő buckák jelezték, hol voltak régen a tárolók. Délen valami megcsillant, kíváncsian arrafelé indultam. A három kisebb nyitott medence után találtam egy nagyot is. A bugyborékoló anyag tetején kopott bundadarab lebegett. Életében épp úgy lehetett kisebb kutya, mint nagyobb macska. Egy jutazsák darabot láttam mellette, biztos nem magától került a maró lébe. Ennél bármi jobb halál. Nem maradtam sokáig, napkelte és a holttest előtt Esztergomba akartam érni.

A part felé indultam a traverzen. Győrben izzadt tenyérrel kapaszkodtam a végzetes pillanatig, Komáromban már ügyesebben vettem az akadályokat, így harmadszorra pedig egész jól kiigazodtam a hídszerkezeten. Könnyedén lépkedtem, karom széttártam. Gyerekkoromban láttam egy cirkuszi artistát, aki így csinálta. Tudtam, hol kell lehajolni, hol kell tenyérnyi helyen araszolni. Körbecsoszogtam a pillér szegélyét, aztán nekivágtam a következő szakasznak, amikor izgatott horkantást sodort felém a langyos szellő.

Mozdulatlanná dermedtem. Kerregni kezdett az orsó, szék csattant a stég deszkáján, aztán nyögés hallatszott. Szinte láttam magam előtt, ahogy a pohos horgász vörösödő képpel szuszog, fárasztja élete nagy fogását, aztán rántottam egyet a vállamon és tovább egyensúlyoztam a part felé. A sétányon női hangra férfimormogás felelt. Kavics csikordult a gyalogúton. Nem láthattam a fák között, mégis biztos voltam, hogy a pár visszaindult a stég felé. Egy régi kollégám kedvenc mondása jutott eszembe: MP. Más problémája. Mindenkinek annyi baja van, amennyit magának keres. Ez jelen esetben ugyanúgy igaznak bizonyult rám, a párra és a horgászra is, bár a zajokból ítélve ezekben a percekben őket jobban érintette, mint engem. Jót szórakoztam a káromkodásokkal tarkított, lábdobogással aláfestett nyögéskavalkádon.

A fattyúpillérnél értem el a partot, innen a szigetről kivezető gyalogos híd felé indultam. A parkolóból egy autó fordult ki, a fénye elől a fák közé léptem. Nem jutottam messzire, a stégen dúló küzdelem láttán megtorpantam. A két férfi és a fejük fölött ívesen hajló bot egyetlen élő kérdőjelet alkotott. Nyögtek és lihegtek, próbálták tartani magukat a súlyos teher ellenében. Kiömlött sör szaga keveredett az öreges izzadság és az olcsó dezodor kesernyés illatával. Az asszony a parton maradt, alig néhány lépésnyire toporgott mögöttük. Feszülten szemlélte a történéseket, ám amilyen gondosan távol tartotta a cipője orrát a partra felfutó hullámoktól, biztos lehettem benne, hogy a világ minden pénzéért sem lépett volna a billegő deszkákra. Elsiettem a fák között, majd néhány méterrel odébb ismét megálltam.

Elnéztem a sötéten mozduló vizet. Bármennyire erőlködtem, nem láttam semmit a damilból, az úszót pedig az első csobbanásnál a víz alá rántotta a láthatatlan tömeg. Kizártnak tartottam, hogy hallal küzdöttek. Azon gondolkoztam, hogyan akadályozhatnám meg, hogy a partra húzzák a hullát. Az öreg pecást simán beugrasztottam volna a vízbe, ha egyedül marad a stégen. Talán még a bottal vívott csatában elmélyülő két férfival szemben is kitalálok valami rémisztőt, amit aztán mesélhettek volna később a haveroknak. Egyedül az asszony jelenléte tartott vissza. Ketyegtek a másodpercek, és az égvilágon semmi ésszerű elterelő hadművelet nem jutott eszembe. Végül nem kockáztattam. A sétányon és a parkolóban őgyelgők között biztos akadt ügyeletes bátor, akit egy sikoly nem elriaszt, hanem közelebb csal. Nem hiányzott a stégre több segítő kéz.

Az idő megállni látszott a partszakaszon. A hullámok lustán csobbantak, a két alak lassított felvételként hajladozott. Álltam az árnyékban és vártam. Vártam, mikor ismerik fel, hogy nem hétköznapi dolog akadt a horogra. Vártam a férfi kiáltását, amivel a feleségét rendőrért küldi. Vártam, mikor szólal meg egy sziréna a közelben.

A damil pattanása helyére zökkentette az időt. Először fel sem fogtam, mi történik, aztán láttam, ahogy a két férfi elvágódott a stégen. Az asszony fellépett a pallóra, aztán vissza a partra. A nyögés és káromkodás szerintem áthallatszott a túlpartra. Nem vártam meg, amíg feltápászkodnak, sarkon fordultam és nekiindultam.

Lassan haladtam a partot követő keskeny betonúton. Az elmúlt napok magánya sötét árnyként telepedett a gondolataimra. Már nem beszélhettem senkivel a döntésemről. Azzal alaposan elkéstem. A gyomorforgató stressz már tovaszállt, a dühös ordításba forduló vita okafogyottá, az ajtócsapkodás pedig nevetségessé vált. Felvillantak a pillanatok, amikor a kérdések helyett vádak, a problémamegoldás helyett makacs ellenszegülés tűnt a jó megoldásnak. A kilátástalanság elkeseredett döntéshez vezetett. A megbánás szánalmasan hangzott ebben a helyzetben.

A vízen fény csillant, odakaptam a tekintetem, ám csak a képzeletem játszott velem. Nem láttam a testet, mégis éreztem, hogy ismét szabadon lebeg tovább a Dunában. Fénylő hátú éjjeli halak rebbentek szét a felszín közelében. Később egy hullámokon pihenő sirálypár kezdte rémülten csapkodni a vizet, felrepültek és sietősen odébbálltak. A part menti fák sorra hajbókoltak, ide-oda lengették torzonborz ágaikat, úgy sutyorogták tovább a szomszédjuknak a hírt.

A Hold derengését napok óta először nem zavarták felhők. Követtem a néptelen sétány betonszalagját a vízműtelepig, majd befordultam a parti utcában. A kutyák gyanúsan egyazon ritmussal ugattak, továbbadták a hírt, idegen mozog a közelben. Nemsokára zengett az egész környék. Fények gyúltak néhány háznál, a lakók káromkodtak, és megpróbálták elparancsolni a kutyákat a kerítéstől. Elszántan lódultam neki, hogy magam mögött hagyjam az általam gerjesztett hangzavart.

A város széli utcákban alig találkoztam emberrel, ha mégis megláttam valakit, azonnal az árnyékba húzódtam. Nyomtalanul érkeztem a városba és ugyanúgy akartam távozni is, azonban ez nem sikerült. Amikor megláttam a pontot, ahol a betonút elkanyarodott a városszéli régi utca felől az új házsor irányába, és ahonnan a folyó mentén már csak poros földút vezetett tovább, megálltam. Fura érzés fogott el, ezért oldalra pillantottam. Egy öregember támaszkodott a kerítésen. A házban nem világított villany, az udvaron sem mozdult semmi. Szótlanul állt, egyenesen rám nézett. Nem állhattam ott egész éjjel, mozdulnom kellett. Biztos voltam benn, hogy nem láthat, mégis végig követett a tekintetével, ahogy elhaladtam a portája előtt. A következő bozótos résznél visszanéztem. Fogatlan mosolyra húzta a száját és sürgetően tovaintett.

Rátértem a földútra, jobbomon a házak mind távolabb kerültek. Az emberi zajokat felváltotta a természet ezernyi motoszkálása. Az első este tősgyökeres panellakóként jót nevettem, amikor eszembe jutottak a városi forgatag elől a vidéki csendbe vágyódó ismerőseim. Minden volt körülöttem, csak csend nem. A fák, a bokrok, a fű folyamatosan mozogtak a langyos szélben. A növények oltalmazó takarásában parányi lábak tucatjai motoszkáltak. Süncsalád vonult el szuszogva a házaktól elkóborolt macska figyelő tekintete előtt. Bogarak zizzentek mindenfelé. A fák közül denevérpár csapott le a felröppenő éjszakai pillangókra. Pár lépéssel odébb felzavart szúnyograj zúgott el mellettem, éjjeli lakomát kerestek. Odébb villogó szemű bagoly huhogott le az egyik fáról az úton átlopakodó rókára. A ritkásan megművelt szántás felől távolodó röfögést és csörtetést hallhattam. A folyó ütemes loccsanásokkal mosta a partot.

Másfél kilométerre járhattam a szélső utcától, amikor több csobbanást hallottam egymás után. Megálltam felmérni, merre tudom kikerülni az éjszakai fürdőzőket. Sikoly és eszeveszett csapkodás szakította félbe a merengésem. Gyűlöltem a gondolatot is, mégis a hangok felé indultam. Akármi is történt a folyón, mindenképp meg kellett néznem, hiszen a napok óta követett test is a közelben járt. A magasan járó Hold segített megtalálni a fák között ügyesen parkoló autót. Vele átellenben keskeny ösvény vezetett a partra, a bokrok mögött széles homokpad húzódott az útról láthatatlanul. Az egyik fűz lombja alatt kockás takaró hevert a meredek partoldal tövében. Körülötte autós hűtőrekeszt, női táskát, és szétdobált ruhákat találtam.

A víz felől nyögést hallottam és léptek zubogását. Egy pucér nő hátrált ki apró léptekkel a folyóból. Görnyedten hajolt a víz fölé, izmai megfeszültek a hátán és a combján. Az árnyékban oldalazni kezdtem, mert bár vonzó volt a vizesen csillogó kerek fenék, éppenséggel más gondolatok kötöttek le. A partra vonszolt test csupaszon világított a Hold fényében. Nem láttam sem a megfakult piros pólót, sem a halásznadrágot rajta. A nő letérdelt a homokra és rázogatta a fekvő ember vállát. A férfi ránézésre jó tíz évvel lehetett idősebb nálam. Borostás álla petyhüdten csüngött, karvalyszerű orrán kövér cseppek gördültek végig. Hasa beesett, sötét szeme az égnek meredt.

A nő félrecsapta haját, fülét rövid ideig a férfi mellkasára szorította. Homlokán mély ráncokat vont az aggodalom, szája pedig vékony vonalat rajzolt hirtelen keskenyedő arcán. Felemelkedett, tenyerét egymáson keresztbe fektette, és egész testével összpontosított. Ritmusosan pumpálta a mellkast, majd hosszan fújta a levegőt a lefittyedt szájba. Négy ismétlés után megállt, ujjait az ádámcsutka melletti árokba csúsztatta. Hajáról víz csepegett a mozdulatlan férfire Nem várt sokáig, konokul folytatta az élesztést. Gyorsan teltek a percek, a mozdulatok lassultak, a felszáradt vízcseppek helyett izzadság gördült végig a lapockák között. Meglepődtem, amikor hirtelen leroskadt a homokra, és tenyerébe temette az arcát.

A férfi arca fölött halvány fénypont jelent meg a semmiből. Úgy tűnt, a test megmozdult, azonban csak a fej billent oldalra. A koponya tetején, rövidre vágott haj alól ujjnyi fénysugár kúszott elő. Szivárványszínnel lüktetett és forgott, közben felfelé araszolt. A fénypont a fej mellé lebbent, megérintette a kígyózó sugarat. Az örvénylő szivárvány gömbbé duzzasztotta a halvány foltot, aztán elhalványult és kihunyt. A formátlanul kavargó köd centiről centire elemelkedett a homokpadtól, nemi jelleg nélküli vázlatos emberi alakot öltött, amit halvány dicsfény fogott körbe. A test fölé lebbent, onnan bámult lefelé. Az arc vonásai épp úgy eltűntek, mint az orr jellegzetes görbülete. Tisztában kellett lennie azzal, hogy mi fekszik reszkető nő mellett, ahogy én is tisztában voltam mindennel, amióta először megláttam a folyóban a testet, tekintete azonban nem mutatott felismerést, vagy érzelmet. Néhány másodperc után elfordult és sebesen emelkedni kezdett a csillagos ég felé.

Irigykedő pillantást vetettem utána, aztán a Dunát vizslattam. Az oszladozó test a közelben járt. Napokkal korábban hatalmamat vesztettem felette, immár a folyó szabta meg a sorsát. Hoztam egy visszavonhatatlan döntést, ezzel hasztalanná vált a világ számára, és az én számomra is. Csípős vizeletszag kezdett terjengeni a levegőben. Elfordultam a folyótól és a még meleg test felé néztem. Nem érdemeltem meg, mégis kaptam egy esélyt, pont, amikor az időm már úgyis fogytán volt. Nekilódultam a homokpadnak, hogy annyi tehetetlenség után végre cselekedjek valamit. Amennyire gondosan kerültem az érintkezést bármely élővel eddig, most éppen annyira határozott mozdulattal fektettem nyitott tenyerem a halántékára.

A nő rémülten csúszott odébb, amikor a test megmozdult mellette. Tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a férfi gyomrára szorított kézzel magzatpózba húzódott össze, majd öklendezni kezdte a vizet. A szemlélődő tétlenség hamar átadta a helyét a tenni akarásnak. Feltérdelt, és a homokra felcsapó víz felett tartotta az erőtlenül lógó fejet.

– Minden rendben lesz! – suttogta rekedtes hangon. – Minden rendben lesz!

Kéz nyúlt fel, megérintette a nő kezét, mire az sírva fakadt. Fél óra telt el, mire a férfi képes volt felállni és a nőre támaszkodva elvergődni a pokrócig. Lehuppant, és némán tűrte, hogy öltöztessék. Egy korty vizet is engedett magába tuszkolni. A hűtőládának dőlt, a zsebéből kocsikulcsot kotort elő, majd fejével az ösvény fele intett.

– Hozom az autót, te csak pihenj addig! – vette el a kulcsot a nő, aztán sebesen öltözni kezdett. – Bemegyünk az ügyletre és megnézik minden rendben van-e!

Végigsimította a férfi sápadt arcát, gyors csókot lehelt a szájára, majd cipőjével a kezében eltűnt a bokrok között.

Hosszan néztem utána, aztán óvatosan felkeltem és lebotorkáltam a hullámok vonaláig. Láttam, hogy a test, amit napok óta követtem, ott hever a homokban, alig pár lépéssel attól a helytől, ahol nem is olyan rég a nő térdelt a halott férfi mellett. Krákogtam egyet.

– Akkor legyen így! – mondtam fennhangon.

Az új hangom mélyebb volt, mint amihez hozzászoktam, a testem magasabb és izmosabb. A felsőbb hatalom, amiben korábban soha nem hittem, kegyesnek mutatkozott. Új esélyt kaptam az életre, és abban a legkevésbé sem érdekelt, hogy mi lesz az ára. Teleszívtam a tüdőm levegővel, aztán hátat fordítottam az előző életemnek és a nő után indultam.

Rabláncon

 Jeges fuvallat söpört körbe a templom vén falai között. A gyertyák megrebbentek és még a villanyizzók is elhalványultak egy másodpercre. A kántor a zsoltár közepén ejtette le a kezét a billentyűről, fals hangok csapódtak ide-oda az oszlopok között. Becsukódott az ajtó, a retesz fülsértő nyikorgással csúszott a helyére. Súlyos léptek indultak az oltár felé, a sorok között lassan elhalt minden mocorgás. Az ablak mögött elsötétült az égbolt, az árnyékok eltűntek a padlóról. Felállt a szőr a tarkómon, ahogy a plébános elkerekedett szemében megláttam a sántikáló alakot közeledni.
– Hát szép napot a kedves egybegyűlteknek! – kiáltott az ismerős hang. – Kérem, ne zavartassák magukat! Mintha itt sem lennénk! Fiúk, csak kulturáltan!
 Patás lábak szaladnak szét a templomban. Nyihogó hangok töltötték  meg az áhítatos falakat. Káromkodások harsantak, valami csörömpölve gurult a padlón, aztán ruha reccsent és tompa puffannásokkal tarkított nyögés érkezett az egyik sor felől.
 A plébános elsápadt. Imára emelte a kezét, ám mielőtt megszólalhatott volna, bűzös rongycsomó vágódott az arcába. A ruha önálló életre kelt, eltömte a száját és bármennyire is küzdött ellene, körbetekeredett a nyakán. Pár lépésről figyeltem, ahogy az erek kidagadnak a nyakán az erőlködéstől. Pufók ujjait a rongy alá tolta, ám azok is csapdába estek alatta. Rémületen, kitágult orrlyukakkal vette a levegőt.
– Nyugodjon meg, padre! – koppantak a közeledő léptek. – Semmi szükség a fentiek zargatására! Egy adósságot jöttem behajtani, nem pedig a nyáját kárhozatba vinni!
 Valami nyikorogva súrolta a járólapokat a hátam mögött.
– Hallom a térdek reszketését! Látom, ahogy remeg a szátok! Az oszladozó maszkjaitok alatt féregként tekeregnek a gyáván rejtegetett gondolataitok! – folytatta a hang. – Bűnösök vagytok! Bűnös itt mindenki! Hazugok, csalók, kéjsóvárak, álszent hitetlenek gyülekezete ez a díszes társaság! Enyémek lesztek előbb vagy utóbb, de a mai napon csak ezért a férfiért jöttem!
 Térdeltem az oltár előtt. Nem akartam megfordulni. Néztem a repedezett műanyag vázák alatt a kopott szőnyeg motívumait, a kiszálasodott reverenda alól kikandikáló fekete cipő kopott orrát, az oltár mögött térdelő ministránsok rettegő arcát. Felemeltem a tekintetem a szentségtartó fölötti festményre, hátha megváltást nyerek, a gyermekét tartó Mária helyett azonban csótányok megszálló seregét láttam, ahogy egymáson tapostak a megfakult fakeret szélei között.
 Felvinnyogott az orgona. A kántor tiltakozó hangját gúnyos hangok nyomták el. Lüktető ritmusban kelt életre a hangszer. Fürge ujjak szántottak a billentyűkön, a ritmikusan ismétlődő kvintek mellé pattogó tempójú dallamot szolgáltattak. Szöveg nélküli visító kornyikálás hallatszott a hangfalakból.
– Felismered? – suttogta a fülembe a hívatlan vendég.
 Megcsapott a bűze, ami ott kísértett a boldogságom minden napján. Éreztem, ha begyújtottam a gáztűzhelyt, ha valaki rágyújtott a közelemben, sokszor akkor is, ha semmi logikus magyarázatát nem találtam. Nemegyszer előfordult, hogy éjszaka hideg verejtéktől csatakosan riadtam fel az orrfacsaró szagra. Ilyenkor keményen küzdöttem, elhessegettem a gondolatát is, hogy nem csak álom az egész. Közelebb csusszantam a takaró alatt rejtőző meleg testhez, átöleltem és a finom illata elűzte minden rémképem egy pillanat alatt.
 Az üldöző látomás most valósággá vált. Megkocogtatta a vállam, kényszerített, hogy az ocsmány arcába nézzek. A torkom összeszorult a fekete szemek láttán. Tűz lobogott a mélyben. Sziklákat láttam, melyekhez vérző embereket láncoltak. Saját gyerekeik korbácsolták őket, bőrükből hasított korbácsokkal és minden csapásnál kacagtak. Nyaktilók zuhantak le a magasból, csillogó pengék alól fejek hulltak véres kosarakba. Emberi testrészekből összegyúrt torz alakok feszültek a köteleknek, hogy ismét magasba emeljék a kegyetlen vasakat, miközben mások a helyükre illesztették a fejeket. A szerencsétlenek arcát rémület torzította, tudták, hogy a megváltó halál reménye nélkül sújtanak le rájuk.  Tűzben égő bűnösöket láttam, amint sikoltozva emelték maguk fölé a kezükben szorongatott, dobogó szívüket.
 Engedelmesen fejet hajtottam.
– Igen, megismerem.
 Megszaglászott.
– Igen, ez a csalódottság bűze! – mondta. – Tudtad, hogy meg kell fizetned az adósságot, mégis azt hitted, megúszod ez a pillanatot!
 Könnycsepp gördült végig az arcomon, aztán a kinyújtott tenyérbe hullt. Egyet szisszent és eltűnt, akár a reményem.
 Film pergett a szemem előtt, néztem eddigi, szánalomra sem méltó életem. Rossz helyen születtem, nem várt rám senki, angyalok nem vigyáztak rám. Örök vesztesként vergődtem az élet bonyolult csapdájában. A gyermek éveim alatt megtanultam, hogy lehet hazugságok hálójából maszkot építeni magamnak, hogy boldogságommal áltassam azokat, akik semmit nem jelentettek számomra. Gyűlöletből táplált makacsság vezérelte lépteimet, bármerre indultam. Soha nem fogadtak be egyetlen közösségbe sem, amit nem bántam, mert soha nem értettem egyet senkivel. Látszatra úgy éltem, ahogy a társadalom elvárta a polgárától, ám valójában örök elégedetlenként tengettem napjaim. Százszor elátkoztam gyávaságom, amivel ragaszkodtam a levegővételhez és a szívdobbanáshoz. A hús csábítása legyőzte a vágyat, hogy magam mögött hagyjam a semmirekellő férgektől hemzsegő világot. Cinikus megjegyzéseim védjegyemmé váltak, valamiért mégis akadtak emberek, akik ezt értékelni próbálták. Sokszor üvöltöttem volna, hogy másképp látom az arcukat, legszívesebben leköptem volna őket, csak hogy ráébresszem őket valós énemre, mégis egy idő után csak legyintettem az egészre.
 Elvettem egy nőt, hogy megszabaduljak a saját családomtól, akik szemébe fekete bárány voltam, ám az újdonság íze hamar földízű porrá omlott szét a számban. A hamis boldogságérzet megkeserítette az életünket. Fárasztott, hogy a hazugságok maszkját a négy falon belül is viselnem kellett. Magamban üvöltöttem a bánatomat, az állam folyamatos görcsben állt, ahogy összeszorítottam a fogam minden pillanatban. Egy idő után gyűlölettel telve feküdtem és keltem. Mindent elvállaltam, csak ne kelljen együtt lennem azzal, aki nem ismer és nem is akar megismerni. A váltáshoz nagyobb bátorság kellett, mint bárki sejtette volna. A semmin nem osztozhattunk, élni viszont kellett valahol. A szülői ház nem várt vissza, csak magamra számíthattam.
 Az élettől azt kaptam, amire számítottam. Vádoltak, támadtak, gúnyoltak és gyűlöltek, mégis túléltem mindent. Az ütések csak megkeményítettek és eljött a pillanat, amikor már elfogadtam, hogy érzéketlen tuskónak tartanak. Megtagadtam mindazt, amit más szentnek titulált. Az igazságosság nevében léptem fel, közben hazudtam saját magamnak is. Játszottam a szerepem férjként, apaként, mert ezt  várták tőlem. Nem voltak barátaim, minden fájdalmat egyedül kellett leküzdenem.
 Teltek az évek, én pedig egyre többször vártam a megváltó halált, ami csak nem akart eljönni értem. Eljött helyette valami egészen más. Nem tudom, hogy a Sátán tervezte-e el az egészet előre, hogy csapdába csaljon vagy Isten akart megbüntetni a hitetlenségemért, de egyszer csak ott álltam őszülő fejjel egy gyönyörű nő előtt, aki soha nem tapasztalt érzelmeket váltott ki belőlem. Rogyadoztak a lábaim, amikor a szemembe nézett, a vér eszeveszett ritmust játszott a fülembe, a szám olyan száraz volt, hogy nem tudtam megszólalni. Amikor megérintettem a kezét, ott lobogott bennem a bizonyosság, hogy boldoggá tudom tenni, ám mikor elengedtem, magamba roskadtam. Az ész hadakozott az érzelmekkel, az elmúlt éveim számolása pedig kegyetlen eredménnyel egészítette ki a haldokló testemről alkotott belső képet. Minden, amire éltetemben vártam, ott volt előttem és már nem volt értelme harcolni érte. Boldogan élhettünk volna néhány évet, de elriasztott, mi történne vele azután. Ha tényleg szeret, nagyobb veszteséget okoznák neki a halálommal, mintha elkerülném a kapcsolat szikráját is. A boldogsága fontosabbnak tűnt, mint bármi az egész korábbi életemben, azonban az önzés nem veszett ki belőlem teljesen, és legyőzte a józan ész által emelt korlátokat.
 Álmodoztam róla, mégis fogadkoztam, hogy távol tartom magam tőle. Miközben próbáltam elfelejteni, mind jobban belehabarodtam. Emlékszem, ahogy éjjelenként az ágy mellett térdeltem és homlokom a matracba fúrtam. Átkoztam minden napot, ami előttem állt, markoltam a mellkasom, ki akartam tépni a helyéről a szívet, mely vénségemre árulóm és kínzóm lett. Nevetséges lehettem, ahogy a halálra gondoltam, miközben üvölteni tudtam volna az életért.
 Nem kellett megkísérteni. Felajánlottam a lelkem az ördögnek, akiben épp annyira nem hittem, ahogy Istenben sem. Mindenem a kezébe adtam, csak hogy megszabaduljak a porhüvelyemtől, amely egyre gyakrabban hagyott cserben az utóbbi években. Utólag azt reméltem, hogy csak elvadult álmomban jelent meg felettem a szikár arc a fekete szemekkel. Talán csak álmodtam, hogy a képembe nevetett és elfogadta a szenvedésre felajánlott lelkem egy cseppnyi boldogságért cserébe. Azt hittem, önmagam halálát látni csak egy a sok fantazmagória közül, ami gyötört azokban az időkben. Tűz csapott fel körülöttem, elhamvasztotta meggyötört testem és korábbi életem valamennyi darabját. Friss szívdobbanásokra tértem magamhoz. A félelem verejtékében úsztam, ahogy hamvaimból összeálló új testben éledt fel a tudatom.
 Nem tudom elmondani az érzéseket, amit átéltem, amikor úgy foghattam a kezét, hogy visszaszorít. Hangjára talált kiskutyaként rohangáltam körülötte. Szerelme felégetett minden gátat, amit valaha emeltem magam és a külvilág közé. Egy életen át gúnyolódtam mások érzésein, hitetlenül bámultam a szerelmeseket. Egy élet tapasztalata vált semmivé mellette, ahogy elkezdtük felépíteni a közös jövőnket.  Nem ismertem lehetetlent, nem mondtam nemet. Nem érdemelt mást, csak szerelmet. Az első pillanatban bizalommal a tenyerébe adtam a szívem és ő soha nem tapasztalt gyengédséggel vigyázott az egyetlen kincsemre.
– Tudod, miért jöttem! – térített vissza a révedezésből minden gonosz mestere.
 A szégyen pírja égette nyakam és arcom.
– Tudom – nyögtem halkan.
– Megszegted a szavad!
 Elöntött a régi düh. Régi életet összes haragja, bánata, gyűlölete ott zubogott a szívemben. Összeszorítottam a számat, a fogam csikordult. Ütni akartam, karom azonban nem engedelmeskedett. Hasztalan próbáltam felállni. Gerincem mentén csípős izzadság csorgott. Vicsorogtam az erőlködésről, ahogy oldalra fordítottam a fejem. A világ minden szeretete ott ragyogott a legszebb szempárban, amit valaha is láttam.
 Kitéptem magam a bűvöletből, felugrottam és megragadtam az oltáron álló keresztet.
– Megtagadlak, kárhozat Ura! – üvöltöttem.
 Elhallgatott a zene. Meggörnyedt alakját kiegyenesítette, majd széttárta bőrredős szárnyait. Messze fölém magasodott, mégis félelem nélkül néztem fel rá.
– Engem megtagadhatsz, de önmagad nem!  A szerződésünk úgy, szólt, hogy amint kétely merül fel benned, a lelked az enyém! Én csupán eljöttem a jussomért!
– Nincs bennem kétely! – kiáltottam, ám elcsukló hangom elárult.
 A gonosz átkarolta a vállam.
– Kit akarsz becsapni, halandó? Nézz rá! –  karmos ujjai közé szorította arcom és a kék szempár felé fordította. – Most mondd, hogy nem inogtál meg!
 Nem bírtam kedvesem szemébe nézni. Lesütöttem a tekintetem, gondolataim megbénultak. Szánalmas nyögést tudtam csak kipréselni magamból
– Én csak …
– Semmi baj! – veregette meg a vállam. – A szerelmes férfiben mindig ott a kétség, hogy boldoggá tudja-e egy életre tenni kedvesét! Az gondoltad, hogy egy teljes élettapasztalattal a hátad mögött jó alkut kötöttél, pedig már akkor veszítettél, amikor kigondoltad a feltételeket!
 Az arcába csaptam a kereszttel. Fekete vér fröccsent rám és marni kezdte bőröm. A karmok összeszorultak a torkom körül. Vére az arcomról az oltárra csorgott, füst csapott fel körülöttem. Az orgona rázendített ismét, a hangszórókból  fülszaggató visítás hallatszott az egyre gyorsuló ritmust.  Lábam elszakadt a pulpitustól és görcsösen rángatózott.
– A puhány testedre nincs szükség többé! A halhatatlan lelked rabszolgám lesz az idők végezetéig! Indulj hát a Pokol vár rád! – ordította a gazdám.
 Még érzékeltem a saját gerincem reccsenését, ami megszabadított a test kínjaitól. Szellemkézzel kaptam kedvesem után, ám ujjaim átsiklottak felém nyújtott ujjain. Az oltár körül forgó füstben lassan emelkedni kezdtem. Rablánc feszült a torkomnak és elnyelt a sötétség.
 Eladtam a lelkem az ördögnek, mégis én vagyok az egyetlen lélek a pokolban, akinek a láttán őrjöngve tombol. Reménynek nevez és gúnyolódik rajtam, amikor elmerengve talál, de nem érdekel. Elfogadok minden kínt, elviselek minden megpróbáltatást. Szemébe nevetek a gonosznak, mert nem veheti el tőlem biztos tudatot, hogy bár elbuktam, előtte mindent megtettem, hogy boldoggá tegyem azt, akit az életemnél is jobban szerettem.

Hatos fokozat

Homlokomat a világűrre nyíló kerek ablaknak nyomtam. Az űrállomás átlépett a terminátoron és megkezdte útját az árnyékos oldalon. Odalenn sötétség honolt.

Megborzongtam. Néhány hete ugyaninnen néztem a Földet. Akkor a városok fényesen csillogó ékköveként sorakoztak a kontinenseket átszelő utak folyamatosan vibráló hálózatához. Most, akárhogy erőltettem a szemem, csak a halvány partvonalakat láttam, azt sem mindenhol.

A tükröződő üvegben Vefton hajlott alakja bukkant fel mögöttem.

– Nem tudsz aludni, Jorn?

Vontatottan beszélt, gondosan formázta a szavait. Haja zsíros csomókban meredezett mindenfelé, sápadt arcán lilás karikákká mélyültek a szeme körüli ráncok.

– Nyugi doki, semmi baj! – néztem felé. – Csak nosztalgiázok.

Szótlanul biccentett, aztán mellém lépett és kibámult az ablakon. Elhúzódtam mellőle, amennyire tudtam. A fertőtlenítő szagát már megszoktam a ruháján, de a pólusaiból áradó bűz zavart. Sokáig nem mozdult, levegőt is alig vett. Azt hittem nyitott szemmel alszik.

– Látom, a Mitsubishi torony még tartja magát – intett széles ívű mozdulattal a halvány fényfoltra Japán homályba burkolózó szigetén.

– Talán – húztam meg a vállam. – Te is tudod, milyen csökönyös népség.

Vefton megmasszírozta a tarkóját, és ide-oda billegtette a fejét. Utáltam, amikor ezt csinálta. Percekig el tudott szórakozni ezzel, miközben hangosan pattogott a nyaka. Érdekelt, mi hozta a kilátóba, ezért próbáltam türtőztetni magam.

– Valami hír? – kérdeztem, amikor már untam, hogy húzza az időt.

– Woggson szerint nincs már miért várni.

– Woggson egy barom – löktem el magam az ablaktól. – Doki, te is láttad az előbb a Mitsubishi torony fényét!

Kihúzta magát, végigsimított a gyűrött overallján, aztán hunyorogva végigmért.

– Woggson el fog indulni. Velünk vagy nélkülünk. A kérdés az, mi csatlakozunk-e hozzájuk?

Hátat fordítottam neki és kibámultam az ablakon. Az állomás sebesen haladt a Csendes óceán felett. Nem mozdult semmi sem a levegőben, sem a vízen. Tudtam, hogy alig több mint harminc perc múlva kibukkanunk a napsütötte oldalon, mégis olyan érzésem volt, hogy a Pokol felé száguldunk.

– Jorn – tette kezét a vállamra Vefton. – Bele kell törődni.

Leráztam a kezét és otthagytam a kilátóban. A néptelen folyosókon a szobánk felé csörtettem. A falak mögött rejtőző gépek zaján kívül semmi nem zavarta meg a csendet. Az ebédlő üresen kongott, ahogy a társalgó is. A kabinajtók többsége lezárva, némelyiken elektronikus pecsét nyoma.

Megálltam az egyik nyitott kabin előtt és benéztem. Ruhák hevertek a földön szerteszét. Az asztalon felborult bögre körül szikkadt folt. A falon holokeretekben mosolygós arcok. Nem tudtam, kik laktak benn, és már nem is számított. Tizenhárom ember, ennyi maradt életben a több mint száz fős személyzetből. Ott voltam az elsők halálánál és néhány perce az utolsó áldozat temetésénél is. Egyedül néztem a kilátóban, ahogy egy fiatal férfi teste felizzik a légkörben. A tűz volt az egyetlen, ami biztosan elpusztította a benne élősködő vírust és a hamvak már nem árthattak a lentieknek.

Az emberiség haldoklott, mi pedig nem tehettünk semmit. A magasban keringve éltük át a pusztító napokat.

Az első jelentések az influenzajárványról az után jelentek meg, hogy ünnepelt űrhajósként körbeutaztuk a Földet. Az évezred felfedezői voltunk, akik saját szemükkel láthatták a Gliese 581c csodálatos világát. Elhoztuk a bizonyosságot, létezik más élhető bolygó a Földön kívül. Az emberek a vállunk hordtak körbe azon a világon. Kiélveztük a siker minden percét. Mindenhol a legnagyobb stadionokat töltöttük meg rajongóinkkal, átéltük azt, amit hajdan a rocksztárok. Vezető politikusok és iparmágnások adtak minket kézről kézre, fogadások tucatjain vettünk részt, online műsorokban szerepeltünk, az utcán pedig farkasszemet nézhettünk vigyorgó önmagunkkal az óriás holoplakátokon. New York volt az utazás első állomása, Tokió az utolsó. Egy perc pihenőt sem kaptunk, a média minden felett elsőbbséget élvezett.

A körút végeztével Kaufman, Ivorsson, Rofelli, Mushcov és Li–huang szabadságot kért és a Földön maradt. Ha ennyit ráért a beszámolókat az utazásról és a terepfelmérésről, akkor néhány napot igazán tölthetnek a családjukkal. Vefton doki nem élt a lehetőséggel, agglegényként jelentkezett az útra, indulás előtt mindenét elajándékozta. Nekem lett volna hova menni, de nem láttam értelmét felszakítani az évtizedes sebeket. Tucatnyi zsenipalántával körülvéve visszatértünk az űrállomásra, ahol az űrhajót hagytuk. Megállás nélkül dolgoztunk. Átvizsgáltuk a Vasököl minden négyzetcentiméterét és kielemeztünk minden csillagközi porszemet, amit találunk rajta.

Dr. Jacobs halálának híre napokkal később ért el hozzánk. Valószínűleg nem ő volt az első beteg, ismertsége miatt mégis őt kiáltották ki alfa esetnek. A fogadóbizottságunk vezetője egy családi túrán lett rosszul. Mire a mentőegység kiérkezett, a magas láztól eszméletét veszítette és úton a kórházba meghalt. A gyorsított vizsgálat egy ismeretlen influenzatörzset talált a szervezetében.

Rofelli keserűen számolt be az eseményekről.

– Idelent mindenki megbolondult. Az Űrközpontot lezárták, fegyveresek vették körbe a területet. Több tucat beteget és hét hordozót találtak az alkalmazottak között, őket elkülönítették a tábori kórházban. Folyamatosan érkeznek a mentők a közelben lakó dolgozók hozzátartozóival. A Járványügy mindenkit ellenőriztet, aki kapcsolatban került dr. Jacobs-szal és részt vett a világ körüli úton. Kaufmant és Ivorssont a repülőtereken tartóztatták fel. Tünetmentesek, ám a biztonság kedvéért karanténba kerültek.

– Mushcov? – kérdeztem a kis franciát a nagyhangú barátjáról.

– Teljes fertőtlenítésen esett át – vigyorgott Rofelli. – Elszokott a szervezete a vodkától, így aztán kisebb alkoholmérgezés lett a családlátogatás vége. Kórházban kezelik a macskajaját. Ezt leszámítva makkegészséges!

– Li–ről van hír? – lépett mellém Vefton. Az ő barátsága a kis kínaival legalább annyira furcsa volt, mint Rofelli és Mushcov kapcsolata.

– Égre-földre keresik. A családja meghalt egy vegyi katasztrófában néhány éve, de nem mondták el neki, amíg haza nem ért. A kínai hatóság szerint zarándoklatra indult. Csak annyi bizonyos, hogy a szállodából elhajtott, az autóját pedig a Huangshan nemzeti park közelében találták meg. A helyiek nem tudják, merre lehet a férfi, aki kék gyászruhában vezette a környéken ritkaságnak számító elektroautót. Ahogy ismerem, bevette magát a hegyek közé, üldögél egy barlang előtt, közben meg fogalma sincs, mi történik a világban!

– Veled mi van? – vettem vissza a szót.

– Egészségesebb nem is lehetnék! Túlestem a vizsgálaton, a gyorsteszt szerint kutya bajom – húzta el a száját a csillagászunk.

– De? – kérdeztem rá.

Rofelli körbepillantott. Majdnem felnevettem. A katonákkal körbevett épületből indított hívást rajtunk kívül legalább tucatnyi ember nézett.

– Valami nagyon nincs rendben. Hullanak az emberek, Jorn – halkította le a hangját. – Az influenza, vagy legyen ez bármi, rendkívül gyors lefolyású. Ahogy én látom, fogalmuk sincs, mit lehet ellene tenni. Az orvosok kimerültek, a katonák idegesek, egy percre sem teszik le a fegyvert. A készleteket éjszaka dobják le quadkopterekről, de a gépek soha nem érintik a talajt. Tegnap lövéseket is hallottam. A katonák szerint csak az egyik Marauderüket járatták. Úgy tettem, mint aki hisz nekik, de nem vagyok ostoba!

Vefton szó nélkül fordult ki a szobámból, nem várta meg a beszélgetés végét. Tíz perccel később múlva Davies őrnagy karantént rendelt el, egyúttal kikapcsoltatta az űrliftet. A következő órákban az orvosi szoba körzetét lezárták, a környező kabinokat kiürítették. A mérnökök megfeszített munkával átkötötték a légszűrőket és önálló energiaellátást biztosítottak a szektornak. A parancsnok a kommunikátoron fegyelmezett, űrhajóshoz méltó viselkedésre szólított fel mindenkitől, amíg az elsődleges vizsgálatok folynak.

Estére meghalt az egyik fiatal mérnök, aki velünk érkezett az állomásra. A földi irányítás felhagyott az órák óta tartó értetlenkedéssel, jóváhagyta a korábbi intézkedéseket. Az állomás vezető orvos az Űrközpontban ragadt, a gyorsteszt kimutatta nála a vírus jelenlétét, így Veftontól várták a teljes körű jelentést a személyzet egészségügyi állapotáról. A jelentés soha nem készült el. A dokit és három segítőjét lefoglalták az egymás után érkező betegek. Az állomáson megállt az élet. A szkafanderbe öltözött beteghordókon kívül mindenki, aki nem volt szolgálatban a szobájába zárkózott, várta a tünetek felbukkanását és közben a Földről érkező híreket bámulta.

– Az Uniós vezetés felkészült a tömeges megbetegedések kezelésére – jelentkezett Kaufman a frankfurti elkülönítőből. – Az Államokból érkezők karanténba kerülnek, és komplex vizsgálaton esnek át. A hangulat kissé feszült, sokan nehezen tűrik a tortúrát, nem értik, hogy miért van erre szükség, de szerintem néhány napon belül lecseng a hisztéria része. Találtak néhány influenzás beteget, de egyiküknél sem mutattak ki semmi szokatlant.

– Mi két embert veszítettünk egyetlen nap alatt, és hét súlyos állapotú betegünk van – szólt át a vállam felett Vefton. – Egy rendkívül agresszív influenzatörzzsel van dolgunk. Az antibiotikumos kezelésre nem reagál. Majdhogynem tehetetlenül nézzük végig a betegek haldoklását. Ez komoly fertőzés, nem nevezhetjük hisztériának!

– Valóban aggasztó, ami nálatok történik, azonban a zárt csoportok fokozottan kitettek a megbetegedéseknek – biccentett a mérnök. – Bízzunk benne, hogy mielőbb megtalálják a hatékony gyógymódot!

A következő napon a híradások szinte egyszerre számoltak be a világvárosokban robbanásszerűen szaporodó megbetegedésekről. Nem néhány elszigetelt eset bukkant fel, hanem százával este össze az emberek a lakásukon, a munkahelyükön vagy éppen az utcákon. Anglia elzárta magát a kontinenstől, de elkésett a blokáddal. Párizsban néhány óra alatt véres lázongás tört ki, Berlinben tömeges karambolok bénították meg a várost. Rómában félreverték a harangokat, a pápa az Angyalvárba vonult vissza. Moszkvában páncélozott csapatszállítók bukkantak fel a fontosabb kereszteződésekben, a levegőben harci gépek köröztek. Delhiben éjjel–nappal égtek a halotti máglyák. Peking lezárta a határait, elvágta Kínát a világtól. Tokióban az öngyilkosságok száma az egekbe szökkent.

A WHO bejelentette, hogy négyesről hatos fokozatra emelete a pandémia–fenyegetés szintjét. Vefton a hír hallatán elfintorodott. Megpróbált eloldalogni, de sarokba szorítottam a kérdéssel, hogy ez tulajdonképp mit jelent. Egyetlen szóval összefoglalta a jelentését: járvány.

Davies átszervezte a szolgálatot, próbálta lekötni az emberek figyelmét, ám ez nem sokat segített a hangulaton. A vírus terjedése napokról órákra csökkent. Néhány kutató a világhálóra publikálta az eredményeit, mielőtt maga is a láz áldozata lett volna. Minden bizonnyal a többi kutatónak akartak segítséget nyújtani, azonban csak újabb pánikrohamot sikerült előidézniük a sikertelen gyógymódok felsorolásával. Az influenzatörzs nem egyezett egyetlen korábban regisztrált csoporttal sem. Fertőzőképességénél csak az alkalmazkodó képessége volt félelmetesebb. Vefton nem tévedett az antibiotikumok hatástalanságával kapcsolatban.

A doki megküzdött minden egyes ember életéért, aki a kezei közé került, és nem az ő hibája volt, hogy alulmaradt. Saját bőrünkön tapasztaltuk mindazt, ami a hírekből felszivárgott hozzánk. A hirtelen fellépő magas láz néhány órán belül leverte a lábáról a beteget. Az izomfájdalmak valódi görcsökkel párosultak. A köhögés fulladási rohamokat okozott. Az erőlködéstől a tüdőben elpattantak az erek és a beteg nemegyszer saját vérében fulladt meg. A fertőzés lappangási ideje változó volt, erősen függött az életkortól és az egészségi állapottól. A fiatalabbak voltak a legfogékonyabbak, az idősebbek szervezete, akik már átestek több időszakos járványon, tovább dacolt a kórokozóval.

Az állomáson pattanásig felszültek az idegek, annak ellenére, hogy az első napok után nem jelentkeztek újabb betegek. A szolgálatot rettegő emberek vették fel, és a légkörben elizzó tetemek látványa Davies elképzelése ellenére nem sokat segített a morálon. Valaki elhintette a pletykát, hogy az űrliftet a Földön felrobbantották, mire elkezdődött a készletek számolgatása. A karantén mellett hamarosan börtönt is ki kellett jelölni a parancsnoknak. Néhány elkeseredett ember el akarta kötni az egyik mentőegységet, hogy a hazatérhessen családjukhoz. Újabb emberek estek ki a munkából, ami tovább rontotta a hangulatot.

Vefton elvétve bukkant fel a kabinban. Arca látványosan megnyúlt, kilókat veszített néhány nap alatt. Világos bőre szürkés árnyalatot vett fel, de nem mertem szólni neki. Serkentőkön élt, alig lehetett hozzá szólni, mert rögtön morogni kezdett. Úgy gondoltam, a csillagközi útnál keményebb megpróbáltatás nem állhat előttünk, de ez a helyzet minden képzeletemet felülmúlta.

– Még nincs vége – mondta egy este kávéval a kezében.

Érdekes arcot vághattam, mert abbahagyta a járkálást. Leült és a hátát a kabinfalnak vetette. Hosszan dörzsölte a homlokát, szerintem a szeménél rángatózó ideget próbálta eltakarni előlem. Nem akartam sürgetni, kivártam, amíg összeszedi magát. Amikor a szeme már nem ugrált, a fejem mellett kezdett bámulni egy pontot. Percekig kerülte a tekintetem, aztán nagy sóhajjal letette a poharat és végre rám nézett.

Ez csak az első hullám volt – jelentette ki. – Eddig a leggyengébbeket döntötte le, és most erőt gyűjt a folytatáshoz.

Megborzongtam. Mindig óvatosan bánt a megállapításokkal, ezért eszembe sem jutott kétségbe vonni a szavait.

– Úgy beszélsz róla, mintha a vírus értelmes lenne.

A doki felnevetett.

– Nem, arról szó sincs! Ilyent eszembe sem jutott. Viszont rendkívül gyorsan mutálódik. Soha nem találkoztam ehhez foghatóval, és ahogy látom, ezt a nálam sokkal tapasztaltabb virológusok sincsenek jobb helyzetben. Nincs megbízható gyógymód, az antivirális szerek használatával pedig csupán mesterségesen kitoltuk a lappangási idejét. Amint sikerül áttörnie a védelmi vonalainkat, újra lecsap és sokkal erősebben. Idefent szerencsénk volt. Az űrbe kiképzett, jó fizikai állapotú emberek kerülnek, így alig haladtuk meg a tíz százalékot a megbetegedésben. Odalent ez az arány elérheti a húsz-huszonöt százalékot is. Mire az első hullám lecseng, a civilizáció közel fog állni az összeomláshoz.

Ülő helyzetbe toltam magam.

– Nem túlzás ez, doki?

Vefton maga elé nézett egy darabig, úgy tűnt, nem hallotta a kérdésem.

– Gondolj csak bele, Jorn – mondta aztán, miközben ismét elnézett mellettem. – Minden negyedik-ötödik ember beteg. Valaki ápolja őket. Jobb esetben egy agyonterhelt intézmény, rosszabb esetben a családja.

– Akkor… – kezdtem bele, ám gyorsan leintett.

– Várj! Egy beteg kiesése tucatnyi ember is leköthet. Nem jelenik meg a munkahelyén, ezért valaki helyettesíti. A legtöbb esetben magatehetetlen, így ápolni kell, szükség esetén szállítani. Ha az egészségügyben vagy közműveknél dolgozott, akkor a kiesése kevésbé pótolható. Az iskolák bezárnak a járványveszély miatt. Az egészséges emberek egy része kénytelen otthon maradni. Amennyiben van már beteg a családban, akkor a fertőzésveszély hatványozottan jelenik meg. Elkülönítésre sem otthon, sem a munkahelyen nincs lehetőség. A tömegközlekedés és szállítmányozás akadozik. A kormányok kénytelenek rendkívüli állapotot bevezetni. Önkéntesekkel, vagy katonákkal kell ellátni a minimális szolgáltatásokat, ha a városok nem akarnak a szemétbe fulladni és éhen halni. A halottakat el kell temetni, ami újabb erőforrásokat köt le. Végtelen körforgás ez, ahol minden újabb érintkezéstől egy újabb fertőzött, vagy hordozó kerülhet ki.

Nem várta meg amíg magamhoz térek a döbbenettől. Belekortyolt a kávéba és felém intett a bögrével.

– Azt hiszed, viccelek, de hidd el, hogy nem! Az első hullám lecsengése után a második hullám a túlélőket tizedeli meg. A vírus erősebb lesz, az emberek gyengébbek. A védőfelszerelések, gyógyszerek a raktárakban hevernek elérhetetlenül. Még ha lesz is orvos, aki képes ellátni a feladatát, középkori körülmények között kell majd dolgoznia. Labor, EKG, CT és röntgen nélkül triviális okokból fognak hullani az emberek. Egyetlen fájós fog húzása, vagy seb elfertőződése halálos lesz majd. A fertőzés miatt újabb húsz százalék fog meghalni. A legnagyobb problémát a megszokott szolgálatatások hiánya jelenti majd. A nagyvárosok omlanak össze először, a vidék még tartani fogja magát, hiszen ott lesz élelem és tiszta víz. A helyzet akkor válik kritikussá mikor a katonaságot már leköti őket a saját betegei ellátása, és kiteljesedik az anarchia. A menekülők éhes sáskarajként járnak be mindent. Nem gondolkoznak, nem terveznek. A holnap nem lesz fontos, csak a napi túlélés. Harcolni fognak mindenkivel mindenért, amit meglátnak, és közben elterjesztik a mutáns kórt a kevésbé fertőzött területeken.

– Lesznek túlélők! – próbáltam tiltakozni a sötét kép ellen.

– Elsősorban azok, akik most is elzárkózottan élnek. Nomád törzsek, bennszülöttek, kis szigeteken élő népcsoportok. Nekik van a legtöbb esélyük az életben maradásra. Együtt élnek a természettel és nem szorulnak rá a technológiára. Képesek változni, ha a körülmények változnak. Ha nem találkoznak menekülőkkel, ők lehetnek az új civilizáció alapítói.

Teljesen kiment az álom a szememből. Vitázni akartam vele, azonban felberregett a kommunikátora. Valamit mormogott az orra alatt és a bögréjét hátrahagyva elsietett. Aznap éjjel alig aludtam valamit.

Reggel az űrből is láthattuk, ahogy vaskos, fekete füst gomolyog San Jose közelében. A cupertinói világtorony égbeszökő csúcsa fáklyaként lángolt a híradások képein. Alig néhány órával később a frankfurti Millennium toronyban tört ki tűzvész. A média alig győzte feldolgozni a percenként érkező híreket. Az Államok és az Unió statáriumot hirdetett, drónok és harcjárművek vettek körbe minden fontosabb épületet. Oroszország az éjszaka folyamán lerohanta Litvániát, Észtországot, Ukrajna és Finnország egy részét. Japán kilépett az Ázsia Szövetségből és felszólítás nélkül lőtt minden repülőre és hajóra, ami a partjai felé közeledett. Helyi háborúk tucatjai lángoltak fel. Politikusok és katonák próbálták kihasználni a szomszédaik legyengülését. India és Pakisztán kölcsönösen atombombát dobtak egymásra. Az afrikai államokban fellángoltak az ősi törzsi villongások. A dél–kínai tengeren négy ország hajói vívtak értelmetlen csatát az égő olajkutak körül.

Stokholmban a reptéri karantén őrségét lerohanták a hírektől megrémült emberek. A kitörési kísérlet közben készült felvételek bejárták a világot. A véres zűrzavart kihasználva sokan megszöktek, a hatóságnak esélye sem volt a felkutatásukra, ezért a szükségkórház fenntartása mellett feloldották a karantént. Ivorssont is elengedték azzal a nevetséges kikötéssel, hogy nem hagyja el a lakhelyét. A mokány elektromérnök háza egy erdő közepén állt, kilométerekre mindentől. Két napjába telt, míg hazavergődött. A házat érintetlenül megőrizte a család, a szélerőmű pedig néhány óra alatt elegendő áramot termelt a rádiózáshoz.

– A katonáktól hallottuk, hogy sorra állítják le az erőműveket és elosztótelepeket. A lecsökkent személyzet nem tudja ellátni a munkát és senki nem vállalja a felelősséget az esetleges meghibásodásokért. A polgári repülés gyakorlatilag megszűnt, az internet kezdetleges szinte esett vissza. A kábelhálózaton még lehet kommunikálni, bár már egyre többször csupán szöveges adatokat tudunk továbbítani. Az utcák tele vannak eldobált elektronikai készülékekkel. Előkerültek a régi rádióamatőr eszközök, aki teheti, azzal tartja a kapcsolatot a környezetével. A statárium miatt alig van mozgás. Idefenn aki tehette napokkal ezelőtt elhagyta a városokat és visszahúzódott a hegyekbe. Közeleg a tél. Néhány hét és a hideg rendbe teszi a dolgokat.

Li–ről továbbra sem kaptunk hírt. Vefton csak a fejét rázta, naivnak nevezett, aztán eltűnt a laborjában. Naphosszat tesztelte a felgyógyultak mintáit. Mivel nem történt újabb megbetegedés, a hangulat felszabadultabb lett. A emberek napok óta először mosolyogtak egymásra és még azt is elnézték, hogy a lábadozó Davies morogva járta körbe az állomást. Fél nap alvás új erőt adott neki. Szerencséje volt, az influenza elkerülte, csak kimerültségtől esett össze a vezérlőben.

Összegyűltünk a közös helyiségben, hogy bámuljuk a képernyőket. Az online adásokból eltűntek a csinos bemondónők, helyettük szögletesen mozgó, rövid hajú férfiak próbálták hangjukat a kamerák előtt. A hírek egyre kevesebb betegről tettek említést. A tervezetten leálló közművek közelgő újraindítása és az orvosok küzdelmes munkája volt mindenütt a téma. Alacsonyan szálló drónok készítettek a siralmas utcaképeket a lassan éledő városokról. Az Államokban felfegyverzett automaták vették át a szolgálatból kiesett rendőrök helyét, másutt szkafandernek is beillő védőöltözetbe bújtatott katonák szorongatták a fegyvereiket. A rend helyreállt a nagyobb városokban, ám Ivorsson északi optimizmusát még nem igazolták a látottak. A doki mellettem ülte végig az adást. Nem kommentálta a felvételeket, nekem meg nem volt kedvem gúnyolódni a korábbi kijelentésein.

Elegem lett a semmittevésből és Vefton savanyú ábrázatából. Átcsusszantam a zsilipen, fellebegtem a Vasököl parancsnoki tornyába. Kicsit egyedül akartam lenni, ám az állomás másodtisztjét találtam a pilótaszékben.

– Azokkal a gombokkal nem érdemes játszadozni, kapitány – mondtam halkan. – Egy rossz mozdulattal halálra ítéli az állomást.

Woggson álla megfeszült, halántékán jól láthatóan lüktetett egy ér.

– Nem vagyok az a zöldfülű, akinek képzel! – húzta ki magát a székben. – Eligazodok a műszerek között.

A mosolyom lesajnálóra sikeredhetett, a szúrós tekintete azonban csöppet sem hatott meg. Davies említette bemutatáskor, hogy genetikailag feljavított helyettese a következő hosszú távú Naprendszeren belüli repülés kiválasztott parancsnoka. A köztük lévő feszültség oka az volt, hogy az expedíciós űrhajó építése még el sem kezdődött, az ambiciózus fiatalember pedig nehezen viselte a várakozást.

Kinéztem az ablakon. Az állomás kettős gyűrűje mögött felbukkant a Hold sápadt korongja. Az Alfa Bázist a napok óta hallgatott, a kínaiak elkülönülő kolóniája pedig a Csiucsuan állomásnak adásain kívül semmire nem reagált. Gondosan összesűrített másodperces adásaikat lehetetlen volt megfejteni. Éltek, de senki nem tudta elképzelni, miben mesterkedtek.

– A Vasököl nem megy sehová – lebegtem odébb, alaposan megvárakoztatva a fiatal férfit.

– A Gliese 581… – kezdte Woggson.

– … elérhetetlen – vágtam a szavába.

Elvörösödött a méregtől és körbeintett.

– Egyszer már megtették az utat.

Kinevethettem volna, azonban nem szolgált rá. Meg sem született, amikor mi elindultunk az ismeretlen felé. Nem ismerte az oda vezető út nehézségeit. Nem feküdt éveket a fémkoporsókban, így soha nem élt át hibernációs rémálmot. Nem javította órákon át a meteor szabdalta burkolatot, nem tette ki magát a motorok másodlagos sugárzásának. A tudása azokra a felvételekre korlátozódott, ahol bíbor mezőket és a kéklő tengereket látott. Felelőtlenség lett volna azt állítani, hogy bármit tudunk a Gliese 581-ról. A saját bolygónkat sem tudtuk kiismerni évezredek alatt, értelmünk csak a kiszipolyozásig ért fel. Alig néhány órát töltöttünk a felszínen, az adatok nagy részét a szondák gyűjtötték be. Az ökoszisztéma alapos kutatásához évekre lett volna szükség. A felcímkézett minták nagy része bontatlanul hevert valamelyik földi laborban. Nem úgy tűnt, hogy a következő időszakban bárkinek fontosak lesznek ezek a hermetikusan lezárt dobozok.

– Túl nagy a kockázat – mondtam végül.

Woggson felnevetett.

– Akár maradhat is.

A Földre néztem. A karibi térség felett hatalmas fehér örvény kavargott. A hurrikán központjában zöldellő szigetet látva Vefton szavai jutottak az eszembe.

– Itt van ránk szükség.

A fiatal tiszt dühösen mutatott ki az ablakon.

– Itt semmi nem vár ránk!

Megráztam a fejem.

– Ez már nem egyének célokról szól, hanem egy faj túléléséről! – mondtam, és kifelé löktem magam. – Gyávaság lenne elmenekülni, amíg bármi esély van odalent a túlélésre! Többet pedig meg ne lássam a Vasököl fedélzetén engedély nélkül! – szóltam vissza az ajtóból.

Az ügyeletem alatt sokat gondolkoztam a viselkedésén. Nem tudtam megmondani, én hogyan reagáltam volna az ő korában erre a képtelen szituációra. Nem ítéltem el, ám biztatni semmiképp nem akartam. Az indítópanelt már napokkal korábban kiszereltem Davies személyes kérésére. Tisztában voltunk vele, hogy nem lehetetlen átkötni a hiányzó részeket, azonban óvintézkedésnek ez is megtette. Szólni akartam az őrnagynak Woggsonról, de ahogy teltek az órák, annyira már nem tűnt fontosnak.

Vefton hajnalban tántorgott be a kabinba. Egyetlen délután leforgása alatt nyolc új beteget került a karanténba, akik közül három állapota a stázis ellenére kritikusra fordult. Nem dörzsölte az orrom alá, hogy igaza volt. Kibújt az overalljából, aztán szó nélkül eldőlt. A feje alig érintette a párnát, máris hortyogott. Fogtam a védőruhámat és kilopóztam a kabinból. Az automatánál teletöltöttem a bögrémet, aztán elvonultam a hidropónikus kertbe.

A halkan szuszogó gépek között friss zöldségillat lengedezett. Már csak a frissen ázott föld illata hiányzott a soha vissza nem térő gyerekkori évekből. Nekidőltem a korlátnak és aprókat kortyoltam a kávéból. Elmerültem a csepegtető berendezésen átkúszó vízcseppek látványában, de közben a Gliese 581c–n járt az eszem. A bolygó ígéretesnek mutatkozott, a légkör annyiban különbözött a földiétől, hogy kevesebb szennyezőanyagot találtunk benn. Bármerre néztünk, pasztell színekben ragyogó növényzet vett körül minket. Érintetlen tájat tapostunk a csizmáinkkal, valahogy mégsem éreztem kedvet magamban ahhoz, hogy alapító atyát játsszak abban a távoli naprendszerben.

Emlékszem, ahogy Mushcov leborult és elmorzsolt pár zsíros rögöt. Lelki szemével kiparcellázott mindent a láthatár pereméig. A csendes folyó partjára pedig odaképzelte a kis orosz falucskát a hagymakupolás templomával együtt. Mögötte állt Li, aki oly szeretettel simított végig a ringó fűszálakon, mint aki azt várta, hogy dalra fakad körülötte a mező. Ivorsson elégedetten hümmögve méregette az évszázados fákat. Nem szólt, de már látta az anyagban a leendő rönkházát. Kaufman és Rofelli soha nem tapasztalt egyetértésben térdig gázolt a folyóba, megfeledkeztek a legelemibb biztonsági szabályokról, miközben a vízi világot szondázták. Veftonnal ketten maradtunk a leszállóegység mellett. Szomorúan nézett rám a sötét szemével, én pedig megértően bólintottam.

A kommunikátor rezgése ébresztett a merengésből. A doki borzas feje tűnt fel a kijelzőn.

– Ágyban lenne a helyed – mondtam köszönés nélkül.

– Davies meghalt – közölte, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy nekem is lehet jó meglátásom.

Megdörzsölte a halántékát, aztán intett valakinek, mielőtt visszafordult volna hozzám.

– Te vagy a rangidős a fedélzeten. Próbáld meg kézben tartani a helyzetet néhány napig! Nekem most van elég dolgom a betegekkel.

Bontotta a vonalat, mielőtt eszébe juttathattam volna, hogy ő volt a Vasököl másodparancsnoka és csupán az asztrogátor. A helyére illesztettem a maszkom, lefújtam a kezem fertőtlenítővel, átküzdöttem magam a túlnyomásos kamrán és a vezérlő felé vettem az irányt. Biztosra vettem, hogy Woggson már el is foglalta Davies posztját a parancsnoki székben. Felkészültem a fenyegetőzéssel tarkított harsány vitára, azonban bíztam benne, hogy nem durvul el a helyzet. Az állandó személyzetet megosztották a történések. Egy részük lebeszélhetetlenül hősként tekintett ránk, pedig láthatták, hogy kimerült emberként éltük át velük ezeket a napokat, a másik részük óvatosan kerülgetett minket, hiszen a fertőzést velünk érkezett a fedélzetre.

Egy űrobjektum üres vezérlőjénél lehangolóbb látványt űrhajós nemigen élhet át. Álltam az ajtóban és néztem a cserbenhagyott konzolokat. A pultok nagy részénél a kijelzőket a statikus villódzás töltötte be. Ökölbe szorítottam a remegő a kezem, aztán tízig számoltam és kiengedtem. Lassan végigsétáltam a konzolok között. Néhány helyen korrigálnom kellett a beállításokon, hogy legalább a minimális rendelkezési szintnek megfeleljünk. A fontosabb vezérléseket átirányítottam a parancsnoki konzolra. Egy ember képtelen megbirkózni egy ilyen komplex rendszerrel, de bíztam benne, hogy valakinek hamarosan megjön a jobbik esze és felveszi a szolgálatát.

Leültem Davies székébe. Külső nézetre kapcsoltam a főmonitoron. Néztem a Föld árnyékából előbukkanó Napot. Naponta tizenhatszor láthattuk azt, amit odalent csak egyszer, engem mégis minden alkalommal lenyűgözött a látvány. Ebből a távolságból a Föld épp olyan békésnek tűnt, akár a Gliese 581c.

Ötven évet töltöttünk távol, ebből negyvenkilencet hiperálomban. Azt hittük alig ismerünk majd a szülőbolygónkra, ám nagyot tévedtünk. Nem lett sem tisztább, sem elfogadóbb, sem etikusabb. A szegények ugyanúgy meghaltak, a gazdagok ugyanúgy meggazdagodtak. Az emberiség elérte a tizenkétmilliárd főt, miközben naponta ezrével haltak élten vagy szomjan emberek.

Az űrkorszak hajnalán Steven Hawking kijelentette, hogy az emberiség egyetlen reménye a túlélésre a kirajzás. A tézis immár nem csak egy elvonatkoztatott tankönyvi tétel volt, hanem valós lehetőség. Eltoltuk a határainkat egy másik naprendszerig. Bizonyítottuk, hogy az embernek van keresnivalója az űrben. Az utazásunkat támogató mamutcégek az éves alatt átszőtték a bolygót csápjaikkal, tornyaikkal kinyúltak az ég felé, de ott elakadtak. Meg sem próbálták megismételni a lehetetlennek tűnő küldetésünket. Amint eltűntek a jeleink a Naprendszer peremén, a gyávák ordítása elnyomták a bátrak hangját. Fél évszázad állt rendelkezésükre, hogy benépesítsék a Naprendszert, ám a Holdnál messzebb nem jutottak. Nagyon úgy tűnt, az emberiség kudarcot vallott.

Lekapcsoltam a külső kamerát és a vészhelyzeti terv szerint nekiláttam átnézni a rendszereket. Nem kellett sokáig egyedül dolgoznom. A belépők némán oldalogtak a helyükre. Láttam, hogy a csendes biccentésem elegendő biztatás volt számukra a munka folytatáshoz.

A rádiókapcsolat a Földdel két nappal később szakadt meg. Az ügyeletes szótlanul lépett be az étkezőbe. A kivetítőhöz ment, bekapcsolta és otthagyott bennünket az utolsó beérkező adás felvételével. A haldokló Berlint eltörölte a felszínről egy orosz atombomba, amire senki nem tudott már válaszcsapást mérni. Kaufman szavait hallgattam, miközben azt figyeltem, hogy Woggson gőgösen végignéz a túlélőkön. Csak elvétve találkozott válaszpillantásokkal, aki nem a képernyőt nézte, az maga elé bámult.

– A járvány beteljesítette sorsát – mondta halkan Kaufman. Alig lehetett megismerni a mocskos ruhában. – Egy új világot teremtett, ahol az embernek már nincs szerepe. Elsöpörte a határokat, eltörölte az egyenlőtlenségeket. Akik még élnek, nem tudják, hogy meghaltak. Hiába állítanak mást a kormányok, összeomlott a civilizációnak nevezett színjáték. Nincs élelem, nincs áram és víz. Túlságosan kiszolgáltatottá váltunk a technológiától. A túlélők magányos dinoszauruszokként kóborolnak a felszínen. Megpróbálják begyűjteni a maradék élelmet, de a közeledő tél elől elfutni nem tudnak. Az utcák tele vannak temetetlen halottakkal és falkába gyűlt állatokkal.

Megtörölte a homlokát és nagyot nyelt, aztán a kamerába nézett.

– A túlélők egymással küzdenek, mintha lenne értelme. Magukban hordozzák a kórokozót, bárhova futnak. A különböző tényezők találkozása újabb variánsokat hoz létre, amitől egy idő után az immúnisak sem menekülhetnek. A Föld-anya úgy döntött, visszaveszi, amit megpróbáltunk elbitorolni tőle.

Köhögni kezdett. Meg sem próbálta elrejteni a vércseppekkel tarkított kezét.

– Induljatok a Gliese 581–hez, amilyen gyorsan tudtok!

Woggson körül gyülekezni kezdtek az emberek. Értelmetlen lett volna ebben a helyzetben vitába szállni vele, ezért kifelé indultam. Vefton az étkező falának támaszkodott és elkapta a karomat.

– Föld-anyának semmi köze ehhez – súgta a fülembe.

Hátrahőköltem a bűzös lehelettől. Soha nem láttam egyetlen kortyot sem inni, pedig körbeutaztatták velünk a világot és folyamatosan tukmálták belénk a jobbnál jobb italokat. Bármit is töltött magába, el kellett volna törni a készítő kezét. A doki dühösen rántott közelebb, ahogy próbáltam odébb húzódni.

– Mi öltük meg őket! – sziszegte közvetlen közelről az arcomba. – Te, én, Kaufman, Ivorsson, Rofelli, Mushcov és Li.

– Részeg vagy – ráztam le a kezét magamról.

– Gyilkosok vagyunk mindannyian! – ordított utánam, aztán lehányta a ruháját.

Woggson kísérte vissza a kabinba Veftont. Vártam, hogy majd mond valamit, de csak biccentett és magunkra hagyott minket. Megküzdöttem vele amíg lerángattam a dokiról a bűzlő ruhákat és lefektettem. Felnézett rám, szeme sarkában könny csillogott.

– A sugárzás – motyogta. – A kurva sugárzás!

– Aludd ki magad!

– Mi hordtuk körbe a Földön a mutáns vírust! – nyögte, miközben betakartam.

– Cssss!

A kilátóban nem akartam, hogy felemlegesse az őrült elméletét, ezért hagytam magára az önsajnálatával és a háborgó gyomrával. Nem hittem neki. Nem akartam hinni neki.

Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy Woggson kabinja előtt kaptam észbe. Visszaléptem két lépést és benéztem a nyitott ajtón. Régen éreztem magam ennyire ostobának.

– Doki, a komphoz! – kiáltottam futtában a kommunikátorba. – Most!

Szó szerint beesett a zsilipajtón. Zártam az ajtót és lerobbantottam a kétszemélyes leszállóegységet az állomásról. Vefton nem kérdezett, elfoglalta magát az ötpontos hevederrel. Begyújtottam a hajtóműveket, aztán gondolkodás nélkül tövig nyomtam a gázkart.

A középkonzolra vetített képen gyorsan távolodott az állomás duplaküllős építménye. A Vasököl a Földdel ellentétes oldalon hagyta el a dokkot és gyorsan távolodni kezdett. Woggson biztos akart lenni a dolgában. A gyorsító fokozatból felcsapó láng végigseperte az építményt. Először nem láttunk semmit, aztán tűz lobbant a főzsilipet a lakómodullal összekötő átjárónál.

A doki színe gyorsan változott, ahogy átfordítottam a gépet. Teljes sebességgel zuhanni kezdtünk a Föld felé. Ő látta a képen a robbanást, ami milliárd darabra szaggatta szét az állomást, engem lefoglalt a sikló pályájának korrigálása. A hővédő kerámiaburkolatot használtam pajzsnak a záporozó darabok ellen, közben azt számolgattam, hogy talán előbb lépünk be a légkörbe, mint hogy a lapok komolyabban megsérüljenek. A szemem sarkából láttam, ahogy Vefton a távolodó űrhajót nézi.

– Túl kevesen vannak. Nem fog nekik sikerülni – mondtam.

Vefton rám nézett.

– Ahogy nekünk sem! – közölte rezignáltan.

A sikló orránál felizzott a levegő. Igazítottam a kormányon.

– Lásd be, jobbak az esélyeink, de te döntesz, doki! Ha úgy gondolod, hogy csak rontunk a helyzeten, akkor más belépőszöget választok.

Rövid hallgatás után felém nyújtotta a kezét.

– Fura egy ember vagy te, Jorn – mondta, majd miután kezet ráztunk, előre intett. – Keressünk egy leszállóhelyet!