– Holnap készítsünk papírhajót! – találta ki Tomy, mikor a nap végére minden játékot meguntunk.
– Papírhajót? Ilyent sem hallottam még! – mondtam. – Mire jó az? Egy pillanat alatt elmerül majd!
–
Nem, nem – ingatta fejét a barátom. – Én már próbáltam régebben!
Messzebbre jutott, mint a háncsból készített hajó, amit apa eszkábált
még a télen. Bízz bennem, jó móka lesz!
Hittem is meg nem is.
Láttam már sok mindent a világban, de papírhajóról még csak nem is
hallottam soha. Legszívesebben megkérdeztem volna apánkat, őt nem
lehetett zavarni gyerekes dolgokkal, bátyám pedig még büntetésben volt,
így magamnak kellett boldogulni.
– Ám legyen – bólintottam végül. – De honnan veszünk papírt?
–
Én majd csenek el magamnak apám főkönyvéből, de neked nem tudok hozni!
Nézz körül otthon! Apádnak is van mindenféle könyve, csak találsz üres
lapot benne!
Elhúztam a számat. Apa nem szerette, ha a dolgai
között matatunk az engedélye nélkül, de még dühösebb volt, ha
megzavartuk a kutatásaiban.
– Meglátjuk – húztam el szám.
– Jó, akkor holnap, a reggeli ima után találkozunk a malom hídján! – mondta, azzal elrohant.
Elgondolkodva
ballagtam hazafelé. Kedveltem Tomyt. Három éve költöztünk ide,
Szürkevölgybe és ő az első perctől fogva a barátom volt. Megmutatott
mindent, amit érdemes volt látni. Bejártuk a völgyet, amennyire el
mertünk távolodni a falutól. Sokat csatangoltunk a patak mellett, le
egészen a Bűzös mocsár pereméig, néha pedig naphosszat kajtattunk az
Öregerdő örvényein. Hol gombásztunk és eladtuk pár garasért a
kocsmárosnak, hol szedret, hecsedlit, málnát gyűjtöttünk saját
falánkságunk csillapítására. Alkalmanként gyógynövényeket szedtünk az
öreg Marda anyónak, aki mindig valami édességgel fizetett
fáradozásunkért. Bátyám az első időkben kedvetlenül, de velünk lófrált,
míg apa be nem fogta inasnak. Ettől kezdve nemigen akadt ideje az
erdőben kóborolni, hacsak pont oda nem szólította a feladata. Egyszer
aztán apánk rajtakapta, hogy egy vásározónak megpróbál eladni néhányat a
régi ládákban gyűjtött kacatjai közül, azóta tölti büntetését.
Megálltam
a malompatak nyikorgó hídján, zsebemből előkotortam néhány lapos
kavicsot. Pár napja kacsáztunk két futással lejjebb, ahol kiszélesedik
és elcsendesül a malomkerék alatt még fortyogó patak. A molnár az esti
ájtatosságon vett részt a többi falubeli férfival együtt, lányai meg a
kiskertben szorgoskodtak, így nagy bátran megdobáltam a kereket.
Próbáltam megfigyelni, mikor merre pattan a kő a lapátról, hátha egyszer
sikerül megtréfálni valakit a tudományommal, de a kövek hamar
elfogytak, én meg nem jutottam semmire. Az utolsóval megugrasztottam egy
jókora békát, ami gyanútlanul napozott nem messze tőlem, azután
elégedetten fütyörészve indultam hazafelé.
A házunk
fertályórányira volt a falutól, a Kishegynek csúfolt domb tetején. Aki
arra járt, egy masszív kőházat láthatott, fák fölé magasodó toronnyal és
olyan szép faragott oszlopos erkéllyel, melyet csak a leggazdagabb
emberek engedhettek meg maguknak. Az öreg király építette az
asztronómusának, hogy ne a székesfőváros világi gondja foglalják le a
figyelmét a jövendő kutatása helyett. A helyiek szerint éjjelenként
odafent ült a tudós, fura szerkezeteivel bámulta a csillagok útját, míg
egy nap részegen átesett a korláton, és nyakát szegte a bokrok között. A
fogatlan vajákos asszony volt az egyetlen, aki nem hitte az egészet.
Állította, hogy a tudós ember nem lehetett részeg azon az éjjelen, mert
egyébként nem ivott soha egyetlen kortyot sem. Szerinte valaki megorrolt
rá az udvarból, titokban meglátogatta és átsegítette a túlvilágra. Ha
így történt, a munkája nem lehetett túl népszerű a magasabb körökben. A
vén Marda az asztronómussal ellentétben nem vetette meg az italt, így
azért eléggé kételkedtem szavaiban.
Apám nem volt hajlandó
elárulni nekünk, hogy honnan tudott a házról. Régebben sem maradtunk
sokáig egy helyen, de ez azért szokatlan döntés volt a részéről. Mindig a
nagyobb városok között vándoroltunk, ahol könyveivel és tudásával
házalva szerzett támogatókat a megélhetésünkhöz. Ott találta meg a
gazdag nemesek társaságát, akiktől megélhetésünk függött. Otthon nem
látott türelemmel tanította gyermekeiket, legyenek azok bármilyen
ostobák. Szabadidejében a híres iskolákat látogatta, bármerre jártunk.
Bújta a poros könyveket és sokszor érthetetlen vitába szállt a
tanárokkal. Volt, ahol elismerték tudását, de nem mindenhol fogadták
szívesen. Mindenütt akadtak kétes hírű kalandorok és kereskedők, akikkel
éjszakánként hosszan alkudozott.
Alaposan meglepődtünk, mikor a
szekérrakománnyi holminkkal elhajtott a város mellett, majd átdöcögve a
Mittigan sáros utcáin felkaptatott az alig kivehető földúton az
elhagyott házhoz. Ő átszellemült arccal járta be a házat, míg bátyám
leplezetlen megvetéssel követte. Számomra csodálatos élmény volt
elhagyni a várost, az utcára ürített éjjeliedények bűze után egy
virágillatú tisztás közepére ébredni. Nem is érdekelt engem más, mint a
felfedezésre váró környék és a várható kalandok sora.
A falusiak
örömmel, fenntartás nélkül köszöntöttek bennünket. Fogadást adtak a
tiszteletünkre, apámat végig mesternek szólították, de látszott, hogy
mennyire nem tudtak mit kezdeni egy városi emberrel. Apánk csak elvétve
tette a lábát a faluba, ezzel akaratlanul megoldotta a problémák nagy
részét. Nappal a környéket járta, összeírta a növényeket és állatokat.
Gondosan lerajzolt és precízen jellemzett mindent, ami a szeme elé
került. Több vaskos kötetet teleírt már, bár tudtommal még soha senki
nem vetett ezekre egyetlen pillantást sem. Rajtunk kívül nem is gondolta
senki, hogy igazából mással tölti idejét.
Évek teltek el, nem
voltam soha biztos benne, hogy meg tudnám mondani, mivel
foglalatoskodott valójában apánk. Ládáiban másnak haszontalan kacatok,
könyvek és pergamenek gyűltek össze a vándorévek alatt. Mindig kutatott,
keresett valamit, de soha nem árulta el, mit kutat ennyire elmélyülten.
Voltak ősrégi könyvei, melyeket sokan meg akartak vásárolni, de soha
nem engedett ki a kezei közül. Ezeket csak esténként és szigorúan mindig
egyedül bújta, miután gondosan bezárkózott a szobájába. Néha fura
hangok, vagy szagok terjengtek a házban, de mi már észre sem vettük
ezeket. Bátyám lenézően legyintett, mikor az inaskodása alatt
kérdezgetni próbáltam, talán úgy érezte, úgysem érteném meg a dolgokat,
ezért nem pazarolta rám az idejét. Őt nem kötötték le az élet
körülöttünk található csodái, ahogy apánk kutatásai sem. Amikor nem a
ház körüli dolgokkal volt elfoglalva, felment a toronyszobába és az
erkélyről lógatva lábát, a távoli város felé bámult. Elvágyódott az első
perctől fogva, ám sokáig nem mert tenni ellene. Mindig örültem, hogy
ennyire különbözőek vagyunk.
Magam mögött hagytam a falut, és a
félkezű Bentran közelben legelésző nyáját. Intettem a középső fiának,
aki éppen soros volt az állatok mellett. Tondyl felé vezető útról
letérve, ráléptem a hazafelé futó ösvényre. Megnyújtottam a lépteim. A
fák közül már látszott a torony csúcsa a szélkakassal. Lopva felnéztem a
toronyszobába, de ahogy megláttam bátyám, leszegtem fejem és gyorsan
átvágtam a kiskert ágyásain. Belöktem az ajtót, tessék-lássék módon
elkiáltottam magam, de nem igazán vártam feleletet. Apánk hajnalban
elment a fogattal, és még nem érkezett haza, hiszen a kocsiszín kapuit
nyitva láttam az imént. Az első utam a konyhába vezetett. Szeltem
magamnak egy karéj kenyeret, letörtem hozzá az egyik kolbász végét,
paradicsomot és uborkát dobtam még a tálra. Az egész napos csavargásban
alaposan megéheztem, így az illemmel mit sem törődve faltam dugig magam.
Elégedetten nagyot böffentettem, amit apám jelenlétében nem mertem
volna megengedni magamnak.
Nem tudhatom, más milyennek ismerte
meg, de én mindig büszke voltam rá, bármennyire is kiszámíthatatlan
tudott lenni. Szikár, kimért ember volt, aki városi modorára gondosan
vigyázott még akkor is, ha senki nem is látta. Öltözete anyánk halála
óta egyhangú sötét ruhadarabok egyvelege volt, mintha a színeket csak a
környezetében ismerné fel, de egyébként számára semmit nem jelentettek
volna. Sápadt, csontos arcát elcsúfította vaskos karvalyorra, ami nem
illett nemes vonásaihoz. Szeme állandóan táskás volt, amióta az eszemet
tudtam. A városban és itt is akadt nőszemély, akinek a szeme így is
megakadt rajta, de apánk már csak a tudománynak élt, ettől el nem
tántoríthatta semmi és senki.
Órák voltak még hátra a későnyári
napból, biztos voltam abban, hogy nem érkezik haza vecsernyei harangszó
előtt, ahogy szokása volt. Nekibátorodva töltöttem magamnak egy pohár
vizezett bort, melyet mindig fukar kézzel mért számunkra. Az első korty
alaposan meglepett. Llhyd vöröset csak ünnepnapokon bontott, akkor sem
kaptunk soha belőle. Valami történhetett, amiről nem volt tudomásom.
Ennek utána kellett járnom, mert mostanában nemigen történt a ház körül
semmi. A korsót gondosan kiürítettem, kiélveztem a tüzes zamatot, aztán a
dézsában gyorsan el is öblítettem, nehogy a vérvörös cseppek árulóim
legyenek később. Kár lenne tagadnom, még felvizezve is bódító volt az
aroma, éreztem, ahogy a vér az arcomba szalad és vigyorogni támadt
kedvem.
Benyitottam apánk szobájába, de ott semmi szokatlant nem
láttam. A polcokon roskadoztak az ősi tudást rejtő könyvek alatt, amiket
korábbi utazásai során vásárolt. Asztalán fél tucat valamire
kiválogatott könyv volt egymásra pakolva, valamennyiben akkurátusan
pálcával jelölve a fontos rész. A tintatartó lezárva, de a drága tinta
édeskés illata így is belengte a szobát. A tollak gondosan faragva
sorakoztak mellette, alig várták, hogy valaki kézbe vegye őket.
Mindennek a középen a növények rajzaival telerajzolt könyv, apánk keze
írásával. Gondos munkával formált betűk sorjáztak a lapokon, oly
mívesen, mintha még vezetőpálcával dolgozott volna, ahogy mi, amikor
gyakoroltatott bennünk e tudományra. A vezetőpálcát gyűlöltük, mert
büntetésre is gyakran használta. Türelmetlenül eljárt a keze, ha pacát
ejtettünk, vagy nem onnan kezdtünk hozzá a betű megformálásának, ahonnan
ő gondolta. Hamar megtanultuk a betűk művészetét, csak nem mentünk vele
semmire, mivel nemigen engedte, hogy olvassuk is a könyveit, hiába
kérleltük többször is.
A könyveket látva eszembe jutott, hogy
tulajdonképp papírért jöttem be a szobába a holnapi mókához. Tomy
megtehette, hogy apja könyvéből tép ki lapot, a falu mindenes
kereskedője precíz ember volt, de közel sem annyira, mint apánk. Nála
mindennek megvolt a helye és jelentősége. A megkezdett könyveiben is
gondosan megszámlálta a lapokat, sarkukra apró számokat írt. Lehetetlen
volt abból csenni. Voltak viszont nem használt lapjai is valahol. Néha
mindenféle érthetetlen ákombákomokat firkált rájuk, aztán meg nemegyszer
mérgében össze is tépte azokat. Nem dobta el ezeket, hanem
összegyűjtött és elégette a lapokat, amikor már nem volt szüksége rájuk.
Kinyitottam
a nagyobbik ládát, amiben gyűjtögetett mindenféle dolgot, mert egész
biztos voltam benne, hogy abban meglelem, amit keresek. Akadt is abban
mindenféle. Kövek, számomra ismeretlen, furcsa jelekkel, nyílvessző
törötten, ezüst tőr kicsorbultan, rászáradva valami barnás folyadék.
Üvegcsék, lombikok, mindenféle kotyvalékokkal. Egy távollátó lencsepár
aranyozott foglalatban, ezt többször mutatta nekünk, még kisebbek
voltunk. Oldalt, egy falappal elválasztott rekeszben, egymásra halmozva
ott hevertek a papírtekercsek. Régiek, mindenféle megfakult írásokkal,
és újak vegyesen. Makulátlan tiszták és összefirkáltak, ahogy gondoltam.
Üreset nem mertem elvenni, szinte biztos voltam benn, hogy apám darabra
tudja hány van a ládában, ezért rövid habozás után egy használtat
választottam. Gondosan széthajtottam, nehogy valami fontosat vigyek
magammal, aztán úgy járjak, ahogyan a bátyám. Ezen nem volt semmi, csak
néhány összefirkált ábra és kacifántos idegen betűk, amiket valaki
ügyetlenül utánozni próbált valamikor. Gyorsan összetekertem a
papírdarabot, ingembe rejtettem, azután a ládafedelet lecsukva sietve
eltűntem a szobából.
Nem emlékszem, apám mikor érkezett haza,
hajnaltájt hallottam valami zajfélét kintről, aztán meg a szobája felől,
de nem volt bennem erő, hogy felkeljek. Pirkadat után kipihenten
ébredtem, addigra már csend volt a házban. Apám ajtaja zárva, a kulcs
belül, ahogy szokott lenni. Gondoltam, jobb mindenkinek, ha hagyom
pihenni. Gyorsan megetettem a jószágot, azután elemózsiát dobva a
tarisznyámba, azután sietve útra keltem, mielőtt kiderül, más dolgom is
lenne ezen a napon.
Az utat messze elkerülve ballagtam a malom
felé, de a falu széle előtt letelepedtem egy fa alá. Még nem harangoztak
a reggeli imához, nekem pedig eszemben sem volt összefutni a
csuhásokkal. Jól ismertek valamennyien, néha megpróbáltak fülön csípni.
Az idősebbek a pogányságomért, a fiatalabbak az almáskert dézsmálásáért.
Eddig nem jártak sikerrel, de már nagyon rám járt a rúd, így jobbnak
láttam a falun kívül megvárni, míg átvonulnak a klastromból a falu kis
templomába. Nem kellett sokáig várnom rájuk, jöttek hamarosan. Falatozás
közben figyeltem őket, ahogy fapapucsukban, szürke csuhájukban
lehajtott fejjel bandukolnak a porban. A kövér apát szamárháton kocogott
előttük, menni már nemigen tudott. Beletelt egy kis időbe, míg eltűntek
a házak között, de azután sem mozdultam, még vártam. Reggel a gyerekek,
az öregek és a fehérnép nagy része járt a templomba. Nem volt tanácsos
közéjük keveredni, mindig akadt köztük valaki, aki jó útra akart
téríteni. A férfiemberek dologidő után jártak a szent helyre, már amikor
oda tértek be és nem a kocsmába helyette. Ők legalább nem akarnak
erővel beráncigálni, hogy velük motyogjam az unalmas litániáikat.
Tomy
családja vallásos volt, így nem menekülhetett a szertartás vége előtt.
Unalmas lett volna egyedül várakoznom, ezért nem tétlenkedtem én sem, de
a szamár vezette menet elég hamar felbukkant a falu szélén. Ezen a
reggelen gyorsan letudták a kötelező imát, és szaporázták a lépteiket
visszafelé. Hiába, a terményt maguk szedték, ilyenkor nekik sem volt
idejük hosszas ájtatoskodásra. Zamatos almát falva lépdeltem a
találkozóhely felé.
A molnárt Lisztes Rafe-nak hívta mindenki, de
nem vette magára. Ritkán lehetett látni, naphosszat bent kuksolt a
malomban, ha éppen nem őrölte a terményt, akkor valamit javítgatott a
szerkezeten. Fikarcnyit sem törődött senkivel, amíg nem közelített a
drágalátos malomkerékhez. Biccentve fogadta a köszönésem, ahogy
elhaladtam az ajtaja előtt, de azért mogorván nézett utánam. Törődtem is
én vele. Az ég ragyogó kék volt, a kellemes meleg szél pajkos
bárányfelhőket hozott dél felől. A hasam is tele volt és a napi
csínytevésen is túl voltam szerencsésen, úgyhogy csak az jó móka
hiányzott, amit barátom ígért.
Tomy futva érkezett, átdübörgött a
fahídon és ugyanazzal a lendülettel elrohant mellettem. Megtorpantam és
hátranéztem, de nem láttam cselédet, aki üldözné. Göndör fürtjei alól
vigyorogva nézett vissza rám.
– Ne maradj le, pupák! – kiáltotta futtában.
A
zubogónál értem utol, ahol a patak kiszélesedett és folyása lelassult. A
csúszós sziklákon átegyensúlyoztunk a másik oldalra, ahol a kavicsos
part hosszan követte a medret. A füzek árnyékában nevetve huppantunk le,
hangunk beleveszett a vízcsobogásba. Tarsolyomból két almát vettem elő
és Tomy kezébe nyomtam az egyiket. Kérdőn nézett rám.
– Na, szép
kis alak vagy! – kacagott, miután mutattam neki a szép termést a tarsoly
mélyén. – Ha nem lennél hitetlen, kiátkoznának a papok!
Jóízűen elfogyasztottuk a tiltott gyümölcsöt, őt sem zavarta igazából a származása.
– Hoztál? – kérdezte végül, hogy a csutkát a szemközti nád felé dobta.
– Hoztam – húztam elő az ingemből a tekercset.
Ő
is mutatta az övét. Megint összenevettünk, aztán kerestünk egy száraz
sziklát. Tépett szélű könyvlapját ügyes mozdulatokkal hajtogatta, míg
kezei alatt valóban egy hajóforma kerekedett. Próbáltam utánozni, de
hamar feladtam. Türelmesen segített a hajtásban, de az enyém közel
annyira sem lett szép, mint az övé. Az ő papírja sima volt és egyenes.
Az enyém kissé töredezett és túl rég volt összetekerve. De hajó lett
belőle, még ha kicsit csálé is.
Tomy hajója került először vízre.
Könnyedén lebegett és nem hullott szét, ahogy vártam. Siklott a vízen,
néha bucskázott egyet, amikor halak vagy békát úsztak el mellette.
Sokáig néztük, ahogy lebeg a vízen, azután egy fuvallat eltérítette, a
part felé sodorta, be a nádasba, ahol szem elől tévesztettük.
– Most te jössz, lássuk, mit tud a tied!
Óvatosan
tettem vízre a hajót. Ez persze azonnal bukdácsolni kezdett, akár egy
kővel megdobott kacsa. Pörgött, forgott a vízen, alig jutott
kőhajításnyira. Hirtelen megroggyant az amúgy sem szép hajótest és
elmerült. Csalódottan néztem a helyet, ahol utoljára láttam, mellettem
Tomy felkacagott és hátba vert.
– Látod, jó móka volt, és végre én mutattam neked valami újat!
Nevetnem
kellett volna, mert mókának tényleg jó volt, de csalódottabb voltam a
kelleténél. Mondani akartam valami csípőset, de torkomon akadt a szót. A
víz forrni kezdett azon a ponton, ahol a hajóm elmerült. Gőz gomolygott
ott és egy pillanattal később éktelen sivítással felrepült valami a
levegőbe. Önkéntelenül hátráltam egy lépést, ahogy az a valami felénk
fordult és megpillantottam ocsmány pofáját. Emlékeznem kellene mindenre,
de a félelemtől csak néhány részlet maradt meg bennem.
A gonosz
vigyorát soha nem fogom elfeledni, ahogy villásan csapkodó nyelvét és
sötét tűzben égő szemét sem. Magam elé emeltem kezem, ahogy odarepült
hozzánk, nem mintha megvédett volna félelmetesen éles fogaitól.
Összevizeltem magam, mialatt ott lebegett előttem. Éreztem bűzét, mely
körüllengte. Vártam, hogy valami szörnyűség történik, de nem bántott.
Utólag úgy rémlik, mintha a kezemet szaglászta volna, aztán váratlanul
elfordult és lecsapott Tomyra. Rongybabaként ragadta meg és dobta fel a
levegőbe. Barátom sivított, nagyon élesen, de nem sokáig. Nem tudom, mi
történt vele, mitől hallgatott el, mert addigra már inam szakadtából
futottam.
Szívem majd kiszakadt a helyéről, amikor beestem az
ajtón. A padlóra rogyva apám után kiáltottam. Emlékszem, ahogy kirohant a
szobából és elhűlve mért végig.
– Mit tettél? – ordította, amikor megjött a hangja.
Zokogva
próbáltam elmondani neki, mi történt. Összefüggéstelenül váltogattam a
részleteket, de valahogy mégis kihámozta a lényeget. Otthagyott, ahol
voltam, visszaszaladt a szobájába és éktelen zajjal keresgélt valamit.
Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg újra felbukkant. Kezében egy könyvet
és egy rongyba bugyolált valamit tartott. Azt hittem, rajtam próbál
segíteni, de szót sem pazarolt rám. Sietve átlépett fölöttem, még az
ajtót is nyitva hagyta maga mögött siettében. Felültem, utána
kiáltottam, visszahívtam volna, de nem foglalkozott velem. Elképzelni
sem tudom, hogy volt képes ilyen veszett tempóban befogni a lovat a
fogatba. Csak annyit láttam, hogy kegyetlenül ostorozva szegény párát,
hatalmas zörgéssel indult a földúton. Csak remélni tudtam, hogy a falu
felé veszi útját.
A kapu előtt ülve vártam érkeztét. A fogat
zörgésére messzire előre futottam, de nem állt meg felvenni.
Keresztülnézett rajtam, talán legszívesebben kiköpött volna, csak a
neveltetése nem engedte. Nem mentem utána az istállóba, a házban vártam
meg lehajtott fejjel. Fáradt léptekkel toppant be az ajtón. Ruhája
szakadt, arca elgyötört és mocskos volt. Megállt, rám nézett. Nem
mondott semmit arról, ami történt. Nem mondta, mi van Tomyval. Csak
nézett sötét tekintettel. Jobb lett volna, ha akkor megüt, vagy kiabál.
Tehetett volna bármit, csak ezt a pillantást nem akartam látni ismét. A
gombóc a torkomban majd megfojtott, de nem mertem megszólalni. Tudtam,
jobb, ha nem kérdezek, nem tetézem a bajt. Bátyám árulásánál volt ilyen
szótlan, és ennyire távoli.
Intett a csigalépcső felé, én pedig
mentem némán. Rég jártam fent, féltem a toronyszobától, ahogy a
büntetéstől is, de nem szökhettem meg előle. Lekotortam magam előtt
néhány pókhálót, közben lépteit hallgattam mögöttem. A fokok felnyögtek
alatta, mintha a fájdalmát akarnák kifejezni. Tudtam, valami nagyon
rosszat tettem, mert nem tenné ezt velem.
Felértünk a szobához,
felszólítás nélkül beléptem a nyitott ajtón. Mindenütt vastagon állt a
por, nem jártunk fent már közel két éve. Én biztos, hogy nem, őt nem
tudom. Ismertem jól a járást, régen közös volt a szobánk a bátyámmal.
Egyenesen a nyitott erkélyajtó felé indultam.
Ott állt bátyám, a
lemenő nap felé bámult vak szemeivel. Elszürkült haját és vállát
vastagon beborította a madárürülék, megkövült ruháján mohafoltok
zöldelltek. Mellé álltam, megfogtam kezét. Nagyon reméltem, hogy apánk
ismeri az ellen-varázst.