–
Hogy vagy? – kérdeztem a páromat, amikor belépett
az ajtón.
Nem
felelt, csak biccentett. Felakasztotta foltos kabátját az ajtó
mellé, hozzám lépett és átölelt. Hajában tucatnyi ősz szál
keveredett, amióta nem találkoztunk. Jól ismert illatába az
utazás izzadságszaga vegyült.
– A
gyerekek? – nézett fel rám kis idő múlva.
–
Ma érkeznek a haditáborból – feleltem halkan.
Nem
mozdultunk, csak álltunk a szűk folyosón kéz a kézben. Ismét
szerencsénk volt. A kötelező munkaszolgálat nemegyszer örökre
szétszakította a családokat. Korunkból adódóan sok mindent
láttunk már, azonban nem beszéltünk ezekről, ahogy az
érzéseinkről sem. Tulajdonképp nemigen beszélgettünk egymással.
Az évek során kialakultak köztünk azok az érintések,
pillantások, mozdulatok, amikkel el tudtuk mondani a gondolataink
anélkül, hogy a hallgatózó fülek tudomására hoztuk volna
ezeket. Talán ez volt az, amiért még együtt lehettünk.
Emlékeztem
rá, hogy a szüleim sem beszéltek sokat. Előttem biztos nem.
Szinte némajátéknak tűnt az életünk. Apám „selejt” volt.
Egy férfi, akire a sereg nem tartott igényt. Kisgyerekként csak a
szürke haját, és fáradt szemét láttam, és nem értettem, miért
mutogatnak ujjal rá nevetve az osztálytársaim. Esténként mindig
bejött a szobámba, magához ölelt, ám soha nem szólt hozzám
egyetlen szót sem. Halkan mozgott, halkan beszélt, mintha nem
akarna másokat megzavarni a létezésével. Megjegyzés nélkül
olvasta végig a kijelölt haditudósításokat, úgy tűnt semmit
nem jelent neki a háború. Anyám folyton dolgozott. Napközben a
gyárban, azután otthon. Általában akkor találkoztunk, amikor
egy tál ételt tett elénk az asztalra. Gyűlöltem a főztjét.
Mindig ugyanazt ettük, persze az élelmiszerjegyekkel nemigen
lehetett válogatni, ez azonban engem nem érdekelt. Ízeket akartam,
valami mást, mint amit adni tudott. Eleinte szóvá tettem ezt,
aztán inkább hallgattam, mert láttam az arcára kiülő fájdalmat.
A
hadi táborban mindig jó ételt kaptunk, ezért önként
jelentkeztem a bentlakásos hétvégékre. Inkább vállaltam a
fárasztó kiképzést csak, hogy valódi húst kaphassak a
tányéromra, ne valami ízetlen fehérjepótlót. Anyám gyakran
sírt, amikor elmentem otthonról. Először nem értettem. Azt
gondoltam, hogy valami baj van, csak nem meri elmondani. Évek teltek
el, mire rájöttem, szeretett és fájt számára, hogy nem
mondhatta el, mennyire hiányzom neki. Apám nem sírt soha, ő
megtanulta elrejteni az érzelmeit. Néhányszor meglestem őket,
amikor némán ölelkeztek a konyhában. Gyerekfejjel még zavart,
hogy nem vonnak magukhoz, de később megértettem, érzelmeknek
nincs helye háborús időkben.
A
hadiállapot áldozatokat követel mindenkitől. Ebben éltünk,
ebben hittünk. Tanultunk, dolgoztunk, kiképzésre jártunk, amikor
parancs érkezett költöztünk. Az embereket oda vezényelték, ahol
nagyobb szükség volt a munkáskézre. Mindenki tette, amit elvártak
tőle a győzelem küszöbén. A családok csak addig maradtak
együtt, amíg a haza szolgálata mást nem követelt. Hírt
lehetetlen volt adni magukról. Senki nem ismerte a szomszédját,
senki nem bízott a munkatársában, így aztán senki nem
szervezkedhetett az állam ellen. Ma még ez volt a szomszédod,
holnap más, ma még ez volt a padtársad, holnap más. Épp úgy
ülhetett melletted egy becsületes honpolgár, mint ellenséges
ügynök.
Tucatszor
költöztünk alig néhány év alatt, ami nekem gyereknek nagy öröm
volt. Fél napokat utaztunk lezárt furgonokban, azonban az újdonság
lehetősége soha nem hagyott pihenni. A szürke házak ismerős
tömbökbe összezsúfolva sorakoztak mindenhol, én mégis
izgatottan rohantam fel az új otthonunkba, miközben szüleim még a
porba ledobált csomagokkal bajlódtak. Az egyik lakás úgy nézett
ki, mint a másik, a berendezés is egyformán kopott volt mindenütt.
Az utcák porosak, a boltok ismerősen üresek, az iskolákban az
egyenruhák foltosak voltak. A városok elrendezése és a negyedek
számozása unalmasan ismétlődött, mégis mindig találtam
felfedezni való helyet az utcákon és új ellenfelet a
haditornákon. Örömmel versengtem azokkal, akikkel még nem
kerültem szembe, akiket még nem győztem le.
A
háború a víz miatt tört ki és már régóta tartott. Az
arcvonal évek óta nem mozdult, kisebb csetepatékon kívül egyik
fél sem ért el jelentősebb győzelmet. Megfáradt katonák
posztoltak állomáshelyükön és várták az erősítést, mely a
végső győzelemhez segítheti csapatainkat. Ahhoz a nemzedékhez
tartoztam, amelyet erre csatára készítettek fel. Mi voltunk a
leendő elitkatonák. Erre neveltek minket az első iskolai nap óta
és megvallom, megtettem mindent, hogy megfeleljek a katonai oktatók
elvárásainak. A jegyeim nem voltak jók, a kötelező gyári
munkában sem jeleskedtem, de mire végeztem, már két stráf büszke
tulajdonosa voltam.
Magabiztosan
vártam a sorozást. Ez volt az az idő, amikor sajnáltam szüleim
korosztályát. Tudtam, többre viszem majd, mint apám, aki
naphosszat állt a gyártósor mellett a többi kiszuperálttal
együtt. Éjt nappallá téve dolgoztak úgy, hogy nem látták át
mennyire fontos a hazának amit tesznek, és mellette mégis milyen
jelentéktelen az életük. Megteremtették mindazt, ami a
győzelemhez szükséges, ám a dicsőségből nem részesedhettek.
Tisztán láttam, a boldogtalanság a sorsuk része, és ezen csak mi
változtathatunk.
Az
újoncavató ünnepségen büszkén foglaltam el a kijelölt helyemet
a szürke egyenruhás alakzatban. A körülöttem mindenki
forgolódott, a családját kereste a tribünön. Vigyorogva intettem
apám és anyám felé, ahogy megpillantottam őket. Apám a felhőket
bámulta a fejünk felett, anyám fel sem nézett, ölébe ejtett
kézzel játszadozott a kiosztott kis zászlócskával. Összeszorult
az öklöm. Erre a napra készültem évek óta és képesek voltak
elrontani az örömöm.
–
Semmirekellők – mondta az egyik srác és a tömegben
épp rájuk mutatott. – Egyikük sem érti meg, hogy csak a
győzelem a fontos, az egyén élete nem számít!
Legszívesebben
megütöttem volna, de csak azért, mert épp a szüleimre mutatott,
amúgy igazat adtam neki. Elfordultam és mereven néztem az előttem
álló borotvált tarkóját. A többiekkel együtt lélegeztem és
mozogtam, a fogadalmat is hiba nélkül mondtam. Nem néztem feléjük,
csak amikor a csapat díszmenetben vonult el a vendégek előtt.
Láttam anyám vöröslő szemeit és apám megfeszült állkapcsát.
Egymás mellett ültek, nem értek egymáshoz, és nem néztem rám.
Nem értették, hogy nem veszítettek el engem, amikor egyenruhába
bújtam. Búcsú nélkül léptem át a laktanya kapuját.
A
kiképzés kemény volt, azonban semmi kibírhatatlan újdonságot
nem hozott a haditáborok után. Hat dekád alatt a legjobb
katonáktól sajátítottuk el a fegyverek és taktikák használatát.
Mindent megtanultunk, amire szükségünk lehetett a győzelemhez a
harcmezőn. A kezdeti csínyek és a folyamatos gyakorlatok hamarosan
igazi csapattá edzettek bennünket. A nyári napfordulón a végzősök
diadalmenetével ünnepeltük a tényleges szolgálatba lépésünket.
A morál magasan szárnyalt a kaszárnyában, akár a harci dalaink
az alaki gyakorlatok során. Esténként hosszasan tervezgettük,
milyen hősi tettel döntjük el az előttünk álló csatát.
Magabiztosak voltunk és verhetetlenek.
Két
nappal később a század odaveszett.
Maroknyian
éltük túl a győzelemre törő támadásunkat a beásott csapatok
ellen. A többséggel az ellenség végzett, a megfutamodókat saját
tisztjeink lőtték le. Négyen légnyomást kaptunk egy közelben
becsapódó lövedéktől. Bajtársaink teste felfogta a szilánkokat.
Ájultan, szinte egyetlen karcolás nélkül úsztuk meg a
mészárlást. A frontvonal elmozdult, mi pedig fogolyként tértünk
magunkhoz.
Napokig
ültünk közös zárkába. Nem szóltunk egymáshoz, tartottuk
magunkat a kiképzéshez. Kihallgattak, aztán egyesével a
hátországba szállítottak. Semmibe vették az Egyezmény.
Hadifogolytáborra számítottam, ehelyett ruhát, élelmiszerjegyet,
lakást adtak. Kijelölték, hol fogok dolgozni. Ennél jobban nem
alázhattak meg egy katonát.
Gyűlöltem
mindent, legfőképp az életet. Hónapokig fel se fogtam mi zajlik
körülöttem. Leginkább magamba voltam csalódott. Ahelyett, hogy
valami bátor tettel megfordítottam volna a csatát és vele a
háború menetét, az ellenségnek robotoltam, akár egy „selejt”.
Dolgoztam, ettem, hazamentem. Mikor parancsot kaptam, költöztem.
Más lakás, más negyed, más város, más munka. Senkit sem
ismertem. Idegen voltam az idegenek közt. Bizalmatlanság vett
körül. Hiába néztek ki ugyanúgy, mint én, hiába beszéltük
ugyanazt a nyelvet, minden pillanatban éreztem, tudják, hogy az
ellenségük vagyok, csak nem mernek kikezdeni velem.
Segítség
nélkül, nem sokat tehettem. Néhányszor megpróbáltam szabotálni
a munkát, azonban mindig rajta veszítettem. Nem pazarolták rám a
lőszert. Módszeresen vertek, orvosi felügyelettel. A testem
kudarcot vallott, a fájdalom megtörte a büszkeségem.
A
második évet töltöttem megalázva idegenben, mikor egy nap
döbbentem álltam fel a munkapad mögött. Egy pillanatra azt
hittem, megőrültem. Olyan érzésem támadt, mintha álomvilágból
ébredtem volna. Már jártam itt, dolgoztam itt. A munkapad, a félig
kész fegyveralkatrész, a ruhák, a körülöttem lévők mind
ismerősek voltak. Gyerekként ugyanennél a munkapadnál raktam
össze egy ugyanilyen alkatrészt, aminek rendeltetéséről akkor
fogalmam sem volt. Némán meredtem magam elé. Ott volt a padban a
iskolás csínyem nyoma, egy vésés, amiért verést kaptam volna a
felügyelőtől, ha észreveszi. De nem vette észre, akkor nem.
Utána valaki megpróbálta festékkel eltüntetni, de azt a jelet én
véstem a padba évekkel ezelőtt. Ez nem lehetett tévedés!
Körülnéztem
a teremben. A körülöttem dolgozók a munkapadra szegezték a
tekintetüket. Sehol nem láttam egyetlen kíváncsi oldalpillantást
sem. A munkafelügyelő mondott valamit a segítőjének, aztán
felém indult. Helyemre rogytam. Próbáltam a munkára figyelni,
hogy ne gondolkozzak, de a fejem szét akart robbanni.
Nem
emlékszem, hogyan tántorogtam ki a gyárkapun. Fejemben őrült
gondoltatok zakatoltak. Mi lehet ez? Egy próba? Egy vicc? Megőrültem
talán? Vagy mások ennyire vakok?
Megtorpantam
az utca közepén. Megnéztem magam körül minden házat, minden
utcát, minden embert. Jártam már ebben a városban. Éltem és
dolgoztam itt korábban. A hazám része volt ez a hely, az életem
része. Szédelegve ültem le egy padra.
Nem
értettem semmit. Most fogságban vagyok? Az ellenség fogságában?
Vagy saját hazám tart fogva a sikertelen csata gyalázatos
túlélőjeként? Lefokoztak elit katonából selejt gyári munkássá?
A fegyveralkatrész, melyet összeszereltem épp olyan volt, mint
amit mi használtunk. Pedig a mienk a legkiválóbb a világon. Az
ellenségnek nincs ilyen! Ez a büntetésem, mert elbuktam a győzelem
kapujában?
Szörnyű
kételyek gyötörtek, féregként rágták be magukat a
gondolataimba. Belenéztem a mellettem elhaladók arcába, ám azok
elfordították a tekintetüket. Legszívesebben ordítottam volna,
kihívva a világot magam ellen, hogy megtudjam, mi az igazság.
Van
egyáltalán ellenség? Van egyáltalán háború? Lehet, hogy a
csatákat a behívott fiatalok egymás ellen vívják és nincs más
ok, mint egy látszat fenntartása? Miért van egyáltalán háború?
Lehet, hogy csak a fegyverek gyártása és elhasználása a cél? Az
emberek rabigában tartása?
Kinek
jó, ha a háború fenntartja és eltartja önmagát? Ki látott
ellenséget? Ki tudja ki az ellenség? Mindig csak mondták, és
képen mutatták! Ki tudja valójában létezik-e! Akár be is
csaphattak bennünk!
Be
lehet csapni egy egész országot? Egy világot? Lehet ámítani
ennyi élőt és feledni ennyi halottat?
Mi
másra jó, ha folyton vándorolnak az emberek, ha nem arra, hogy nem
ismerhessék meg egymást? Senki nem beszélhetett a gondolatairól,
hiszen folytonos bizonytalanságban élt! Mások is rájöttek erre,
azonban nem tudták kivel megosztaniuk a tapasztalataikat.
Egy
világ, egy földrész, egy ország, egy nyelv, egy nép! Mi ez az
őrültség?
Napokig
gyötrődtem, és nem tudtam kihez fordulni. Nem ismertem senkit, aki
levehette volna vállamról a terhet, vagy eloszlatta volna a
kételyeimet.
Az
egyik délután beállított a lány. Csinos volt, korombeli.
Lesütött szemmel adta át az írásos parancsot. Osztoznom kellett
vele a lakáson. Nem tiltakoztam, nem volt értelme. Biztos voltam
benn, hogy besúgót akarnak a nyakamra ültetni. Valaki figyelt
volna? Gyanították, mire jöttem rá? Vagy csak el akarták terelni
a figyelmemet a valóságról?
Nehéz
volt ezekkel a gondolatokkal, és vele együtt élnem. Nem tudom, ő
mit élt át, én szenvedtem a jelenlététől.
A
lakás aprócska volt. Egy fürdő, egy szoba, egy szekrény, egy
ágy. Sokáig kerülgettük egymást, próbáltunk minél távolabb
lenni a másiktól. Néha mégis szólni kellett egymáshoz és volt,
hogy óhatatlanul megérintünk a másikat. Az érzés kellemes volt,
hamarosan vágy is csatlakozott hozzá. Mindkét részről.
Már
kezdtem megfeledkezni a rémisztő gondolataimról, mikor megtudtam,
várandós. Ekkor döbbentem rá egy más szörnyűbb igazságra.
A
háború nem változik.
Családom
lett. A gyerekeim haditornákra, táborokba járnak, készülnek a
seregbe. Gyakran költözünk, városról városra visznek bennünk.
Minden évben hónapokat töltünk távoli munkaszolgálaton, és
mikor találkozunk, csak annyit kérdünk egymástól: Hogy vagy?
Párom nem kérdez, én nem kérdezem, csak ölelem némán, ahogy
egykor szüleim tették.