Ami nem változik

– Hogy vagy? – kérdeztem a páromat, amikor belépett az ajtón.

Nem felelt, csak biccentett. Felakasztotta foltos kabátját az ajtó mellé, hozzám lépett és átölelt. Hajában tucatnyi ősz szál keveredett, amióta nem találkoztunk. Jól ismert illatába az utazás izzadságszaga vegyült.

– A gyerekek? – nézett fel rám kis idő múlva.

– Ma érkeznek a haditáborból – feleltem halkan.

Nem mozdultunk, csak álltunk a szűk folyosón kéz a kézben. Ismét szerencsénk volt. A kötelező munkaszolgálat nemegyszer örökre szétszakította a családokat. Korunkból adódóan sok mindent láttunk már, azonban nem beszéltünk ezekről, ahogy az érzéseinkről sem. Tulajdonképp nemigen beszélgettünk egymással. Az évek során kialakultak köztünk azok az érintések, pillantások, mozdulatok, amikkel el tudtuk mondani a gondolataink anélkül, hogy a hallgatózó fülek tudomására hoztuk volna ezeket. Talán ez volt az, amiért még együtt lehettünk.

Emlékeztem rá, hogy a szüleim sem beszéltek sokat. Előttem biztos nem. Szinte némajátéknak tűnt az életünk. Apám „selejt” volt. Egy férfi, akire a sereg nem tartott igényt. Kisgyerekként csak a szürke haját, és fáradt szemét láttam, és nem értettem, miért mutogatnak ujjal rá nevetve az osztálytársaim. Esténként mindig bejött a szobámba, magához ölelt, ám soha nem szólt hozzám egyetlen szót sem. Halkan mozgott, halkan beszélt, mintha nem akarna másokat megzavarni a létezésével. Megjegyzés nélkül olvasta végig a kijelölt haditudósításokat, úgy tűnt semmit nem jelent neki a háború. Anyám folyton dolgozott. Napközben a gyárban, azután otthon. Általában akkor találkoztunk, amikor egy tál ételt tett elénk az asztalra. Gyűlöltem a főztjét. Mindig ugyanazt ettük, persze az élelmiszerjegyekkel nemigen lehetett válogatni, ez azonban engem nem érdekelt. Ízeket akartam, valami mást, mint amit adni tudott. Eleinte szóvá tettem ezt, aztán inkább hallgattam, mert láttam az arcára kiülő fájdalmat.

A hadi táborban mindig jó ételt kaptunk, ezért önként jelentkeztem a bentlakásos hétvégékre. Inkább vállaltam a fárasztó kiképzést csak, hogy valódi húst kaphassak a tányéromra, ne valami ízetlen fehérjepótlót. Anyám gyakran sírt, amikor elmentem otthonról. Először nem értettem. Azt gondoltam, hogy valami baj van, csak nem meri elmondani. Évek teltek el, mire rájöttem, szeretett és fájt számára, hogy nem mondhatta el, mennyire hiányzom neki. Apám nem sírt soha, ő megtanulta elrejteni az érzelmeit. Néhányszor meglestem őket, amikor némán ölelkeztek a konyhában. Gyerekfejjel még zavart, hogy nem vonnak magukhoz, de később megértettem, érzelmeknek nincs helye háborús időkben.

A hadiállapot áldozatokat követel mindenkitől. Ebben éltünk, ebben hittünk. Tanultunk, dolgoztunk, kiképzésre jártunk, amikor parancs érkezett költöztünk. Az embereket oda vezényelték, ahol nagyobb szükség volt a munkáskézre. Mindenki tette, amit elvártak tőle a győzelem küszöbén. A családok csak addig maradtak együtt, amíg a haza szolgálata mást nem követelt. Hírt lehetetlen volt adni magukról. Senki nem ismerte a szomszédját, senki nem bízott a munkatársában, így aztán senki nem szervezkedhetett az állam ellen. Ma még ez volt a szomszédod, holnap más, ma még ez volt a padtársad, holnap más. Épp úgy ülhetett melletted egy becsületes honpolgár, mint ellenséges ügynök.

Tucatszor költöztünk alig néhány év alatt, ami nekem gyereknek nagy öröm volt. Fél napokat utaztunk lezárt furgonokban, azonban az újdonság lehetősége soha nem hagyott pihenni. A szürke házak ismerős tömbökbe összezsúfolva sorakoztak mindenhol, én mégis izgatottan rohantam fel az új otthonunkba, miközben szüleim még a porba ledobált csomagokkal bajlódtak. Az egyik lakás úgy nézett ki, mint a másik, a berendezés is egyformán kopott volt mindenütt. Az utcák porosak, a boltok ismerősen üresek, az iskolákban az egyenruhák foltosak voltak. A városok elrendezése és a negyedek számozása unalmasan ismétlődött, mégis mindig találtam felfedezni való helyet az utcákon és új ellenfelet a haditornákon. Örömmel versengtem azokkal, akikkel még nem kerültem szembe, akiket még nem győztem le.

A háború a víz miatt tört ki és már régóta tartott. Az arcvonal évek óta nem mozdult, kisebb csetepatékon kívül egyik fél sem ért el jelentősebb győzelmet. Megfáradt katonák posztoltak állomáshelyükön és várták az erősítést, mely a végső győzelemhez segítheti csapatainkat. Ahhoz a nemzedékhez tartoztam, amelyet erre csatára készítettek fel. Mi voltunk a leendő elitkatonák. Erre neveltek minket az első iskolai nap óta és megvallom, megtettem mindent, hogy megfeleljek a katonai oktatók elvárásainak. A jegyeim nem voltak jók, a kötelező gyári munkában sem jeleskedtem, de mire végeztem, már két stráf büszke tulajdonosa voltam.

Magabiztosan vártam a sorozást. Ez volt az az idő, amikor sajnáltam szüleim korosztályát. Tudtam, többre viszem majd, mint apám, aki naphosszat állt a gyártósor mellett a többi kiszuperálttal együtt. Éjt nappallá téve dolgoztak úgy, hogy nem látták át mennyire fontos a hazának amit tesznek, és mellette mégis milyen jelentéktelen az életük. Megteremtették mindazt, ami a győzelemhez szükséges, ám a dicsőségből nem részesedhettek. Tisztán láttam, a boldogtalanság a sorsuk része, és ezen csak mi változtathatunk.

Az újoncavató ünnepségen büszkén foglaltam el a kijelölt helyemet a szürke egyenruhás alakzatban. A körülöttem mindenki forgolódott, a családját kereste a tribünön. Vigyorogva intettem apám és anyám felé, ahogy megpillantottam őket. Apám a felhőket bámulta a fejünk felett, anyám fel sem nézett, ölébe ejtett kézzel játszadozott a kiosztott kis zászlócskával. Összeszorult az öklöm. Erre a napra készültem évek óta és képesek voltak elrontani az örömöm.

– Semmirekellők – mondta az egyik srác és a tömegben épp rájuk mutatott. – Egyikük sem érti meg, hogy csak a győzelem a fontos, az egyén élete nem számít!

Legszívesebben megütöttem volna, de csak azért, mert épp a szüleimre mutatott, amúgy igazat adtam neki. Elfordultam és mereven néztem az előttem álló borotvált tarkóját. A többiekkel együtt lélegeztem és mozogtam, a fogadalmat is hiba nélkül mondtam. Nem néztem feléjük, csak amikor a csapat díszmenetben vonult el a vendégek előtt. Láttam anyám vöröslő szemeit és apám megfeszült állkapcsát. Egymás mellett ültek, nem értek egymáshoz, és nem néztem rám. Nem értették, hogy nem veszítettek el engem, amikor egyenruhába bújtam. Búcsú nélkül léptem át a laktanya kapuját.

A kiképzés kemény volt, azonban semmi kibírhatatlan újdonságot nem hozott a haditáborok után. Hat dekád alatt a legjobb katonáktól sajátítottuk el a fegyverek és taktikák használatát. Mindent megtanultunk, amire szükségünk lehetett a győzelemhez a harcmezőn. A kezdeti csínyek és a folyamatos gyakorlatok hamarosan igazi csapattá edzettek bennünket. A nyári napfordulón a végzősök diadalmenetével ünnepeltük a tényleges szolgálatba lépésünket. A morál magasan szárnyalt a kaszárnyában, akár a harci dalaink az alaki gyakorlatok során. Esténként hosszasan tervezgettük, milyen hősi tettel döntjük el az előttünk álló csatát. Magabiztosak voltunk és verhetetlenek.

Két nappal később a század odaveszett.

Maroknyian éltük túl a győzelemre törő támadásunkat a beásott csapatok ellen. A többséggel az ellenség végzett, a megfutamodókat saját tisztjeink lőtték le. Négyen légnyomást kaptunk egy közelben becsapódó lövedéktől. Bajtársaink teste felfogta a szilánkokat. Ájultan, szinte egyetlen karcolás nélkül úsztuk meg a mészárlást. A frontvonal elmozdult, mi pedig fogolyként tértünk magunkhoz.

Napokig ültünk közös zárkába. Nem szóltunk egymáshoz, tartottuk magunkat a kiképzéshez. Kihallgattak, aztán egyesével a hátországba szállítottak. Semmibe vették az Egyezmény. Hadifogolytáborra számítottam, ehelyett ruhát, élelmiszerjegyet, lakást adtak. Kijelölték, hol fogok dolgozni. Ennél jobban nem alázhattak meg egy katonát.

Gyűlöltem mindent, legfőképp az életet. Hónapokig fel se fogtam mi zajlik körülöttem. Leginkább magamba voltam csalódott. Ahelyett, hogy valami bátor tettel megfordítottam volna a csatát és vele a háború menetét, az ellenségnek robotoltam, akár egy „selejt”. Dolgoztam, ettem, hazamentem. Mikor parancsot kaptam, költöztem. Más lakás, más negyed, más város, más munka. Senkit sem ismertem. Idegen voltam az idegenek közt. Bizalmatlanság vett körül. Hiába néztek ki ugyanúgy, mint én, hiába beszéltük ugyanazt a nyelvet, minden pillanatban éreztem, tudják, hogy az ellenségük vagyok, csak nem mernek kikezdeni velem.

Segítség nélkül, nem sokat tehettem. Néhányszor megpróbáltam szabotálni a munkát, azonban mindig rajta veszítettem. Nem pazarolták rám a lőszert. Módszeresen vertek, orvosi felügyelettel. A testem kudarcot vallott, a fájdalom megtörte a büszkeségem.

A második évet töltöttem megalázva idegenben, mikor egy nap döbbentem álltam fel a munkapad mögött. Egy pillanatra azt hittem, megőrültem. Olyan érzésem támadt, mintha álomvilágból ébredtem volna. Már jártam itt, dolgoztam itt. A munkapad, a félig kész fegyveralkatrész, a ruhák, a körülöttem lévők mind ismerősek voltak. Gyerekként ugyanennél a munkapadnál raktam össze egy ugyanilyen alkatrészt, aminek rendeltetéséről akkor fogalmam sem volt. Némán meredtem magam elé. Ott volt a padban a iskolás csínyem nyoma, egy vésés, amiért verést kaptam volna a felügyelőtől, ha észreveszi. De nem vette észre, akkor nem. Utána valaki megpróbálta festékkel eltüntetni, de azt a jelet én véstem a padba évekkel ezelőtt. Ez nem lehetett tévedés!

Körülnéztem a teremben. A körülöttem dolgozók a munkapadra szegezték a tekintetüket. Sehol nem láttam egyetlen kíváncsi oldalpillantást sem. A munkafelügyelő mondott valamit a segítőjének, aztán felém indult. Helyemre rogytam. Próbáltam a munkára figyelni, hogy ne gondolkozzak, de a fejem szét akart robbanni.

Nem emlékszem, hogyan tántorogtam ki a gyárkapun. Fejemben őrült gondoltatok zakatoltak. Mi lehet ez? Egy próba? Egy vicc? Megőrültem talán? Vagy mások ennyire vakok?

Megtorpantam az utca közepén. Megnéztem magam körül minden házat, minden utcát, minden embert. Jártam már ebben a városban. Éltem és dolgoztam itt korábban. A hazám része volt ez a hely, az életem része. Szédelegve ültem le egy padra.

Nem értettem semmit. Most fogságban vagyok? Az ellenség fogságában? Vagy saját hazám tart fogva a sikertelen csata gyalázatos túlélőjeként? Lefokoztak elit katonából selejt gyári munkássá? A fegyveralkatrész, melyet összeszereltem épp olyan volt, mint amit mi használtunk. Pedig a mienk a legkiválóbb a világon. Az ellenségnek nincs ilyen! Ez a büntetésem, mert elbuktam a győzelem kapujában?

Szörnyű kételyek gyötörtek, féregként rágták be magukat a gondolataimba. Belenéztem a mellettem elhaladók arcába, ám azok elfordították a tekintetüket. Legszívesebben ordítottam volna, kihívva a világot magam ellen, hogy megtudjam, mi az igazság.

Van egyáltalán ellenség? Van egyáltalán háború? Lehet, hogy a csatákat a behívott fiatalok egymás ellen vívják és nincs más ok, mint egy látszat fenntartása? Miért van egyáltalán háború? Lehet, hogy csak a fegyverek gyártása és elhasználása a cél? Az emberek rabigában tartása?

Kinek jó, ha a háború fenntartja és eltartja önmagát? Ki látott ellenséget? Ki tudja ki az ellenség? Mindig csak mondták, és képen mutatták! Ki tudja valójában létezik-e! Akár be is csaphattak bennünk!

Be lehet csapni egy egész országot? Egy világot? Lehet ámítani ennyi élőt és feledni ennyi halottat?

Mi másra jó, ha folyton vándorolnak az emberek, ha nem arra, hogy nem ismerhessék meg egymást? Senki nem beszélhetett a gondolatairól, hiszen folytonos bizonytalanságban élt! Mások is rájöttek erre, azonban nem tudták kivel megosztaniuk a tapasztalataikat.

Egy világ, egy földrész, egy ország, egy nyelv, egy nép! Mi ez az őrültség?

Napokig gyötrődtem, és nem tudtam kihez fordulni. Nem ismertem senkit, aki levehette volna vállamról a terhet, vagy eloszlatta volna a kételyeimet.

Az egyik délután beállított a lány. Csinos volt, korombeli. Lesütött szemmel adta át az írásos parancsot. Osztoznom kellett vele a lakáson. Nem tiltakoztam, nem volt értelme. Biztos voltam benn, hogy besúgót akarnak a nyakamra ültetni. Valaki figyelt volna? Gyanították, mire jöttem rá? Vagy csak el akarták terelni a figyelmemet a valóságról?

Nehéz volt ezekkel a gondolatokkal, és vele együtt élnem. Nem tudom, ő mit élt át, én szenvedtem a jelenlététől.

A lakás aprócska volt. Egy fürdő, egy szoba, egy szekrény, egy ágy. Sokáig kerülgettük egymást, próbáltunk minél távolabb lenni a másiktól. Néha mégis szólni kellett egymáshoz és volt, hogy óhatatlanul megérintünk a másikat. Az érzés kellemes volt, hamarosan vágy is csatlakozott hozzá. Mindkét részről.

Már kezdtem megfeledkezni a rémisztő gondolataimról, mikor megtudtam, várandós. Ekkor döbbentem rá egy más szörnyűbb igazságra.

A háború nem változik.

Családom lett. A gyerekeim haditornákra, táborokba járnak, készülnek a seregbe. Gyakran költözünk, városról városra visznek bennünk. Minden évben hónapokat töltünk távoli munkaszolgálaton, és mikor találkozunk, csak annyit kérdünk egymástól: Hogy vagy? Párom nem kérdez, én nem kérdezem, csak ölelem némán, ahogy egykor szüleim tették.

A báb

 Nobuga megállt a hídon és beleszagolt a levegőbe. Kései kankalinok és a sárga virágú sásliliomok illata keveredett az eső áztatta föld szagával. A magasra ívelő híd alól béka csobbant a kedélyesen csobogó patakocskába. A partot szegélyező bambuszok között szitakötők indultak a víz fölött járőrözésre, aztán ijedten rebbentek szét a lecsapó fecskék elől. Balra, a nádas és a kavicsos ösvény között, a gyepet rafináltan metszett boróka díszítette, ágait mintha vihar fújta volna egy irányba. A híd mellett magasba törő hamisciprus állt őrt, kissé távolabb osztott törzsű liliomfa nyújtogatta a fény felé hegyes leveleit.

 A fiatal férfi távoli kürtszóra eszmélt fel a merengéséből, megrázta a fejét és tovább indult. Vasalt csizmája alatt csikorogtak a hófehér kavicsok, bőrszíjakkal összefogott pikkelyes páncélja minden lépésnél hangosan zörgött. Az út a bokros rész után élesen elkanyarodott, a fák alatt hét mohalepte szikla feküdt a gondosan elgereblyézett homokágyban. Ha ideje engedte, Nobuga gyakran megpihent a bíborlevelű díszalma árnyékában, ilyenkor mindig csodálattal töltötte el a kert nyugalma. A sziklakertet követő, magyalbokrokkal szegélyezett szakaszon négy lándzsás testőr toporogott. Nobuga biccentett nekik, azután átlépte a szegőköveket és a dombon álló pavilon felé indult.

 Odas várkapitányt a déli oldalon találta. A medvetermetű férfi balja kopott markolatú kardján pihent, jobb könyöke hajlatában a sisakját szorongatta. Nobuga látta a megvető pillantását, ezért csak annyira hajolt meg, amennyire az illendőség megkövetelte. Két éve nincstelen és névtelen harcosként érkezett a városba, és merészen lépett az arénába a harcosokat védelmező Ishamon istenség tiszteletére rendezett viadalon, ahol kardjával hamar tekintélyt szerzett magának. Todomi Bakuni danzo ötven ezüsttel jutalmazta a bajnokot és elfogadta a pimaszul felajánlott hűségesküjét, amiért a Bakuni klán régi vazallusai közül többen orroltak rá.

 Nobuga némán várakozott Odas mellett. Megigazította kékesfekete varkocsát, azután elmerült a papírfalat díszítő tájkép részleteiben. A várkapitány hamar elvesztette a türelmét.

– Mi történt? – mordult.
– Biztonságos helyre kell kísérnünk a danzot! – felelte Nobuga.

 A várkapitány megrázta a fejét.

– Mi lehet ennél biztonságosabb hely? – kérdezte. – Két fal választja el a Viratae söpredékétől! Ezer jó katona vigyázza a falakat és száz testőr áll készenlétben a palotában. Ráadásul itt vagy te, minden harcosok legjobbja, aki életedet urad kezébe ajánlottad!

 A testőrparancsnok kivárt egy pillanatig a válasszal.

– Hűséggel szolgálok, azonban az ostrom során bármi megtörténhet! A barlangokon keresztül kijuttathatjuk a Völgyből!

 Odas szemei összeszűkültek.

– Mi történt? – ismételte meg a kérdést.
– Párbajkihívás érkezett.
– Viratae semmibe veszi a Vörös könyv szabályait! – méltatlankodott a kapitány.
– A szabályok értelmezése minden helyzetben a hadvezér felelőssége! – idézte Nobuga az ősi haditörvény-gyűjtemény híres passzusát. – Az áruló Viratae eddig is semmibe vette a törvényeinket, miért most tenne kivételt?

 Az idősebb férfi elvörösödött, hüvelykujjával kipattintotta a kardot a tokjából. Nobuga megrázta a fejét, elnézett a kapitány mellett, majd mélyen meghajolt, ahogy a tolóajtó halkan félrecsúszott. A pavilonon átsuhanó szellő tömjénfüst nehéz illatát sodorta feléjük a házi oltár felől. Bakuni danzo a keleti oldalon ült, a nyitott ajtó előtt, előtte feketére lakkozott, amazouke fából készült olvasóasztal állt, rajta a Vörös könyv. Mozdulatlanul nézett előre, keze ölében, fejét kissé jobbra billentette, szeme alig rebbent. Tizenkét lépésre lehetett a kert díszétől, az évszázados császárfától és rajta a Völgy legnagyobb csodájától.

 Nobuga ismerte a jóslatot, mégis alig hitt a szemének. A nemzedékek óta alvó báb éledni látszott. A fa szürke kérgének vékony repedéseibe kapaszkodó fonalak folyamatosan változtatták színüket. Az ezerszer látott piszkosfehér gubó körül tekergő szálak most bíbor, zöld, sárga és kék színekben pompázó mintákat mutattak a szemlélőknek. A vaskos, csavart redők alatt már mocorgott a Bakuni-klán jelképe, a szivárványos démonpillangó.

 Nobuga észrevett egy szekérnyi kőtömböt, ami a palota felé repült, aztán érezte, hogy a becsapódástól megremegett alatta a talaj. Viratae újabb hadiszabályt szegett meg. Nem várta meg, amíg felszikkad a talaj, ostromra vezényelte katonáit. A harci kürtök mellé dobok csatlakoztak, a csatába szólító ütem tompa visszhangot vert a Völgyben. Odas kardot rántott és berontott Bakuni danzo mellé. A testőrök futva körbevették az épületet.

 Nobuga szétnézett. Rajtuk kívül senki sem mozdult a közelben. A kertet három oldalról magas kerítés védte, az egyetlen bejárat a palotából nyílt. A negyedik oldalon tömör sziklafal tört meredeken az ég felé, azon ember élve nem juthatott le. A pavilonhoz jól védhető keskeny út vezetett, egyébként minden irányból átjárhatatlan bokros részek vették körbe. Látszott, hozzáértő ember tervezte a kertet.

– Ostobák! Gondoljátok, hogy meg tudtok védeni, ha egy szikla rám esik? – nézett fel a danzo.

 A halk kérdés felért a legdühösebb ordítással. A várkapitány köszvényes nyögéssel letérdelt ura elé, kardját keresztbe maga elé fektette, homlokát a padlóhoz érintette.

Bakuni figyelemre sem méltatta a megalázkodást, intett a tolóajtó mellett várakozó szolgájának.

– Hozd a ruhát!

 A vén Jabuno felcihelődött Nobuga mellől, megigazította rabszolgafonatát, majd óvatosan magához vette a keze ügyébe készített papírcsomagot.

– Ez a második roham? – kérdezte a danzo rövid hallgatás után.

 Odas némán bólintott.

– Nincs ok aggodalomra – mondta Bakuni. – Viratae a régi iskola tanítványa, betartja az ostrom alapszabályait.

 A várkapitány a testőrre nézett. Nobuga közelebb lépett, lepecsételt tekercset húzott elő a páncéljából és két tenyerén előre nyújtotta. A danzo felvonta szemöldökét, felváltva méregette a két férfit.

– Mit jelentsen ez? – csattant fel türelmetlenül.

 Nobuga nagyot nyelt, a tekintetét a padlóra szegezte.

– Viratae párbajra hív. Életre-halálra, uram.

 Bakuni felállt és sarokban álló paraván felé indult. Jabuno megvárta, míg gazdája belép a vásznak közé.

– Mikor érkezett? – érkezett a kérdés a paraván mögül.

 Nobuga továbbra is maga elé tartotta az írást.

– Közvetlenül az első roham után, nagyuram! – felelte a testőrparancsnok az igazságnak megfelelően.

 Az oszladozó felhők mögül kibukkant a nap. Nobuga félrebillentette fejét, úgy nézte a megvilágított vásznakon megjelenő néma árnyjátékot. A danzo mozdulatlanul állt a paraván belsejében, karját széttárta, az öreg szolga pedig körbejárta és eligazgatta rajta a rafináltan szabott kelmét. Az előlépő Bakuni vérszínű köpenyén szinte élni látszott a kitárt szárnyú démonpillangó.

– Hagyjatok magamra! – intett a várkapitánya és a testőrparancsnoka felé a danzo.

 Nobuga megvárta, amíg Odas feltápászkodik, majd együtt hátrált ki vele a pavilonból. Odakint tompa dördülésekre figyelt fel. Viratae seregének hadmérnökei befejezték a faltörő kos építését. A fák felett fekete füstöt látott gomolyogni, minden bizonnyal a támadók felgyújtották a fal tövében található kunyhókat, ezzel nehezítették a védők dolgát.

– Ellenőrzöm a védelmet, te pedig el ne mozdulj innen! – utasította fölényesen Odas a testőrparancsnokot, aztán fejébe nyomta sisakját és elsietett.

 Jabuno két testőrt kért, akik lecipelték az olvasóállványt a fa mellé. Az öreg szolga kihajtotta a palettát, ráhelyezte a Vörös könyvet, végül friss gyékényt terített a fűre. A danzo felvette az ajtó mellé készített kardját, lesétált a lépcsőn, majd letelepedett a fa közelébe. A testőrök Nobuga intésére védő pozícióba helyezkedtek az épület körül.

 A danzo félretette a Vörös könyvet, amulettes zacskót akasztott le a nyakából és kiöntötte tartalmát az asztalra. A vésett ujjcsontok között bronzkulcs csillant. Végigsimította a bútor bal oldalát, kipattintotta az intarziás mintát a helyéről, azután a kulccsal kinyitotta a rejtekajtót. Fekete bőrbe kötött, vaskos kötetet vett elő, homlokához érintette, majd szemét behunyta és mély hangon énekelni kezdett.

 Nobuga megborzongott, amikor látta, hogy az egymásba fonódó szálak alatt lábak feszültek a védelmező buroknak. Sokszor ellenőrizte már a folytonos őrséggel védett gubót, de soha nem látott mozgást. A báb most kidudorodott, amint a szárnyak nyílni kezdtek a szűk helyen. Megmozdult a fej is, lassan oldalt fordult, mintha fülelne.

 A monoton dallamot a falak felől hallatszó éles reccsenés zavarta meg. Ezerhangú üvöltés harsant a falak felől. A templomban megszólaltak a harangok, szapora kongásukban több volt a félelem, mint a biztatás.

 Nobuga az előrébb araszoló Jabunora pillantott. Az öreg megigézett, könnyektől fátyolos tekintettel figyelte gazdája minden mozdulatát. A danzo hangja egyre emelkedett, megpróbálta túlkiabálni a zajokat. A bábon feltűntek az első repedések, a császárfa pedig megremegett.

 Nobuga a szeme sarkából mozgást látott, hátrább lépett és a palota felé pillantott. Íjászok jelentek meg a tetőn, apródok másztak utánuk, vászonzsákokban húzták maguk után a vesszőkötegeket. Harci szekerek vágtattak el a fal túloldalán. A szűk utcák felől halálsikolyok jelezték, ahogy a támadót és védőt válogatás nélkül maguk alá gyűrték a lovak és aprították a küllőkre szegecselt pengék. A helyzet súlyos lehetett, ha Odas bevezette a tartalék csapatot.

 Bakuni nagyúr kékes port szórt egy lapra, kovával és acéllal szikrát vetett rá. Kesernyés füst kavargott körülötte, ahogy izzott a papír és a por. Legyezőt vett elő övéből és azzal szította a lángot. A fa felől felerősödött a kaparászó zaj, egyre nagyobb kéregdarabok hullottak mindenfelé. Az ágak hevesen rázkódtak, összegyűlt esővíz csepegett mindenfelé a hatalmas levelekről.

 Egy kőtömb szállt át magasan a kert felett és döngve becsapódott a hegyoldalba. Először úgy tűnt, beékelődött a sziklák közé, azután két hasonló méretű darabot magával rántva nekilódult a lejtőn. A föld megrázkódott, ahogy a tömbök egymás után becsapódtak a palotába. A szolgák szállása felől sikolyok hallatszottak. Nobuga füstöt látott a tető fölött. Zord arccal helyükre intette a nyugtalanul mocorgó testőröket, majd visszafordult a fa felé.

 A burok megrepedt. Fekete, szőrös láb bújt ki a résen, tapogatózva támaszkodott a kéreg repedéseibe. Nyálkás folyadék cseppent a fűre, ami összepöndörödött, megbarnult egy pillanat alatt. A klán ura felállt és széttárt karokkal folytatta a kántálást. A fa megvonaglott, ahogy a báb reccsenve kettétört és kiszabadult belőle a pillangó.

 Bakuni felkiáltott, amikor a hatalmas fej felé fordult. A félgömb alakú, összetett szemben visszatükröződött a palota felett felcsapó láng. A szögletes fej tetejéről fésűs csápok tapogatóztak körbe, a széles száj mellett csontos rágók ízleltek a levegőbe. A vaskos testet barnás szőrzet takarta, amelyet szürkésfehér csíkok kereszteztek. A pillangó két pár hátsó lábára támaszkodva felegyenesedett, kitárta szivárvány szemekkel díszített bőrhártyás szárnyát. Bakuni gyorsan lapozott a könyvben és újabb kántálásba kezdett. A pillangó lelépett a fáról, a csápjai a férfi felé nyúltak, finoman rezegtek, a szárny a test felett összezáródott.

 Diadalüvöltés hallatszott, ezúttal egészen közelről. Odas öblös hangja harsant a fal mögött, ahogy védvonalat állított fel Viratae katonái előtt. Pajzsok és kardok csaptak össze, parancsszavak, átkozódás és hörgés keveredett. Nobuga nyugtalanul sandított hátra. Az épület tetején előreszökkentek a lángok, felkúsztak a falakon, gőz és füst gomolygott a palota felett. Az íjászok a tetőről leugrálva menekültek.

– Jabuno! – kiáltott a danzo.

 A vén szolga közelebb csoszogott, engedelmesen meghajolt. A danzo megragadta az öregember rabszolgafonatát, felrántotta a fejét, és gyors mozdulattal elmetszette a torkát. Jabuno szeme kiguvadt, szája néma sikolyra nyílt. Bakuni lerántotta a haldoklót a fűre.

– Itt az áldozatod! – görgette előrébb csizmájával a vérében fuldokló férfit.

 A pillangó mozdulatlanul figyelt. A danzo elhátrált haldoklótól, ledobta a tőrt és felemelte a könyvet. Véres ujjai nyomot hagytak a megsárgult lapokon, ahogy újabb énekbe kezdett.

 Nobuga elhűlten nézte, ahogy Jabuno kiszenved a füvön. Látott elég halált, azonban ennél megalázóbbat még nem. Kivonta kardját, és közelebb lépett.

– Nagyuram!
– Állj! Megtöröd a varázst! – kiáltott rá Bakuni.
– A varázs itt nem segít! Viratae emberei már majdnem bejutottak a palotába!

 A vörösbe öltözött férfi arca idegesen rángatózott.

– Nem fogadta el az áldozatot! Nem mehetek el! Be kell fejezni a szertartást, mert ellenünk fordul! Meg kell megvédened a söpredéktől!

Nobuga közelebb lépett.

– Felesküdtem a Bakuni-klán szolgálatára, nagyuram! – hajtotta meg fejét.
– Akkor menj és tedd a kötelességed! – intett a palota felé a vár ura.

 A testőrkapitány nem mozdult.

– A kötelességem ide szólít, nagyuram!

 A pillangó kitárta szárnyait és a levegőbe emelkedett. Mellső lábaival megragadta a danzot, magához húzta, majd férfi mögött meggörbítette a potrohát. Bakuni értetlenül meredt a mellkasából kiálló fullánkra. Nobugára nézett, aki először felemelte a kardját, majd leengedte, és hátrálni kezdett.

 A magasból nyílzápor csapott le a kertre. A pillangó élesen felrikoltott, ahogy tucatnyi vessző csapódott testébe és szárnyába. Kirántotta a fullánkot áldozata testéből, aki a földre rogyott. Bakuni szájából habos vér buggyant elő. Valahogy térdre vergődött, kinyúlt a könyv felé és magához szorította.

 A testőrök csak bámulták a föléjük magasodó lényt. Nobuga kikapta egyikük kezéből a lándzsát, majd két öles lépés után elhajította. A pillangó sivítva kapta ki a fegyvert a sérült szemből, éles hangjára a katonák a fülüket befogva térdre rogytak. A díszes szárny keményen lecsapott és feldöntötte a támadót.

 Nobuga Jabuno mellett ért földet. A vádlón meredő tekintet láttán megborzongott. Gyorsan feltérdelt, kardja után nézett, ám az messze esett tőle.

– Öljétek meg! – kiáltott a habozó testőröknek.

 A pillangó lecsapott, bőrhártyás szárnyaival félretaszította a férfiakat és megpróbálta felkapni Bakuni testét.

– Gyorsan, vágjátok le! – sürgette a katonáit a testőrkapitány, aki közben felkapta kardját és feléjük lódult.

 Vér fröccsent, ahogy a rágók letépték az egyik testőr sisakos fejét. Bajtársa ordítva támadott, lecsapott, de a kard lecsúszott, nem ejtett sebet a kemény koponyán. Szőrös láb kapott a katonához, karmok martak a pikkelyes páncélba és húzták közelebb a kitátott szájhoz. Nobuga látta, ahogy bűzlő köpet fröccsent szerteszét. A katona ordított, páncélja füstölgött, arca eltorzult a fájdalomtól. Nobuga felkapta az egyik földre ejtett lándzsát, majd a bal szárny tövénél lendületből beledöfte a szőrös testbe. A pillangó ismét felrikoltott a fájdalomtól.

– Ne bántsátok! – nyögte a könyökére feltámaszkodó danzo. – Élnie kell!

 Nobuga kitért a támadó pillangó útjából és gyors pillantást vetett Bakunira. A danzo vonásai eltorzultak, bőre sápadtan felszült arccsontjaira. Haja kifehéredett, elvékonyodott. Szikkadt tenyerét a sebre fektette, ujjai alól fekete vér szivárgott. A testőrparancsnok oldalt csusszant a felé lendülő potroh elől, kirántotta a lándzsát a pillangóból, majd gyors mozdulattal átdöfte a danzo szívét.

 A pillangó szétcsapott köztük, miközben folyamatosan visított. A testőrök térdre estek, két kézzel fogták be a fülüket. Parancsnokuk hátratántorodott, ám talpon maradt. A lándzsa végét a földre állította, és bal lábával megtámasztotta. Nem mozdult csak figyelte, ahogy a pillangó sérült szárnnyal féloldalasan felemelkedik. Lábak kaptak felé, kitépték kezéből a fegyvert. Estében átgördült a vállán és felkapta az egyik harcos kardját. Vasalt csizmák dübörögtek mögötte az ösvényen, de nem hallotta, ahogy a figyelmeztető kiáltást sem. Ordított, ahogy rohamra indult, azonban a lecsapó szárny ismét ledöntötte a lábáról. Íjak pendültek mögötte, nyílvesszők csapódtak a pillangóba. Lándzsás katonák rohantak elő, védőgyűrűbe vonták a szédelgő Nobugát. A pillangóba újabb vesszősorozat csapódott, ahogy megpróbált felemelkedni. Dühösen sivított, ahogy fennakadt az íjászok mögül előlépő osztag lándzsáin. A katonák kitartóan döfködték, ahol érték, az íjászok néhány lépést hátráltak és egymás után eresztették bele a vesszőket.

 A sebzett pillangó a földre ereszkedett, azután kitátott rágókkal a sorfalnak támadt. A katonák pajzsfallal védekeztek, mögüle szurkáltak kifelé. Nobuga feltápászkodott és az őt körülvevő katonákra rivallt.

– Mire vártok? Támadás!

 Az oldalról érkező roham meglepte a pillangót, sérült szárnyát a földön húzva megpróbált kihátrálni a csapdából, az emberek azonban szünet nélkül szúrták, vágták, ahol érték.

 Nobuga páncélja füstölni kezdett a ráfröccsenő köpettől, keserű füst fojtogatta, de csak ment előre. Éjfekete páncélba öltözött harcos tűnt fel mellette, baljából tüzet vetett a lényre, elvakította azt, azután a pillangó egyik lábáról felszökkent a hátára. Végigfutott a vesszőkkel teletűzdelt testen, két kézre kapta kardját, lecsapott a test és a fej találkozásánál.

 A démoni pillangó felsikoltott, széttárta szárnyait, majd felröppent. A fémpáncélos alak Nobugára esett. Felpattant, felkapta a kardját és a vízbe zuhanó lény után rohant. A testőrparancsnok követte a férfit, aki lihegve állt a parton a mozdulatlan test mellett. Nobuga térdre ereszkedett, kardját maga elé fektette, homlokával megérintette a földet.

– Elpusztítottad az átkozott teremtményt és megszabadítottad az országot a rémuralomtól! Népünk örökké hálás lesz ezért, Viratae!

 A harcos levette sisakját, és átadta a kardját az egyik tisztjének. Ősz szálakkal csíkozott szakálla nem tudta elrejteni tűztől sebzett arcát. Mélyen meghajolt a testőrkapitány előtt.

– A jóslat rólad szólt, Nobuga Bakuni, és nem a nagybátyádról, de ezt ő nem értette, hiába intettük annyiszor. Elrejtettünk, felneveltünk, és megvívtuk ezt a harcot, mert mi hisszük, hogy isteneink nem tévedtek, amikor a klánod tették meg az urunknak! A Völgy jövője immár a te kezedben van. Tedd jóvá gonosz őseid bűneit!

 A közelben álló katonák térdre ereszkedtek. Nobuga feláll, feléjük fordult és meghajolt előttük. Pillanatnyi döbbent csend fogadta a gesztust, azután üdvrivalgás tört ki a feldúlt kertben. Fejük felett galambok húztak el, békét hirdettek a Völgy lakóinak.

A torony

 A robbanás hosszan visszhangzott a hegy mélyén rejtőző folyósokon. A katona kinyitotta a páncélozott ajtót és kikémlelt. Amit nem ért el hosszú napok megfeszített munkájával, azt a töltet elintézte egy másodperc alatt. A sziklába ágyazott golyóálló ablak eltűnt, mintha soha nem lett volna ott. A szaggatott peremű nyíláson beszüremlő fénysugárban köhögésre ingerlő finom por kavargott, de a kintről beáramló levegő lassan utat tört és oszlatni kezdte. Fegyverrel a kézben lépett ki a helyiségből, elégedetten hümmögött maga elé, azután a fal mellett előreóvakodott. Leguggolt a nyílás elé, maga mellé letámasztotta a karabélyt a párkányhoz. Távcsövön keresztül hosszan és nagyon alaposan végigpásztázta a környéket, de semmi mozgást nem tapasztalt. Ismert minden bokrot, sziklát, bemélyedést, vízmosást, de nem látott semmi változást.

 A fegyverét hátrahagyva visszaballagott a közeli helyiségbe és elkezdte kihordani az előkészített felszerelését. Rögzítőkapcsot lőtt a mennyezetbe, horogszemmel csigát kapcsolt hozzá. A műveletet megismételte a padlónál is. Kötelet fűzött át a csigákon, azután a folyosóra kihúzva azokat teljes erejéből ráncigálni kezdte a szerkezetet. Feltekerte a köteleket, megvizsgálta a két rögzítést és megpróbálta így is, mennyire stabilak. Elégedetten biccentett magának, majd visszatért az ablak helyén tátongó nyíláshoz. Újból átvizsgált minden a környéken, nem hagyott ki egyetlen négyzetmétert sem. A magasból tökéletes rálátása volt a völgykatlan bejáratára és a távolabb elterülő, dombos táj nagy részére is.

 A zöldellő növényeken kedélyesen hajladozva intettek felé, a szabadba csábították. A por nagy része leülepedett, évek óta nem érzett illatok jutottak be hozzá. A tárnák rejtett berendezései gondosan megszűrték a levegőt, nem csak a harci gázokat, vegyületet, sugárzó részecskéket, hanem a polleneket is kegyetlenül ülepítették. Vegytiszta levegőt szívott, vegytiszta vizet ivott évek óta, elvileg semmi nem juthatott be a rejtek mélyére a külvilágból. Kihajolt a nyíláson és nagyot szippantott a tavasz illatát hordozó szélbe. Élvezte az arcát simító érzést, orrát megremegtette az eső áztatta föld illata. Túl sokáig volt már bezárva.

 Körbenézett. Fölötte még vagy tíz méter tömör szikla, alatta tizenöt emelet mélység. Ez volt a sziklafal legmagasabb pontja. Nem véletlenül nevezték el Toronynak a rejtett megfigyelőpontot. A völgy bejárata vele szemben, déli irányban helyezkedett el, innen semmi nem kerülhette el a figyelmét, ami arra történik. A bejárat kiszélesedett alatta, a nyugat felé ívelő kőfal minden pontját jól lehetett látni, mely mögött egy kilométereken át húzódó sziklafennsík feküdt. A fal tövében érintetlen zöld volt minden, fű, fák, bokrok mindenütt. Embert régóta nem látott a táj, vadállat is csak néhanapján tévedt erre.

 A katona komótosan készülődött. Először a két csigán átvetett kötélre felrögzítette az egyik telepakolt málhazsákot, majd kínlódva átemelte a kirobbantott ablaknyíláson. Lassan engedte lefelé a saját súlyának megfelelő rakományt, vele együtt a kioldó segédkötelet. Miközben fél szemével a zsák haladását ellenőrizte, nehogy elakadjon valahol az ellátmány, közben figyelte a rögzítéseket is, amire hamarosan az életét fogja feltenni. A teher rendben leérkezett, a gyorskioldó is úgy működött, ahogy ezerszer kipróbálta korábban. A zsák eldőlt, zörögve elgurult, az egyik bokor tövében állapodott meg. Zajt nem hallott, mozgást nem látott ezen kívül, akármerre figyelt.

 Három zsákot eresztett még le, köztük mind hosszabb szüneteket tartott. Mindent alaposan átgondolt az elmúlt hónapokban, mindent többször átszámolt. Tudta, ha egyszer elhagyja az őrhelyét, nem lesz visszaút. A toronyba visszamászni nem tud majd, gépek nélkül pedig az eltemetett bejáratot kiásni lehetetlen. Nem lesz más, csak az a készlete, amit összekészített és az imént a völgybe leeresztett, abból kell majd gazdálkodnia, mialatt felfedezi a környéket. Óvatosnak kell lennie, hiszen amint elhagyja a völgyet, dezertőrré válik, az első katonai járőr szó nélkül golyót ereszthet a fejébe. Megpróbált néhány ruhadarabot megszabadítani a katonai jellegétől, de nem bízhatta csak ezekre az életét. Az utolsó zsákban kézifegyvereket, lőszert és robbanótölteteket is belekészített, minden eshetőségre felkészülve. Hiú remény lett volna azt hinnie, hogy otthonáig elvergődhet feltűnés nélkül, de meg kellett próbálnia. Túl rég volt már távol szeretteitől.

 Egy nap parancsot kapott, mellé csizmát és fegyvert. Nem vitatkozott. Ment, amerre mondták. Próbálta túlélni a napokat. Nem álmodott dicsőségről, mégis véres csatákat látott. Vonult előre és iszkolt hátra, ahogy a hadiszerencse hozta. Fázott, éhezett nap nap után, de élt, nem úgy mint a kevésbé szerencsések. Csendesen tűrte a bakasorsot, jó katona volt. Eddig a napig és nem tovább.
Felhúzta a kötelet és alaposan biztosítva rákötötte az egyik raktárból elemelt ötpontos testhevedert. A felső csörlőn átvezetett tekercset kidobta az ablakon. Idegesen újra megráncigálta a két rögzítést, de azok továbbra sem mozdultak. 

 Nem volt miért halogatni az indulást. Kézikocsit tolt a be a megfigyelő helyisége, rajta mázsányi robbanóanyag. Kézfejével megtörölte homlokát, majd a kocsi mellé térdel. Nem volt elég tudása ahhoz, hogy összekötözgesse a tölteteket, csak egymásra dobálta őket. A kupacban egyetlen időzítő szerkezettel ellátott robbanóanyag volt, bízott benne, hogy az majd elintéz mindent helyette. Két órára állította a visszaszámlálót, annyi időnek elégnek kellett lennie ahhoz, hogy leereszkedjen, kijusson a völgykatlanból és biztonságba helyezze készleteit.

 Teljesen kiszáradt a szája az idegességtől. Kiitta kulacsából az össze vizet és messze elhajította a folyosón. Erre sem lesz már szüksége. Belemászott a testhevederbe, majd alaposan meghúzott minden szíjat. Közben egy pillanatra sem tudta levenni szemét a robbanóanyag halomról. Lövészkesztyűt húzott elő az övéből és felvette. Semmi értelme nem lett volna lezuhannia félútról, csak mert esetleg nem tudja megtartani a kötelet. Kimászott az ablakkereten keresztül azután egy utolsó pillantást vetett a rejtett harcbázisra.

 Eszébe jutott, lehet, hogy illene mondani valamit. Búcsúszó nem jött ajkára, átkozódni pedig nem volt értelme. Elmúltak az évek és elmúltak körülötte az életek. Tizenkét katona maradt hátra hét éve megvédeni az elrejtett hadi készletet. Nem ezt mondták, de élve eltemették őket a hegy mélyébe, egyetlen kilátót hagyva nekik a külvilágra. Egymás mellett szorongva nézték végig, ahogy a gépek órákon át hordják a földet a bebetonozott bejárat elé, elrejtve minden nyomát, hogy a mélyben egy háborúra elegendő fegyver, lőszer, hadi gépezet várja sorsát. A völgy bejáratánál egy deszantos szakasz őrködött a környékből összetoborzott munkások felett és amint azok végeztek a munkával, lőni kezdték szerencsétleneket. Az impulzuslövedékek sikolya elnyomta a rémült férfiak halálkiáltásait. Saját földgépeikkel ásták el őket névtelen tömegsírba a katlan nyugati végében. Órákig tartott a véres munka, pihenő nélkül. Egy híján elvitték a gépeket, eltüntetve a munka nyomát maguk után. Később a katonák visszajöttek tábort bontani. Vesztükre. Csak három tiszt hagyta el a völgyet, ketten a páncélozott terepsiklóval, a harmadik a munkagéppel. Hogy velük, mi lett, talán soha nem derül ki.

 Elrugaszkodott az ablakból, megfontoltan ereszkedni kezdett. Maga mögött hagyta őrhelyét, ami börtöne is volt egyben. Hátrahagyta a tárnák mélyén eltemetett társait. Az első hónapok hamar elteltek, a feszültség minden bezárt nappal csak nőtt. Az első év végére voltak akik párokban jártak, egymás hátát fedezve, mások egyedül bujkáltak naphosszat. Sorra őrültek bele a hasztalan várakozásba. Egy idő után már a túlélők rettegve kerestek minden estére más vackot a mesterségesen kitágított barlangokban felsorakoztatott harci gépek között. Volt, aki magát ölte meg, volt aki a társát. Nem egy pillanatban kívánta, bárcsak a harcmezőn lenne , ahol tudná ki az ellenség és hol van. Még a lemészárolt katonák is békében pihentek a sziklák túloldalán, gyors halált haltak, nem volt idejük megrettenni. Sokáig úgy tűnt, nincs menekvés, de végül egyedül maradt.

 A szürke sziklákon támaszkodva lassan ereszkedett a mélybe. Az első métereken bizonytalanul haladt, mindig csak apró távokat téve meg. A biztosító kötelet áthurkolta alkarján, mindig csak akkor engedett néhány tenyérnyit rajt, amikor úgy érezte, elég stabilan tartja magát. Később, ahogy érezte, a két csigás rendszerrel könnyedén megtartja súlyát, egyre gyorsított a tempón. Ellökte magát a faltól, egyre nagyobb távokat csúszott lefelé a kötelek segítségével. Félúton járhatott, amikor egyik lába alatt szétmállott a szikla és a váratlan egyensúlyvesztéstől megpördült. Háttal csapódott a sziklafalnak, elakadt a lélegzete és kis híján elengedte a kötelet. Két kézzel tartotta magát és levegő után kapkodott.

 Ég és föld között lebegve elbizonytalanodott. Még most vissza tudott volna mászni. Volt benn annyi erő, hogy felhúzza magát a Toronyba és megpróbálja elfelejteni az egész őrültségét. Odabent akadt vize és élelme élete végéig. Felvehetné ismét hétköznapi rutinját, melyet oly gondosan csiszolgatott éveken át. Véletlenszerűen váltogatva az irányt, minden nap más csarnokban járőrözhetne. Megjárathatná az eddig még ki nem próbált járműveket, felfedezhetné milyen mélyre és messzire vezetnek a barlangrendszer tárnái. Naphosszat játszhatna a telepített harci szimulátorokkal, lőtérnek kinevezett járatban ellőhetne egy kisebb háborúra való lőszerkészletet is. Letekintve a nagycsarnokban felhalmozott gyilkos arzenálra a Háború istenének érezhetné magát. Bármit megtehetett volna, hiszen biztos volt benne, soha senki nem jön vissza a felszerelésért. Senki nem vonja felelősségre, tegyen bármit is. Mindenki meghalt már, aki ismerte a hegy titkát.

 Átfordult és megtámasztotta magát. Senki sem ismeri rajta kívül, mit rejt a hegy, róla is elfeledkeztek már, nem csak a porosodó hadi eszközökről. Nincs értelme, hogy maradjon. Értelmetlen vigyáznia valamire, amit senki nem keres, amire nincs szükség már. Elfeledett katona volt, akinek ideje hazamenni. Elrugaszkodott és újfent ereszkedni kezdett.

 Emlékezett a vezérőrnagy arcára, aki sorra kezet szorított velük az orvosi vizsgálat után és gratulált nekik. Ők a legjobbak, a legalkalmasabbak a feladatra, amely megmenti majd a hazát. Nincs más, akikre rábízhatnak egy ekkora titkot. Csak ők védhetik meg, még az életük árán is a túlélés zálogát. A Torony őreinek nevezte őket, akik sorsa ettől a perctől összeforr a nemes feladattal. A hadsereg büszkeségei, akik megérdemelnék a legmagasabb kitüntetést, de a titkosság miatt ezt egyelőre nem tehetik meg. Kiemelten fognak figyelni rá, hogy családjuk mielőbb biztonságba kerüljön a hátországban, erre személyesen fog felügyelni. Mindent megtesznek azért is, hogy mielőbb befejeződjenek a harcok. Ha viszont bármi történne, akkor az egész ország sorsa az ő kezükbe kerül. Ők vigyázzák majd az arzenált, amit az első adandó alkalommal bevethetnek később, amivel kiűzhetik az bitorlókat a földjükről. Megköszönte bátorságukat és állhatatosságukat, azután a harci gép felszállt vele és soha nem látták. Nem kérdezték meg egymást sem akkor, sem később, a ki mit gondol. Gyávaság, vagy sem, a félelem beléjük ivódott már civil életükben. A kimondott gondolatok többször okoztak már szenvedést körülöttük, mint a roncsoló impulzuslövedékek a harcmezőn.

 Meglepődve ért talajt. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, milyen gyorsan halad. Elengedte a köteleket, megfordult és lerogyott, hátát a szikláknak vetette. Percekig bámulta az eget, miközben egy maroknyi földet pergetett át kezén. Egy hangya furakodott át ujjai között, nagyot csípve egyik percébe. Szisszenve rázta le a kezét, miközben kisfiús vigyor terült szét az arcán. Megcsinálta. Megszökött a börtönéből. Nem mintha bárki megakadályozhatta volna. Önmagát kellett legyőznie és sikerült.

 Kibújt a hevederből, gyors mozdulatokkal kezdte feltekerni a kötelet, közben lassan hátrált a faltól. Nézte ahogy a kötél vége kúszik fel a falon, azután eltűnik a lentről alig kivehető lyukba, majd hirtelen ismét feltűnik és lefelé zuhan. Megvárta, míg földet ér, majd feltekerte a maradékot. Az utolsónak leengedett zsákból gyalogsági ásót vett elő és a legközelebbi bokor tövébe elásta a menekülésének tartozékait. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha ismét szüksége legyen ezekre.

 A kabát ujjába épített katonaórára pillantott. Bőven maradt ideje a robbanásig. Elővett egy kulacsot és hatalmas kortyokkal oltotta szomját. Még nem volt túl a nehezén. Nem tudta felmérni, a felhalmozott robbanóanyag mekkora sziklaomlást fog előidézni, ezért szerette volna a felszerelését minél távolabb tudni a Toronytól. Megpróbált egyszerre két zsákot maga után vonszolni a völgy bejárata felé, de azonnal belátta, nevetséges próbálkozás. Fegyvert vett elő a zsákból, belelökött egy százas tárat, csőre töltött és biztosított. Mellén keresztbe vetve a fegyvert megindult előre, a szíjánál fogva vonszolta magával az egyik nehéz zsákot.

 Kétszáz lépésről visszatekintett és csodálkozva látta, hogy a robbantott lyukat alig tudja megkülönböztetni a szikláktól. Nincs az az ember, aki ki tudta volna szúrni a rejtekállást, ha nem tudja, mit keressen a sziklafalon. Belökte a zsákot a bokrok közé, majd visszaindult. A következő kör végén lerogyott a zsákra és hosszan lihegett. Elszokott a szabad levegőtől, nehéz volt minden lélegzetvétel. Lába is megfájdult. Rég nem járt már máson, csak betonozott folyosókon és hangárokban. A süppedős talajon mély árkot hagyott a zsákok vonszolásával, közben néhányszor megbicsaklott bokája. Legszívesebben lefeküdt volna a két zsák mellé aludni egyet, de az időzítő odafönn nem várt rá. Vizet öntött a tenyerébe, az arcára és a nyakára fröcskölte azt, hogy kissé felfrissüljön. Nyögve feltápászkodott, hogy elhozta a következő zsákokat is. Szüksége volt ennyi tartalékra, nem akart fegyverrel élelmet szerezni. Soha nem hitt a harctéri szabad rablásban.

 Az utolsó zsák után úgy érezte kiszakadnak a karjai. Menni akart, de tudta, a robbanásig már nem jut túl messzire. Oldalzsákjába élelmet pakolt, két kulacsot akasztott az övére, mellényébe féltucat tárat dugott. Gyeptéglákat vágott, azután sekély gödröt ásott a zsákoknak a bokrok mögött és gyorsan elföldelte őket. Csak reménykedni tudott, hogy ha valaki a robbanást látva kíváncsiskodni kezd, nem fog neki feltűnni a friss halom az árnyékban. Letört néhány ágat, megpróbálta eltüntetni a nyomait a földön, vajmi kevés sikerrel. Feladva a hiábavaló erőlködést, felkapaszkodott a katlan oldalán. Figyelőállást foglalt el a cserjésben, ahonnan belátta a völgy bejáratát és kis eséllyel kerülhetett a hátába bárki is. Az órájára pillantott, időben végzett mindennel, még ha nem is teljesen az eredeti terv szerint.

 A detonáció nagyobbra sikerült, mint amire számított. Megremegett alatta a föld, nyakába kövek, levelek és ágdarabok hullottak. Felnézett a Toronyra. A szürkésen gomolygó füstön keresztül is látta, hogy a kilátó fölött beroggyant a szirtfal, örökre eltemetve a helyiséget, annak titkával egyetemben. A lezúduló sziklalavina és por terítette be a völgyet, jó eséllyel eltüntetve minden nyomot utána. A füle bedugult, hiába próbált száját nyitogatva javítani a helyzeten. Erre nem számított, így aztán elég nehéz lesz meghallania, bármi is közeledjen. Hátrább akart húzódni, de bármerre nézett, nem látott olyan pontot, ami jobban megfelelt volna számára, ezért maradt ahol volt, és erősen figyelt. Nem mert távcsövet használni, nehogy a lencsék csillogása elárulja jelenlétét.

 Négy órát feküdt a fiatal fák alatt szinte mozdulatlanul. Megtanulta a türelmet, volt rá ideje. Nem változott körülötte semmi. Nem látott átrepülni robotfelderítőt, nem érkezett ember vezetett harcjármű sem. A bevezető út felől sem lehetett mozgást érzékelni. A táj olyan elhagyatott volt, mint akkor, amikor a Toronyból utoljára körbenézett az indulás előtt. Ha hallotta is valaki a robbanást, nem törődött vele, vagy még nem tudta elmondani olyan embernek, aki jelentőséget tulajdonított volna neki. Megmaradt az árnyékban, de feltámaszkodott az egyik fához. Fegyverrel a keze ügyében kikanalazta az egyik húskonzervet, azután elkaparta a dobozt. Nem hagyhat könnyen felismerhető nyomot, ha egy mód van rá. Ivott pár kortyot, később feltápászkodott, odébb vonulva vizelt, majd a kulacsból öntött vízzel megmosta a kezét. Újra elhelyezkedett a figyelőállásban.

 Alkonyodott, amikor felriadt a szunyókálásból. Magzatpózba gömbölyödve feküdt, fegyvere néhány méterre mellett. Riadtan felült és körbenézett. Csak remélni tudta, hogy nem járt ott senki. Magához húzta a karabélyt és körülnézett. Az árnyak hosszúra nyúltak körülötte, a szél pedig megfordult és felerősödött. Dideregve húzta össze a zubbonyát, a hegy mélyén állandó hőfokhoz szokott teste tiltakozott a hideg fuvallat ellen. Most, hogy a háta mögül érte a fény, elővette a távcsövet és körbepásztázott,de továbbra sem látta mozgásnak nyomát. Megvacsorázott és útnak indult.

 Térképet nem talált a bázison, így dél felé vette az irányt. Emlékezete szerint arrafelé volt egy tanya, amit látott az alacsonyan átrepülő csapatszállítóból. Talán két órányi járásra lehetett a völgytől, a felderítésre pedig jobb időt nem is kívánhatott volna. Az ég tiszta volt ő pedig kipihent az átaludt órák után. Ha a tanya üresen áll, akkor még éjszaka áthurcol egy adag élelmet oda és onnan indul majd kisebb-nagyobb körökben a környék felfedezésére. Ha lakott épületet talál, akkor nem kockáztat elsőre. Két órányi távolságban felderíti a környéket leshely, vagy természetes búvóhely után. Nem kell kapkodnia, ennyi idő után már türelmesen megfontolhatja minden lépését. Nem állíthat be vadidegenekhez, nem vállalhat felesleges kockázatot.

 A völgybe vezető kiszáradt patakmederrel párhuzamosan haladt, próbált amennyire lehet takarásban maradni. Túlélésének egyik záloga volt, hogy bármi is mozog a környéken, ő fedezze fel először és ne őt pillantsák meg. Tartott a meglepetéstől, a csapdától, ezért tíz-tizenöt lépésenként megállt és fülelt. Ilyenkor percekig hallgatta a fák és bokrok suhogását, a rovarok zümmögését és néha egy-egy madárfüttyöt.

 Talán ötszáz lépésre távolodhatott el a Toronytól, mikor tarkója bizseregni kezdett, felállt rajta a szőr. Megtorpant, leguggolt és körbenézett. Sehol semmi. Lehasalt és várt. Tarkója már folyamatosan lüktetett. Elszokott a szabad levegőtől, a széltől és a napfénytől. Annak idején többen is beszéltek róla, hogy hosszú bezártság után sokaknak akad problémájuk, a test először furán reagál a változásra. Ez nem lehet más, mint az emlegetett reakció levegőváltozásra. Felállt és tovább indult. Megszédült, hányingertől keseredett meg szája. A fejfájás egyre fokozódott. Hátranyúlt, ujjaival egy forró, kemény pontot tapintott ki. Nem értette, mi lehet az, de jót biztos nem jelent.

 Körülnézett. Nem maradhat a völgy közelében, a tanyáig viszont biztos nem jut el ilyen állapotban. Valami védett helyett kell találnia, ahol összeszedheti magát az éjszaka. Szüksége volt egy rejtekre, ahol elrejtőzhetett ember és állat elől egyaránt. Nyugat felé fordult, mert arra egy elkülönülő facsoportot látott korábban. Talán lesz annyi ereje, hogy eljusson odáig és ágakból menedéket eszkábáljon magának. Megtett tíz lépést, aztán még ötöt. A lüktetést már az egész fejében érezte, mintha rezonáltak volna a csontjai. Valahogy ki kell bírnia a fájdalmat. Összeszorította fogait. Mindig csak egy újabb lépés, nem kell másra koncentrálnia.

 Nem hallotta a dörrenést és már nem érezte a fájdalmat. A fejetlen test elzuhant a magas fűben. A minitöltet elvégezte a feladatát, megőrizte a Torony a titkát.

Árny az égen

– Fényszóró bal oldalon! – nyögött fel a nyakig bugyolált Kunisch.

Mathy korvettkapitány kibújt a függönnyel elsötétített térképsarokból és két hosszú lépéssel a bal oldali figyelő mellé lépett. Werner kadét lekapcsolta a lámpát, majd követte felettesét.

– Kormányt jobbra, Peters! Woellert, kétharmad sebesség! Befogtak?

– Nem, uram! Végigsöpört a faron, de továbbhaladt, mintha nem ismert volna fel a kezelő – felelte a jelzőzászlós.

 A parancsnok az órájára nézett, 21.45. Alig másfél órája érték el a partvonalat Lowestoft magasságában. Először délnyugat felé fordulva Ipswich és Stowmarket között haladtak el, azután észrevétlenül átrepültek előbb Braintree, majd Chelmsford felett. Az L31 szürke árnyként, magányosan lopakodott a holdtalan égen. Tizenegy hajó indult támadásra nyolc órával korábban, de az erős szél és a jegesedés miatt sorra fordultak vissza Nordholz felé. Klee távírász mind sajnálkozóbb arccal adta át a jelentéseket, de Heinrich Mathy Kapitanleutnant nem zavartatta magát a hírek láttán.

A szeptemberi fiaskók után több léghajó-parancsnok tiltakozott a csoportos támadások ellen  Strasser fregattkapitánynál, de nem jártak eredménnyel. A Tengerészeti Légierő Divízió parancsnoka meghallgatta a tisztjeit, a hadvezetés parancsát azonban nem bírálhatta felül. A vezérkar eredményeket akar, megszámolható halottakat, hadianyagban kifejezhető károkat, nem pedig tiltakozó katonákat. Nem fogadták el érveiket, miszerint minden újabb küldetéssel csak az embereket és a felszerelést kockáztatják, miközben egyre kiszolgáltatottabbá válnak a hajóik.

A német haditechnika nagyot lépett előre az elmúlt évben, az angol légvédelem azonban vele párhuzamosan fejlődött. A városok felett félelmetes óriásként megjelenő léghajók immár nem sebezhetetlen ellenfélként érkeztek meg Anglia fölé, és az első sikerek után gyorsan megszervezett légvédelem tüze elől a Zeppelinek az éjszakába menekültek. Az idő haladtával ez sem segített, egyre inkább tehetetlen célpontként lebegtek a városokat körülvevő reflektorfényben. A kapitányok siettek mielőbb ledobni bombáikat, közben igyekeztek elkerülni a gránátok tüzét. A magasság, amely kezdetben még megvédte a léghajókat, új ellenséget rejtett. Az angol vadászrepülők mind komolyabb károkat okoztak géppuskáikkal már éjszaka is. A német léghajók sérthetetlenségéről szóló legendának az SL-11 lelövése vetett véget, alig egy hónappal korábban Cuffley fölött. Ezt azután sorra követték az újabb kudarcok.

– Hol járunk? – fordult a közelben álló fedélzetmesterhez Mathy.

Witthöft leengedte a távcsövet és megdörzsölte szemét.

– Kelvedon Hatch-tól keletre, uram!

– Kunisch, mi van a fényszóróval?

– Bal oldalon keresgél, egyelőre messze tőlünk!

Mathy megkerülte a magassági kormányt kezelő Körbert, azután a főkormányos mellé lépett. Peters gyűlölte a minden porcikáját átjáró hideget. Tisztában volt vele, hogy valamennyien szenvednek a gondola résnyire nyitott ablakai miatt és tudta, jobb fázni, mint nem látni, mégis átkozódott magában. Négy réteg ruhában állt a kormány előtt, alig tudott mozogni. Kabátjának felhajtott szőrmegallérja és a szemébe húzott sapka között kikandikálva küzdött a léghajó irányításával. A huszonhét éve ellenére egyike volt a legtapasztaltabb kormányosoknak, akik a Tengerészeti légiflottában szolgáltak. Mathy parancsnoksága alatt tizennégy rajtaütésben vett részt az elmúlt másfél évben, mindannyiszor sértetlenül vezette haza a Zeppelint. Rajta nem fog múlni a mai este sikere. Kérdőn nézett oldalra, az állát makacsul előreszegező tisztjére.

– Új irány észak-északnyugat. Kerüljünk egyet a biztonság kedvéért! – mondta neki halkan Mathy.

– Igenis, parancsnok. Irány észak-északnyugat!

 Mathy magabiztosan irányította a léghajót, harminchárom évesen már szinte valamennyi katonai Zeppelinen megfordult. Kitűnő tiszt volt és remek navigátor. Peter Strasser a Flottánál figyelt fel rá, személyesen kérte át adminisztrációs asszisztensének. A Divízión belül már az első támadások során kitűnt tehetségével. Huszonhárom sikeres rajtaütést vezetett angol célpontok ellen. Bombák tonnáit dobta Londonra, legutóbb pedig Portmouth haditengerészeti bázisát lepte meg. Ötletesen és kiszámíthatatlanul irányította hajóit. Gyakran, mintha előre látta a légvédelem minden mozdulatát és váratlan megoldásaival mindannyiszor sikeresen hazavitte az embereit.

A parancsnok megvakarta rövidre vágott szőke haját, majd végigsimított a nyakát fedő sálon. Még érezte rajta felesége parfümét. Gyorsan körbenézett. Mindenki el volt foglalva, így senki nem látta megingását. A bal oldali ablakhoz lépett és távcsövével a keresőfényt ellenőrizte.

Woellert főgépész csörtetett mellé. Kis ember volt, kíváncsian csillogó szemekkel, fürge észjárással és hatalmas kabáttal. Egy rombolón szolgáltak kadétként, barátságuk sok megpróbáltatást megélt már.

– Futunk? – kérdezte csendesen, miközben távcsövével ő is a fény útját követte.

– Nem, még nem, de semmi kedvem kockáztatni – felelte Mathy.

– Ez minden nappal veszélyesebb játék, Heinrich – mondta a főgépész.

– Nem vagyok ostoba, Viktor – mordult Mathy. – De addig nem fordulok vissza, amíg a hajót és a legénységet nem fenyegeti közvetlen veszély.

– Mindannyian bízunk benned, Heinrich – nyugtatta barátját Woellert. – Az emberek azonban félnek.

Mathy leengedte a távcsövet, homlokát a hideg üvegnek nyomta. Odalenn őszi pompájukban tündöklő erdők terültek el, de ezerötszáz méter magasan nem láthatott belőlük mást, mint sötét árnyakat.

– Én is félek, Viktor – szólalt meg rövid hallgatás után.

– Kísértenek még a rémálmok?

A parancsnok bólintott.

– Ahányszor elalszom, mindig ugyanaz. Látom, ahogy ég a hajó. Az idő mintha megállna, miközben a lángokat bámulom. Először lassan emésztik a burkolatot, aztán belobban a gáz és fáklyaként ég a szerkezet. Az emberek állnak meredten, közben a gondola zuhan az összeroppanó váz alatt. A lángok csapnak be a kontrollszobába. Égnek a falak, a padló, a térképek pernyeként lebbennek a levegőben. Égnek az emberek is! Néhányan kivetik magukat az ablakon, a többiek ordítanak míg a gondola be nem csapódik a földbe. Ott állok a kormány mellett és egyre azon gondolkodom, hogy ha nem ugrok, elégek. Erre riadok minden alkalommal!

– Sokaknak ez a rémálma, csak nem vallják be maguknak sem! – mondta Woellert.

Mathy a fejét rázta.

– Nem lehetek olyan ostoba, hogy ne tudjam, csak idő kérdése és mi is Petersen sorsára jutunk!

– Nem tudom könnyebbé tenni számodra a döntéseket. Én csak a gépekhez értek!

A parancsnok keserűen elmosolyodott.

– Akkor nézz a gépeid után, mert lehet, hogy azoknak kell megmenteni minket.

Woellert biccentett, több réteg ruhájában nevetségesen billegve elsétált. Mathy újra az órájára pillantott. A cél olyan közel volt, mint amilyen messze a hazatérés.

– Parancsnok, kikapcsolták a keresőfényt! – jelentette Kunisch.

– Remek – lépett el az ablaktól a parancsnok. – Peters, új irány északnyugat.

Az L31 engedelmesen fordult irányba, mintha súlytalanul lebegne a égen. Werner gondosan feljegyezte az iránymódosítást a hadinaplóba, bejelölte a helyzetüket a térképen is. A kerülő ellenére jól haladtak. Ha nem történik újabb közjáték, hamarosan London fölé fognak érkezni. Ötvenöt bomba várta, hogy újabb pofont adjon az angol önbizalomnak. A német hadsereg megragadt a szárazföldi állóháborúban, de a Flotta uralta a tengereket és az eget. Egyetlen angol katona sem érezhette biztonságban a szeretteit, amíg a Zeppelinek bármikor bombát szórhattak Angliára, a tengeralattjárók pedig kiéheztethették országukat. Minden rajtaütés csak fokozta a lövészárkokban kuporgók kétségeit, míg végül feladni kényszerülnek majd a harcot.

Joachim Werner huszonegy évével a legénység legfiatalabb tagja volt. Önként jelentkezett a flottába, ott akart lenni az első sorban harcolók között. Először tengeralattjáróra jelentkezett, de soha nem ismert klausztrofóbiás roham tört rá már a beszállásnál. Tehetetlenül vergődött, miközben partra vonszolták. Szégyene ellenére nem adta fel, csupán fegyvernemet váltott. Ha tengeren nem árthatott az angoloknak, a levegőből akarta bombázni a városokat, legfőképp Londont.

Ez volt a harmadik bevetése léghajón, Mathy mellett a második. Az első végtelen csalódottsággal töltötte el, amikor az L24 visszafordulni kényszerült az Északi tenger felett a megváltozó széljárás miatt. Hazaúton felfedeztek egy tengeralattjáróra vadászó brit rombolót és megszórták bombákkal, de kárt nem sikerült okozni benne. Szerencsére az angolok legalább annyira pontatlanul céloztak felfelé, mint ahogy ők lefelé. A magasság nehéz célponttá tette a léghajót, de a kadét ettől nem lett boldogabb. Az L31-re szeptember végén került, mikor annak egyik tisztje betegség miatt nem tudott szolgálatba lépni. Werner a támaszponton volt és azonnal önként jelentkezett a küldetésre. Mathy biztos kézzel irányított Zeppelinje szellemként lopózott 25-én éjszaka Portmouth fölé és a bombázás okozta zűrzavart kihasználva maximális magasságra emelkedve eltűnt a város fölül. A léghajó több találatot kapott, de a vázszerkezet kitartott a bázisig, és a gáztartályokat is sikerült egyben tartani.

– Fények elől – jelzett ismét Kunisch. – Földi fény, kereső nélkül.

– Kadét, mi a pozíciónk?

Werner ellenőrizte a műszereket és sebesen számolt a füzetében.

–  Elhagytuk Harlow-t, előttünk Buntingford.

Mathy mellé lépve ellenőrizte a helyzetüket.

– Peters, álljunk vissza délnyugatra! – utasította a főkormányost, majd méricskélni kezdett a térképen.

A cél London északi területe volt. Parancs szerint az elsődleges célpontok a gyárak és raktárak voltak, de senki sem bánkódott, ha lakóházakat, kocsmákat vagy boltokat romboltak le. Mathy legénysége eddig 34 tonna robbanóanyagot dobott Angliára. Az utolsó támadásnál 22 halottat hagyott maga mögött és 1,5 millió font kárt okozott a földön. Nagyobb pusztítást is véghezvinni lehetett volna, de a Császár megtiltotta a királyi család támadását, sőt a történelmi épületeket sem bombázhatta senki. Szentimentalizmussal azonban nem lehet háborút nyerni. A régi lovagi erények maradéka akkor enyészett el a levegőben, amikor a pilóták pisztoly helyett géppuskákkal kezdték lőni egymást.

Az angol repülők megtanulták, hogy hagyományos lőszerekkel használva a gondolák és a vázszerkezet ellen, nem sokra mennek. Elkezdtek gyújtólövedékkel támadni a gázballonokat. A halál semmilyen formája sem szép, de a legocsmányabb a tűzhalál. Ez volt, amitől minden léghajón szolgáló katona viszolygott. Egy golyó sokkal emberségesebb volt, mint a felrobbanó hidrogén pokla. Mathynak ismét eszébe jutott az SL-11. A hírszerzésen keresztül hozzájutottak az angol sajtóanyagokhoz. A fotók könyörtelen szemléletességgel ábrázolták a lezuhant léghajó felismerhetetlenségig megégett legénységét. Persze az SL-11 nem Zeppelin volt, hanem egy Shütte-Lanz gyártmányú favázas léghajó, melyektől a háború első szakasza óta minden kapitány ódzkodott. Nem lett volna szabad egy ilyent London fölé küldeni, hiszen a frontvonal tüzérségi támogatására tervezték annak idején. Az L32 lelövése 24-én már más lapra tartozott. A testvérhajó elvesztése megviselte a legénységet, de a kapitányt is. Négy Super Zeppelin indult aznap támadásra egy 12 hajóból álló csapat tagjaként London déli része ellen. A jól induló rajtaütésnek az angol repülők vetettek végett, és egyetlen magányos gép elegendő volt, hogy az L32 lángolva zuhanjon le a mezőkre.

Mathy elgondolkodva nézte a térképasztal fölé erősített szerkezeti rajzot. Az L31 minden nap lenyűgözte méreteivel. A 198 méter hosszú, 24 méter átmérőjű, szivar alakú hajótest több mint ötvenötezer köbméter hidrogént rejtett tizenkilenc hatalmas tárolójában. A hat darab, egyenként kétszáznegyven lóerős Maybach motorral akár 100 kilométeres sebességgel is repülhettek, csúcsmagasságuk 4000 méter volt. Huszonegy órát tölthetett megszakítás nélkül a levegőben, 4 tonnányi teherrel a fedélzetén, melyet 10 géppuska vigyázott. Nem véletlenül nevezték az L31-et és három testvérhajóját Super Zeppelinnek. A parancsnok büszke volt a léghajóra, kifinomultabb szerkezet soha nem volt még a keze alatt. Büszke volt a legénységre is, akik kételkedés nélkül követték parancsait minden alkalommal. Az angolok légi kalózként emlegették nevét, rajtaütéseit pedig terrorbombázásnak nevezték, Németországban az Ég Lovagja névvel illették. Strasser fregattkapitány információi alapján   császári kitüntetés várományosa lett.

– Parancsnok úr! Újabb keresőfények! – zökkentette ki gondolataiból Werner.

– Hogy a fenébe hallhattak meg bennünk? – mordult fel Mathy.

Lekapcsolta a térkép feletti lámpát, kibújt a függöny mögül. A gondolában sötétség honolt. A műszerek derengő fénye kísértetiesen világította meg az embereket. Mindenki csendben végezte a dolgát, ha mozdulni kellett, akkor azt kiméreten tették, mintha attól tartana, hogy meghallják odalent.

– Witthöft, ellenőrizze az embereket a géppuskáknál! – utasította a parancsnok a fedélzetmestert, aki biccentett azután fürgén eltűnt az átjáróhoz vezető létrán.

Werner Kunisch mellett állva figyelte a sorra életre kelő reflektorokat. Az angolok, úgy tűnt, teljesen ötletszerűen pásztázzák az eget. Mintha csak sejtenék, hogy ott lopóznak, de nem tudnák, merre keressék őket. Jobb oldalon Knebworth körül kutattak, délre Welwyn felett még sötét volt az ég.

– Peters, bal forduló! Irány dél-délnyugat – mondta Mathy, amint az egyik fénysugár alig valamivel mellettük húzott el.

A Zeppelin szűk fordulóba kezdett. Alattuk az úton kisebb konvoj tartott London felé, de hamar elmaradtak mögöttük.

– Fény előttünk – szólalt meg ezúttal Werner. – Felverték Welwynt is.

Mathy szótlanul vizsgálta az egyre szaporodó nyalábokat, melyek minden irányból keresték a német bombázót. London északi része megközelíthetetlennek tűnt a fények folyton változó labirintusában. A parancsnok megrázta fejét. Senki nem gondolhatta komolyan, hogy a végtelenségig uralhatják egy ellenséges ország légterét. A kezdeti meglepetésből más nemzet is felocsúdott volna, nemhogy az angolok.

– Irány kelet! – adta ki a parancsot.

– Kelet – ismételte Peters megjegyzés nélkül.

– Visszafordulunk, uram? – kérdezte értetlenül Werner.

A parancsnok a fejét rázta.

– Egyelőre nem. Teszünk még egy próbát, de nem itt. Kitérünk arra az esetre, ha befognának. Egy keletnek tartó léghajót nem London felett fognak várni.

A fiatal tiszt vonásai megenyhültek, már azt hitte, parancsnoka gyáván megfutamodik alig pár percnyire Londontól. Boldogan elvigyorodott.

– Nagyszerű ötlet, parancsnok!

– Meglátjuk beválik-e – hűtötte le lelkesedését Mathy. – Egyre több a fény, az angolok pedig egyre konokabbul szórják a lőszert. Figyelje a kurzust és Hertford után jelezzen. Ha addig nem találnak ránk, akkor visszatérünk az eredeti irányra.

Miután Werner a recsegő kabátjában elvonult, Mathy a műszerekkel babráló Woellert mellé lépett.

– Álljatok készenlétben, Viktor.

– Minden percben készen állunk, Heinrich –  nézett fel rá a főgépész.

– Helyes – felelte a parancsnok. –  Ha kritikusra fordul a helyzet, kidobunk mindent és iszkolunk felfelé teljes sebességgel!

Mathy felnézett a gondola fölött sötétlő tömegre. A német mérnöki tudás csodáját látta, amit akár egyetlen átkozott angol golyó is a földre kényszeríthet. Dühítette a tehetetlenség gondolata.

Werner a parancsnoka mellé lépett.

– Herford alattunk, Ware a bal oldalon.

– Irány dél, maradjunk kétharmad sebességen! – rendelkezett Mathy. – Budwitz menjen a bombákhoz és készítse elő az összeset!

A másodfedélzetmester tisztelgett és elsietett, Mathy utána nézett. Az altiszt mindkét fivérét elveszítette a háborúban. Egyikük még 14-ben esett el Párizs előtt az értelmetlen visszavonulás során, a másik hullámsírban merült az U-68-assal együtt. Az egyébként csöndes Budwicz olyan gyűlöletet érzett az angolok iránt, hogy ha át tudta volna úszni a Csatornát, egymaga nekiment volna Angliának. Éjszakánként dühödten szórta a bombákat, vagy ha kellett, géppuskájával hosszú sorozatokkal lőtte az egyre szemtelenedő angol repülőket. Jó katona volt és jó ember.

Mathy Peters mellett állva vizsgálta az eget. Észak-London alig negyedórányira volt ezzel a sebességgel. Ha sikerül eljutni odáig, ledobják a bombákat az első gyárra, raktárra, vagy amit találnak. Nem lehetetlen, de kétségtelenül veszélyes rajtaütés lesz ez ezen az éjszakán. Az  alacsonyan szálló felhőkön ide-oda cikázó fények vészjósló megvilágítást adtak az elsötétített város felett az égnek. Nem olyan rég repült utoljára erre, de biztos volt benn, hogy az angolok közel dupla annyi fényszórót használtak, mint amivel az utolsó támadásnál találkozott. A távolban mintha repülőket is látott volna. Nem reménykedhetett benn, hogy csak az árnyak csalták meg. 21 ember élete múlott a döntésein, komolyan kellett vennie minden fenyegető tényezőt.

Percekig haladtak háborítatlanul déli irányba, amikor alattuk felkapcsoltak egy fényszórót és szinte azonnal be is fogták vele léghajót. Kunisch szótlanul állt a megvilágított ablakban, nem tudott volna olyant jelenteni, amit nem láttak valamennyien.

– Sebességet növelni! – hördült fel Mathy.

Woellert jelzett a gépészeknek, a motorok felpörögtek, a Zeppelin nekilódult. A reflektor makacsul követte a hajó mozgását, kisvártatva egy újabb csatlakozott hozzá bal felől.

– Kormány jobbra éles forduló! – utasította a parancsnok Peters.

A Zeppelin nyugatnak fordulva próbálta lerázni az őt makacsul követő reflektorokat. Az alattuk fekvő Cheshuntban az elsötétítési parancs ellenére lámpák gyúltak. Egy harmadik keresőfény is megtalálta a menekülő léghajót. Mathy átkozódva nézett körül. Egy reflektort még ki lehetett játszani, hármat bajosan. A reflektorok nappali fénybe borították a kontrollhelyiséget, nem sok értelme volt már az óvatoskodásnak.

– Werner, dobassa ki az átkozott a bombákat! Körber, emelkedés négyezer méterre azonnal!

 A másodkormányost nem kellett nógatni, mindent megtett, hogy teljesítse a parancsot. A Zeppelin gyors emelkedésbe kezdett. Werner dühösen magyarázott a szócsőbe. A hat motor moraját hamarosan robbanások döreje ellenpontozta. Mathy kinézett a gondolából és látta a fellobbanó tüzeket, amik gazdasági épületeket világítottak meg alattuk. Pazarlás volt erre a falura dobni az értékes bombákat, de nem akart a Werner Petersen vezette L32 sorsára jutni.

 Felkelepelt a hátsó géppuska.

– Repülő! – ordított Werner teljesen feleslegesen.

A kétfedeles repülőgép hátulról érkezett és egy hosszú sorozattal támadta a léghajó testét. Mathy és Peters kivételével a többiek lebuktak. A parancsnok dühösen nézett az elhúzó, majd ismét támadáshoz emelkedő kétfedeles gép után. Átkozott angol. Meg sem próbálta a gondolát, vagy a hajtóműveket támadni.

– Főgépész, kiereszteni minden ballasztot! Werner, ellenőrizzék a gáztartályokat! Megszüntetni a szivárgást mindenütt!

A Be2c a második géppuskasorozata örökkévalóságnak tűnő ideig szaggatta a Zeppelint. A foszforos lövedékek fénylő csíkjai végignyalták a hajótestet. A repülő elég közel került ahhoz, hogy a parancsok láthassa a pilóta arcát egy pillanatra, mielőtt eltávolodott volna a léghajótól.

– Ég a hajó – kiáltotta Kunisch.

Körber és Woellert az ablakon kihajolva, hitetlenkedve nézték a gyorsan terjedő lángot a hajó oldalán. Peters a parancsnokra nézett, mintha az bármit tudott volna tenni a léghajó megmentésére.

Mathy végignézett az emberein.

– Mindenkinek döntenie kell – mondta és elhajította a távcsövet.

Peters megkövülten kapaszkodott a kormányban, nem hitte, hogy ez velük megtörténhet. Woellert Mathyra nézett, aki levette nyakából a sálat, amit az induláskor feleségétől kapott és a fejére kötötte. A főgépész szólni akart, de a léghajó megbillent. Zuhanni kezdtek. Az  oldalgondolák felől egy robbanás jelezte, hogy a lángok elérték valamelyik üzemanyagtartályt. Woellert elesett, oldalra csúszott, közben kiütötte a másodkormányos lábait. Összegabalyodva csapódtak a létrának. Felkapaszkodott és látta, ahogy a parancsnok kiveti magát az ablakon. A lángok becsaptak a kontrollszobába. Kunisch ordított, ruhája tüzet fogott.

– Ugorj, vagy elégsz – kiáltott a főgépész Peters felé, de az csak markolta a kormányt.

A gondola a földbe csapódott, a lángok elnyeltek mindent.