Fúria

Gavi a sarokból nézte végig az átváltozást. A lány bőre elfeketedett, felhámlott, a lefoszló bőr alól csillogó pikkelyek bukkantak elő. Hátára omló éjszín fürtjei megelevenedtek, tekergőzni kezdtek, mérges sziszegés töltötte be a csarnokot. Alekto elhajította a szétszakadt áldozati lepet, aztán kivárt egy másodpercet, mielőtt a kiterjesztett denevérszárnyait bámuló férfi felé lépett. Fáklyát emelt ki a fali tartóból és baljával a magasba emelte. A bőrredők közül rézszöggel kivert korbács került elő, ami hangos sivítással Siddiq felé lódult. A varázsló hátratántorodott, az oltárnak esett, arcát elkerülte a csapás.

– Alekto, ne! – kiáltotta a hajósinas, azonban a fúria továbbra is mereven előre nézett.

Mindössze két napja ismerte a lányt és már két napja szerelmes volt belé. A város kifosztásánál Gavi nem lépett partra, a homokos fövenyre futtatott hajóból nézte, ahogy a kalózok hármas csoportokban járják végig a házakat. Az ellenállást fél tucat öreg és néhány elszántabb nő jelentette, akik a harchoz szokott férfiakkal nem értek fel. Csóva repült néhány házra, a lángok elől az utolsó bujkálók is a szabadba menekültek. A fiú látta, ahogy az első tiszt a lándzsájára tűzve magasba emelt egy fejet, hallotta a diadalüvöltést, a földre rántott asszonyok első sikolyát, a tűz távoli ropogását. Elfordult, az árboc tövében lévő állványra akasztotta a rövid tengerészkardot, aztán a hajó gyomrába vezető lépcső felé indult.

A fekete hajú fiatal nőt akkor látta először, amikor a martalócok a fedélzetközbe terelték foglyaikat. Ruháját megszaggatták, arcát korom és homok elegye lepte, mégis felszegett állal lépkedett a siránkozó társai között. Az ajtónál bámészkodó fiúra mosolygott, akinek ettől rogyadozni kezdett a lába. A kifutás után Gavi egy vödör vizet egyensúlyozott le a lépcsőn, ám az őr egy hatalmas pofon kíséretében elkergette, mielőtt ismét láthatta volna a lányt. Éjjel a telihold fényében egyetlen villanásra feltűnt a lány a fedélzeten, miközben többi fiatal nővel együtt a kapitány kabinjába rángatták. A hajósinas összeszorított ököllel bámulta a kabinablakban mozgó árnyakat, aztán sarkon fordult és felmászott az árbockosárba. Összegömbölyödött a tartalék vásznon, ujjával bedugta a fülét, megpróbált elaludni, a tivornya hangjai azonban hajnalig kísértették.

Reggel egy kancsó vizezett borral, az ingébe rejtett vastag szelet kenyérrel és sajttal lopózott be a kormányállás alatti kabinba. Felnézett a recsegő deszkákra, a réseken keresztül látta, ahogy Abder ritmustalan léptekkel átvonult az egyik oldalról a másikra.

– Gyerünk férgek! Fel a vitorlákkal! – ordította a kapitány reszelős hangon.

A lány a földön ült, csupasz hátát a falnak vetette. Nyakán rövid lánc feszült, a végét az ágy lábához rögzítették. Szája feldagadt, a jobb szeme alatt véraláfutás feketéllett. Sötét haja csapzottan tapadt napbarnított bőréhez. Maradék ruhájánál csak az ágy melletti vödör bűzlött jobban.

Gavi ujját a szája elé tette és megmutatta az ennivalót. Nézte, ahogy a fogoly korgó gyomorral eltünteti az ételt, közben ügyelt, hogy csak kis kortyokban igyon. Néma mutogatással jelezte, később még visszajön, aztán gondosan a padló réseibe söpörte az árulkodó morzsákat. Indulni készült, amikor a lány megfogta a kezét.

– Köszönöm! – súgta erőtlen hangon.

A hajósinas gyorsan a lány szájára tapasztotta a kezét, megrázta a fejét, majd szabad kezével körbeintett. Fejük felett a borgőzös hang az orr irányába távolodott, azonban a közelben deszkák nyikordultak, ahogy valaki elment a kabin előtt. A fiú elvette a kezét a lány arca elől, felkapta a mocsokkal teli vödröt, félénk mosolyt villantott a rab felé, majd kilépett a fedélzetre.

– Abder áthúzat a gerinc alatt, ha rajtakap a lánnyal!

Judd a korlátnak támaszkodott, egy almát dobált egyik kezéből a másikba.

– Abder megnyúzat, ha meglátja, hogy dézsmálod a hordóját! – vágott vissza a hajósinas.

A harcos kettőt harapott az almába, a maradékot nagy ívben a hajót követő cápák közé hajította, aztán rántott egyet a kardövén.

– Alig várom, hogy megpróbálja! – vigyorgott a fiú képébe, majd sarkon fordult. Dübörgő léptekkel vonult el a lejáró felé.

Gavi kötelet hurkolt a vödörre, aztán a vízbe hajította. Kedvelte a zömök férfit, aki néhány hónappal korábban csatlakozott a legénységhez. A harcos úgy bánt vele, mint idősebb fivér a vadóc öccsével. A többiekkel ellentétben soha nem emelt kezet rá, legfeljebb néha megborzolta a rakoncátlan fürtjeit. Akadtak éjszakák, amikor a férfit az előárbocnak dőlve találta. A csillagokat bámulta, közben egy szokatlan dallamot dúdolt. A fiú, amikor tehette csatlakozott hozzá, ilyenkor izgalmas történeteket hallhatott a pislákoló fénypontok legendáiról.

A fiú megrázta a fejét. A csillagos ég helyett egy sercegő fáklyákkal megvilágított barlangot látott maga körül, a kellemes szellő helyett áldozati állatok perzselt zsigereinek nehéz szaga lengte körbe. A falon torz árnyékok mozogtak az aranyszálból kifeszített pentagramma fölött. A barlang túloldalán Judd hátulról lerántotta a varázslóinast, két karját fojtófogásban átkulcsolta a nyaka körül. A sötét bőrű fiú tehetetlenül vergődött a szorításban, míg végül megfeszült teste elernyedt. Lánc csörrent, ahogy a harcos átfordította a sovány testet és kutatni kezdett a tunika zsebeiben.

Siddiq erősödő mormolása elvonta a hajósinas figyelmét a barátjáról. A varázsló előrenyújtotta tenyerét, amiben tüzes gömb izzott fel egy pillanatra. A férfi felsikoltott, ahogy a fúria következő csapása felszakította fekete szegélyes bíbor köpenyét. Vérpermet hintette be a középen álló fehér márványtömb fedőlapját. Kétoldalt a bronz parázstartók felizzottak, pattogó szikrákat vetettek. Nehéz füst gomolygott elő belőlük, ami zavaros vízként hömpölygött le a lépcsőkön.

Alekto beszélni kezdett, szavait egyenesen a varázslónak intézte. Gavi tucatnyi kikötőt megjárt, ám még hasonlót sem hallott soha, a férfi arcából viszont kifutott minden vér. A varázsló nagyot nyelt, kezeit megadóan a lány felé emelte. A fekete pikkelyeken megcsillant a magasba emelt fáklya imbolygó fénye. A fúria fejét oldalra billentette, úgy hallgatta az akadozó választ.

Gavi oldalra sandított, barátja tekintetét kereste, ám Judd a saját kiszabadításával volt elfoglalva. A harcos hátrahagyta a varázslóinast, kulcs híján a lábát a falnak vetette, a láncot áttekerte a karján, hátán az izmai pattanásig feszültek az erőlködéstől. A fiú tudta, hogy segítségre van szüksége, mégsem mozdult. A sűrű köd eltakarta a baljós alakzatot és elzárta a bejárat felé vezető utat. Eleven lényként mozdult, mintha saját akarattal rendelkezne. Lassan keringett a lépcsőn mozgó alakok körül, ám elkerülte az érintkezést velük. A fáklyafény korábbi árnyait új formák váltották fel, melyek megállás nélkül változtatták alakjukat. Előbb egy kar sejlett fel, amin görcsös karmokká váltak az ujjak, később egy patás láb körül suhant el egy villás farok, végül háromszögletű fej tűnt elő.

Alekto kezében megvillant a korbács, a varázsló ordítása hosszan visszhangzott a falak között. A fúria oldalra lépett, arca merevnek tűnt, akár egy maszk, amiből aranyszínű szemek villogtak. A hajósinas megbabonázva hallgatta, ahogy pattogó hangon válaszolt a nyüszítő könyörgésre. A fiú tudta, az egész a varázsló miatt történt. A dühöngő vihar, a pengeéles sziklákon szétzúzódó hajó, a part közelében rajokban támadó cápák, a kalózok halálsikolyai, a rongyos szolgák, akik álmukban csaptak le rájuk a parton, és végül a barlang. Hallott már kikötői mesét a bosszúálló fúriákról, azonban részegek hablatyolásának tartotta, és soha nem gondolta, hogy egyszer látni fogja az egyiküket.

Siddiq az oltár tövébe csúszott, egyik kezével összehúzta magán köpenyét, másikat az ölébe ejtette. Hosszan beszélt, hangja elvékonyodott, alázatosnak tűnt. Alekto pattogó hangon válaszolt kérdésére, közben a korbácsot maga mellé engedte. Nem látta a mögötte kavargó szürkeséget, sem a felé rohanó harcost. Judd messziről ugrott és ledöntötte lábáról a lányt. Együtt gurultak le a lépcsőn. A haj helyén tekergőző kígyók vadul kaptak a férfi felé, aki elrántotta a fejét a méregfogak elől.

– Mit tettél, te bolond! – kiáltott Alekto.

Gavi kiugrott a rejtekéből, magával után vonszolta Judd kardját. A férfi elgördült a lánytól és feltérdelt. A fúria felpattan, a korbács a magasba emelkedett a kezében. A harcos felé lépett, ám a lábánál robbanó tűzgolyó a földre döntötte. A kígyók dühödten felszisszentek. Alekto nagyot nyögött, szeme sötéten villant, az egyik sziklába kapaszkodott, felhúzta magát. Felkapta a fáklyát és a fegyverét, az oltár felé fordult, aztán megtorpant. Siddiq újabb tűzgömböt készített elő, a következő támadásra azonban nem maradt ideje. A túlvilági lény kibukkant az oltalmazó ködből és céltudatosan lépett fel az emelvényre. Lehajolt, megszaglászta a vért, torkából hörgés tört fel. Amikor felegyenesedett, tűzlabda pattant le a mellkasáról, ami visszhangzó morajjal zúzott szét néhány szikladarabot a hajósinas feje fölött. A fiú a harcos felé csúsztatta a kétkezes kardot, majd behúzott nyakkal menekült vissza korábbi búvóhelyére a záporozó kövek elől.

Judd némán támadt, a tenyérnyi széles penge nagy ívben lendült. A nehéz fegyver átszaladt a ködön és szikrát szórt a lépcsőkön. A lény vaskos karja oldalra lendült, a férfi az ütéstől hátratántorodott, a kard kiesett a kezéből. A harcos térdre rogyott, mellkasig merült a gomolygó szürkeségben, Alekto átugrott felette és a fáklyát a füstbe lökte. Bömbölés töltötte be a barlangot, karmok hasítottak a fúria felé, aki lebukott az ütés elől. A csapás a feltápászkodó férfit érte.

Gavi hallotta a borda reccsenését, ahogy barátja nekivágódott a szikláknak, majd látta lecsúszni a fal tövébe. A kard ott hevert a férfi közelében, ám az nem nyúlt utána. Judd előre dőlt, vért köpött és az oldalát tapogatta. A hajósinas a hátát a szikláknak vetette, onnan figyelte, ahogy Alekto hol a fáklyával, hol a korbáccsal támadta a ködben mozgó alakot. A lány folyamatosan mozgott, sikeresen távol tartotta magát a záporozó ütésektől. A fiú egy darabig figyelte a küzdelmet, majd előhúzta ingéből a parittyát, zsebében pedig kitapogatott egy gömbölyű követ. Amikor felnézett, látta, hogy a lányt oldalra perdült, a denevérszárnyak burokként zárultak össze körülötte. A gyengének tűnő bőrlebenyen szikrát vetettek a lecsapó karmok, ám átszúrni nem tudták. Alekto kiegyenesedett, szárnyait kitárta, a következő pillanatban pedig eltűnt Siddiq robbanó tűzgömbjében.

Judd megmozdult a fal tövében, kezét az arca elé emelte, résnyire nyitott ujjai közül nézte a lángokat. Állán megfeszültek az izmok, szája vértelen vonal volt csupán. A nyögését elnyomta a varázstűz pattogása, amikor feltápászkodott. Nem nyúlt a fegyvere után, dülöngélő léptekkel nekiindult a ködnek. A lépcső tetején Siddiq újabb tűzgömböt készített elő, aztán hagyta egy villanással elenyészni, ahogy félreugrott egy csapás elől. Behúzott nyakkal menekült az oltár mögé, ahol azonnal kántálni kezdett, miközben szemét egy másodpercre sem vette le a megidézett lényről.

Alekto a szárnyaiba burkolózott, a lángok nagyot lobbanva kihunytak körülötte. A fölé magasodó teremtmény elfordult a kopasz férfitől, a fúria felé lépett, az ökölbe szorított kéz átzúgott a levegőn. Az egyik szárny lehanyatlott, a korbács kiesett a lány kezéből. Alekto elfordult, utána nyúlt, patás láb puffant a bordái között. Fájdalmas kiáltással ért földet, a sérült szárnya szétterült a földön. A kígyók tátott szájjal hajladoztak a fején, fogaikon méreg csillant. A fúria felült, magasba emelte a fáklyáját és ráfújt. Öles lángnyelv nyalt végig a füsttakarón, az üvöltésbe beleremegtek a falak.

Gavi látta, hogy a lány a korbács felé mozdult, miközben az oltár túloldalán Judd megragadta a varázslóinas hulláját és vonszolni kezdte az emelvény felé. A fiú felemelkedett, kilépett a fal takarásából és pörgetni kezdte a parittyát. Szeme sarkából látta a lépcső aljában a harcost, aki két kézzel a feje fölé emelte a varázslóinas ernyedt testét, de figyelmét a célzásra összpontosította. A vöröslő szemű bestia az oltárra támaszkodott és Siddiq felé nyúlt, a varázsló pedig villámokat szórt a kitátott torokba. A hajósinas kivárt egy szívdobbanásnyi időt, aztán elengedte a parittya szárát.

A kő a varázsló homlokán koppant, aki lehanyatlott a márványtömb mögé. A démon karmai célt tévesztve csikordultak az oltáron. Alekto a levegőbe szökkent, a csapása nyomán fekete vér spriccelt szerteszét. A fúria a sebbe nyomta a fáklyát, majd az utána kapó bestia elől a ködbe menekült. Az idézett felhördült, a lány után perdült, amikor szembe találta magát az ordító Juddal. A harcos belehajította a testet a gomolygó szürkeségbe, aztán lerogyott a felé kapó vaskos kar elől. Sikoltás hallatszott, aztán elroppanó gerinc csikorgó hangja. A varázslóinas kitekeredett bábként lógott a karmok között, testén bíbor szikrák pattantak. Az idézett magasba emelte zsákmányát, aztán falrengető üvöltéssel eltűnt az örvénylő ködben.

A fiú kiejtette kezéből a parittyát. A lány nevét kiáltotta, ahogy eltávolodott a barlang falától, majd megállt a varázskeltette szürkeség peremén. Huzat söpört végig a barlangon, távolból szikláknak csapódó hullámok morajlását sodorta magával. Alekto karcsú alakja felbukkant az oszladozó füstben, sérült szárnyát maga után húzta a földön. Feltekert a korbácsát az övébe tűzte, aztán megállt a görnyedten álló harcos mellett. Judd a köveken beleégett pentagrammát bámulta.

– Magától nem jön vissza! – szólalt meg a lány.

A harcos kiengedte az öklét, az oldalát fogva felegyenesedett.

– Még szerencse – mondta, aztán a kardja felé indult.

Siddiq a lépcső tetején ült, vérző fejét tapogatta. Gavi egy sziklával a kezében felé indult.

– Megállj! – szólt utána a fúria.

A hajósinas megtorpant.

– Most kell megölni, mielőtt erőre kap! – mutatott állával az oltár felé.

Alekto mellé lépett, kivette a kezéből a követ és a fal tövébe hajította.

– Az én feladatom a büntetés, nem a gyilkosság! – érintette meg finoman a fiú arcát, mire az elpirult.

Fém csikordult a kövön, ahogy Judd felvette a fegyverét.

– Akkor megteszem én – lépett az oltár irányába a zsoldos.

– A halál megváltás lenne neki – állt elé a lány. – Az istenek nem ezt rendelték a számára!

A férfi leengedte a kardot és a markolatra támaszkodott.

– Soha nem értettem az isteneket! – mondta. – Túl sok férget hagynak életben!

Két szárnyas alak tűnt fel a bejáratnál, mire Gavi a sebesült harcos mellé oldalazott.

– Megjöttek a nővéreim – intett feléjük Alekto. – Indulnotok kell!

Gavi kinyitotta a száját, aztán becsukta. Kézfejével letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, aztán hagyta, hogy Judd a vállára nehezedjen. Félrehúzódtak fúriák elől, majd a kardra támaszkodva lassan kibicegtek a napsütötte partra. Mögöttük hosszan visszhangzott a bukott varázsló sikoltozása.

Lélekvesztő

Ültem a híd peremén és néztem, ahogy a test komótosan csorgott lefelé a Dunában. Kecses árnyak úsztak az egyik oldaláról a másikra kíváncsi távolságtartással. Néhány hal közelebb oldalazott, talán még csipkedték is a tetemet, aztán szétrebbentek. A sápadt bőr felpuffadt, jól láthatóan kezdett már zöldülni a könnyed, nyárias öltözetből kilátszó felületeken. A göndör tincsek felriasztott medúzaként lebegtek a fej körül. A felpüffedt arcon a száj vértelen résként tátongott, a fogak, mint apró kavicsok villantak elő. A sötét szemek tágra nyitva meredtek felfelé, úgy tűnt, mintha a tekintetem keresné.

Lassan közeledett felém. Huszonöt méter, húsz, tizenöt. Keze üdvözlésre emelkedett, aztán lemondóan intett csupán. Kissé előre dőltem, hogy jobban lássam a mozdulatot, ám ahogy a híd alá ért, rájöttem, csak az örvénylő víz játszott velem. A pillér tövében átcsapott fölötte egy hullám, majd egyik pillanatról a másikra nyoma veszett.

A vasszerkezet egyik összekötőjén ültem, onnan figyeltem a hullámok ritmusos loccsanását. Alig tíz méter választott el a víztől és közel nyolcvan méter a parttól. Végignéztem a szélesen hömpölygő folyamon. Szemben mélykékbe fordult az ég alja, ahogy a nap átbukott a láthatár peremén. Kétoldalt az utcavilágítás sárga fényei tükröződtek a fodrozódó vízen. A hullámokon erőtlen fénysugarak csillantak, mielőtt átadták helyük a Bazilika felett előbukkanó telihold ezüstös ragyogásának.

Komótos csörömpöléssel biciklisek tekertek a Prímás-sziget felé. Naftalinos illat lebbent, mellé dohánytól érlelt monoton asszonyi hang társult. Elképzeltem a maga elé meredő kisöreg arcát. Biztos nem ilyennek képzelte a békés nyugdíjas éveket. Néhány perccel később egy népesebb csoport ért fölém. Sörszagú leheletek keveredtek többfajta parfüm csábító pézsmaillatával. Kijjebb húzódtam és felnéztem a hídra. Női cipők kopogása közeledett felém, aztán elhalt, ahogy háttal a korlátnak dőltek. Spicces vezényszó harsant, éles fény villant, majd a csoport a maga hányaveti tempójában tovább indult a déli part felé.

Szerelék csobbant a csillámos tarajú fekete hullámok között. A közeli a stég deszkái súlyos léptek alatt nyikordultak. A horgász vaksin hunyorgott bele a szürkületbe egy hosszú pillanatig, aztán elégedetten biccentett magának. Letette a botot, gondosan megigazgatta, aztán rendezgetni kezdte maga körül a felszerelését. Kimérten mozgott a szúnyogriasztó lámpa kékes fényében. Ládikák, dobozkák kerültek elő a feneketlen málhazsákból. Gondos kézzel igazgatta el a szék körül a kellékeit. Utoljára hosszúkás csomagot emelt fel. A haltartó hálóban súlyosan csörrentek az üvegek, ahogy a vízbe eresztette a baloldalon.

A partról középkorú pár figyelte a ténykedését. A férfi szótlanul nézte a horgászt, fejét félrebillentette, kezét zsebre vágta. A nő kisvártatva megsimogatta a párja hátát, aztán halkan mondott neki valamit. A férfi kihúzta magát, kart karba öltöttek, majd andalgó léptekkel indultak a közelben parkoló autók felé.

Kimozdultam a pillér alól. Hosszan nyújtóztam, nem volt miért sietnem. Győrben és Komáromban is eltöltöttem egy jó néhány órát a környék felderítésével, mielőtt követni kezdtem a folyóban komótosan sodródó testet. A köztes településeket igyekeztem mielőbb magam mögött tudni. A vonyító kutyákat meghagytam a félálomban lődörgő újságosoknak és a munkásjáratok lehajtott fejjel csoszogó utasainak. Almásfüzitő szélén elfogott a kíváncsiság, amikor rátaláltam a vörösiszap tároló gátjára. Bűzös mocsárra számítottam, ám csak vörös por ült a teknőkben. A dunai oldalon ameddig elláttam, zöldellő buckák jelezték, hol voltak régen a tárolók. Délen valami megcsillant, kíváncsian arrafelé indultam. A három kisebb nyitott medence után találtam egy nagyot is. A bugyborékoló anyag tetején kopott bundadarab lebegett. Életében épp úgy lehetett kisebb kutya, mint nagyobb macska. Egy jutazsák darabot láttam mellette, biztos nem magától került a maró lébe. Ennél bármi jobb halál. Nem maradtam sokáig, napkelte és a holttest előtt Esztergomba akartam érni.

A part felé indultam a traverzen. Győrben izzadt tenyérrel kapaszkodtam a végzetes pillanatig, Komáromban már ügyesebben vettem az akadályokat, így harmadszorra pedig egész jól kiigazodtam a hídszerkezeten. Könnyedén lépkedtem, karom széttártam. Gyerekkoromban láttam egy cirkuszi artistát, aki így csinálta. Tudtam, hol kell lehajolni, hol kell tenyérnyi helyen araszolni. Körbecsoszogtam a pillér szegélyét, aztán nekivágtam a következő szakasznak, amikor izgatott horkantást sodort felém a langyos szellő.

Mozdulatlanná dermedtem. Kerregni kezdett az orsó, szék csattant a stég deszkáján, aztán nyögés hallatszott. Szinte láttam magam előtt, ahogy a pohos horgász vörösödő képpel szuszog, fárasztja élete nagy fogását, aztán rántottam egyet a vállamon és tovább egyensúlyoztam a part felé. A sétányon női hangra férfimormogás felelt. Kavics csikordult a gyalogúton. Nem láthattam a fák között, mégis biztos voltam, hogy a pár visszaindult a stég felé. Egy régi kollégám kedvenc mondása jutott eszembe: MP. Más problémája. Mindenkinek annyi baja van, amennyit magának keres. Ez jelen esetben ugyanúgy igaznak bizonyult rám, a párra és a horgászra is, bár a zajokból ítélve ezekben a percekben őket jobban érintette, mint engem. Jót szórakoztam a káromkodásokkal tarkított, lábdobogással aláfestett nyögéskavalkádon.

A fattyúpillérnél értem el a partot, innen a szigetről kivezető gyalogos híd felé indultam. A parkolóból egy autó fordult ki, a fénye elől a fák közé léptem. Nem jutottam messzire, a stégen dúló küzdelem láttán megtorpantam. A két férfi és a fejük fölött ívesen hajló bot egyetlen élő kérdőjelet alkotott. Nyögtek és lihegtek, próbálták tartani magukat a súlyos teher ellenében. Kiömlött sör szaga keveredett az öreges izzadság és az olcsó dezodor kesernyés illatával. Az asszony a parton maradt, alig néhány lépésnyire toporgott mögöttük. Feszülten szemlélte a történéseket, ám amilyen gondosan távol tartotta a cipője orrát a partra felfutó hullámoktól, biztos lehettem benne, hogy a világ minden pénzéért sem lépett volna a billegő deszkákra. Elsiettem a fák között, majd néhány méterrel odébb ismét megálltam.

Elnéztem a sötéten mozduló vizet. Bármennyire erőlködtem, nem láttam semmit a damilból, az úszót pedig az első csobbanásnál a víz alá rántotta a láthatatlan tömeg. Kizártnak tartottam, hogy hallal küzdöttek. Azon gondolkoztam, hogyan akadályozhatnám meg, hogy a partra húzzák a hullát. Az öreg pecást simán beugrasztottam volna a vízbe, ha egyedül marad a stégen. Talán még a bottal vívott csatában elmélyülő két férfival szemben is kitalálok valami rémisztőt, amit aztán mesélhettek volna később a haveroknak. Egyedül az asszony jelenléte tartott vissza. Ketyegtek a másodpercek, és az égvilágon semmi ésszerű elterelő hadművelet nem jutott eszembe. Végül nem kockáztattam. A sétányon és a parkolóban őgyelgők között biztos akadt ügyeletes bátor, akit egy sikoly nem elriaszt, hanem közelebb csal. Nem hiányzott a stégre több segítő kéz.

Az idő megállni látszott a partszakaszon. A hullámok lustán csobbantak, a két alak lassított felvételként hajladozott. Álltam az árnyékban és vártam. Vártam, mikor ismerik fel, hogy nem hétköznapi dolog akadt a horogra. Vártam a férfi kiáltását, amivel a feleségét rendőrért küldi. Vártam, mikor szólal meg egy sziréna a közelben.

A damil pattanása helyére zökkentette az időt. Először fel sem fogtam, mi történik, aztán láttam, ahogy a két férfi elvágódott a stégen. Az asszony fellépett a pallóra, aztán vissza a partra. A nyögés és káromkodás szerintem áthallatszott a túlpartra. Nem vártam meg, amíg feltápászkodnak, sarkon fordultam és nekiindultam.

Lassan haladtam a partot követő keskeny betonúton. Az elmúlt napok magánya sötét árnyként telepedett a gondolataimra. Már nem beszélhettem senkivel a döntésemről. Azzal alaposan elkéstem. A gyomorforgató stressz már tovaszállt, a dühös ordításba forduló vita okafogyottá, az ajtócsapkodás pedig nevetségessé vált. Felvillantak a pillanatok, amikor a kérdések helyett vádak, a problémamegoldás helyett makacs ellenszegülés tűnt a jó megoldásnak. A kilátástalanság elkeseredett döntéshez vezetett. A megbánás szánalmasan hangzott ebben a helyzetben.

A vízen fény csillant, odakaptam a tekintetem, ám csak a képzeletem játszott velem. Nem láttam a testet, mégis éreztem, hogy ismét szabadon lebeg tovább a Dunában. Fénylő hátú éjjeli halak rebbentek szét a felszín közelében. Később egy hullámokon pihenő sirálypár kezdte rémülten csapkodni a vizet, felrepültek és sietősen odébbálltak. A part menti fák sorra hajbókoltak, ide-oda lengették torzonborz ágaikat, úgy sutyorogták tovább a szomszédjuknak a hírt.

A Hold derengését napok óta először nem zavarták felhők. Követtem a néptelen sétány betonszalagját a vízműtelepig, majd befordultam a parti utcában. A kutyák gyanúsan egyazon ritmussal ugattak, továbbadták a hírt, idegen mozog a közelben. Nemsokára zengett az egész környék. Fények gyúltak néhány háznál, a lakók káromkodtak, és megpróbálták elparancsolni a kutyákat a kerítéstől. Elszántan lódultam neki, hogy magam mögött hagyjam az általam gerjesztett hangzavart.

A város széli utcákban alig találkoztam emberrel, ha mégis megláttam valakit, azonnal az árnyékba húzódtam. Nyomtalanul érkeztem a városba és ugyanúgy akartam távozni is, azonban ez nem sikerült. Amikor megláttam a pontot, ahol a betonút elkanyarodott a városszéli régi utca felől az új házsor irányába, és ahonnan a folyó mentén már csak poros földút vezetett tovább, megálltam. Fura érzés fogott el, ezért oldalra pillantottam. Egy öregember támaszkodott a kerítésen. A házban nem világított villany, az udvaron sem mozdult semmi. Szótlanul állt, egyenesen rám nézett. Nem állhattam ott egész éjjel, mozdulnom kellett. Biztos voltam benn, hogy nem láthat, mégis végig követett a tekintetével, ahogy elhaladtam a portája előtt. A következő bozótos résznél visszanéztem. Fogatlan mosolyra húzta a száját és sürgetően tovaintett.

Rátértem a földútra, jobbomon a házak mind távolabb kerültek. Az emberi zajokat felváltotta a természet ezernyi motoszkálása. Az első este tősgyökeres panellakóként jót nevettem, amikor eszembe jutottak a városi forgatag elől a vidéki csendbe vágyódó ismerőseim. Minden volt körülöttem, csak csend nem. A fák, a bokrok, a fű folyamatosan mozogtak a langyos szélben. A növények oltalmazó takarásában parányi lábak tucatjai motoszkáltak. Süncsalád vonult el szuszogva a házaktól elkóborolt macska figyelő tekintete előtt. Bogarak zizzentek mindenfelé. A fák közül denevérpár csapott le a felröppenő éjszakai pillangókra. Pár lépéssel odébb felzavart szúnyograj zúgott el mellettem, éjjeli lakomát kerestek. Odébb villogó szemű bagoly huhogott le az egyik fáról az úton átlopakodó rókára. A ritkásan megművelt szántás felől távolodó röfögést és csörtetést hallhattam. A folyó ütemes loccsanásokkal mosta a partot.

Másfél kilométerre járhattam a szélső utcától, amikor több csobbanást hallottam egymás után. Megálltam felmérni, merre tudom kikerülni az éjszakai fürdőzőket. Sikoly és eszeveszett csapkodás szakította félbe a merengésem. Gyűlöltem a gondolatot is, mégis a hangok felé indultam. Akármi is történt a folyón, mindenképp meg kellett néznem, hiszen a napok óta követett test is a közelben járt. A magasan járó Hold segített megtalálni a fák között ügyesen parkoló autót. Vele átellenben keskeny ösvény vezetett a partra, a bokrok mögött széles homokpad húzódott az útról láthatatlanul. Az egyik fűz lombja alatt kockás takaró hevert a meredek partoldal tövében. Körülötte autós hűtőrekeszt, női táskát, és szétdobált ruhákat találtam.

A víz felől nyögést hallottam és léptek zubogását. Egy pucér nő hátrált ki apró léptekkel a folyóból. Görnyedten hajolt a víz fölé, izmai megfeszültek a hátán és a combján. Az árnyékban oldalazni kezdtem, mert bár vonzó volt a vizesen csillogó kerek fenék, éppenséggel más gondolatok kötöttek le. A partra vonszolt test csupaszon világított a Hold fényében. Nem láttam sem a megfakult piros pólót, sem a halásznadrágot rajta. A nő letérdelt a homokra és rázogatta a fekvő ember vállát. A férfi ránézésre jó tíz évvel lehetett idősebb nálam. Borostás álla petyhüdten csüngött, karvalyszerű orrán kövér cseppek gördültek végig. Hasa beesett, sötét szeme az égnek meredt.

A nő félrecsapta haját, fülét rövid ideig a férfi mellkasára szorította. Homlokán mély ráncokat vont az aggodalom, szája pedig vékony vonalat rajzolt hirtelen keskenyedő arcán. Felemelkedett, tenyerét egymáson keresztbe fektette, és egész testével összpontosított. Ritmusosan pumpálta a mellkast, majd hosszan fújta a levegőt a lefittyedt szájba. Négy ismétlés után megállt, ujjait az ádámcsutka melletti árokba csúsztatta. Hajáról víz csepegett a mozdulatlan férfire Nem várt sokáig, konokul folytatta az élesztést. Gyorsan teltek a percek, a mozdulatok lassultak, a felszáradt vízcseppek helyett izzadság gördült végig a lapockák között. Meglepődtem, amikor hirtelen leroskadt a homokra, és tenyerébe temette az arcát.

A férfi arca fölött halvány fénypont jelent meg a semmiből. Úgy tűnt, a test megmozdult, azonban csak a fej billent oldalra. A koponya tetején, rövidre vágott haj alól ujjnyi fénysugár kúszott elő. Szivárványszínnel lüktetett és forgott, közben felfelé araszolt. A fénypont a fej mellé lebbent, megérintette a kígyózó sugarat. Az örvénylő szivárvány gömbbé duzzasztotta a halvány foltot, aztán elhalványult és kihunyt. A formátlanul kavargó köd centiről centire elemelkedett a homokpadtól, nemi jelleg nélküli vázlatos emberi alakot öltött, amit halvány dicsfény fogott körbe. A test fölé lebbent, onnan bámult lefelé. Az arc vonásai épp úgy eltűntek, mint az orr jellegzetes görbülete. Tisztában kellett lennie azzal, hogy mi fekszik reszkető nő mellett, ahogy én is tisztában voltam mindennel, amióta először megláttam a folyóban a testet, tekintete azonban nem mutatott felismerést, vagy érzelmet. Néhány másodperc után elfordult és sebesen emelkedni kezdett a csillagos ég felé.

Irigykedő pillantást vetettem utána, aztán a Dunát vizslattam. Az oszladozó test a közelben járt. Napokkal korábban hatalmamat vesztettem felette, immár a folyó szabta meg a sorsát. Hoztam egy visszavonhatatlan döntést, ezzel hasztalanná vált a világ számára, és az én számomra is. Csípős vizeletszag kezdett terjengeni a levegőben. Elfordultam a folyótól és a még meleg test felé néztem. Nem érdemeltem meg, mégis kaptam egy esélyt, pont, amikor az időm már úgyis fogytán volt. Nekilódultam a homokpadnak, hogy annyi tehetetlenség után végre cselekedjek valamit. Amennyire gondosan kerültem az érintkezést bármely élővel eddig, most éppen annyira határozott mozdulattal fektettem nyitott tenyerem a halántékára.

A nő rémülten csúszott odébb, amikor a test megmozdult mellette. Tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a férfi gyomrára szorított kézzel magzatpózba húzódott össze, majd öklendezni kezdte a vizet. A szemlélődő tétlenség hamar átadta a helyét a tenni akarásnak. Feltérdelt, és a homokra felcsapó víz felett tartotta az erőtlenül lógó fejet.

– Minden rendben lesz! – suttogta rekedtes hangon. – Minden rendben lesz!

Kéz nyúlt fel, megérintette a nő kezét, mire az sírva fakadt. Fél óra telt el, mire a férfi képes volt felállni és a nőre támaszkodva elvergődni a pokrócig. Lehuppant, és némán tűrte, hogy öltöztessék. Egy korty vizet is engedett magába tuszkolni. A hűtőládának dőlt, a zsebéből kocsikulcsot kotort elő, majd fejével az ösvény fele intett.

– Hozom az autót, te csak pihenj addig! – vette el a kulcsot a nő, aztán sebesen öltözni kezdett. – Bemegyünk az ügyletre és megnézik minden rendben van-e!

Végigsimította a férfi sápadt arcát, gyors csókot lehelt a szájára, majd cipőjével a kezében eltűnt a bokrok között.

Hosszan néztem utána, aztán óvatosan felkeltem és lebotorkáltam a hullámok vonaláig. Láttam, hogy a test, amit napok óta követtem, ott hever a homokban, alig pár lépéssel attól a helytől, ahol nem is olyan rég a nő térdelt a halott férfi mellett. Krákogtam egyet.

– Akkor legyen így! – mondtam fennhangon.

Az új hangom mélyebb volt, mint amihez hozzászoktam, a testem magasabb és izmosabb. A felsőbb hatalom, amiben korábban soha nem hittem, kegyesnek mutatkozott. Új esélyt kaptam az életre, és abban a legkevésbé sem érdekelt, hogy mi lesz az ára. Teleszívtam a tüdőm levegővel, aztán hátat fordítottam az előző életemnek és a nő után indultam.

Rabláncon

 Jeges fuvallat söpört körbe a templom vén falai között. A gyertyák megrebbentek és még a villanyizzók is elhalványultak egy másodpercre. A kántor a zsoltár közepén ejtette le a kezét a billentyűről, fals hangok csapódtak ide-oda az oszlopok között. Becsukódott az ajtó, a retesz fülsértő nyikorgással csúszott a helyére. Súlyos léptek indultak az oltár felé, a sorok között lassan elhalt minden mocorgás. Az ablak mögött elsötétült az égbolt, az árnyékok eltűntek a padlóról. Felállt a szőr a tarkómon, ahogy a plébános elkerekedett szemében megláttam a sántikáló alakot közeledni.
– Hát szép napot a kedves egybegyűlteknek! – kiáltott az ismerős hang. – Kérem, ne zavartassák magukat! Mintha itt sem lennénk! Fiúk, csak kulturáltan!
 Patás lábak szaladnak szét a templomban. Nyihogó hangok töltötték  meg az áhítatos falakat. Káromkodások harsantak, valami csörömpölve gurult a padlón, aztán ruha reccsent és tompa puffannásokkal tarkított nyögés érkezett az egyik sor felől.
 A plébános elsápadt. Imára emelte a kezét, ám mielőtt megszólalhatott volna, bűzös rongycsomó vágódott az arcába. A ruha önálló életre kelt, eltömte a száját és bármennyire is küzdött ellene, körbetekeredett a nyakán. Pár lépésről figyeltem, ahogy az erek kidagadnak a nyakán az erőlködéstől. Pufók ujjait a rongy alá tolta, ám azok is csapdába estek alatta. Rémületen, kitágult orrlyukakkal vette a levegőt.
– Nyugodjon meg, padre! – koppantak a közeledő léptek. – Semmi szükség a fentiek zargatására! Egy adósságot jöttem behajtani, nem pedig a nyáját kárhozatba vinni!
 Valami nyikorogva súrolta a járólapokat a hátam mögött.
– Hallom a térdek reszketését! Látom, ahogy remeg a szátok! Az oszladozó maszkjaitok alatt féregként tekeregnek a gyáván rejtegetett gondolataitok! – folytatta a hang. – Bűnösök vagytok! Bűnös itt mindenki! Hazugok, csalók, kéjsóvárak, álszent hitetlenek gyülekezete ez a díszes társaság! Enyémek lesztek előbb vagy utóbb, de a mai napon csak ezért a férfiért jöttem!
 Térdeltem az oltár előtt. Nem akartam megfordulni. Néztem a repedezett műanyag vázák alatt a kopott szőnyeg motívumait, a kiszálasodott reverenda alól kikandikáló fekete cipő kopott orrát, az oltár mögött térdelő ministránsok rettegő arcát. Felemeltem a tekintetem a szentségtartó fölötti festményre, hátha megváltást nyerek, a gyermekét tartó Mária helyett azonban csótányok megszálló seregét láttam, ahogy egymáson tapostak a megfakult fakeret szélei között.
 Felvinnyogott az orgona. A kántor tiltakozó hangját gúnyos hangok nyomták el. Lüktető ritmusban kelt életre a hangszer. Fürge ujjak szántottak a billentyűkön, a ritmikusan ismétlődő kvintek mellé pattogó tempójú dallamot szolgáltattak. Szöveg nélküli visító kornyikálás hallatszott a hangfalakból.
– Felismered? – suttogta a fülembe a hívatlan vendég.
 Megcsapott a bűze, ami ott kísértett a boldogságom minden napján. Éreztem, ha begyújtottam a gáztűzhelyt, ha valaki rágyújtott a közelemben, sokszor akkor is, ha semmi logikus magyarázatát nem találtam. Nemegyszer előfordult, hogy éjszaka hideg verejtéktől csatakosan riadtam fel az orrfacsaró szagra. Ilyenkor keményen küzdöttem, elhessegettem a gondolatát is, hogy nem csak álom az egész. Közelebb csusszantam a takaró alatt rejtőző meleg testhez, átöleltem és a finom illata elűzte minden rémképem egy pillanat alatt.
 Az üldöző látomás most valósággá vált. Megkocogtatta a vállam, kényszerített, hogy az ocsmány arcába nézzek. A torkom összeszorult a fekete szemek láttán. Tűz lobogott a mélyben. Sziklákat láttam, melyekhez vérző embereket láncoltak. Saját gyerekeik korbácsolták őket, bőrükből hasított korbácsokkal és minden csapásnál kacagtak. Nyaktilók zuhantak le a magasból, csillogó pengék alól fejek hulltak véres kosarakba. Emberi testrészekből összegyúrt torz alakok feszültek a köteleknek, hogy ismét magasba emeljék a kegyetlen vasakat, miközben mások a helyükre illesztették a fejeket. A szerencsétlenek arcát rémület torzította, tudták, hogy a megváltó halál reménye nélkül sújtanak le rájuk.  Tűzben égő bűnösöket láttam, amint sikoltozva emelték maguk fölé a kezükben szorongatott, dobogó szívüket.
 Engedelmesen fejet hajtottam.
– Igen, megismerem.
 Megszaglászott.
– Igen, ez a csalódottság bűze! – mondta. – Tudtad, hogy meg kell fizetned az adósságot, mégis azt hitted, megúszod ez a pillanatot!
 Könnycsepp gördült végig az arcomon, aztán a kinyújtott tenyérbe hullt. Egyet szisszent és eltűnt, akár a reményem.
 Film pergett a szemem előtt, néztem eddigi, szánalomra sem méltó életem. Rossz helyen születtem, nem várt rám senki, angyalok nem vigyáztak rám. Örök vesztesként vergődtem az élet bonyolult csapdájában. A gyermek éveim alatt megtanultam, hogy lehet hazugságok hálójából maszkot építeni magamnak, hogy boldogságommal áltassam azokat, akik semmit nem jelentettek számomra. Gyűlöletből táplált makacsság vezérelte lépteimet, bármerre indultam. Soha nem fogadtak be egyetlen közösségbe sem, amit nem bántam, mert soha nem értettem egyet senkivel. Látszatra úgy éltem, ahogy a társadalom elvárta a polgárától, ám valójában örök elégedetlenként tengettem napjaim. Százszor elátkoztam gyávaságom, amivel ragaszkodtam a levegővételhez és a szívdobbanáshoz. A hús csábítása legyőzte a vágyat, hogy magam mögött hagyjam a semmirekellő férgektől hemzsegő világot. Cinikus megjegyzéseim védjegyemmé váltak, valamiért mégis akadtak emberek, akik ezt értékelni próbálták. Sokszor üvöltöttem volna, hogy másképp látom az arcukat, legszívesebben leköptem volna őket, csak hogy ráébresszem őket valós énemre, mégis egy idő után csak legyintettem az egészre.
 Elvettem egy nőt, hogy megszabaduljak a saját családomtól, akik szemébe fekete bárány voltam, ám az újdonság íze hamar földízű porrá omlott szét a számban. A hamis boldogságérzet megkeserítette az életünket. Fárasztott, hogy a hazugságok maszkját a négy falon belül is viselnem kellett. Magamban üvöltöttem a bánatomat, az állam folyamatos görcsben állt, ahogy összeszorítottam a fogam minden pillanatban. Egy idő után gyűlölettel telve feküdtem és keltem. Mindent elvállaltam, csak ne kelljen együtt lennem azzal, aki nem ismer és nem is akar megismerni. A váltáshoz nagyobb bátorság kellett, mint bárki sejtette volna. A semmin nem osztozhattunk, élni viszont kellett valahol. A szülői ház nem várt vissza, csak magamra számíthattam.
 Az élettől azt kaptam, amire számítottam. Vádoltak, támadtak, gúnyoltak és gyűlöltek, mégis túléltem mindent. Az ütések csak megkeményítettek és eljött a pillanat, amikor már elfogadtam, hogy érzéketlen tuskónak tartanak. Megtagadtam mindazt, amit más szentnek titulált. Az igazságosság nevében léptem fel, közben hazudtam saját magamnak is. Játszottam a szerepem férjként, apaként, mert ezt  várták tőlem. Nem voltak barátaim, minden fájdalmat egyedül kellett leküzdenem.
 Teltek az évek, én pedig egyre többször vártam a megváltó halált, ami csak nem akart eljönni értem. Eljött helyette valami egészen más. Nem tudom, hogy a Sátán tervezte-e el az egészet előre, hogy csapdába csaljon vagy Isten akart megbüntetni a hitetlenségemért, de egyszer csak ott álltam őszülő fejjel egy gyönyörű nő előtt, aki soha nem tapasztalt érzelmeket váltott ki belőlem. Rogyadoztak a lábaim, amikor a szemembe nézett, a vér eszeveszett ritmust játszott a fülembe, a szám olyan száraz volt, hogy nem tudtam megszólalni. Amikor megérintettem a kezét, ott lobogott bennem a bizonyosság, hogy boldoggá tudom tenni, ám mikor elengedtem, magamba roskadtam. Az ész hadakozott az érzelmekkel, az elmúlt éveim számolása pedig kegyetlen eredménnyel egészítette ki a haldokló testemről alkotott belső képet. Minden, amire éltetemben vártam, ott volt előttem és már nem volt értelme harcolni érte. Boldogan élhettünk volna néhány évet, de elriasztott, mi történne vele azután. Ha tényleg szeret, nagyobb veszteséget okoznák neki a halálommal, mintha elkerülném a kapcsolat szikráját is. A boldogsága fontosabbnak tűnt, mint bármi az egész korábbi életemben, azonban az önzés nem veszett ki belőlem teljesen, és legyőzte a józan ész által emelt korlátokat.
 Álmodoztam róla, mégis fogadkoztam, hogy távol tartom magam tőle. Miközben próbáltam elfelejteni, mind jobban belehabarodtam. Emlékszem, ahogy éjjelenként az ágy mellett térdeltem és homlokom a matracba fúrtam. Átkoztam minden napot, ami előttem állt, markoltam a mellkasom, ki akartam tépni a helyéről a szívet, mely vénségemre árulóm és kínzóm lett. Nevetséges lehettem, ahogy a halálra gondoltam, miközben üvölteni tudtam volna az életért.
 Nem kellett megkísérteni. Felajánlottam a lelkem az ördögnek, akiben épp annyira nem hittem, ahogy Istenben sem. Mindenem a kezébe adtam, csak hogy megszabaduljak a porhüvelyemtől, amely egyre gyakrabban hagyott cserben az utóbbi években. Utólag azt reméltem, hogy csak elvadult álmomban jelent meg felettem a szikár arc a fekete szemekkel. Talán csak álmodtam, hogy a képembe nevetett és elfogadta a szenvedésre felajánlott lelkem egy cseppnyi boldogságért cserébe. Azt hittem, önmagam halálát látni csak egy a sok fantazmagória közül, ami gyötört azokban az időkben. Tűz csapott fel körülöttem, elhamvasztotta meggyötört testem és korábbi életem valamennyi darabját. Friss szívdobbanásokra tértem magamhoz. A félelem verejtékében úsztam, ahogy hamvaimból összeálló új testben éledt fel a tudatom.
 Nem tudom elmondani az érzéseket, amit átéltem, amikor úgy foghattam a kezét, hogy visszaszorít. Hangjára talált kiskutyaként rohangáltam körülötte. Szerelme felégetett minden gátat, amit valaha emeltem magam és a külvilág közé. Egy életen át gúnyolódtam mások érzésein, hitetlenül bámultam a szerelmeseket. Egy élet tapasztalata vált semmivé mellette, ahogy elkezdtük felépíteni a közös jövőnket.  Nem ismertem lehetetlent, nem mondtam nemet. Nem érdemelt mást, csak szerelmet. Az első pillanatban bizalommal a tenyerébe adtam a szívem és ő soha nem tapasztalt gyengédséggel vigyázott az egyetlen kincsemre.
– Tudod, miért jöttem! – térített vissza a révedezésből minden gonosz mestere.
 A szégyen pírja égette nyakam és arcom.
– Tudom – nyögtem halkan.
– Megszegted a szavad!
 Elöntött a régi düh. Régi életet összes haragja, bánata, gyűlölete ott zubogott a szívemben. Összeszorítottam a számat, a fogam csikordult. Ütni akartam, karom azonban nem engedelmeskedett. Hasztalan próbáltam felállni. Gerincem mentén csípős izzadság csorgott. Vicsorogtam az erőlködésről, ahogy oldalra fordítottam a fejem. A világ minden szeretete ott ragyogott a legszebb szempárban, amit valaha is láttam.
 Kitéptem magam a bűvöletből, felugrottam és megragadtam az oltáron álló keresztet.
– Megtagadlak, kárhozat Ura! – üvöltöttem.
 Elhallgatott a zene. Meggörnyedt alakját kiegyenesítette, majd széttárta bőrredős szárnyait. Messze fölém magasodott, mégis félelem nélkül néztem fel rá.
– Engem megtagadhatsz, de önmagad nem!  A szerződésünk úgy, szólt, hogy amint kétely merül fel benned, a lelked az enyém! Én csupán eljöttem a jussomért!
– Nincs bennem kétely! – kiáltottam, ám elcsukló hangom elárult.
 A gonosz átkarolta a vállam.
– Kit akarsz becsapni, halandó? Nézz rá! –  karmos ujjai közé szorította arcom és a kék szempár felé fordította. – Most mondd, hogy nem inogtál meg!
 Nem bírtam kedvesem szemébe nézni. Lesütöttem a tekintetem, gondolataim megbénultak. Szánalmas nyögést tudtam csak kipréselni magamból
– Én csak …
– Semmi baj! – veregette meg a vállam. – A szerelmes férfiben mindig ott a kétség, hogy boldoggá tudja-e egy életre tenni kedvesét! Az gondoltad, hogy egy teljes élettapasztalattal a hátad mögött jó alkut kötöttél, pedig már akkor veszítettél, amikor kigondoltad a feltételeket!
 Az arcába csaptam a kereszttel. Fekete vér fröccsent rám és marni kezdte bőröm. A karmok összeszorultak a torkom körül. Vére az arcomról az oltárra csorgott, füst csapott fel körülöttem. Az orgona rázendített ismét, a hangszórókból  fülszaggató visítás hallatszott az egyre gyorsuló ritmust.  Lábam elszakadt a pulpitustól és görcsösen rángatózott.
– A puhány testedre nincs szükség többé! A halhatatlan lelked rabszolgám lesz az idők végezetéig! Indulj hát a Pokol vár rád! – ordította a gazdám.
 Még érzékeltem a saját gerincem reccsenését, ami megszabadított a test kínjaitól. Szellemkézzel kaptam kedvesem után, ám ujjaim átsiklottak felém nyújtott ujjain. Az oltár körül forgó füstben lassan emelkedni kezdtem. Rablánc feszült a torkomnak és elnyelt a sötétség.
 Eladtam a lelkem az ördögnek, mégis én vagyok az egyetlen lélek a pokolban, akinek a láttán őrjöngve tombol. Reménynek nevez és gúnyolódik rajtam, amikor elmerengve talál, de nem érdekel. Elfogadok minden kínt, elviselek minden megpróbáltatást. Szemébe nevetek a gonosznak, mert nem veheti el tőlem biztos tudatot, hogy bár elbuktam, előtte mindent megtettem, hogy boldoggá tegyem azt, akit az életemnél is jobban szerettem.

Papírhajók

– Holnap készítsünk papírhajót! – találta ki Tomy, mikor a nap végére minden játékot meguntunk.
– Papírhajót? Ilyent sem hallottam még! – mondtam. – Mire jó az? Egy pillanat alatt elmerül majd!
– Nem, nem – ingatta fejét a barátom. – Én már próbáltam régebben! Messzebbre jutott, mint a háncsból készített hajó, amit apa eszkábált még a télen. Bízz bennem, jó móka lesz!
 Hittem is meg nem is. Láttam már sok mindent a világban, de papírhajóról még csak nem is hallottam soha. Legszívesebben megkérdeztem volna apánkat, őt nem lehetett zavarni gyerekes dolgokkal, bátyám pedig még büntetésben volt, így magamnak kellett boldogulni.
– Ám legyen – bólintottam végül. – De honnan veszünk papírt?
– Én majd csenek el magamnak apám főkönyvéből, de neked nem tudok hozni! Nézz körül otthon! Apádnak is van mindenféle könyve, csak találsz üres lapot benne!
 Elhúztam a számat. Apa nem szerette, ha a dolgai között matatunk az engedélye nélkül, de még dühösebb volt, ha megzavartuk a kutatásaiban.
– Meglátjuk – húztam el szám.
– Jó, akkor holnap, a reggeli ima után találkozunk a malom hídján! – mondta, azzal elrohant.
 Elgondolkodva ballagtam hazafelé. Kedveltem Tomyt. Három éve költöztünk ide, Szürkevölgybe és ő az első perctől fogva a barátom volt. Megmutatott mindent, amit érdemes volt látni. Bejártuk a völgyet, amennyire el mertünk távolodni a falutól. Sokat csatangoltunk a patak mellett, le egészen a Bűzös mocsár pereméig, néha pedig naphosszat kajtattunk az Öregerdő örvényein. Hol gombásztunk és eladtuk pár garasért a kocsmárosnak, hol szedret, hecsedlit, málnát gyűjtöttünk saját falánkságunk csillapítására. Alkalmanként gyógynövényeket szedtünk az öreg Marda anyónak, aki mindig valami édességgel fizetett fáradozásunkért. Bátyám az első időkben kedvetlenül, de velünk lófrált, míg apa be nem fogta inasnak. Ettől kezdve nemigen akadt ideje az erdőben kóborolni, hacsak pont oda nem szólította a feladata. Egyszer aztán apánk rajtakapta, hogy egy vásározónak megpróbál eladni néhányat a régi ládákban gyűjtött kacatjai közül, azóta tölti büntetését.
 Megálltam a malompatak nyikorgó hídján, zsebemből előkotortam néhány lapos kavicsot. Pár napja kacsáztunk két futással lejjebb, ahol kiszélesedik és elcsendesül a malomkerék alatt még fortyogó patak. A molnár az esti ájtatosságon vett részt a többi falubeli férfival együtt, lányai meg a kiskertben szorgoskodtak, így nagy bátran megdobáltam a kereket. Próbáltam megfigyelni, mikor merre pattan a kő a lapátról, hátha egyszer sikerül megtréfálni valakit a tudományommal, de a kövek hamar elfogytak, én meg nem jutottam semmire. Az utolsóval megugrasztottam egy jókora békát, ami gyanútlanul napozott nem messze tőlem, azután elégedetten fütyörészve indultam hazafelé.
 A házunk fertályórányira volt a falutól, a Kishegynek csúfolt domb tetején. Aki arra járt, egy masszív kőházat láthatott, fák fölé magasodó toronnyal és olyan szép faragott oszlopos erkéllyel, melyet csak a leggazdagabb emberek engedhettek meg maguknak. Az öreg király építette az asztronómusának, hogy ne a székesfőváros világi gondja foglalják le a figyelmét a jövendő kutatása helyett. A helyiek szerint éjjelenként odafent ült a tudós, fura szerkezeteivel bámulta a csillagok útját, míg egy nap részegen átesett a korláton, és nyakát szegte a bokrok között. A fogatlan vajákos asszony volt az egyetlen, aki nem hitte az egészet. Állította, hogy a tudós ember nem lehetett részeg azon az éjjelen, mert egyébként nem ivott soha egyetlen kortyot sem. Szerinte valaki megorrolt rá az udvarból, titokban meglátogatta és átsegítette a túlvilágra. Ha így történt, a munkája nem lehetett túl népszerű a magasabb körökben. A vén Marda az asztronómussal ellentétben nem vetette meg az italt, így azért eléggé kételkedtem szavaiban.
 Apám nem volt hajlandó elárulni nekünk, hogy honnan tudott a házról. Régebben sem maradtunk sokáig egy helyen, de ez azért szokatlan döntés volt a részéről. Mindig a nagyobb városok között vándoroltunk, ahol könyveivel és tudásával házalva szerzett támogatókat a megélhetésünkhöz. Ott találta meg a gazdag nemesek társaságát, akiktől megélhetésünk függött. Otthon nem látott türelemmel tanította gyermekeiket, legyenek azok bármilyen ostobák. Szabadidejében a híres iskolákat látogatta, bármerre jártunk. Bújta a poros könyveket és sokszor érthetetlen vitába szállt a tanárokkal. Volt, ahol elismerték tudását, de nem mindenhol fogadták szívesen. Mindenütt akadtak kétes hírű kalandorok és kereskedők, akikkel éjszakánként hosszan alkudozott.
 Alaposan meglepődtünk, mikor a szekérrakománnyi holminkkal elhajtott a város mellett, majd átdöcögve a Mittigan sáros utcáin felkaptatott az alig kivehető földúton az elhagyott házhoz. Ő átszellemült arccal járta be a házat, míg bátyám leplezetlen megvetéssel követte. Számomra csodálatos élmény volt elhagyni a várost, az utcára ürített éjjeliedények bűze után egy virágillatú tisztás közepére ébredni. Nem is érdekelt engem más, mint a felfedezésre váró környék és a várható kalandok sora.
 A falusiak örömmel, fenntartás nélkül köszöntöttek bennünket. Fogadást adtak a tiszteletünkre, apámat végig mesternek szólították, de látszott, hogy mennyire nem tudtak mit kezdeni egy városi emberrel. Apánk csak elvétve tette a lábát a faluba, ezzel akaratlanul megoldotta a problémák nagy részét. Nappal a környéket járta, összeírta a növényeket és állatokat. Gondosan lerajzolt és precízen jellemzett mindent, ami a szeme elé került. Több vaskos kötetet teleírt már, bár tudtommal még soha senki nem vetett ezekre egyetlen pillantást sem. Rajtunk kívül nem is gondolta senki, hogy igazából mással tölti idejét.
 Évek teltek el, nem voltam soha biztos benne, hogy meg tudnám mondani, mivel foglalatoskodott valójában apánk. Ládáiban másnak haszontalan kacatok, könyvek és pergamenek gyűltek össze a vándorévek alatt. Mindig kutatott, keresett valamit, de soha nem árulta el, mit kutat ennyire elmélyülten. Voltak ősrégi könyvei, melyeket sokan meg akartak vásárolni, de soha nem engedett ki a kezei közül. Ezeket csak esténként és szigorúan mindig egyedül bújta, miután gondosan bezárkózott a szobájába. Néha fura hangok, vagy szagok terjengtek a házban, de mi már észre sem vettük ezeket. Bátyám lenézően legyintett, mikor az inaskodása alatt kérdezgetni próbáltam, talán úgy érezte, úgysem érteném meg a dolgokat, ezért nem pazarolta rám az idejét. Őt nem kötötték le az élet körülöttünk található csodái, ahogy apánk kutatásai sem. Amikor nem a ház körüli dolgokkal volt elfoglalva, felment a toronyszobába és az erkélyről lógatva lábát, a távoli város felé bámult. Elvágyódott az első perctől fogva, ám sokáig nem mert tenni ellene. Mindig örültem, hogy ennyire különbözőek vagyunk.
 Magam mögött hagytam a falut, és a félkezű Bentran közelben legelésző nyáját. Intettem a középső fiának, aki éppen soros volt az állatok mellett. Tondyl felé vezető útról letérve, ráléptem a hazafelé futó ösvényre. Megnyújtottam a lépteim. A fák közül már látszott a torony csúcsa a szélkakassal. Lopva felnéztem a toronyszobába, de ahogy megláttam bátyám, leszegtem fejem és gyorsan átvágtam a kiskert ágyásain. Belöktem az ajtót, tessék-lássék módon elkiáltottam magam, de nem igazán vártam feleletet. Apánk hajnalban elment a fogattal, és még nem érkezett haza, hiszen a kocsiszín kapuit nyitva láttam az imént. Az első utam a konyhába vezetett. Szeltem magamnak egy karéj kenyeret, letörtem hozzá az egyik kolbász végét, paradicsomot és uborkát dobtam még a tálra. Az egész napos csavargásban alaposan megéheztem, így az illemmel mit sem törődve faltam dugig magam. Elégedetten nagyot böffentettem, amit apám jelenlétében nem mertem volna megengedni magamnak.
 Nem tudhatom, más milyennek ismerte meg, de én mindig büszke voltam rá, bármennyire is kiszámíthatatlan tudott lenni. Szikár, kimért ember volt, aki városi modorára gondosan vigyázott még akkor is, ha senki nem is látta. Öltözete anyánk halála óta egyhangú sötét ruhadarabok egyvelege volt, mintha a színeket csak a környezetében ismerné fel, de egyébként számára semmit nem jelentettek volna. Sápadt, csontos arcát elcsúfította vaskos karvalyorra, ami nem illett nemes vonásaihoz. Szeme állandóan táskás volt, amióta az eszemet tudtam. A városban és itt is akadt nőszemély, akinek a szeme így is megakadt rajta, de apánk már csak a tudománynak élt, ettől el nem tántoríthatta semmi és senki.
 Órák voltak még hátra a későnyári napból, biztos voltam abban, hogy nem érkezik haza vecsernyei harangszó előtt, ahogy szokása volt. Nekibátorodva töltöttem magamnak egy pohár vizezett bort, melyet mindig fukar kézzel mért számunkra. Az első korty alaposan meglepett. Llhyd vöröset csak ünnepnapokon bontott, akkor sem kaptunk soha belőle. Valami történhetett, amiről nem volt tudomásom. Ennek utána kellett járnom, mert mostanában nemigen történt a ház körül semmi. A korsót gondosan kiürítettem, kiélveztem a tüzes zamatot, aztán a dézsában gyorsan el is öblítettem, nehogy a vérvörös cseppek árulóim legyenek később. Kár lenne tagadnom, még felvizezve is bódító volt az aroma, éreztem, ahogy a vér az arcomba szalad és vigyorogni támadt kedvem.
 Benyitottam apánk szobájába, de ott semmi szokatlant nem láttam. A polcokon roskadoztak az ősi tudást rejtő könyvek alatt, amiket korábbi utazásai során vásárolt. Asztalán fél tucat valamire kiválogatott könyv volt egymásra pakolva, valamennyiben akkurátusan pálcával jelölve a fontos rész. A tintatartó lezárva, de a drága tinta édeskés illata így is belengte a szobát. A tollak gondosan faragva sorakoztak mellette, alig várták, hogy valaki kézbe vegye őket. Mindennek a középen a növények rajzaival telerajzolt könyv, apánk keze írásával. Gondos munkával formált betűk sorjáztak a lapokon, oly mívesen, mintha még vezetőpálcával dolgozott volna, ahogy mi, amikor gyakoroltatott bennünk e tudományra. A vezetőpálcát gyűlöltük, mert büntetésre is gyakran használta. Türelmetlenül eljárt a keze, ha pacát ejtettünk, vagy nem onnan kezdtünk hozzá a betű megformálásának, ahonnan ő gondolta. Hamar megtanultuk a betűk művészetét, csak nem mentünk vele semmire, mivel nemigen engedte, hogy olvassuk is a könyveit, hiába kérleltük többször is.
 A könyveket látva eszembe jutott, hogy tulajdonképp papírért jöttem be a szobába a holnapi mókához. Tomy megtehette, hogy apja könyvéből tép ki lapot, a falu mindenes kereskedője precíz ember volt, de közel sem annyira, mint apánk. Nála mindennek megvolt a helye és jelentősége. A megkezdett könyveiben is gondosan megszámlálta a lapokat, sarkukra apró számokat írt. Lehetetlen volt abból csenni. Voltak viszont nem használt lapjai is valahol. Néha mindenféle érthetetlen ákombákomokat firkált rájuk, aztán meg nemegyszer mérgében össze is tépte azokat. Nem dobta el ezeket, hanem összegyűjtött és elégette a lapokat, amikor már nem volt szüksége rájuk.
 Kinyitottam a nagyobbik ládát, amiben gyűjtögetett mindenféle dolgot, mert egész biztos voltam benne, hogy abban meglelem, amit keresek. Akadt is abban mindenféle. Kövek, számomra ismeretlen, furcsa jelekkel, nyílvessző törötten, ezüst tőr kicsorbultan, rászáradva valami barnás folyadék. Üvegcsék, lombikok, mindenféle kotyvalékokkal. Egy távollátó lencsepár aranyozott foglalatban, ezt többször mutatta nekünk, még kisebbek voltunk. Oldalt, egy falappal elválasztott rekeszben, egymásra halmozva ott hevertek a papírtekercsek. Régiek, mindenféle megfakult írásokkal, és újak vegyesen. Makulátlan tiszták és összefirkáltak, ahogy gondoltam. Üreset nem mertem elvenni, szinte biztos voltam benn, hogy apám darabra tudja hány van a ládában, ezért rövid habozás után egy használtat választottam. Gondosan széthajtottam, nehogy valami fontosat vigyek magammal, aztán úgy járjak, ahogyan a bátyám. Ezen nem volt semmi, csak néhány összefirkált ábra és kacifántos idegen betűk, amiket valaki ügyetlenül utánozni próbált valamikor. Gyorsan összetekertem a papírdarabot, ingembe rejtettem, azután a ládafedelet lecsukva sietve eltűntem a szobából.
 Nem emlékszem, apám mikor érkezett haza, hajnaltájt hallottam valami zajfélét kintről, aztán meg a szobája felől, de nem volt bennem erő, hogy felkeljek. Pirkadat után kipihenten ébredtem, addigra már csend volt a házban. Apám ajtaja zárva, a kulcs belül, ahogy szokott lenni. Gondoltam, jobb mindenkinek, ha hagyom pihenni. Gyorsan megetettem a jószágot, azután elemózsiát dobva a tarisznyámba, azután sietve útra keltem, mielőtt kiderül, más dolgom is lenne ezen a napon.
 Az utat messze elkerülve ballagtam a malom felé, de a falu széle előtt letelepedtem egy fa alá. Még nem harangoztak a reggeli imához, nekem pedig eszemben sem volt összefutni a csuhásokkal. Jól ismertek valamennyien, néha megpróbáltak fülön csípni. Az idősebbek a pogányságomért, a fiatalabbak az almáskert dézsmálásáért. Eddig nem jártak sikerrel, de már nagyon rám járt a rúd, így jobbnak láttam a falun kívül megvárni, míg átvonulnak a klastromból a falu kis templomába. Nem kellett sokáig várnom rájuk, jöttek hamarosan. Falatozás közben figyeltem őket, ahogy fapapucsukban, szürke csuhájukban lehajtott fejjel bandukolnak a porban. A kövér apát szamárháton kocogott előttük, menni már nemigen tudott. Beletelt egy kis időbe, míg eltűntek a házak között, de azután sem mozdultam, még vártam. Reggel a gyerekek, az öregek és a fehérnép nagy része járt a templomba. Nem volt tanácsos közéjük keveredni, mindig akadt köztük valaki, aki jó útra akart téríteni. A férfiemberek dologidő után jártak a szent helyre, már amikor oda tértek be és nem a kocsmába helyette. Ők legalább nem akarnak erővel beráncigálni, hogy velük motyogjam az unalmas litániáikat.
 Tomy családja vallásos volt, így nem menekülhetett a szertartás vége előtt. Unalmas lett volna egyedül várakoznom, ezért nem tétlenkedtem én sem, de a szamár vezette menet elég hamar felbukkant a falu szélén. Ezen a reggelen gyorsan letudták a kötelező imát, és szaporázták a lépteiket visszafelé. Hiába, a terményt maguk szedték, ilyenkor nekik sem volt idejük hosszas ájtatoskodásra. Zamatos almát falva lépdeltem a találkozóhely felé.
 A molnárt Lisztes Rafe-nak hívta mindenki, de nem vette magára. Ritkán lehetett látni, naphosszat bent kuksolt a malomban, ha éppen nem őrölte a terményt, akkor valamit javítgatott a szerkezeten. Fikarcnyit sem törődött senkivel, amíg nem közelített a drágalátos malomkerékhez. Biccentve fogadta a köszönésem, ahogy elhaladtam az ajtaja előtt, de azért mogorván nézett utánam. Törődtem is én vele. Az ég ragyogó kék volt, a kellemes meleg szél pajkos bárányfelhőket hozott dél felől. A hasam is tele volt és a napi csínytevésen is túl voltam szerencsésen, úgyhogy csak az jó móka hiányzott, amit barátom ígért.
 Tomy futva érkezett, átdübörgött a fahídon és ugyanazzal a lendülettel elrohant mellettem. Megtorpantam és hátranéztem, de nem láttam cselédet, aki üldözné. Göndör fürtjei alól vigyorogva nézett vissza rám.
– Ne maradj le, pupák! – kiáltotta futtában.
 A zubogónál értem utol, ahol a patak kiszélesedett és folyása lelassult. A csúszós sziklákon átegyensúlyoztunk a másik oldalra, ahol a kavicsos part hosszan követte a medret. A füzek árnyékában nevetve huppantunk le, hangunk beleveszett a vízcsobogásba. Tarsolyomból két almát vettem elő és Tomy kezébe nyomtam az egyiket. Kérdőn nézett rám.
– Na, szép kis alak vagy! – kacagott, miután mutattam neki a szép termést a tarsoly mélyén. – Ha nem lennél hitetlen, kiátkoznának a papok!
 Jóízűen elfogyasztottuk a tiltott gyümölcsöt, őt sem zavarta igazából a származása.
– Hoztál? – kérdezte végül, hogy a csutkát a szemközti nád felé dobta.
– Hoztam – húztam elő az ingemből a tekercset.
 Ő is mutatta az övét. Megint összenevettünk, aztán kerestünk egy száraz sziklát. Tépett szélű könyvlapját ügyes mozdulatokkal hajtogatta, míg kezei alatt valóban egy hajóforma kerekedett. Próbáltam utánozni, de hamar feladtam. Türelmesen segített a hajtásban, de az enyém közel annyira sem lett szép, mint az övé. Az ő papírja sima volt és egyenes. Az enyém kissé töredezett és túl rég volt összetekerve. De hajó lett belőle, még ha kicsit csálé is.
 Tomy hajója került először vízre. Könnyedén lebegett és nem hullott szét, ahogy vártam. Siklott a vízen, néha bucskázott egyet, amikor halak vagy békát úsztak el mellette. Sokáig néztük, ahogy lebeg a vízen, azután egy fuvallat eltérítette, a part felé sodorta, be a nádasba, ahol szem elől tévesztettük.
– Most te jössz, lássuk, mit tud a tied!
 Óvatosan tettem vízre a hajót. Ez persze azonnal bukdácsolni kezdett, akár egy kővel megdobott kacsa. Pörgött, forgott a vízen, alig jutott kőhajításnyira. Hirtelen megroggyant az amúgy sem szép hajótest és elmerült. Csalódottan néztem a helyet, ahol utoljára láttam, mellettem Tomy felkacagott és hátba vert.
– Látod, jó móka volt, és végre én mutattam neked valami újat!
 Nevetnem kellett volna, mert mókának tényleg jó volt, de csalódottabb voltam a kelleténél. Mondani akartam valami csípőset, de torkomon akadt a szót. A víz forrni kezdett azon a ponton, ahol a hajóm elmerült. Gőz gomolygott ott és egy pillanattal később éktelen sivítással felrepült valami a levegőbe. Önkéntelenül hátráltam egy lépést, ahogy az a valami felénk fordult és megpillantottam ocsmány pofáját. Emlékeznem kellene mindenre, de a félelemtől csak néhány részlet maradt meg bennem.
 A gonosz vigyorát soha nem fogom elfeledni, ahogy villásan csapkodó nyelvét és sötét tűzben égő szemét sem. Magam elé emeltem kezem, ahogy odarepült hozzánk, nem mintha megvédett volna félelmetesen éles fogaitól. Összevizeltem magam, mialatt ott lebegett előttem. Éreztem bűzét, mely körüllengte. Vártam, hogy valami szörnyűség történik, de nem bántott. Utólag úgy rémlik, mintha a kezemet szaglászta volna, aztán váratlanul elfordult és lecsapott Tomyra. Rongybabaként ragadta meg és dobta fel a levegőbe. Barátom sivított, nagyon élesen, de nem sokáig. Nem tudom, mi történt vele, mitől hallgatott el, mert addigra már inam szakadtából futottam.
 Szívem majd kiszakadt a helyéről, amikor beestem az ajtón. A padlóra rogyva apám után kiáltottam. Emlékszem, ahogy kirohant a szobából és elhűlve mért végig.
– Mit tettél? – ordította, amikor megjött a hangja.
 Zokogva próbáltam elmondani neki, mi történt. Összefüggéstelenül váltogattam a részleteket, de valahogy mégis kihámozta a lényeget. Otthagyott, ahol voltam, visszaszaladt a szobájába és éktelen zajjal keresgélt valamit. Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg újra felbukkant. Kezében egy könyvet és egy rongyba bugyolált valamit tartott. Azt hittem, rajtam próbál segíteni, de szót sem pazarolt rám. Sietve átlépett fölöttem, még az ajtót is nyitva hagyta maga mögött siettében. Felültem, utána kiáltottam, visszahívtam volna, de nem foglalkozott velem. Elképzelni sem tudom, hogy volt képes ilyen veszett tempóban befogni a lovat a fogatba. Csak annyit láttam, hogy kegyetlenül ostorozva szegény párát, hatalmas zörgéssel indult a földúton. Csak remélni tudtam, hogy a falu felé veszi útját.
 A kapu előtt ülve vártam érkeztét. A fogat zörgésére messzire előre futottam, de nem állt meg felvenni. Keresztülnézett rajtam, talán legszívesebben kiköpött volna, csak a neveltetése nem engedte. Nem mentem utána az istállóba, a házban vártam meg lehajtott fejjel. Fáradt léptekkel toppant be az ajtón. Ruhája szakadt, arca elgyötört és mocskos volt. Megállt, rám nézett. Nem mondott semmit arról, ami történt. Nem mondta, mi van Tomyval. Csak nézett sötét tekintettel. Jobb lett volna, ha akkor megüt, vagy kiabál. Tehetett volna bármit, csak ezt a pillantást nem akartam látni ismét. A gombóc a torkomban majd megfojtott, de nem mertem megszólalni. Tudtam, jobb, ha nem kérdezek, nem tetézem a bajt. Bátyám árulásánál volt ilyen szótlan, és ennyire távoli.
 Intett a csigalépcső felé, én pedig mentem némán. Rég jártam fent, féltem a toronyszobától, ahogy a büntetéstől is, de nem szökhettem meg előle. Lekotortam magam előtt néhány pókhálót, közben lépteit hallgattam mögöttem. A fokok felnyögtek alatta, mintha a fájdalmát akarnák kifejezni. Tudtam, valami nagyon rosszat tettem, mert nem tenné ezt velem.
 Felértünk a szobához, felszólítás nélkül beléptem a nyitott ajtón. Mindenütt vastagon állt a por, nem jártunk fent már közel két éve. Én biztos, hogy nem, őt nem tudom. Ismertem jól a járást, régen közös volt a szobánk a bátyámmal. Egyenesen a nyitott erkélyajtó felé indultam.
 Ott állt bátyám, a lemenő nap felé bámult vak szemeivel. Elszürkült haját és vállát vastagon beborította a madárürülék, megkövült ruháján mohafoltok zöldelltek. Mellé álltam, megfogtam kezét. Nagyon reméltem, hogy apánk ismeri az ellen-varázst.

Glomp

– Hé haver! Te is a járatra vársz?

A férfi felkapta a fejét és körülnézett. Egyedül állt a homályos fabódéban. A szemerkélő eső ellenére a többi utas inkább a szélvédett oldalon gyülekezett, senki nem merészkedett be a penetráns viseletszagot árasztó falak közé. Összerázkódott, amikor a elázott farmerdzsekit gallérja a nyakához ért.

Reflektor söpört végig a mocskos ablakokat takaró plakátok és hirdetések között. A pékség puttonyos kisteherautója húzott el hörgő motorral a járdasziget mellett. Víz loccsant, aztán káromkodás hallatszott. Önkéntelenül tett egy lépést hátrafelé.

– Hahó, mamlasz! El ne taposs! – hallatszott ismét a hang.

Az utazó hátrafordult és lenézett a hang irányába. Apró emberke topogott a pad mellett, a lábánál egy fekete batyu. Bojtos sapkája alól göndör fürtök kandikáltak elő, zöld köpenyének felhajtott gallérját díszes ezüstkapocs fogta össze álla alatt. Ráncos arcán gúnyos vigyor villant, ahogy meglátta a férfi elkerekedő szemét.

– Na mi van, úgy csinálsz, mintha nem láttál volna még segédet!

A férfi végignézett az ablakokon. Nyakig húzott kabátokat és pulóvereket látott, kíváncsi arcot egyet sem. Az eresz alatt toporgók az utca vége felé fordulva várták a hajnali buszt. A lámpaoszlop tövében két pár állt egymással szemben egy nagy esernyő alatt. Az egyik férfi megigazította vállán a táskát, aztán legyintett. Sorstársa némán biccentett az előtte álló felesége feje felett, és rendületlenül tartotta fejük fölött az ernyőt. A két asszony halk pusmogása egyetlen folyamatos zümmögésként lengte be a váró környékét. Jobbról új hang érkezett. Szuszogó nő lépett fel az ajtó előtt a térkövezett járdaszigetre. Nem nézett semerre. Vaskos ujjával összecsípte arca előtt az esőkabát csuklyáját, aztán lehajtott fejjel elsurrant a leszakított ereszcsatornából csöpögő víz alatt.

Tüsszentés hallatszott a pad felől. A fura ember egy szürkés ruhadarabba fojtotta a következő prüszkölést. A fiatal férfi esetlenül mormolt az orra alatt valamit. A segéd megtörölte az állát, aztán a kabátja ujjába gyűrte a zsebkendőt. Összefonta karját a mellkasán, és félrebillentett fejjel nézett a fölé magasodó utasra.

– Azt kérdeztem, te is a járatra vársz? – ismételte meg a kérdést.

A férfi megköszörülte a torkát.

– Itt mindenki arra vár – kifelé intett.

A segéd végigmérte beszélgetőtársát, lebiggyesztette az ajkát, aztán rántott egyet a vállán. Bal lábát maga mellett húzta, ahogy az ablakhoz bicegett. Megkapaszkodott az üveget tartó léckeretben, majd lábujjhegyre állt. A lámpa vibráló fényétől hunyorogva lesett ki a plakátsor alatt. Mozdulatlansága alig néhány másodpercig tartott és megvető horkantással ért véget. Visszanézett a férfira, megcsóválta a fejét. Visszacsoszogott a csomagjához. Egyik kezét zsebébe süllyesztette, másikkal megkapaszkodott a padban.

– Kell egy glomp? – kérdezte rövid hallgatás után

– Nem veszek semmit! – vágta rá a fiatal férfi gondolkodás nélkül.

A segéd hátrahőkölt, körmei megcsikordultak a deszkán.

– Ember! Szerinted mikor fog neked megint glomp-ot kínálni valaki?

– Nem tudom, és nem is érdekel! – mondta az utas, miközben távolabb lépett.

Horkantás, aztán csörömpölés hallatszott a háta mögül. Hátrasandított. A kis ember a batyujába turkált, közben folyamatosan motyogott maga elé.

– Még, hogy nem érdekli a glomp! Majd fogja, de akkor aztán lesheti! Ekkora mamlaszt! Gőze nincs, mit ajánlok neki!

A zörgés elhallgatott, a férfi gyorsan visszafordult a bejárat felé. Összeszorította állkapcsát és tekintetét előre szegezte, úgy mélyült el a plakátok alig látható sorai közt. Retro party, házhoz szállítás, eladó mosógép, frissen nyílt szerviz, elveszett kutya. Néha letéptek egyet, hogy új kerülhessen a helyére, néha csak ráragasztották a meglévőre a frissebbet. Elnézett két fektetve felrajzszegezett lap között. A várakozók nagy része színes reklámtáskákkal állt a buszváróban. Az esőkabátokon, ernyőkön, táskákon tenyérnyi széles feliratok próbálták magukra vonni maguk elé bámuló emberek figyelmét.

Egy alacsony férfi állt be az ajtókeret elé. Baseballsapkáján fehér foltok virítottak. Kezét fázósan dugta a térdnadrág zsebébe. Fehér műanyagklumpában csattogott végig a térkövön, amit a rossz idő tiszteletére fekete zoknival párosítva viselt. Nekitámaszkodott a félfának és a fülét kezdte piszkálni. A központ felől medvetermetű férfi érkezett, hátán parányi hátizsák. Komótosan sétált az utca közepén. Kikerülte a megsüppedt aszfalton terjengő tócsát, és a várakozókat, majd a bejáratnál várakozó mellé lépett. Morogtak valamit egymásnak, de kezet nem fogtak.

Kékesfehér villám szaladt át az égen, aztán megremegett a levegő. A megállóval szemben a fűzfa leveleiről víz zúdult a járdára. Az esőcseppek felduzzadtak és szinte összeértek. Az emberek, amennyire lehetett, közelebb húzódtak a buszváróhoz. A férfi megvakarta az állát, utána az órájára nézett. Négy ötvenöt. Beletúrt a zsebébe és ujjai között görgetni kezdett egy pénzdarabot.

A zörgés elhallgatott mögötte, a helyét krákogás vette át, majd a homályból ismét kérdést szegeztek neki.

– Jól meggondoltad? Nemsokára itt a járat! Akkor majd kellene a glomp!

A férfi elhúzódott a segédtől, egészen közel lépett a bejárathoz. Odakint feltámadt a szél, a cseppek szinte vízszintesen érkezve fröccsentek szét az üvegnek, a kellemetlen szag mégsem mozdult meg a faházban. Az egyik plakát szélén a ragasztó megadta magát a sorsának, a lap sarka ritmustalan ütemben verte az üveget. Az vihar máskor bevert a váróba, a becsapó szél ilyenkor kitisztította az állott levegőt, ám ezen a reggelen éles vonal választotta el a külteret az épület belsejétől. A fiatalember kinyújtotta a kezét. Jéghideg eső végigverte a széttárt ujjait, ám ahogy visszahúzta kezét, egy csepp nedvesség sem maradt rajta.

– Mi a fene! – mordult fel.

A közelben álló két férfi háttal állt neki, meg sem mozdultak a hangjára. Elmélyülten taglalták az esti meccset. Röpködtek a nevek, a gólok és a statisztikák. Tíz éve minden reggel frissítő hírekkel szolgáltak a megálló állandó, vagy alkalmi utasközösségének. Amikor nem a helyi csapat aktuális mérkőzéseit tárgyalták, akkor valamelyik sportcsatornán látottakon csemegéztek. Ha érdekes esemény történt, siettükben a köszönésnek számító hajnali mormogást sem pazarolták el az idejükből.

A váróban rekedt férfi általában elhúzódott tőlük, hogy minél kevesebbet kelljen hallania a sokadosztályú vidéki csapat hányattatott életéből, most azonban közvetlenül melléjük lépett.

– Mi is lett az eredmény? – kérdezte tőlük.

A két férfi lendületesen folytatta a beszélgetést. A közbevetés eltűnt a bírói hibák fölött folyó vita harsány szóváltásában. Ebben mindig egyetértés volt köztük.

– Nem is volt olyan rossz a bíró! – próbálkozott újra a férfi.

A beszélgetők hangja egyre emelkedett, az alacsonyabb hevesen gesztikulált, amit társa mosolyogva figyelt.

– Kihez beszéltél? – bukkant fel mellette a segéd.

A fiatalember ökölbe szorította a kezét.

– Mi ez az egész? – csattant fel.

A fura emberke rántott egyet a vállán.

– Mit én azt tudhatom ? Én csak a járatot várom! – morogta sértődötten.

A férfi kinyitotta a száját, aztán becsukta. Hátat fordított sapkás alaknak. A templomtornyot kezdte bámulni, közben lassan számolt magában. Tíznél mély levegőt vett, és kiengedte az öklét. Gyors pillantással felmérte az eresz alatti helyeket. Az esővédett oldalon egy fél hely sem akadt, pedig szívesen megszabadult volna alkalmi beszélgetőtársától. A kanyar felé nézett. Egy sárga esőkabátos alak tolt egy kerékpárt a úttesten. A busz sehol.

A segéd, ismét matatni kezdett a csomagjával. A férfi a folyamatos zörgésre önkéntelenül hátranézett.

– Intesz neki te, vagy intsek én? – nézett rá a kínzója.

– Na ebből elegem van! – rántotta össze magán a kabátot a férfi.

– Jól van na! Intek neki én, úgysem áll meg az ácsorgókért! Te meg majd eldöntöd, mit is akarsz valójában! – vette hátára a csomagját a sipkás emberke.

A férfi felhajtotta a kabát gallérját, rántott egyet a vállát húzó táska szíján és kifelé indult. Zümmögő hang akasztotta meg két lépés között. Az üvegben fény tükröződött, ezúttal belülről. Sarkon pördült, felhördült, nyitotta a száját, hogy végleg kiosztja a kis embert, azonban a feltóduló szavak helyett csupán egy nyögésre tellett az erejéből.

A segéd a padnak dőlve állt és a tenyérnyi kékes fényoszlopot bámulta. Bojtos sapkáját a hóna alatt, arcán széles vigyor. Jobb tenyerét előre tartotta, rajta rubint fénnyel villogott egy négyzet alakú tárgy.

– Egy utas! – kiáltott felfelé.

Sziszegő hang válaszolt, aztán a fénykör méteres átmérőre tágult. A sörösdoboz lassan átgurult a várón, a szélén szikrák pattantak. A vizeletszag helyét friss ózonillat vette át. Az emberke belépett a körbe és eltűnt.

A férfi összeszorította a száját. A fényt bámulta, ami felé mozdult, de megállt a cipőorra előtt egy tenyérnyivel. A sziszegő hang ismét szólt, valahonnan a tető irányából. Nem értette a hangokat, csak a glomp szót találta ismerősnek. Maga is meglepődött, amikor remegő fejhangon megszólalt.

– Mi az a glomp?

A hang nem válaszolt. A fénysugár összeszűkölt, majd elhalványodott és eltűnt.

Szél csapott be a váróba, ázott földszagot sodort magával. A hidegben a férfi megrázkódott, de nem mozdult. Az a helyet bámulta, ahol a segéd eltűnt a fényben. A sörösdoboz még ott gurult a pad mellett, azonban mást nem lehetett látni a helyiséget betöltő fényben. Óvatosan lépett egyet előre. Óvatosan megtapogatta lábával a fénykör helyét.

Árnyak mozdultak a falakon. Kinézett, látta, hogy az utasok már szállnak fel a buszra. Kilépett a váróból, oldalról besorolt, és megelőzte a két vitatkozót az ajtóban. A munkatársa a harmadik sorban ült, már emelte is a táskáját a foglalt helyről.

A férfi lehuppant, a lábához tette a táskáját, aztán köszönés nélkül rákérdezett:

– Te, mi az a glomp?

A báb

 Nobuga megállt a hídon és beleszagolt a levegőbe. Kései kankalinok és a sárga virágú sásliliomok illata keveredett az eső áztatta föld szagával. A magasra ívelő híd alól béka csobbant a kedélyesen csobogó patakocskába. A partot szegélyező bambuszok között szitakötők indultak a víz fölött járőrözésre, aztán ijedten rebbentek szét a lecsapó fecskék elől. Balra, a nádas és a kavicsos ösvény között, a gyepet rafináltan metszett boróka díszítette, ágait mintha vihar fújta volna egy irányba. A híd mellett magasba törő hamisciprus állt őrt, kissé távolabb osztott törzsű liliomfa nyújtogatta a fény felé hegyes leveleit.

 A fiatal férfi távoli kürtszóra eszmélt fel a merengéséből, megrázta a fejét és tovább indult. Vasalt csizmája alatt csikorogtak a hófehér kavicsok, bőrszíjakkal összefogott pikkelyes páncélja minden lépésnél hangosan zörgött. Az út a bokros rész után élesen elkanyarodott, a fák alatt hét mohalepte szikla feküdt a gondosan elgereblyézett homokágyban. Ha ideje engedte, Nobuga gyakran megpihent a bíborlevelű díszalma árnyékában, ilyenkor mindig csodálattal töltötte el a kert nyugalma. A sziklakertet követő, magyalbokrokkal szegélyezett szakaszon négy lándzsás testőr toporogott. Nobuga biccentett nekik, azután átlépte a szegőköveket és a dombon álló pavilon felé indult.

 Odas várkapitányt a déli oldalon találta. A medvetermetű férfi balja kopott markolatú kardján pihent, jobb könyöke hajlatában a sisakját szorongatta. Nobuga látta a megvető pillantását, ezért csak annyira hajolt meg, amennyire az illendőség megkövetelte. Két éve nincstelen és névtelen harcosként érkezett a városba, és merészen lépett az arénába a harcosokat védelmező Ishamon istenség tiszteletére rendezett viadalon, ahol kardjával hamar tekintélyt szerzett magának. Todomi Bakuni danzo ötven ezüsttel jutalmazta a bajnokot és elfogadta a pimaszul felajánlott hűségesküjét, amiért a Bakuni klán régi vazallusai közül többen orroltak rá.

 Nobuga némán várakozott Odas mellett. Megigazította kékesfekete varkocsát, azután elmerült a papírfalat díszítő tájkép részleteiben. A várkapitány hamar elvesztette a türelmét.

– Mi történt? – mordult.
– Biztonságos helyre kell kísérnünk a danzot! – felelte Nobuga.

 A várkapitány megrázta a fejét.

– Mi lehet ennél biztonságosabb hely? – kérdezte. – Két fal választja el a Viratae söpredékétől! Ezer jó katona vigyázza a falakat és száz testőr áll készenlétben a palotában. Ráadásul itt vagy te, minden harcosok legjobbja, aki életedet urad kezébe ajánlottad!

 A testőrparancsnok kivárt egy pillanatig a válasszal.

– Hűséggel szolgálok, azonban az ostrom során bármi megtörténhet! A barlangokon keresztül kijuttathatjuk a Völgyből!

 Odas szemei összeszűkültek.

– Mi történt? – ismételte meg a kérdést.
– Párbajkihívás érkezett.
– Viratae semmibe veszi a Vörös könyv szabályait! – méltatlankodott a kapitány.
– A szabályok értelmezése minden helyzetben a hadvezér felelőssége! – idézte Nobuga az ősi haditörvény-gyűjtemény híres passzusát. – Az áruló Viratae eddig is semmibe vette a törvényeinket, miért most tenne kivételt?

 Az idősebb férfi elvörösödött, hüvelykujjával kipattintotta a kardot a tokjából. Nobuga megrázta a fejét, elnézett a kapitány mellett, majd mélyen meghajolt, ahogy a tolóajtó halkan félrecsúszott. A pavilonon átsuhanó szellő tömjénfüst nehéz illatát sodorta feléjük a házi oltár felől. Bakuni danzo a keleti oldalon ült, a nyitott ajtó előtt, előtte feketére lakkozott, amazouke fából készült olvasóasztal állt, rajta a Vörös könyv. Mozdulatlanul nézett előre, keze ölében, fejét kissé jobbra billentette, szeme alig rebbent. Tizenkét lépésre lehetett a kert díszétől, az évszázados császárfától és rajta a Völgy legnagyobb csodájától.

 Nobuga ismerte a jóslatot, mégis alig hitt a szemének. A nemzedékek óta alvó báb éledni látszott. A fa szürke kérgének vékony repedéseibe kapaszkodó fonalak folyamatosan változtatták színüket. Az ezerszer látott piszkosfehér gubó körül tekergő szálak most bíbor, zöld, sárga és kék színekben pompázó mintákat mutattak a szemlélőknek. A vaskos, csavart redők alatt már mocorgott a Bakuni-klán jelképe, a szivárványos démonpillangó.

 Nobuga észrevett egy szekérnyi kőtömböt, ami a palota felé repült, aztán érezte, hogy a becsapódástól megremegett alatta a talaj. Viratae újabb hadiszabályt szegett meg. Nem várta meg, amíg felszikkad a talaj, ostromra vezényelte katonáit. A harci kürtök mellé dobok csatlakoztak, a csatába szólító ütem tompa visszhangot vert a Völgyben. Odas kardot rántott és berontott Bakuni danzo mellé. A testőrök futva körbevették az épületet.

 Nobuga szétnézett. Rajtuk kívül senki sem mozdult a közelben. A kertet három oldalról magas kerítés védte, az egyetlen bejárat a palotából nyílt. A negyedik oldalon tömör sziklafal tört meredeken az ég felé, azon ember élve nem juthatott le. A pavilonhoz jól védhető keskeny út vezetett, egyébként minden irányból átjárhatatlan bokros részek vették körbe. Látszott, hozzáértő ember tervezte a kertet.

– Ostobák! Gondoljátok, hogy meg tudtok védeni, ha egy szikla rám esik? – nézett fel a danzo.

 A halk kérdés felért a legdühösebb ordítással. A várkapitány köszvényes nyögéssel letérdelt ura elé, kardját keresztbe maga elé fektette, homlokát a padlóhoz érintette.

Bakuni figyelemre sem méltatta a megalázkodást, intett a tolóajtó mellett várakozó szolgájának.

– Hozd a ruhát!

 A vén Jabuno felcihelődött Nobuga mellől, megigazította rabszolgafonatát, majd óvatosan magához vette a keze ügyébe készített papírcsomagot.

– Ez a második roham? – kérdezte a danzo rövid hallgatás után.

 Odas némán bólintott.

– Nincs ok aggodalomra – mondta Bakuni. – Viratae a régi iskola tanítványa, betartja az ostrom alapszabályait.

 A várkapitány a testőrre nézett. Nobuga közelebb lépett, lepecsételt tekercset húzott elő a páncéljából és két tenyerén előre nyújtotta. A danzo felvonta szemöldökét, felváltva méregette a két férfit.

– Mit jelentsen ez? – csattant fel türelmetlenül.

 Nobuga nagyot nyelt, a tekintetét a padlóra szegezte.

– Viratae párbajra hív. Életre-halálra, uram.

 Bakuni felállt és sarokban álló paraván felé indult. Jabuno megvárta, míg gazdája belép a vásznak közé.

– Mikor érkezett? – érkezett a kérdés a paraván mögül.

 Nobuga továbbra is maga elé tartotta az írást.

– Közvetlenül az első roham után, nagyuram! – felelte a testőrparancsnok az igazságnak megfelelően.

 Az oszladozó felhők mögül kibukkant a nap. Nobuga félrebillentette fejét, úgy nézte a megvilágított vásznakon megjelenő néma árnyjátékot. A danzo mozdulatlanul állt a paraván belsejében, karját széttárta, az öreg szolga pedig körbejárta és eligazgatta rajta a rafináltan szabott kelmét. Az előlépő Bakuni vérszínű köpenyén szinte élni látszott a kitárt szárnyú démonpillangó.

– Hagyjatok magamra! – intett a várkapitánya és a testőrparancsnoka felé a danzo.

 Nobuga megvárta, amíg Odas feltápászkodik, majd együtt hátrált ki vele a pavilonból. Odakint tompa dördülésekre figyelt fel. Viratae seregének hadmérnökei befejezték a faltörő kos építését. A fák felett fekete füstöt látott gomolyogni, minden bizonnyal a támadók felgyújtották a fal tövében található kunyhókat, ezzel nehezítették a védők dolgát.

– Ellenőrzöm a védelmet, te pedig el ne mozdulj innen! – utasította fölényesen Odas a testőrparancsnokot, aztán fejébe nyomta sisakját és elsietett.

 Jabuno két testőrt kért, akik lecipelték az olvasóállványt a fa mellé. Az öreg szolga kihajtotta a palettát, ráhelyezte a Vörös könyvet, végül friss gyékényt terített a fűre. A danzo felvette az ajtó mellé készített kardját, lesétált a lépcsőn, majd letelepedett a fa közelébe. A testőrök Nobuga intésére védő pozícióba helyezkedtek az épület körül.

 A danzo félretette a Vörös könyvet, amulettes zacskót akasztott le a nyakából és kiöntötte tartalmát az asztalra. A vésett ujjcsontok között bronzkulcs csillant. Végigsimította a bútor bal oldalát, kipattintotta az intarziás mintát a helyéről, azután a kulccsal kinyitotta a rejtekajtót. Fekete bőrbe kötött, vaskos kötetet vett elő, homlokához érintette, majd szemét behunyta és mély hangon énekelni kezdett.

 Nobuga megborzongott, amikor látta, hogy az egymásba fonódó szálak alatt lábak feszültek a védelmező buroknak. Sokszor ellenőrizte már a folytonos őrséggel védett gubót, de soha nem látott mozgást. A báb most kidudorodott, amint a szárnyak nyílni kezdtek a szűk helyen. Megmozdult a fej is, lassan oldalt fordult, mintha fülelne.

 A monoton dallamot a falak felől hallatszó éles reccsenés zavarta meg. Ezerhangú üvöltés harsant a falak felől. A templomban megszólaltak a harangok, szapora kongásukban több volt a félelem, mint a biztatás.

 Nobuga az előrébb araszoló Jabunora pillantott. Az öreg megigézett, könnyektől fátyolos tekintettel figyelte gazdája minden mozdulatát. A danzo hangja egyre emelkedett, megpróbálta túlkiabálni a zajokat. A bábon feltűntek az első repedések, a császárfa pedig megremegett.

 Nobuga a szeme sarkából mozgást látott, hátrább lépett és a palota felé pillantott. Íjászok jelentek meg a tetőn, apródok másztak utánuk, vászonzsákokban húzták maguk után a vesszőkötegeket. Harci szekerek vágtattak el a fal túloldalán. A szűk utcák felől halálsikolyok jelezték, ahogy a támadót és védőt válogatás nélkül maguk alá gyűrték a lovak és aprították a küllőkre szegecselt pengék. A helyzet súlyos lehetett, ha Odas bevezette a tartalék csapatot.

 Bakuni nagyúr kékes port szórt egy lapra, kovával és acéllal szikrát vetett rá. Kesernyés füst kavargott körülötte, ahogy izzott a papír és a por. Legyezőt vett elő övéből és azzal szította a lángot. A fa felől felerősödött a kaparászó zaj, egyre nagyobb kéregdarabok hullottak mindenfelé. Az ágak hevesen rázkódtak, összegyűlt esővíz csepegett mindenfelé a hatalmas levelekről.

 Egy kőtömb szállt át magasan a kert felett és döngve becsapódott a hegyoldalba. Először úgy tűnt, beékelődött a sziklák közé, azután két hasonló méretű darabot magával rántva nekilódult a lejtőn. A föld megrázkódott, ahogy a tömbök egymás után becsapódtak a palotába. A szolgák szállása felől sikolyok hallatszottak. Nobuga füstöt látott a tető fölött. Zord arccal helyükre intette a nyugtalanul mocorgó testőröket, majd visszafordult a fa felé.

 A burok megrepedt. Fekete, szőrös láb bújt ki a résen, tapogatózva támaszkodott a kéreg repedéseibe. Nyálkás folyadék cseppent a fűre, ami összepöndörödött, megbarnult egy pillanat alatt. A klán ura felállt és széttárt karokkal folytatta a kántálást. A fa megvonaglott, ahogy a báb reccsenve kettétört és kiszabadult belőle a pillangó.

 Bakuni felkiáltott, amikor a hatalmas fej felé fordult. A félgömb alakú, összetett szemben visszatükröződött a palota felett felcsapó láng. A szögletes fej tetejéről fésűs csápok tapogatóztak körbe, a széles száj mellett csontos rágók ízleltek a levegőbe. A vaskos testet barnás szőrzet takarta, amelyet szürkésfehér csíkok kereszteztek. A pillangó két pár hátsó lábára támaszkodva felegyenesedett, kitárta szivárvány szemekkel díszített bőrhártyás szárnyát. Bakuni gyorsan lapozott a könyvben és újabb kántálásba kezdett. A pillangó lelépett a fáról, a csápjai a férfi felé nyúltak, finoman rezegtek, a szárny a test felett összezáródott.

 Diadalüvöltés hallatszott, ezúttal egészen közelről. Odas öblös hangja harsant a fal mögött, ahogy védvonalat állított fel Viratae katonái előtt. Pajzsok és kardok csaptak össze, parancsszavak, átkozódás és hörgés keveredett. Nobuga nyugtalanul sandított hátra. Az épület tetején előreszökkentek a lángok, felkúsztak a falakon, gőz és füst gomolygott a palota felett. Az íjászok a tetőről leugrálva menekültek.

– Jabuno! – kiáltott a danzo.

 A vén szolga közelebb csoszogott, engedelmesen meghajolt. A danzo megragadta az öregember rabszolgafonatát, felrántotta a fejét, és gyors mozdulattal elmetszette a torkát. Jabuno szeme kiguvadt, szája néma sikolyra nyílt. Bakuni lerántotta a haldoklót a fűre.

– Itt az áldozatod! – görgette előrébb csizmájával a vérében fuldokló férfit.

 A pillangó mozdulatlanul figyelt. A danzo elhátrált haldoklótól, ledobta a tőrt és felemelte a könyvet. Véres ujjai nyomot hagytak a megsárgult lapokon, ahogy újabb énekbe kezdett.

 Nobuga elhűlten nézte, ahogy Jabuno kiszenved a füvön. Látott elég halált, azonban ennél megalázóbbat még nem. Kivonta kardját, és közelebb lépett.

– Nagyuram!
– Állj! Megtöröd a varázst! – kiáltott rá Bakuni.
– A varázs itt nem segít! Viratae emberei már majdnem bejutottak a palotába!

 A vörösbe öltözött férfi arca idegesen rángatózott.

– Nem fogadta el az áldozatot! Nem mehetek el! Be kell fejezni a szertartást, mert ellenünk fordul! Meg kell megvédened a söpredéktől!

Nobuga közelebb lépett.

– Felesküdtem a Bakuni-klán szolgálatára, nagyuram! – hajtotta meg fejét.
– Akkor menj és tedd a kötelességed! – intett a palota felé a vár ura.

 A testőrkapitány nem mozdult.

– A kötelességem ide szólít, nagyuram!

 A pillangó kitárta szárnyait és a levegőbe emelkedett. Mellső lábaival megragadta a danzot, magához húzta, majd férfi mögött meggörbítette a potrohát. Bakuni értetlenül meredt a mellkasából kiálló fullánkra. Nobugára nézett, aki először felemelte a kardját, majd leengedte, és hátrálni kezdett.

 A magasból nyílzápor csapott le a kertre. A pillangó élesen felrikoltott, ahogy tucatnyi vessző csapódott testébe és szárnyába. Kirántotta a fullánkot áldozata testéből, aki a földre rogyott. Bakuni szájából habos vér buggyant elő. Valahogy térdre vergődött, kinyúlt a könyv felé és magához szorította.

 A testőrök csak bámulták a föléjük magasodó lényt. Nobuga kikapta egyikük kezéből a lándzsát, majd két öles lépés után elhajította. A pillangó sivítva kapta ki a fegyvert a sérült szemből, éles hangjára a katonák a fülüket befogva térdre rogytak. A díszes szárny keményen lecsapott és feldöntötte a támadót.

 Nobuga Jabuno mellett ért földet. A vádlón meredő tekintet láttán megborzongott. Gyorsan feltérdelt, kardja után nézett, ám az messze esett tőle.

– Öljétek meg! – kiáltott a habozó testőröknek.

 A pillangó lecsapott, bőrhártyás szárnyaival félretaszította a férfiakat és megpróbálta felkapni Bakuni testét.

– Gyorsan, vágjátok le! – sürgette a katonáit a testőrkapitány, aki közben felkapta kardját és feléjük lódult.

 Vér fröccsent, ahogy a rágók letépték az egyik testőr sisakos fejét. Bajtársa ordítva támadott, lecsapott, de a kard lecsúszott, nem ejtett sebet a kemény koponyán. Szőrös láb kapott a katonához, karmok martak a pikkelyes páncélba és húzták közelebb a kitátott szájhoz. Nobuga látta, ahogy bűzlő köpet fröccsent szerteszét. A katona ordított, páncélja füstölgött, arca eltorzult a fájdalomtól. Nobuga felkapta az egyik földre ejtett lándzsát, majd a bal szárny tövénél lendületből beledöfte a szőrös testbe. A pillangó ismét felrikoltott a fájdalomtól.

– Ne bántsátok! – nyögte a könyökére feltámaszkodó danzo. – Élnie kell!

 Nobuga kitért a támadó pillangó útjából és gyors pillantást vetett Bakunira. A danzo vonásai eltorzultak, bőre sápadtan felszült arccsontjaira. Haja kifehéredett, elvékonyodott. Szikkadt tenyerét a sebre fektette, ujjai alól fekete vér szivárgott. A testőrparancsnok oldalt csusszant a felé lendülő potroh elől, kirántotta a lándzsát a pillangóból, majd gyors mozdulattal átdöfte a danzo szívét.

 A pillangó szétcsapott köztük, miközben folyamatosan visított. A testőrök térdre estek, két kézzel fogták be a fülüket. Parancsnokuk hátratántorodott, ám talpon maradt. A lándzsa végét a földre állította, és bal lábával megtámasztotta. Nem mozdult csak figyelte, ahogy a pillangó sérült szárnnyal féloldalasan felemelkedik. Lábak kaptak felé, kitépték kezéből a fegyvert. Estében átgördült a vállán és felkapta az egyik harcos kardját. Vasalt csizmák dübörögtek mögötte az ösvényen, de nem hallotta, ahogy a figyelmeztető kiáltást sem. Ordított, ahogy rohamra indult, azonban a lecsapó szárny ismét ledöntötte a lábáról. Íjak pendültek mögötte, nyílvesszők csapódtak a pillangóba. Lándzsás katonák rohantak elő, védőgyűrűbe vonták a szédelgő Nobugát. A pillangóba újabb vesszősorozat csapódott, ahogy megpróbált felemelkedni. Dühösen sivított, ahogy fennakadt az íjászok mögül előlépő osztag lándzsáin. A katonák kitartóan döfködték, ahol érték, az íjászok néhány lépést hátráltak és egymás után eresztették bele a vesszőket.

 A sebzett pillangó a földre ereszkedett, azután kitátott rágókkal a sorfalnak támadt. A katonák pajzsfallal védekeztek, mögüle szurkáltak kifelé. Nobuga feltápászkodott és az őt körülvevő katonákra rivallt.

– Mire vártok? Támadás!

 Az oldalról érkező roham meglepte a pillangót, sérült szárnyát a földön húzva megpróbált kihátrálni a csapdából, az emberek azonban szünet nélkül szúrták, vágták, ahol érték.

 Nobuga páncélja füstölni kezdett a ráfröccsenő köpettől, keserű füst fojtogatta, de csak ment előre. Éjfekete páncélba öltözött harcos tűnt fel mellette, baljából tüzet vetett a lényre, elvakította azt, azután a pillangó egyik lábáról felszökkent a hátára. Végigfutott a vesszőkkel teletűzdelt testen, két kézre kapta kardját, lecsapott a test és a fej találkozásánál.

 A démoni pillangó felsikoltott, széttárta szárnyait, majd felröppent. A fémpáncélos alak Nobugára esett. Felpattant, felkapta a kardját és a vízbe zuhanó lény után rohant. A testőrparancsnok követte a férfit, aki lihegve állt a parton a mozdulatlan test mellett. Nobuga térdre ereszkedett, kardját maga elé fektette, homlokával megérintette a földet.

– Elpusztítottad az átkozott teremtményt és megszabadítottad az országot a rémuralomtól! Népünk örökké hálás lesz ezért, Viratae!

 A harcos levette sisakját, és átadta a kardját az egyik tisztjének. Ősz szálakkal csíkozott szakálla nem tudta elrejteni tűztől sebzett arcát. Mélyen meghajolt a testőrkapitány előtt.

– A jóslat rólad szólt, Nobuga Bakuni, és nem a nagybátyádról, de ezt ő nem értette, hiába intettük annyiszor. Elrejtettünk, felneveltünk, és megvívtuk ezt a harcot, mert mi hisszük, hogy isteneink nem tévedtek, amikor a klánod tették meg az urunknak! A Völgy jövője immár a te kezedben van. Tedd jóvá gonosz őseid bűneit!

 A közelben álló katonák térdre ereszkedtek. Nobuga feláll, feléjük fordult és meghajolt előttük. Pillanatnyi döbbent csend fogadta a gesztust, azután üdvrivalgás tört ki a feldúlt kertben. Fejük felett galambok húztak el, békét hirdettek a Völgy lakóinak.