Homlokomat
a világűrre nyíló kerek ablaknak nyomtam. Az űrállomás
átlépett a terminátoron és megkezdte útját az árnyékos
oldalon. Odalenn sötétség honolt.
Megborzongtam.
Néhány hete ugyaninnen néztem a Földet. Akkor a városok fényesen
csillogó ékköveként sorakoztak a kontinenseket átszelő utak
folyamatosan vibráló hálózatához. Most, akárhogy erőltettem a
szemem, csak a halvány partvonalakat láttam, azt sem mindenhol.
A
tükröződő üvegben Vefton hajlott alakja bukkant fel mögöttem.
– Nem
tudsz aludni, Jorn?
Vontatottan
beszélt, gondosan formázta a szavait. Haja zsíros csomókban
meredezett mindenfelé, sápadt arcán lilás karikákká mélyültek
a szeme körüli ráncok.
–
Nyugi doki, semmi baj! –
néztem felé. – Csak nosztalgiázok.
Szótlanul
biccentett, aztán mellém lépett és kibámult az ablakon.
Elhúzódtam mellőle, amennyire tudtam. A fertőtlenítő szagát
már megszoktam a ruháján, de a pólusaiból áradó bűz zavart.
Sokáig nem mozdult, levegőt is alig vett. Azt hittem nyitott
szemmel alszik.
–
Látom, a Mitsubishi torony még
tartja magát – intett széles ívű mozdulattal a halvány
fényfoltra Japán homályba burkolózó szigetén.
–
Talán – húztam meg a vállam.
– Te is tudod, milyen csökönyös népség.
Vefton
megmasszírozta a tarkóját, és ide-oda billegtette a fejét.
Utáltam, amikor ezt csinálta. Percekig el tudott szórakozni ezzel,
miközben hangosan pattogott a nyaka. Érdekelt, mi hozta a kilátóba,
ezért próbáltam türtőztetni magam.
–
Valami hír? – kérdeztem,
amikor már untam, hogy húzza az időt.
–
Woggson szerint nincs már miért
várni.
–
Woggson egy barom – löktem el
magam az ablaktól. – Doki, te is láttad az előbb a Mitsubishi
torony fényét!
Kihúzta
magát, végigsimított a gyűrött overallján, aztán hunyorogva
végigmért.
–
Woggson el fog indulni. Velünk
vagy nélkülünk. A kérdés az, mi csatlakozunk-e hozzájuk?
Hátat
fordítottam neki és kibámultam az ablakon. Az állomás sebesen
haladt a Csendes óceán felett. Nem mozdult semmi sem a levegőben,
sem a vízen. Tudtam, hogy alig több mint harminc perc múlva
kibukkanunk a napsütötte oldalon, mégis olyan érzésem volt, hogy
a Pokol felé száguldunk.
– Jorn
– tette kezét a vállamra Vefton. – Bele kell törődni.
Leráztam
a kezét és otthagytam a kilátóban. A néptelen folyosókon a
szobánk felé csörtettem. A falak mögött rejtőző gépek zaján
kívül semmi nem zavarta meg a csendet. Az ebédlő üresen kongott,
ahogy a társalgó is. A kabinajtók többsége lezárva, némelyiken
elektronikus pecsét nyoma.
Megálltam
az egyik nyitott kabin előtt és benéztem. Ruhák hevertek a földön
szerteszét. Az asztalon felborult bögre körül szikkadt folt. A
falon holokeretekben mosolygós arcok. Nem tudtam, kik laktak benn,
és már nem is számított. Tizenhárom ember, ennyi maradt életben
a több mint száz fős személyzetből. Ott voltam az elsők
halálánál és néhány perce az utolsó áldozat temetésénél
is. Egyedül néztem a kilátóban, ahogy egy fiatal férfi teste
felizzik a légkörben. A tűz volt az egyetlen, ami biztosan
elpusztította a benne élősködő vírust és a hamvak már nem
árthattak a lentieknek.
Az
emberiség haldoklott, mi pedig nem tehettünk semmit. A magasban
keringve éltük át a pusztító napokat.
Az
első jelentések az influenzajárványról az után jelentek meg,
hogy ünnepelt űrhajósként körbeutaztuk a Földet. Az évezred
felfedezői voltunk, akik saját szemükkel láthatták a Gliese 581c
csodálatos világát. Elhoztuk a bizonyosságot, létezik más
élhető bolygó a Földön kívül. Az emberek a vállunk hordtak
körbe azon a világon. Kiélveztük a siker minden percét.
Mindenhol a legnagyobb stadionokat töltöttük meg rajongóinkkal,
átéltük azt, amit hajdan a rocksztárok. Vezető politikusok és
iparmágnások adtak minket kézről kézre, fogadások tucatjain
vettünk részt, online műsorokban szerepeltünk, az utcán pedig
farkasszemet nézhettünk vigyorgó önmagunkkal az óriás
holoplakátokon. New York volt az utazás első állomása, Tokió az
utolsó. Egy perc pihenőt sem kaptunk, a média minden felett
elsőbbséget élvezett.
A
körút végeztével Kaufman, Ivorsson, Rofelli, Mushcov és Li–huang
szabadságot kért és a Földön maradt. Ha ennyit ráért a
beszámolókat az utazásról és a terepfelmérésről, akkor néhány
napot igazán tölthetnek a családjukkal. Vefton doki nem élt a
lehetőséggel, agglegényként jelentkezett az útra, indulás előtt
mindenét elajándékozta. Nekem lett volna hova menni, de nem láttam
értelmét felszakítani az évtizedes sebeket. Tucatnyi
zsenipalántával körülvéve visszatértünk az űrállomásra,
ahol az űrhajót hagytuk. Megállás nélkül dolgoztunk.
Átvizsgáltuk a Vasököl minden négyzetcentiméterét és
kielemeztünk minden csillagközi porszemet, amit találunk rajta.
Dr.
Jacobs halálának híre napokkal később ért el hozzánk.
Valószínűleg nem ő volt az első beteg, ismertsége miatt mégis
őt kiáltották ki alfa esetnek. A fogadóbizottságunk vezetője
egy családi túrán lett rosszul. Mire a mentőegység kiérkezett,
a magas láztól eszméletét veszítette és úton a kórházba
meghalt. A gyorsított vizsgálat egy ismeretlen influenzatörzset
talált a szervezetében.
Rofelli
keserűen számolt be az eseményekről.
–
Idelent mindenki megbolondult.
Az Űrközpontot lezárták, fegyveresek vették körbe a területet.
Több tucat beteget és hét hordozót találtak az alkalmazottak
között, őket elkülönítették a tábori kórházban.
Folyamatosan érkeznek a mentők a közelben lakó dolgozók
hozzátartozóival. A Járványügy mindenkit ellenőriztet, aki
kapcsolatban került dr. Jacobs-szal és részt vett a világ körüli
úton. Kaufmant és Ivorssont a repülőtereken tartóztatták fel.
Tünetmentesek, ám a biztonság kedvéért karanténba kerültek.
–
Mushcov? – kérdeztem a kis
franciát a nagyhangú barátjáról.
–
Teljes fertőtlenítésen esett
át – vigyorgott Rofelli. – Elszokott a szervezete a vodkától,
így aztán kisebb alkoholmérgezés lett a családlátogatás vége.
Kórházban kezelik a macskajaját. Ezt leszámítva makkegészséges!
–
Li–ről van hír? – lépett
mellém Vefton. Az ő barátsága a kis kínaival legalább annyira
furcsa volt, mint Rofelli és Mushcov kapcsolata.
–
Égre-földre keresik. A
családja meghalt egy vegyi katasztrófában néhány éve, de nem
mondták el neki, amíg haza nem ért. A kínai hatóság szerint
zarándoklatra indult. Csak annyi bizonyos, hogy a szállodából
elhajtott, az autóját pedig a Huangshan nemzeti park közelében
találták meg. A helyiek nem tudják, merre lehet a férfi, aki kék
gyászruhában vezette a környéken ritkaságnak számító
elektroautót. Ahogy ismerem, bevette magát a hegyek közé, üldögél
egy barlang előtt, közben meg fogalma sincs, mi történik a
világban!
–
Veled mi van? – vettem vissza
a szót.
–
Egészségesebb nem is lehetnék!
Túlestem a vizsgálaton, a gyorsteszt szerint kutya bajom – húzta
el a száját a csillagászunk.
– De?
– kérdeztem rá.
Rofelli
körbepillantott. Majdnem felnevettem. A katonákkal körbevett
épületből indított hívást rajtunk kívül legalább tucatnyi
ember nézett.
–
Valami nagyon nincs rendben.
Hullanak az emberek, Jorn – halkította le a hangját. – Az
influenza, vagy legyen ez bármi, rendkívül gyors lefolyású.
Ahogy én látom, fogalmuk sincs, mit lehet ellene tenni. Az orvosok
kimerültek, a katonák idegesek, egy percre sem teszik le a
fegyvert. A készleteket éjszaka dobják le quadkopterekről, de a
gépek soha nem érintik a talajt. Tegnap lövéseket is hallottam. A
katonák szerint csak az egyik Marauderüket járatták. Úgy tettem,
mint aki hisz nekik, de nem vagyok ostoba!
Vefton
szó nélkül fordult ki a szobámból, nem várta meg a beszélgetés
végét. Tíz perccel később múlva Davies őrnagy karantént
rendelt el, egyúttal kikapcsoltatta az űrliftet. A következő
órákban az orvosi szoba körzetét lezárták, a környező
kabinokat kiürítették. A mérnökök megfeszített munkával
átkötötték a légszűrőket és önálló energiaellátást
biztosítottak a szektornak. A parancsnok a kommunikátoron
fegyelmezett, űrhajóshoz méltó viselkedésre szólított fel
mindenkitől, amíg az elsődleges vizsgálatok folynak.
Estére
meghalt az egyik fiatal mérnök, aki velünk érkezett az állomásra.
A földi irányítás felhagyott az órák óta tartó
értetlenkedéssel, jóváhagyta a korábbi intézkedéseket. Az
állomás vezető orvos az Űrközpontban ragadt, a gyorsteszt
kimutatta nála a vírus jelenlétét, így Veftontól várták a
teljes körű jelentést a személyzet egészségügyi állapotáról.
A jelentés soha nem készült el. A dokit és három segítőjét
lefoglalták az egymás után érkező betegek. Az állomáson
megállt az élet. A szkafanderbe öltözött beteghordókon kívül
mindenki, aki nem volt szolgálatban a szobájába zárkózott, várta
a tünetek felbukkanását és közben a Földről érkező híreket
bámulta.
– Az
Uniós vezetés felkészült a tömeges megbetegedések kezelésére
– jelentkezett Kaufman a frankfurti elkülönítőből. – Az
Államokból érkezők karanténba kerülnek, és komplex vizsgálaton
esnek át. A hangulat kissé feszült, sokan nehezen tűrik a
tortúrát, nem értik, hogy miért van erre szükség, de szerintem
néhány napon belül lecseng a hisztéria része. Találtak néhány
influenzás beteget, de egyiküknél sem mutattak ki semmi
szokatlant.
– Mi
két embert veszítettünk egyetlen nap alatt, és hét súlyos
állapotú betegünk van – szólt át a vállam felett Vefton. –
Egy rendkívül agresszív influenzatörzzsel van dolgunk. Az
antibiotikumos kezelésre nem reagál. Majdhogynem tehetetlenül
nézzük végig a betegek haldoklását. Ez komoly fertőzés, nem
nevezhetjük hisztériának!
–
Valóban aggasztó, ami nálatok
történik, azonban a zárt csoportok fokozottan kitettek a
megbetegedéseknek – biccentett a mérnök. – Bízzunk benne,
hogy mielőbb megtalálják a hatékony gyógymódot!
A
következő napon a híradások szinte egyszerre számoltak be a
világvárosokban robbanásszerűen szaporodó megbetegedésekről.
Nem néhány elszigetelt eset bukkant fel, hanem százával este
össze az emberek a lakásukon, a munkahelyükön vagy éppen az
utcákon. Anglia elzárta magát a kontinenstől, de elkésett a
blokáddal. Párizsban néhány óra alatt véres lázongás tört
ki, Berlinben tömeges karambolok bénították meg a várost.
Rómában félreverték a harangokat, a pápa az Angyalvárba vonult
vissza. Moszkvában páncélozott csapatszállítók bukkantak fel a
fontosabb kereszteződésekben, a levegőben harci gépek köröztek.
Delhiben éjjel–nappal égtek a halotti máglyák. Peking lezárta
a határait, elvágta Kínát a világtól. Tokióban az
öngyilkosságok száma az egekbe szökkent.
A
WHO bejelentette, hogy négyesről hatos fokozatra emelete a
pandémia–fenyegetés szintjét. Vefton a hír hallatán
elfintorodott. Megpróbált eloldalogni, de sarokba szorítottam a
kérdéssel, hogy ez tulajdonképp mit jelent. Egyetlen szóval
összefoglalta a jelentését: járvány.
Davies
átszervezte a szolgálatot, próbálta lekötni az emberek
figyelmét, ám ez nem sokat segített a hangulaton. A vírus
terjedése napokról órákra csökkent. Néhány kutató a
világhálóra publikálta az eredményeit, mielőtt maga is a láz
áldozata lett volna. Minden bizonnyal a többi kutatónak akartak
segítséget nyújtani, azonban csak újabb pánikrohamot sikerült
előidézniük a sikertelen gyógymódok felsorolásával. Az
influenzatörzs nem egyezett egyetlen korábban regisztrált
csoporttal sem. Fertőzőképességénél csak az alkalmazkodó
képessége volt félelmetesebb. Vefton nem tévedett az
antibiotikumok hatástalanságával kapcsolatban.
A
doki megküzdött minden egyes ember életéért, aki a kezei közé
került, és nem az ő hibája volt, hogy alulmaradt. Saját bőrünkön
tapasztaltuk mindazt, ami a hírekből felszivárgott hozzánk. A
hirtelen fellépő magas láz néhány órán belül leverte a
lábáról a beteget. Az izomfájdalmak valódi görcsökkel
párosultak. A köhögés fulladási rohamokat okozott. Az
erőlködéstől a tüdőben elpattantak az erek és a beteg
nemegyszer saját vérében fulladt meg. A fertőzés lappangási
ideje változó volt, erősen függött az életkortól és az
egészségi állapottól. A fiatalabbak voltak a legfogékonyabbak,
az idősebbek szervezete, akik már átestek több időszakos
járványon, tovább dacolt a kórokozóval.
Az
állomáson pattanásig felszültek az idegek, annak ellenére, hogy
az első napok után nem jelentkeztek újabb betegek. A szolgálatot
rettegő emberek vették fel, és a légkörben elizzó tetemek
látványa Davies elképzelése ellenére nem sokat segített a
morálon. Valaki elhintette a pletykát, hogy az űrliftet a Földön
felrobbantották, mire elkezdődött a készletek számolgatása. A
karantén mellett hamarosan börtönt is ki kellett jelölni a
parancsnoknak. Néhány elkeseredett ember el akarta kötni az egyik
mentőegységet, hogy a hazatérhessen családjukhoz. Újabb emberek
estek ki a munkából, ami tovább rontotta a hangulatot.
Vefton
elvétve bukkant fel a kabinban. Arca látványosan megnyúlt,
kilókat veszített néhány nap alatt. Világos bőre szürkés
árnyalatot vett fel, de nem mertem szólni neki. Serkentőkön élt,
alig lehetett hozzá szólni, mert rögtön morogni kezdett. Úgy
gondoltam, a csillagközi útnál keményebb megpróbáltatás nem
állhat előttünk, de ez a helyzet minden képzeletemet felülmúlta.
– Még
nincs vége – mondta egy este kávéval a kezében.
Érdekes
arcot vághattam, mert abbahagyta a járkálást. Leült és a hátát
a kabinfalnak vetette. Hosszan dörzsölte a homlokát, szerintem a
szeménél rángatózó ideget próbálta eltakarni előlem. Nem
akartam sürgetni, kivártam, amíg összeszedi magát. Amikor a
szeme már nem ugrált, a fejem mellett kezdett bámulni egy pontot.
Percekig kerülte a tekintetem, aztán nagy sóhajjal letette a
poharat és végre rám nézett.
Ez
csak az első hullám volt – jelentette ki. – Eddig a
leggyengébbeket döntötte le, és most erőt gyűjt a folytatáshoz.
Megborzongtam.
Mindig óvatosan bánt a megállapításokkal, ezért eszembe sem
jutott kétségbe vonni a szavait.
– Úgy
beszélsz róla, mintha a vírus értelmes lenne.
A
doki felnevetett.
– Nem,
arról szó sincs! Ilyent eszembe sem jutott. Viszont rendkívül
gyorsan mutálódik. Soha nem találkoztam ehhez foghatóval, és
ahogy látom, ezt a nálam sokkal tapasztaltabb virológusok
sincsenek jobb helyzetben. Nincs megbízható gyógymód, az
antivirális szerek használatával pedig csupán mesterségesen
kitoltuk a lappangási idejét. Amint sikerül áttörnie a védelmi
vonalainkat, újra lecsap és sokkal erősebben. Idefent szerencsénk
volt. Az űrbe kiképzett, jó fizikai állapotú emberek kerülnek,
így alig haladtuk meg a tíz százalékot a megbetegedésben.
Odalent ez az arány elérheti a húsz-huszonöt százalékot is.
Mire az első hullám lecseng, a civilizáció közel fog állni az
összeomláshoz.
Ülő
helyzetbe toltam magam.
– Nem
túlzás ez, doki?
Vefton
maga elé nézett egy darabig, úgy tűnt, nem hallotta a kérdésem.
–
Gondolj csak bele, Jorn –
mondta aztán, miközben ismét elnézett mellettem. – Minden
negyedik-ötödik ember beteg. Valaki ápolja őket. Jobb esetben egy
agyonterhelt intézmény, rosszabb esetben a családja.
–
Akkor… – kezdtem bele, ám
gyorsan leintett.
–
Várj! Egy beteg kiesése
tucatnyi ember is leköthet. Nem jelenik meg a munkahelyén, ezért
valaki helyettesíti. A legtöbb esetben magatehetetlen, így ápolni
kell, szükség esetén szállítani. Ha az egészségügyben vagy
közműveknél dolgozott, akkor a kiesése kevésbé pótolható. Az
iskolák bezárnak a járványveszély miatt. Az egészséges emberek
egy része kénytelen otthon maradni. Amennyiben van már beteg a
családban, akkor a fertőzésveszély hatványozottan jelenik meg.
Elkülönítésre sem otthon, sem a munkahelyen nincs lehetőség. A
tömegközlekedés és szállítmányozás akadozik. A kormányok
kénytelenek rendkívüli állapotot bevezetni. Önkéntesekkel, vagy
katonákkal kell ellátni a minimális szolgáltatásokat, ha a
városok nem akarnak a szemétbe fulladni és éhen halni. A
halottakat el kell temetni, ami újabb erőforrásokat köt le.
Végtelen körforgás ez, ahol minden újabb érintkezéstől egy
újabb fertőzött, vagy hordozó kerülhet ki.
Nem
várta meg amíg magamhoz térek a döbbenettől. Belekortyolt a
kávéba és felém intett a bögrével.
– Azt
hiszed, viccelek, de hidd el, hogy nem! Az első hullám lecsengése
után a második hullám a túlélőket tizedeli meg. A vírus
erősebb lesz, az emberek gyengébbek. A védőfelszerelések,
gyógyszerek a raktárakban hevernek elérhetetlenül. Még ha lesz
is orvos, aki képes ellátni a feladatát, középkori körülmények
között kell majd dolgoznia. Labor, EKG, CT és röntgen nélkül
triviális okokból fognak hullani az emberek. Egyetlen fájós fog
húzása, vagy seb elfertőződése halálos lesz majd. A fertőzés
miatt újabb húsz százalék fog meghalni. A legnagyobb problémát
a megszokott szolgálatatások hiánya jelenti majd. A nagyvárosok
omlanak össze először, a vidék még tartani fogja magát, hiszen
ott lesz élelem és tiszta víz. A helyzet akkor válik kritikussá
mikor a katonaságot már leköti őket a saját betegei ellátása,
és kiteljesedik az anarchia. A menekülők éhes sáskarajként
járnak be mindent. Nem gondolkoznak, nem terveznek. A holnap nem
lesz fontos, csak a napi túlélés. Harcolni fognak mindenkivel
mindenért, amit meglátnak, és közben elterjesztik a mutáns kórt
a kevésbé fertőzött területeken.
–
Lesznek túlélők! –
próbáltam tiltakozni a sötét kép ellen.
–
Elsősorban azok, akik most is
elzárkózottan élnek. Nomád törzsek, bennszülöttek, kis
szigeteken élő népcsoportok. Nekik van a legtöbb esélyük az
életben maradásra. Együtt élnek a természettel és nem szorulnak
rá a technológiára. Képesek változni, ha a körülmények
változnak. Ha nem találkoznak menekülőkkel, ők lehetnek az új
civilizáció alapítói.
Teljesen
kiment az álom a szememből. Vitázni akartam vele, azonban
felberregett a kommunikátora. Valamit mormogott az orra alatt és a
bögréjét hátrahagyva elsietett. Aznap éjjel alig aludtam
valamit.
Reggel
az űrből is láthattuk, ahogy vaskos, fekete füst gomolyog San
Jose közelében. A cupertinói világtorony égbeszökő csúcsa
fáklyaként lángolt a híradások képein. Alig néhány órával
később a frankfurti Millennium toronyban tört ki tűzvész. A
média alig győzte feldolgozni a percenként érkező híreket. Az
Államok és az Unió statáriumot hirdetett, drónok és
harcjárművek vettek körbe minden fontosabb épületet. Oroszország
az éjszaka folyamán lerohanta Litvániát, Észtországot, Ukrajna
és Finnország egy részét. Japán kilépett az Ázsia Szövetségből
és felszólítás nélkül lőtt minden repülőre és hajóra, ami
a partjai felé közeledett. Helyi háborúk tucatjai lángoltak fel.
Politikusok és katonák próbálták kihasználni a szomszédaik
legyengülését. India és Pakisztán kölcsönösen atombombát
dobtak egymásra. Az afrikai államokban fellángoltak az ősi törzsi
villongások. A dél–kínai tengeren négy ország hajói vívtak
értelmetlen csatát az égő olajkutak körül.
Stokholmban
a reptéri karantén őrségét lerohanták a hírektől megrémült
emberek. A kitörési kísérlet közben készült felvételek
bejárták a világot. A véres zűrzavart kihasználva sokan
megszöktek, a hatóságnak esélye sem volt a felkutatásukra, ezért
a szükségkórház fenntartása mellett feloldották a karantént.
Ivorssont is elengedték azzal a nevetséges kikötéssel, hogy nem
hagyja el a lakhelyét. A mokány elektromérnök háza egy erdő
közepén állt, kilométerekre mindentől. Két napjába telt, míg
hazavergődött. A házat érintetlenül megőrizte a család, a
szélerőmű pedig néhány óra alatt elegendő áramot termelt a
rádiózáshoz.
– A
katonáktól hallottuk, hogy sorra állítják le az erőműveket és
elosztótelepeket. A lecsökkent személyzet nem tudja ellátni a
munkát és senki nem vállalja a felelősséget az esetleges
meghibásodásokért. A polgári repülés gyakorlatilag megszűnt,
az internet kezdetleges szinte esett vissza. A kábelhálózaton még
lehet kommunikálni, bár már egyre többször csupán szöveges
adatokat tudunk továbbítani. Az utcák tele vannak eldobált
elektronikai készülékekkel. Előkerültek a régi rádióamatőr
eszközök, aki teheti, azzal tartja a kapcsolatot a környezetével.
A statárium miatt alig van mozgás. Idefenn aki tehette napokkal
ezelőtt elhagyta a városokat és visszahúzódott a hegyekbe.
Közeleg a tél. Néhány hét és a hideg rendbe teszi a dolgokat.
Li–ről
továbbra sem kaptunk hírt. Vefton csak a fejét rázta, naivnak
nevezett, aztán eltűnt a laborjában. Naphosszat tesztelte a
felgyógyultak mintáit. Mivel nem történt újabb megbetegedés, a
hangulat felszabadultabb lett. A emberek napok óta először
mosolyogtak egymásra és még azt is elnézték, hogy a lábadozó
Davies morogva járta körbe az állomást. Fél nap alvás új erőt
adott neki. Szerencséje volt, az influenza elkerülte, csak
kimerültségtől esett össze a vezérlőben.
Összegyűltünk
a közös helyiségben, hogy bámuljuk a képernyőket. Az online
adásokból eltűntek a csinos bemondónők, helyettük szögletesen
mozgó, rövid hajú férfiak próbálták hangjukat a kamerák
előtt. A hírek egyre kevesebb betegről tettek említést. A
tervezetten leálló közművek közelgő újraindítása és az
orvosok küzdelmes munkája volt mindenütt a téma. Alacsonyan
szálló drónok készítettek a siralmas utcaképeket a lassan éledő
városokról. Az Államokban felfegyverzett automaták vették át a
szolgálatból kiesett rendőrök helyét, másutt szkafandernek is
beillő védőöltözetbe bújtatott katonák szorongatták a
fegyvereiket. A rend helyreállt a nagyobb városokban, ám Ivorsson
északi optimizmusát még nem igazolták a látottak. A doki
mellettem ülte végig az adást. Nem kommentálta a felvételeket,
nekem meg nem volt kedvem gúnyolódni a korábbi kijelentésein.
Elegem
lett a semmittevésből és Vefton savanyú ábrázatából.
Átcsusszantam a zsilipen, fellebegtem a Vasököl parancsnoki
tornyába. Kicsit egyedül akartam lenni, ám az állomás
másodtisztjét találtam a pilótaszékben.
–
Azokkal a gombokkal nem érdemes
játszadozni, kapitány – mondtam halkan. – Egy rossz mozdulattal
halálra ítéli az állomást.
Woggson
álla megfeszült, halántékán jól láthatóan lüktetett egy ér.
– Nem
vagyok az a zöldfülű, akinek képzel! – húzta ki magát a
székben. – Eligazodok a műszerek között.
A
mosolyom lesajnálóra sikeredhetett, a szúrós tekintete azonban
csöppet sem hatott meg. Davies említette bemutatáskor, hogy
genetikailag feljavított helyettese a következő hosszú távú
Naprendszeren belüli repülés kiválasztott parancsnoka. A köztük
lévő feszültség oka az volt, hogy az expedíciós űrhajó
építése még el sem kezdődött, az ambiciózus fiatalember pedig
nehezen viselte a várakozást.
Kinéztem az ablakon. Az állomás
kettős gyűrűje mögött felbukkant a Hold sápadt korongja. Az
Alfa Bázist a napok óta hallgatott, a kínaiak elkülönülő
kolóniája pedig a Csiucsuan állomásnak adásain kívül semmire
nem reagált. Gondosan összesűrített másodperces adásaikat
lehetetlen volt megfejteni. Éltek, de senki nem tudta elképzelni,
miben mesterkedtek.
– A
Vasököl nem megy sehová – lebegtem odébb, alaposan
megvárakoztatva a fiatal férfit.
– A
Gliese 581… – kezdte Woggson.
– …
elérhetetlen – vágtam a
szavába.
Elvörösödött
a méregtől és körbeintett.
–
Egyszer már megtették az utat.
Kinevethettem
volna, azonban nem szolgált rá. Meg sem született, amikor mi
elindultunk az ismeretlen felé. Nem ismerte az oda vezető út
nehézségeit. Nem feküdt éveket a fémkoporsókban, így soha nem
élt át hibernációs rémálmot. Nem javította órákon át a
meteor szabdalta burkolatot, nem tette ki magát a motorok másodlagos
sugárzásának. A tudása azokra a felvételekre korlátozódott,
ahol bíbor mezőket és a kéklő tengereket látott. Felelőtlenség
lett volna azt állítani, hogy bármit tudunk a Gliese 581-ról. A
saját bolygónkat sem tudtuk kiismerni évezredek alatt, értelmünk
csak a kiszipolyozásig ért fel. Alig néhány órát töltöttünk
a felszínen, az adatok nagy részét a szondák gyűjtötték be. Az
ökoszisztéma alapos kutatásához évekre lett volna szükség. A
felcímkézett minták nagy része bontatlanul hevert valamelyik
földi laborban. Nem úgy tűnt, hogy a következő időszakban
bárkinek fontosak lesznek ezek a hermetikusan lezárt dobozok.
– Túl
nagy a kockázat – mondtam végül.
Woggson
felnevetett.
– Akár
maradhat is.
A
Földre néztem. A karibi térség felett hatalmas fehér örvény
kavargott. A hurrikán központjában zöldellő szigetet látva
Vefton szavai jutottak az eszembe.
– Itt
van ránk szükség.
A
fiatal tiszt dühösen mutatott ki az ablakon.
– Itt
semmi nem vár ránk!
Megráztam
a fejem.
– Ez
már nem egyének célokról szól, hanem egy faj túléléséről! –
mondtam, és kifelé löktem magam. – Gyávaság lenne elmenekülni,
amíg bármi esély van odalent a túlélésre! Többet pedig meg ne
lássam a Vasököl fedélzetén engedély nélkül! – szóltam
vissza az ajtóból.
Az
ügyeletem alatt sokat gondolkoztam a viselkedésén. Nem tudtam
megmondani, én hogyan reagáltam volna az ő korában erre a
képtelen szituációra. Nem ítéltem el, ám biztatni semmiképp
nem akartam. Az indítópanelt már napokkal korábban kiszereltem
Davies személyes kérésére. Tisztában voltunk vele, hogy nem
lehetetlen átkötni a hiányzó részeket, azonban óvintézkedésnek
ez is megtette. Szólni akartam az őrnagynak Woggsonról, de ahogy
teltek az órák, annyira már nem tűnt fontosnak.
Vefton
hajnalban tántorgott be a kabinba. Egyetlen délután leforgása
alatt nyolc új beteget került a karanténba, akik közül három
állapota a stázis ellenére kritikusra fordult. Nem dörzsölte az
orrom alá, hogy igaza volt. Kibújt az overalljából, aztán szó
nélkül eldőlt. A feje alig érintette a párnát, máris
hortyogott. Fogtam a védőruhámat és kilopóztam a kabinból. Az
automatánál teletöltöttem a bögrémet, aztán elvonultam a
hidropónikus kertbe.
A
halkan szuszogó gépek között friss zöldségillat lengedezett.
Már csak a frissen ázott föld illata hiányzott a soha vissza nem
térő gyerekkori évekből. Nekidőltem a korlátnak és aprókat
kortyoltam a kávéból. Elmerültem a csepegtető berendezésen
átkúszó vízcseppek látványában, de közben a Gliese 581c–n
járt az eszem. A bolygó ígéretesnek mutatkozott, a légkör
annyiban különbözött a földiétől, hogy kevesebb
szennyezőanyagot találtunk benn. Bármerre néztünk, pasztell
színekben ragyogó növényzet vett körül minket. Érintetlen
tájat tapostunk a csizmáinkkal, valahogy mégsem éreztem kedvet
magamban ahhoz, hogy alapító atyát játsszak abban a távoli
naprendszerben.
Emlékszem,
ahogy Mushcov leborult és elmorzsolt pár zsíros rögöt. Lelki
szemével kiparcellázott mindent a láthatár pereméig. A csendes
folyó partjára pedig odaképzelte a kis orosz falucskát a
hagymakupolás templomával együtt. Mögötte állt Li, aki oly
szeretettel simított végig a ringó fűszálakon, mint aki azt
várta, hogy dalra fakad körülötte a mező. Ivorsson elégedetten
hümmögve méregette az évszázados fákat. Nem szólt, de már
látta az anyagban a leendő rönkházát. Kaufman és Rofelli soha
nem tapasztalt egyetértésben térdig gázolt a folyóba,
megfeledkeztek a legelemibb biztonsági szabályokról, miközben a
vízi világot szondázták. Veftonnal ketten maradtunk a
leszállóegység mellett. Szomorúan nézett rám a sötét
szemével, én pedig megértően bólintottam.
A
kommunikátor rezgése ébresztett a merengésből. A doki borzas
feje tűnt fel a kijelzőn.
–
Ágyban lenne a helyed –
mondtam köszönés nélkül.
–
Davies meghalt – közölte,
figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy nekem is lehet jó
meglátásom.
Megdörzsölte
a halántékát, aztán intett valakinek, mielőtt visszafordult
volna hozzám.
– Te
vagy a rangidős a fedélzeten. Próbáld meg kézben tartani a
helyzetet néhány napig! Nekem most van elég dolgom a betegekkel.
Bontotta
a vonalat, mielőtt eszébe juttathattam volna, hogy ő volt a
Vasököl másodparancsnoka és csupán az asztrogátor. A helyére
illesztettem a maszkom, lefújtam a kezem fertőtlenítővel,
átküzdöttem magam a túlnyomásos kamrán és a vezérlő felé
vettem az irányt. Biztosra vettem, hogy Woggson már el is foglalta
Davies posztját a parancsnoki székben. Felkészültem a
fenyegetőzéssel tarkított harsány vitára, azonban bíztam benne,
hogy nem durvul el a helyzet. Az állandó személyzetet megosztották
a történések. Egy részük lebeszélhetetlenül hősként
tekintett ránk, pedig láthatták, hogy kimerült emberként éltük
át velük ezeket a napokat, a másik részük óvatosan kerülgetett
minket, hiszen a fertőzést velünk érkezett a fedélzetre.
Egy
űrobjektum üres vezérlőjénél lehangolóbb látványt űrhajós
nemigen élhet át. Álltam az ajtóban és néztem a cserbenhagyott
konzolokat. A pultok nagy részénél a kijelzőket a statikus
villódzás töltötte be. Ökölbe szorítottam a remegő a kezem,
aztán tízig számoltam és kiengedtem. Lassan végigsétáltam a
konzolok között. Néhány helyen korrigálnom kellett a
beállításokon, hogy legalább a minimális rendelkezési szintnek
megfeleljünk. A fontosabb vezérléseket átirányítottam a
parancsnoki konzolra. Egy ember képtelen megbirkózni egy ilyen
komplex rendszerrel, de bíztam benne, hogy valakinek hamarosan
megjön a jobbik esze és felveszi a szolgálatát.
Leültem
Davies székébe. Külső nézetre kapcsoltam a főmonitoron. Néztem
a Föld árnyékából előbukkanó Napot. Naponta tizenhatszor
láthattuk azt, amit odalent csak egyszer, engem mégis minden
alkalommal lenyűgözött a látvány. Ebből a távolságból a Föld
épp olyan békésnek tűnt, akár a Gliese 581c.
Ötven
évet töltöttünk távol, ebből negyvenkilencet hiperálomban. Azt
hittük alig ismerünk majd a szülőbolygónkra, ám nagyot
tévedtünk. Nem lett sem tisztább, sem elfogadóbb, sem etikusabb.
A szegények ugyanúgy meghaltak, a gazdagok ugyanúgy
meggazdagodtak. Az emberiség elérte a tizenkétmilliárd főt,
miközben naponta ezrével haltak élten vagy szomjan emberek.
Az
űrkorszak hajnalán Steven Hawking kijelentette, hogy az emberiség
egyetlen reménye a túlélésre a kirajzás. A tézis immár nem
csak egy elvonatkoztatott tankönyvi tétel volt, hanem valós
lehetőség. Eltoltuk a határainkat egy másik naprendszerig.
Bizonyítottuk, hogy az embernek van keresnivalója az űrben. Az
utazásunkat támogató mamutcégek az éves alatt átszőtték a
bolygót csápjaikkal, tornyaikkal kinyúltak az ég felé, de ott
elakadtak. Meg sem próbálták megismételni a lehetetlennek tűnő
küldetésünket. Amint eltűntek a jeleink a Naprendszer peremén, a
gyávák ordítása elnyomták a bátrak hangját. Fél évszázad
állt rendelkezésükre, hogy benépesítsék a Naprendszert, ám a
Holdnál messzebb nem jutottak. Nagyon úgy tűnt, az emberiség
kudarcot vallott.
Lekapcsoltam
a külső kamerát és a vészhelyzeti terv szerint nekiláttam
átnézni a rendszereket. Nem kellett sokáig egyedül dolgoznom. A
belépők némán oldalogtak a helyükre. Láttam, hogy a csendes
biccentésem elegendő biztatás volt számukra a munka folytatáshoz.
A
rádiókapcsolat a Földdel két nappal később szakadt meg. Az
ügyeletes szótlanul lépett be az étkezőbe. A kivetítőhöz
ment, bekapcsolta és otthagyott bennünket az utolsó beérkező
adás felvételével. A haldokló Berlint eltörölte a felszínről
egy orosz atombomba, amire senki nem tudott már válaszcsapást
mérni. Kaufman szavait hallgattam, miközben azt figyeltem, hogy
Woggson gőgösen végignéz a túlélőkön. Csak elvétve
találkozott válaszpillantásokkal, aki nem a képernyőt nézte, az
maga elé bámult.
– A
járvány beteljesítette sorsát – mondta halkan Kaufman. Alig
lehetett megismerni a mocskos ruhában. – Egy új világot
teremtett, ahol az embernek már nincs szerepe. Elsöpörte a
határokat, eltörölte az egyenlőtlenségeket. Akik még élnek,
nem tudják, hogy meghaltak. Hiába állítanak mást a kormányok,
összeomlott a civilizációnak nevezett színjáték. Nincs élelem,
nincs áram és víz. Túlságosan kiszolgáltatottá váltunk a
technológiától. A túlélők magányos dinoszauruszokként
kóborolnak a felszínen. Megpróbálják begyűjteni a maradék
élelmet, de a közeledő tél elől elfutni nem tudnak. Az utcák
tele vannak temetetlen halottakkal és falkába gyűlt állatokkal.
Megtörölte
a homlokát és nagyot nyelt, aztán a kamerába nézett.
– A
túlélők egymással küzdenek, mintha lenne értelme. Magukban
hordozzák a kórokozót, bárhova futnak. A különböző tényezők
találkozása újabb variánsokat hoz létre, amitől egy idő után
az immúnisak sem menekülhetnek. A Föld-anya úgy döntött,
visszaveszi, amit megpróbáltunk elbitorolni tőle.
Köhögni
kezdett. Meg sem próbálta elrejteni a vércseppekkel tarkított
kezét.
–
Induljatok a Gliese 581–hez,
amilyen gyorsan tudtok!
Woggson
körül gyülekezni kezdtek az emberek. Értelmetlen lett volna ebben
a helyzetben vitába szállni vele, ezért kifelé indultam. Vefton
az étkező falának támaszkodott és elkapta a karomat.
–
Föld-anyának semmi köze ehhez
– súgta a fülembe.
Hátrahőköltem
a bűzös lehelettől. Soha nem láttam egyetlen kortyot sem inni,
pedig körbeutaztatták velünk a világot és folyamatosan tukmálták
belénk a jobbnál jobb italokat. Bármit is töltött magába, el
kellett volna törni a készítő kezét. A doki dühösen rántott
közelebb, ahogy próbáltam odébb húzódni.
– Mi
öltük meg őket! – sziszegte közvetlen közelről az arcomba. –
Te, én, Kaufman, Ivorsson, Rofelli, Mushcov és Li.
–
Részeg vagy – ráztam le a
kezét magamról.
–
Gyilkosok vagyunk mindannyian! –
ordított utánam, aztán lehányta a ruháját.
Woggson
kísérte vissza a kabinba Veftont. Vártam, hogy majd mond valamit,
de csak biccentett és magunkra hagyott minket. Megküzdöttem vele
amíg lerángattam a dokiról a bűzlő ruhákat és lefektettem.
Felnézett rám, szeme sarkában könny csillogott.
– A
sugárzás – motyogta. – A kurva sugárzás!
–
Aludd ki magad!
– Mi
hordtuk körbe a Földön a mutáns vírust! – nyögte, miközben
betakartam.
–
Cssss!
A
kilátóban nem akartam, hogy felemlegesse az őrült elméletét,
ezért hagytam magára az önsajnálatával és a háborgó
gyomrával. Nem hittem neki. Nem akartam hinni neki.
Annyira
belefeledkeztem a gondolataimba, hogy Woggson kabinja előtt kaptam
észbe. Visszaléptem két lépést és benéztem a nyitott ajtón.
Régen éreztem magam ennyire ostobának.
–
Doki, a komphoz! – kiáltottam
futtában a kommunikátorba. – Most!
Szó
szerint beesett a zsilipajtón. Zártam az ajtót és lerobbantottam
a kétszemélyes leszállóegységet az állomásról. Vefton nem
kérdezett, elfoglalta magát az ötpontos hevederrel. Begyújtottam
a hajtóműveket, aztán gondolkodás nélkül tövig nyomtam a
gázkart.
A
középkonzolra vetített képen gyorsan távolodott az állomás
duplaküllős építménye. A Vasököl a Földdel ellentétes
oldalon hagyta el a dokkot és gyorsan távolodni kezdett. Woggson
biztos akart lenni a dolgában. A gyorsító fokozatból felcsapó
láng végigseperte az építményt. Először nem láttunk semmit,
aztán tűz lobbant a főzsilipet a lakómodullal összekötő
átjárónál.
A
doki színe gyorsan változott, ahogy átfordítottam a gépet.
Teljes sebességgel zuhanni kezdtünk a Föld felé. Ő látta a
képen a robbanást, ami milliárd darabra szaggatta szét az
állomást, engem lefoglalt a sikló pályájának korrigálása. A
hővédő kerámiaburkolatot használtam pajzsnak a záporozó
darabok ellen, közben azt számolgattam, hogy talán előbb lépünk
be a légkörbe, mint hogy a lapok komolyabban megsérüljenek. A
szemem sarkából láttam, ahogy Vefton a távolodó űrhajót nézi.
– Túl
kevesen vannak. Nem fog nekik sikerülni – mondtam.
Vefton
rám nézett.
–
Ahogy nekünk sem! – közölte
rezignáltan.
A
sikló orránál felizzott a levegő. Igazítottam a kormányon.
– Lásd
be, jobbak az esélyeink, de te döntesz, doki! Ha úgy gondolod,
hogy csak rontunk a helyzeten, akkor más belépőszöget választok.
Rövid
hallgatás után felém nyújtotta a kezét.
– Fura
egy ember vagy te, Jorn – mondta, majd miután kezet ráztunk,
előre intett. – Keressünk egy leszállóhelyet!