–
Hé haver! Te is a járatra vársz?
A
férfi felkapta a fejét és körülnézett. Egyedül állt a
homályos fabódéban. A szemerkélő eső ellenére a többi utas
inkább a szélvédett oldalon gyülekezett, senki nem merészkedett
be a penetráns viseletszagot árasztó falak közé. Összerázkódott,
amikor a elázott farmerdzsekit gallérja a nyakához ért.
Reflektor
söpört végig a mocskos ablakokat takaró plakátok és hirdetések
között. A pékség puttonyos kisteherautója húzott el hörgő
motorral a járdasziget mellett. Víz loccsant, aztán káromkodás
hallatszott. Önkéntelenül tett egy lépést hátrafelé.
–
Hahó, mamlasz! El ne taposs! – hallatszott ismét a hang.
Az
utazó hátrafordult és lenézett a hang irányába. Apró emberke
topogott a pad mellett, a lábánál egy fekete batyu. Bojtos sapkája
alól göndör fürtök kandikáltak elő, zöld köpenyének
felhajtott gallérját díszes ezüstkapocs fogta össze álla alatt.
Ráncos arcán gúnyos vigyor villant, ahogy meglátta a férfi
elkerekedő szemét.
–
Na mi van, úgy csinálsz, mintha nem láttál volna még segédet!
A
férfi végignézett az ablakokon. Nyakig húzott kabátokat és
pulóvereket látott, kíváncsi arcot egyet sem. Az eresz alatt
toporgók az utca vége felé fordulva várták a hajnali buszt. A
lámpaoszlop tövében két pár állt egymással szemben egy nagy
esernyő alatt. Az egyik férfi megigazította vállán a táskát,
aztán legyintett. Sorstársa némán biccentett az előtte álló
felesége feje felett, és rendületlenül tartotta fejük fölött
az ernyőt. A két asszony halk pusmogása egyetlen folyamatos
zümmögésként lengte be a váró környékét. Jobbról új hang
érkezett. Szuszogó nő lépett fel az ajtó előtt a térkövezett
járdaszigetre. Nem nézett semerre. Vaskos ujjával összecsípte
arca előtt az esőkabát csuklyáját, aztán lehajtott fejjel
elsurrant a leszakított ereszcsatornából csöpögő víz alatt.
Tüsszentés
hallatszott a pad felől. A fura ember egy szürkés ruhadarabba
fojtotta a következő prüszkölést. A fiatal férfi esetlenül
mormolt az orra alatt valamit. A segéd megtörölte az állát,
aztán a kabátja ujjába gyűrte a zsebkendőt. Összefonta karját
a mellkasán, és félrebillentett fejjel nézett a fölé magasodó
utasra.
–
Azt kérdeztem, te is a járatra vársz? – ismételte meg a
kérdést.
A
férfi megköszörülte a torkát.
–
Itt mindenki arra vár – kifelé intett.
A
segéd végigmérte beszélgetőtársát, lebiggyesztette az ajkát,
aztán rántott egyet a vállán. Bal lábát maga mellett húzta,
ahogy az ablakhoz bicegett. Megkapaszkodott az üveget tartó
léckeretben, majd lábujjhegyre állt. A lámpa vibráló fényétől
hunyorogva lesett ki a plakátsor alatt. Mozdulatlansága alig néhány
másodpercig tartott és megvető horkantással ért véget.
Visszanézett a férfira, megcsóválta a fejét. Visszacsoszogott a
csomagjához. Egyik kezét zsebébe süllyesztette, másikkal
megkapaszkodott a padban.
–
Kell egy glomp? – kérdezte rövid hallgatás után
–
Nem veszek semmit! – vágta rá a fiatal férfi gondolkodás
nélkül.
A
segéd hátrahőkölt, körmei megcsikordultak a deszkán.
–
Ember! Szerinted mikor fog neked megint glomp-ot kínálni valaki?
–
Nem tudom, és nem is érdekel! – mondta az utas, miközben
távolabb lépett.
Horkantás,
aztán csörömpölés hallatszott a háta mögül. Hátrasandított.
A kis ember a batyujába turkált, közben folyamatosan motyogott
maga elé.
–
Még, hogy nem érdekli a glomp! Majd fogja, de akkor aztán lesheti!
Ekkora mamlaszt! Gőze nincs, mit ajánlok neki!
A
zörgés elhallgatott, a férfi gyorsan visszafordult a bejárat
felé. Összeszorította állkapcsát és tekintetét előre
szegezte, úgy mélyült el a plakátok alig látható sorai közt.
Retro party, házhoz szállítás, eladó mosógép, frissen nyílt
szerviz, elveszett kutya. Néha letéptek egyet, hogy új kerülhessen
a helyére, néha csak ráragasztották a meglévőre a frissebbet.
Elnézett két fektetve felrajzszegezett lap között. A várakozók
nagy része színes reklámtáskákkal állt a buszváróban. Az
esőkabátokon, ernyőkön, táskákon tenyérnyi széles feliratok
próbálták magukra vonni maguk elé bámuló emberek figyelmét.
Egy
alacsony férfi állt be az ajtókeret elé. Baseballsapkáján fehér
foltok virítottak. Kezét fázósan dugta a térdnadrág zsebébe.
Fehér műanyagklumpában csattogott végig a térkövön, amit a
rossz idő tiszteletére fekete zoknival párosítva viselt.
Nekitámaszkodott a félfának és a fülét kezdte piszkálni. A
központ felől medvetermetű férfi érkezett, hátán parányi
hátizsák. Komótosan sétált az utca közepén. Kikerülte a
megsüppedt aszfalton terjengő tócsát, és a várakozókat, majd a
bejáratnál várakozó mellé lépett. Morogtak valamit egymásnak,
de kezet nem fogtak.
Kékesfehér
villám szaladt át az égen, aztán megremegett a levegő. A
megállóval szemben a fűzfa leveleiről víz zúdult a járdára.
Az esőcseppek felduzzadtak és szinte összeértek. Az emberek,
amennyire lehetett, közelebb húzódtak a buszváróhoz. A férfi
megvakarta az állát, utána az órájára nézett. Négy ötvenöt.
Beletúrt a zsebébe és ujjai között görgetni kezdett egy
pénzdarabot.
A
zörgés elhallgatott mögötte, a helyét krákogás vette át, majd
a homályból ismét kérdést szegeztek neki.
–
Jól meggondoltad? Nemsokára itt a járat! Akkor majd kellene a
glomp!
A
férfi elhúzódott a segédtől, egészen közel lépett a
bejárathoz. Odakint feltámadt a szél, a cseppek szinte
vízszintesen érkezve fröccsentek szét az üvegnek, a kellemetlen
szag mégsem mozdult meg a faházban. Az egyik plakát szélén a
ragasztó megadta magát a sorsának, a lap sarka ritmustalan ütemben
verte az üveget. Az vihar máskor bevert a váróba, a becsapó szél
ilyenkor kitisztította az állott levegőt, ám ezen a reggelen éles
vonal választotta el a külteret az épület belsejétől. A
fiatalember kinyújtotta a kezét. Jéghideg eső végigverte a
széttárt ujjait, ám ahogy visszahúzta kezét, egy csepp nedvesség
sem maradt rajta.
–
Mi a fene! – mordult fel.
A
közelben álló két férfi háttal állt neki, meg sem mozdultak a
hangjára. Elmélyülten taglalták az esti meccset. Röpködtek a
nevek, a gólok és a statisztikák. Tíz éve minden reggel frissítő
hírekkel szolgáltak a megálló állandó, vagy alkalmi
utasközösségének. Amikor nem a helyi csapat aktuális mérkőzéseit
tárgyalták, akkor valamelyik sportcsatornán látottakon
csemegéztek. Ha érdekes esemény történt, siettükben a
köszönésnek számító hajnali mormogást sem pazarolták el az
idejükből.
A
váróban rekedt férfi általában elhúzódott tőlük, hogy minél
kevesebbet kelljen hallania a sokadosztályú vidéki csapat
hányattatott életéből, most azonban közvetlenül melléjük
lépett.
–
Mi is lett az eredmény? – kérdezte tőlük.
A két
férfi lendületesen folytatta a beszélgetést. A közbevetés
eltűnt a bírói hibák fölött folyó vita harsány szóváltásában.
Ebben mindig egyetértés volt köztük.
–
Nem is volt olyan rossz a bíró! – próbálkozott újra a férfi.
A
beszélgetők hangja egyre emelkedett, az alacsonyabb hevesen
gesztikulált, amit társa mosolyogva figyelt.
–
Kihez beszéltél? – bukkant fel mellette a segéd.
A
fiatalember ökölbe szorította a kezét.
–
Mi ez az egész? – csattant fel.
A
fura emberke rántott egyet a vállán.
–
Mit én azt tudhatom ? Én csak a járatot várom! – morogta
sértődötten.
A
férfi kinyitotta a száját, aztán becsukta. Hátat fordított
sapkás alaknak. A templomtornyot kezdte bámulni, közben lassan
számolt magában. Tíznél mély levegőt vett, és kiengedte az
öklét. Gyors pillantással felmérte az eresz alatti helyeket. Az
esővédett oldalon egy fél hely sem akadt, pedig szívesen
megszabadult volna alkalmi beszélgetőtársától. A kanyar felé
nézett. Egy sárga esőkabátos alak tolt egy kerékpárt a
úttesten. A busz sehol.
A
segéd, ismét matatni kezdett a csomagjával. A férfi a folyamatos
zörgésre önkéntelenül hátranézett.
–
Intesz neki te, vagy intsek én? – nézett rá a kínzója.
–
Na ebből elegem van! – rántotta össze magán a kabátot a férfi.
–
Jól van na! Intek neki én, úgysem áll meg az ácsorgókért! Te
meg majd eldöntöd, mit is akarsz valójában! – vette hátára a
csomagját a sipkás emberke.
A
férfi felhajtotta a kabát gallérját, rántott egyet a vállát
húzó táska szíján és kifelé indult. Zümmögő hang akasztotta
meg két lépés között. Az üvegben fény tükröződött, ezúttal
belülről. Sarkon pördült, felhördült, nyitotta a száját, hogy
végleg kiosztja a kis embert, azonban a feltóduló szavak helyett
csupán egy nyögésre tellett az erejéből.
A
segéd a padnak dőlve állt és a tenyérnyi kékes fényoszlopot
bámulta. Bojtos sapkáját a hóna alatt, arcán széles vigyor.
Jobb tenyerét előre tartotta, rajta rubint fénnyel villogott egy
négyzet alakú tárgy.
–
Egy utas! – kiáltott felfelé.
Sziszegő
hang válaszolt, aztán a fénykör méteres átmérőre tágult. A
sörösdoboz lassan átgurult a várón, a szélén szikrák
pattantak. A vizeletszag helyét friss ózonillat vette át. Az
emberke belépett a körbe és eltűnt.
A
férfi összeszorította a száját. A fényt bámulta, ami felé
mozdult, de megállt a cipőorra előtt egy tenyérnyivel. A sziszegő
hang ismét szólt, valahonnan a tető irányából. Nem értette a
hangokat, csak a glomp szót találta ismerősnek. Maga is
meglepődött, amikor remegő fejhangon megszólalt.
–
Mi az a glomp?
A
hang nem válaszolt. A fénysugár összeszűkölt, majd
elhalványodott és eltűnt.
Szél
csapott be a váróba, ázott földszagot sodort magával. A hidegben
a férfi megrázkódott, de nem mozdult. Az a helyet bámulta, ahol a
segéd eltűnt a fényben. A sörösdoboz még ott gurult a pad
mellett, azonban mást nem lehetett látni a helyiséget betöltő
fényben. Óvatosan lépett egyet előre. Óvatosan megtapogatta
lábával a fénykör helyét.
Árnyak
mozdultak a falakon. Kinézett, látta, hogy az utasok már szállnak
fel a buszra. Kilépett a váróból, oldalról besorolt, és
megelőzte a két vitatkozót az ajtóban. A munkatársa a harmadik
sorban ült, már emelte is a táskáját a foglalt helyről.
A
férfi lehuppant, a lábához tette a táskáját, aztán köszönés
nélkül rákérdezett:
–
Te, mi az a glomp?