Borgson
a helyére csúsztatta az utolsó szikladarabot. Hátrált egy
lépést, aztán megszemlélte a két szabálytalan halmot. Sokáig
dolgozott rajtuk, gondosan megválogatta a sziklákat, hogy ne
sértsék az alattuk nyugvó testeket. Az eredmény lehetett volna
szebb, de csupán ennyire futotta az erejéből. Lekapcsolta az
övéről a pisztolyt, beállította az energiaszintet, majd a sírok
elé támasztott sziklába bíbor lézertűzzel reszketeg betűket
vésett. Két név és egy évszám, ennyire futotta a fegyver
energiájából.
Felegyenesedett.
Néhány pillanatig azon gondolkozott, hogy illene mondani
valamit felettük, ám végül elvetette az ötletet. Rövid
ideig ott állt a sírok mellett, azonban nem történt semmi.
Elkerülte a meghatottság és a gyász érzése is, egyedül a saját
sorsa jutott eszébe. Visszaindult az űrhajó felé. Hátrahagyta a
burkolatdarabot, amin magával vonszolta a holttesteket. Félúton
eszébe jutott egy imatöredék gyerekkorából. Megállt és
hátrapillantott. A felvert csillagpor ködként lebegett mögötte,
a távoli Nap fényében vöröslő függönyként takarta el a
sírokat. Nem tudta rászánni magát, hogy visszamenjen.
Az
űrhajó siralmasan nézett ki távolról és a látvány csak
romlott, ahogy közeledett. A törzs megroggyanva feszült a
szikláknak, az utolsó pillanatban kieresztett támlábak törötten
szorultak alá. A tervezők nem számítottak rá, hogy egyszer egy
lezuhanó hajótestet kell majd fékezniük a becsapódás során. A
főfúvókák helyén éles szélű csonkok meredtek, a motortér a
külső tartályokkal együtt szétzúzódott, ahogy a hosszas
csúszás során a tehetetlenül sodródó test többször is az
útjába eső szikláknak vágódott. A folyékony üzemanyag
maradéka ibolyaszín csíkokban rakódott le a burkolatra. A
lakórész külső burkolata több helyen behorpadt, de nem szakadt
át. A kiszökő levegő megfagyott foltjai egyedül a raktér ajtaja
mellett fénylettek.
Borgson
felnézte a felderítőhajó maradványaira. Néhány órája még
hárman ültek a társalgó asztala mellett. Graff dühös csapkodta
az asztalt, mint mindig, amikor a Társaság került szóba.
– Kiraboltuk
a Földet, most pedig kiraboljuk a Naprendszert is! – meredt rá
vöröslő arccal a pilóta.
Ingut
megérintette a Graff kezét, ám a férfi ingerülten lerázta azt.
– Ne
nyugtass! Nem tehetek róla, hogy a tisztelt főgeológusunk nem lát
tovább az orránál! A Társaság a vérünket szívja, közben
semmit sem tesz a nyomorban élő milliókért! – fordult vissza az
asztal túloldalán ülő Borgson felé.
A
szőke lány is ránézett és megrázta a fejét.
– Legalább
neked legyen eszed, Rens!
Borgson
nem értette, miért nevezte így a lány, tévedésről azonban szó
sem lehetett, hiszen Ingut egyenesen a szemébe nézett az asztal
túloldaláról.
– Ti
ezt nem érthetitek! – tárta szét a karját. – Én a Földön
születtem, nem úgy, mint ti! Nem ismeritek úgy a körülményeket,
ahogy én! A Társaság adott reményt a túlélésre, amikor az
emberiség már közel volt ahhoz, hogy élhetetlenné tegye a
bolygót. Ötven évig toporgott mindenki az űr peremén, mégis
egyedül a Társaság mert elszakadni a Földtől. Az alapítók
azok, aki belátták, hogy csak a Naprendszert kolonizálása adhat
esélyt a túlélésre. Megtették azt a lépést, amit a kormányok
nem tudtak, vagy nem akartak megtenni. A kirajzás elkezdődött.
Meghódítottuk a Naprendszer belső régióit, most pedig a külső
bolygók következnek. Az előttünk álló munkához rengeteg
nyersanyagra van szükség, amit az űrben gazdaságosabban
kibányászhatunk, mint a Földön, ráadásul további
környezetszennyezés nélkül.
– Nekem
ne emlegesd a környezetszennyezést! – hördült fel Graff. –
Láttad már a kitelepülő újgazdagok marsi városainak a
környékét? A hivalkodó palotákból tonnaszám hordják a
szemetet a kiszáradt medrekbe. Arra sem veszik a fáradságot, hogy
megpróbálják újrahasznosítani, amit lehet! Az erőterek nem a
porviharokat tartják távol, hanem a szemetet és a bűzt! Ott
folytatják a pusztítást, ahol a Földön abbahagyták!
Ingut
hátradőlt és karban fonta a kezét.
– A
Társaságot nem azonosíthatod ezekkel az emberekkel! – mondta
Borgson, miközben ujját a pilóta mellének szegezte. – Ez
ostobaság!
Graff
ellökte a geológus kezét, felpattant, aztán az asztalra
támaszkodott és úgy ordított a képébe.
– Az
ostobaság, hogy nem látod be, a Társaság valójában egy maroknyi
kiváltságos ember érdekeit képviseli, akik már nem élnek a
Földön. A kisrészvényesek nevetséges osztalékot kapnak,
miközben milliárdokat érő aszteroidákat bontunk atomjaikra.
Nekik mit sem jelent az egész, hiszen egyetlen gramm fém sem jut le
az űrből a Földre!
Borgsonnak
eszébe jutott, milyen undorító volt az arcába fröcsögő nyál.
Hiába próbált elhúzódni, a szűk helyen ez lehetetlen volt.
– A
Föld jobban kezeli az újrahasznosítást, mint a fejlődő
kolóniák, ez tény. Az igényeihez mérten nem szorul extra
nyersanyagra, amit a magas szállítási költségek miatt amúgy sem
tudna megfizetni. A kitelepülés mértékének emelkedésével
tovább fog csökkenni majd a fogyasztás...
Graff
ismét az asztalra csapott.
– Süket
propagandaszöveg! Ha pedig nem vagy ezzel tisztában, akkor nincs is
miről beszélnünk!
A
pilóta a mosogatóban vágta a poharát, aztán sarkon fordult és
kiviharzott az étkezőből. Ingut megrázta a fejét.
– Nekem
elegem volt a vitáitokból! Ez volt az utolsó utam veled, Rens! –
mondta és a pilóta után indult.
Borgson
végigmérte a sziklák közé szorult űrhajót. Graff valamit nem
vett figyelembe a belépő szög számításánál. Túl gyorsan,
nagy sebességgel közelítették meg a felszínt, és már nem tudta
kiemelni a hajót az ütközőpályáról. A vizsgálat pilótahibát
fog megállapítani. Gyakorlatilag valóban az történt. Megvonta a
vállát és a légzsilip felé indult. Aprókat szökkent, a
hátizsák fúvókáival óvatosan korrigálta a mozgását. Nem
akarta életének hátralévő óráit az aszteroida körül keringve
leélhetni.
A
hátsó támláb tövében megállt és körbepillantott. A Tejút
milliárd csillaga szépséges ösvényként nyúlt el feje fölött.
A töredezett szélű sziklák felett a Nap apró korongja jelezte az
otthonhoz vezető utat, ám kivehetetlen formája és tompa fénye az
elkeserítő távolságot is megmutatta. Lenézett a kezében
szorongatott lézerpisztolyra. A lemerült fegyver már csak egy
ártalmatlan fémdarab volt. Belekapaszkodott a kicsavarodott lábba
és elhajította a pisztolyt. Ráérősen bámulta, ahogy a fegyver
pörögve elveszik az ezernyi fénylő pont közé.
Az
arclemezen figyelmeztető jelzés villant, az űrruha tartalékai
kezdtek kimerülni. Három lapos ugrással elérte a légzsilipet és
megkapaszkodott a keretbe. Belebegett a nyíláson, óvatosan
félretolta a leszakadt borítólemezek mögül kilógó vezetékeket.
Sok munkával tette működőképessé a zsilipet, nem lett volna
szerencsés az ideiglenesen összetoldott és rögzített kötéseket
egy óvatlan mozdulattal tönkre tenni. A külső ajtó
vezérlőpanelét összetörte egy elszabadult oxigénpalack, a doboz
darabjai szanaszét lebegtek a helyiségben. Félrehajtotta a hiányos
gombsor fölé barkácsolt műanyag védőpanelt és átbillentette a
vészzáró kapcsolóját. A külső ajtó a helyére csusszant,
fölötte a vörös jelzőfény villogni kezdett. A sérült panelen
lévő visszajelző lámpa pislákolt, aztán elsötétedett.
Borgson
elhúzta a száját, amikor sisak kijelzőjén újabb figyelmeztetés
villant. Felnézett mennyezeti nyílásokra és látta, ahogy a
beáramló levegő odébb sodor néhány lebegő alkatrészt. Nem
tudta siettetni a folyamatot. A levegőszivattyúkból kettőt tudott
beüzemelni, ennek is örült. Átlebegett a belső ajtó mellé és
amint zöldre váltott az épen maradt jelzőfény, azonnal megnyomta
a nyitógombot. Meglazította a biztosítógyűrűt, aztán levette a
sisakot. Fintorogva húzta fel az orrát. Égett műanyag csípős
illata terjengett az egyetlen megmaradt szűrő által átforgatott
áporodott levegőben. Ellenőrizte az űrruha karjába épített
szenzort, ám az nem jelzett veszélyt. Az első meglepetés után
kihámozta magát az űrruhából, aztán betuszkolta a
tárolórekeszbe az öltözéket. Az oxigéntartályt és a
hátizsákot rákötötte a dokkoló állomásra, majd gondosan
ellenőrizte, hogy elindul a töltési folyamat. Felhúzta a
bakancsát, azonban a mágneseket egyelőre nem kapcsolta be.
Kilebegett a romos folyosóra és a vezérlő felé lökte magát.
Az
átjáró nyomasztó homálya után a vezérlőbe automatikusan
felgyúló fények elvakították egy percre. Bekapcsolta a
mágneseket és a ferdén álló padlóra ereszkedett. Szándékosan
nem nézett a fal tövében feketéllő vértócsa felé, gyorsan
belehuppant az egyetlen épen maradt gyorsulási ülésbe és
megpöckölte az ablakpanelek nyitógombját. A plasztacél burkolat
zajtalanul mozdult oldalra, de aztán megakadt. A motor erőlködve
küzdött néhány másodpercig, majd amikor az automatika átkapcsolt
zárásba, Borgson megállította. Lekapcsolta a lámpákat és
kibámult az ablakon.
A
kutató űrhajó orral csúszott fel a sziklákra, így beláthatta
az aszteroida nappali oldalát. A 77 Frigga formái az űrből nézve
egy folyami kavicsra hasonlítottak, a szép lekerekített éleknek
közelről nézve viszont nemigen akadt nyoma. A megcsavarodott
sziklák között mély hasadékok húzódtak, a vastag csillagpor
alatt pedig mindenütt olvadt vas–nikkel buckák rejtőztek.
Borgson felállt, és nekitámasztotta homlokát a meteorbiztos
ablaknak.
A
kezdetleges sír hosszú árnyékoz vetett a sebzett féregként
kacskaringózó nyom végén. Nem rajta múlt, hogy nem ő került a
kövek alá. A kabinjában készülődött a leszállásra, amikor a
váratlan irányváltozás a falhoz vágta. Kábán tért magához,
szeme előtt homályos foltok ugráltak. Teste összevissza
rángatózott, csak hosszú másodpercek küzdelme után
engedelmeskedett az akaratának. A kommunikátora szerint alig néhány
percig volt eszméletlen, mégis valahogy sokkal hosszabb időnek
tűnt.
Graff-ot
a helyéről kiszakadt pilótaszékében találta, feje hátborzongató
szögben fordult oldalra. A tágra nyílt szemek vádlón meredtek
rá, amikor belépett a vezérlőbe. A pilóta keze a mellkasába
fúródó fémdarabot markolta. Borgson kihátrált a folyosóra és
Ingut keresésére indult. Az orvos–technikust a mennyezeti panelek
közül lelógó kábelkötegek között találta. Közel egy órájába
telt mire rétegenként lefejtette róla a nyakára tekeredő
vezetékeket. Az elkékült arcú holttestet behúzta a közeli
raktárba, aztán erőt vett magán, és visszatért a vezérlőbe.
Kiemelte Graff hulláját a fal tövében heverő székből és Ingut
mellé fektette. Társak voltak a mindennapokban, társak voltak
halálukban is.
Nem
tudta rászánni magát, hogy lezárja a szemeket, ezért nekilátott
végigtúrni a tároló rekeszeket. A raktárban a mintavételezéshez
használt eszközökön kívül nem sok mindent talált. Az egyik
műszercsomag védőhuzatát használta végül szemfedőnek. Nem
érezte magát jobban, de legalább megtette, amit tudott.
Végignézett magán. Graff vére feketéllett a ruháján és a
kezén. Vákuumzsákot vett elő, belegyűrte a levetett overallját,
majd az egyik rekeszbe gyömöszölte a csomagot.
Kifelé
indult, amikor égett hús bűze csapta meg az orrát. Összegörnyedt
és öklendezni kezdett. Zihálva kapkodta a levegőt. Tenyerét a
halántékának nyomva próbált enyhíteni a fájdalmán. Halántékán
vészterhes ritmusban lüktetett az ér.
– Rens,
hé, Rens! – hallotta.
Felnézett
és egy folyosón találta magát. Hátrahőkölt a felé csapó
lángoktól. Fojtó illatok vették körül, olvadó műanyag és égő
hús szaga marta a torkát. Sikolyokat hallott a távolból,
segélykiáltásokat, majd tomboló tűz moraját. Homályosan látta,
ahogy valaki felé tántorog, azután összeesik mellette. A hőség
egyre közeledett, mígnem a lángok elérték a ruháját. Érezte,
ahogy a tűz belemart a húsába. Felüvöltött. Elkínzottan
vonaglott, míg végül hűsítő cseppeket zúdultak a
felforrósodott bőrére. Egy ormótlan alak hajolt fölé.
– Rens,
hé, Rens! – szólította meg. Felemelte a fejét, mire elsötétült
körülötte a világ.
Borgson
reszketett, amikor magához tért a raktárban. Lassan mozdult, még
érezte tagjaiban a roham görcsét. Térdre küzdötte magát,
bekapcsolta a mágneseket, aztán a falnak támaszkodva
felegyenesedett. Melegséget érzett az arcán, ahogy odanyúlt
megdermedt cseppeket tapintott az ujjaival. Kitántorgott a
helyiségből, gondosan bezártra az ajtót, azután a szobája felé
indult. Minden lépésnél próbált valamibe kapaszkodni, miközben
nehéz fejjel küzdött a szédülés ellen.
A
kabinjában nagyobb káosz várta, mint amire emlékezett. Odébb
tolt néhány útban lévő holmit és beoldalazott a parányi
fürdőbe. A tükörből sápadt arc tekintett vissza rá, azonban
égésnek nyomát sem látta. Szeme alatt mély táskák húzódtak,
arcának jobb oldalán pedig egy ujjnyi, vágott szélű seb.
Közelebb hajolt és megvizsgálta a sebet. A piperepolc felé nyúlt,
a borotválkozás utáni fertőtlenítőért, azonban keze csak a
levegőt markolta. Először lehajolt, majd négykézlábra
ereszkedett, átvizsgálta a helyiséget. Nem találta sehol, pedig
biztos volt benn, hogy jól emlékszik.
Ingut
már nem tudott segíteni, egyedül kellett ellátnia magát. Felállt
és kióvakodott a kabinból. Graff ajtaja előtt megtorpant egy
pillanatra. Némi habozás után belátta, nincs értelme, hogy
továbbra is sérthetetlennek tekintse halott társa magánterületét.
Hosszasan kutakodott a pilóta szobájában, eredménytelenül. Ingut
ajtaján már csak kíváncsiságból nyitott be, ott sem talált
semmi használható szert.
Nem
ment vissza a saját kabinjába. Kivett egy nedves törlőt a
leszakadt ajtajú rekeszből és nekilátott kitisztítani a sebet.
Arca megrándult még mielőtt a sebéhez ért volna, de nem érzett
fájdalmat, csak tompa nyomást a felduzzadt bőrön. Értetlenül
bámult saját grimaszára, miközben keze magától tette a dolgát.
A gyűjtőbe dobta a törlőt, aztán végigsimította az arcát. A
seb már nem vérzett. A bőre puha volt, meleg és a seb kivételével
tökéletesen sima, mintha csak néhány perce borotválkozott volna
utoljára. A mosdóra támaszkodott, megpróbált visszaemlékezni,
mi történt a baleset előtt, azonban akárhogy erőlködött, nem
jutott eszébe semmi. Egy sötét alagútba bámult bele, ahol nem
akart felbukkanni a várva várt fény.
Borgson
megborzongott, ahogy lépés csikordult mögötte.
– Hé,
Rens! Mi van veled?
Felnézett.
A tükörből egy megégett férfi bámult vissza rá. Nyakán
megfeketedett rongycsomó lógott. A felhólyagosodott bőre
felfakadt, sárgás folyadék csorgott gennyes könnyként az arcán.
A haja csomókban hiányzott, elszenesedett tincsek meredeztek
mindenfelé szabálytalan foltokban. Füle mindkét oldalon
összetöpörödött és elszenesedett. Egyedül a szeme, az volt
sértetlen. A zöld íriszben vörös lángok lobogtak. Nem szólt,
cserepesre égett szája hátborzongató mosolyba torzult.
Borgson
felordított, kiperdült a mosdóból, aztán hátra sem nézve
kiugrott a folyosóra. Az egyik leszakadt falpanel mögül kiálló
csövet kitépte a helyéről és a feje fölé emelte. Várta, hogy
az égett arcú férfi kilép Ingut kabinjából. Várta, hogy
lecsaphasson a soha nem látott rémálomra. Sokáig állt
mozdulatlanul. Egy idő után fájni kezdett a karja. Leengedte a
csövet és szemét végig a kabinajtón tartva behátrált a saját
szobájába.
Néhány
órával később a csövet szorongatva ébredt a sarokban. Nem
emlékezett rá, hogyan zárta be és torlaszolta el az ajtót, ahogy
arra sem, hogy bugyolálta körbe magát a takaróval. Sokáig
hallgatózott az ajtónál, mielőtt kióvakodott a kabinból.
Végigkutatta az űrhajó minden elérhető zugát, de nem találta a
megégett arcú férfit. A raktárban ellenőrizte a két holttestet
is, azonban sem Graff, sem Ingut arcán nem talált égett nyomokat.
Az elszürkült arcokat látva rádöbbent, nem tarthatja őket
sokáig a lakótérben.
A
vészhelyzeti kézikönyvet a vezérlőpult egyik rekeszében találta
meg, miközben működő jeladó után kutakodott. Hosszú percekig
lapozta megbabonázva a műanyag lapokra nyomtatott kötési
rajzokat, az indítási listákat és az aprólékosan kidolgozott
hibaelhárítási terveket. Soha nem jutott eszébe korábban, hogy a
digitális világban léteznek még hagyományos könyvek. Ismerte a
betűket és a szavakat, ám a szakzsargonnal teletűzdelt mondatok
zagyvalékából alig értett valamit. Dühében először
elhajította az összefűzött iratcsomót, ám néhány óra múltán
ráeszmélt, hogy túlélése kulcsát rejthetik a sorok. Elrágott
két koffeintablettát, aztán kikereste az áram- és oxigénellátás
ellenőrzőlistáit.
A
pilóta szobájában talált szerszámokat és műszereket, azokkal
látott munkához. Lassan haladt, mindent többször átolvasott,
mielőtt hozzányúlt volna. Egy oxigéntartály maradt épen, a
hozzá tartozó szűrőberendezés újraindítása okozott némi
problémát, ám végül sikerült átkötnie a hibás szakaszt. Az
elektromos hálózattal több gondja akadt. A kiszakadt motor miatt a
mágnesrezonanciás telepek maradék energiájára korlátozódott a
tartalék, így ahol lehetett, a vészvilágítást is kiiktatta.
Felderítette a lakórészben található zárlatos szakaszokat, és
leválasztotta ezeket. Bízott benne, hogy a tüzet sikerült
megelőznie ezzel.
A
holttesteket a raktérbe akarta átvinni, a súlyos ajtó azonban nem
mozdult. A világítás pislákolni kezdett, ahogy a szervók
felsivítottak az erőlködéstől. Átnézte a rajzokat, kimérte az
áramköröket, végül leült a fal tövében. Újragondolta a
lehetőségeket, aztán a zsiliphez telepedett át. A helyzet először
reménytelennek tűnt, mégis az maradt az egyetlen kiút. Az
elektronika messze bonyolultabb volt, mint amit korábban látott,
ám, ahogy jobban belemerült a munkába, minden szakasz után
átláthatóbbá vált a következő lépés. A sikeres kamrateszt
után nem akarta kísérteni a szerencséjét ezért sietve túlesett
a gyászos feladatán.
A
Frigga elfordult, az űrhajó körül megnyúltak az árnyak. A
Jupiter szabad szemmel is felismerhető korongja a láthatár alá
bukott. Valahol a távolban a Tejút ragyogó sávjában sötét
árnyak mozogtak. A kisbolygó övezet szeszélyesen forgó
aszteroidáinak egyike alig néhány tucat kilométerre suhant el a
felszín felett. Borgson a fűtött rétegek ellenére érzete az űr
fagyos leheletét az üvegen, ezért elvette homlokát az ablaktól.
Elnézett szirtek felett, árulkodó lángot keresett a csillagok
között, de hiába. A mentőegység nem akart megérkezni.
Megfordult
és szétnézett a vezérlőben. A radar és rádió mellől vaskos
kábelkorbácsok lógtak ki. A két berendezés közül legalább az
egyikre szüksége volt ahhoz, hogy valamiféle jeladást tudjon adni
a hollétéről. A fémes sziklák közé szorult roncs helyzete
sokat rontott a megtalálás esélyein. Egyedül a becsapódás és a
csúszás feltűnő nyomai adhattak támpontot a kutatóosztagnak, az
is csak akkor, ha éppen a Nap felé fordul az aszteroida. Motorok
nélkül a hideg fémtest nem sugározott értékelhető jeleket az
infrakeresők számára.
Átpörgette
a lapokat, aztán visszatette a kézikönyvet a kábelek mellé. A
gondolatai elkalandoztak és nem érzett magában elég erőt újabb
aprólékos munkához. Lezárta az ablakpanelt, majd kilépett az
ajtón. Bakkancsos léptei tompán kongtak a folyosón, ahogy a
kabinja felé tartott. A társalgó előtt megtorpant és benézett.
Az utolsó közös ebéd szerteszét heverő nyomai láttán
rádöbbent, hogy a baleset óta nem evett.
– Majd
később – csúszott ki önkéntelenül a száján.
Meglepte
saját hangja. Nem szokott magában beszélni. Elgondolkozva mérte
végig a folyosót. Három szürke, jellegtelen ajtó nyílt alig
néhány lépésnyire tőle, rajtuk három név. Borgson, Graff,
Ingut.
– Ez
mekkora baromság – szólalt meg ismét, ahogy elnézte a
feliratokat.
Végigsimított
a névtáblán és behunyta a szemét. Járt a Holdon, a Phobos-on, a
Ceres bázison, hónapokat töltött különböző űrhajókon.
Lakott közösségi szálláson, aludt váltásban járó legénység
közösen használt ágyán, osztozott más kutatókkal egy szobán,
mire munkájával végre saját kabint érdemelt ki a bázison.
Bármerre is járt, azt tapasztalta, hogy az űrben élők mindenütt
tiszteletben tartották a rendelkezésre álló csöppnyi személyes
teret. A földi szokások nagy része értelmét vesztette az űrben.
Megrázta
a fejét, majd éppen megérintette a nyitógombot, amikor
megdermedt. Beleszimatolt a levegőbe. Lehetetlennek tűnt, azonban
az előző nap megismert édeskés illat újból felbukkant. Kétnapi
munkával megszabadult a halottak közelségétől, mégis rátört
az egész testét megkínzó kínzó fájdalom.
A
roham gyorsan, elemi erővel csapott le. Ellépett az ajtótól és a
fal tövébe roskadt. Tenyerét a halántékára szorította,
próbálta enyhíteni a fejét hasogató lüktetést. Tudta, hogy
azelőtt kell mozdulnia, mielőtt teljesen elgyengül, és a rémület
átveszi az uralmat a teste felett. Az érzékeit borzoló
tűzhalálnál már csak az égett arcú rémlátomásra vágyott
kevésbé. Ellökte magát a faltól és bemenekült a kabinjába.
Borgson
tompa zajra ébredt. Összehúzta magát a takaró alatt és
visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Csörömpölés hallatszott
a folyosón. Ajtó szisszent, majd döngve becsukódott.
Megborzongott, aztán felült az ágyban. A sötét szobában arra
nézett, ahol az ajtót sejtette. Várta, hogy kivágódik és belép
Graff, Ingut, vagy az ismeretlen férfi. Eltelt egy perc, aztán egy
újabb, ám az ajtó zárva maradt és a hangok sem ismétlődtek. A
kapcsoló után tapogatózott. Szusszanva engedte ki a levegőt,
ahogy lámpa éles fénye elűzte a sarokban lapuló árnyakat. A
rémisztő éjszakai zajok helyett már csak létfenntartó
berendezés kattogását hallotta a falak mögül.
Visszadőlt
és lehunyta szemét. Nyugalmat akart, a gondolatait kitisztító
sötétséget, álomtalan álmot, ahol nem zavarják meg a különös
zajok. Egy perccel később felült és kicsatolta magát. Az ágytól
a mosdó felé lökte magát. Gondosan bezárta maga mögött az
ajtót, azután nagy levegőt vett és a tükörbe nézett. Nem
jelent meg a megégett férfi mögötte és nem hallott újabb
hangokat. Megrázta a fejét, majd nedves kendővel áttörölte
arcát. Hosszan bámulta a vöröslő heget és a szeme alatti lilás
árnyalatú karikákat. Az alvás nem segített, fáradtabbnak érezte
magát, mint előző nap.
Oldalra
pillantott. A nyugtató doboza ott lebegett, ahol előző este
hagyta. Kinyitotta és belenézett. Hét adag maradt. Az első este
két kapszulát nyelt le, a második este pedig hármat, a rémálmok
mégsem kerülték el. Végigsimított betegesen szürke árnyalatú
bőrén. Ingut nélkül nem emelhette a dózist tovább, hiszen nem
tudta mi az a mennyiség, ami kiüti. Visszadugta a dobozba a
kapszulákat. Valahogy ki kell bírnia még néhány napot anélkül,
hogy megőrülne.
Rendbe
szedte magát, tiszta overallba bújt, majd kilépett az ajtón.
Semmi nem változott, semmi nem mozdult a félhomályba burkolózó
folyosón. A leszakadt panelek és a kábelek ugyanúgy lógtak, mint
előző nap. A két szomszédos kabin ajtaja is nyitva állt, ahogy
hagyta azokat. Megtorpant. Az ajtók mögötti sötétségben bármi
rejtőzhetett. Lenézett kezében szorongatott csődarabra.
Meglengette a méretes fémdarabot. Képtelen lett volna bárkit
megütni, de a hamis biztonságérzet megnyugtatta.
Ellökte
magát a faltól. Összeszorította száját, és készenlétben
tartotta a csövet. Az ajtók mögött nem mozdult semmi. Kezével
fékezte magát a kantin előtt, a padlóra ereszkedett. Bekapcsolta
a mágneseket és a vezérlőbe sietett. Felkapta a kézikönyvet és
kikereste a kapcsolási rajzokat. A pult oldalát rögzítő
csavarokat egy dobozba gyűjtötte össze, az oldallemezt pedig a
falhoz támasztotta. Betolta a szervizcsatornába a szerszámosládát,
felvett egy fejlámpát, majd beszuszakolta magát a szűk járatba.
Módszeresen kereste a D9-es panelt, azonban csak D8-ig talált
számozást. Kétszer átnézte az mindkét oldalon a számozást, ám
a D8 után az E1 panel következett. Kimászott az alagútból és
ellenőrizte a kézikönyvet. Nem talált más kötési rajzot,
viszont nem találta a panelt sem.
– Fontos
vagyok! Keresni fognak! – csapta le a kézikönyvet Borgson.
Martens
koordinátor éppen indulás előtt fejtette ki neki, hogy a háromfős
csapatban ő a legértékesebb személy. A csillagászok felkutatták
a bányászat számára szóba jöhető kisbolygókat, azonban egy
gyakorlott geológus helyszíni elemzése nélkül a Társaság a
kisujját sem mozdította. Egy bányászkolónia áttelepítése nem
kevés munkába és pénzbe került. Csupán a színképelemzés
eredményeire hagyatkozva útnak indítani több száz embert és
milliárdokat érő berendezéseket, felelőtlen döntés lett volna,
amit senki nem engedhetett meg magának. Kevés geológus hagyta el a
Földet, ezért az öt év terepi gyakorlata egyedülállóan
értékessé tette a Társaság számára. Martens személyesen
intézkedett a Ceres bázisra helyezéséről. Saját szobát és
labort kapott, fontos emberré vált.
Leült
a pilótaszékbe és maga elé meredt. Megmentetik, kerüljön
bármennyibe is a Társaságnak. Neki csak türelmesen ki kell várni,
míg eljönnek érte.
– Halott
vagy, Rens! Senki nem keres! – szólalt meg egy hang.
Borgson
a pultra lerakott cső után kapott. Megfordult, ám sehol nem
mozdult senki. Kilépett a folyosóra, egy pillanatra megtorpant,
azután üvöltve vetette magát a zsilip felé mozduló árny után.
Léptei dübörögtek a fémlapokon. Kikerült egy mennyezetről
lelógó kábelköteget, majd átugrotta a falból kiálló
roncsokat. Beütötte a kezét valamibe, de nem lassított. Utol
akarta érni az égett arcú potyautast, aki megkeserítette az
elmúlt napját. Ki akarta kérdezni, miért nevezi folyton Rensnek,
mikor az ő neve…
Rémülten
állt meg. Nem emlékezett a keresztnevére. Borgson. Egy név, ami
ott virított az overallján, ennyi volt ő. Ahogy jobban
belegondolt, sem Graff, sem Ingut keresztneve nem jutott az eszébe.
Az
árny a zsilip előtt villant.
Borgson
új lendületet vett. El kellett kapnia a férfit, mielőtt
bezárkózik, és szkafandert húzva elhagyja az űrhajót. Talán
szerencsésebb megoldást lett volna, ha végképp megszabadult volna
tőle, de akkor a kérdések ott maradtak volna megválaszolatlanul.
Félig kikerülte az utolsó akadályt, amikor a bakancsa elakadt és
beesett a magas küszöbön keresztül a kamrába. Vállával
beleütközött a belső ajtószárnyba, a cső kirepült a kezéből.
Hadonászva megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát. Ijedten
kapta el a kezét a külső ajtó törött irányítópanelétől, ám
elkésett.
Borgson
megpördült a tengelye körül. A belső ajtó a helyére csusszant,
az ajtó felett a fény vörösre váltott. Egyedül volt a
helyiségben, az égett férfinak színét sem látta. Becsapták az
árnyak, becsapták a hangok. Megőrült, és most meg fog halni.
A
tároló felé lökte magát. Két gyors mozdulattal lekapcsolta a
szkafandert a töltőről. A levegőben átfordult, lerúgta
bakancsát, aztán kirángatta a rekeszből az űrruhát. Megpróbálta
egy lendülettel magára húzni a szkafandert. Feje nagyot koppant a
rekeszen, ahogy a rosszul sikerült mozdulat után átpördült.
Káromkodva megkapaszkodott és újra elkezdte az öltözködést. A
nyomás folyamatosan csökkent, ám egyelőre nem érzett belőle
semmit, még a füle sem pattogott, ahogy szokott. Becsusszant az
űrruhába, aztán lenyúlt, hogy megigazítsa a rögzítő csíkokat
a csizmánál. Vércsepp lebegett el mellette. Maga elé emelte kezét
és kíváncsian nézte a háromszög alakú sebet. Így nem tudott
kesztyűt húzni, nem vérezhette össze a szkafander belsejét.
Megigazította
a hátán a szerelvényt, majd a kapaszkodókat használva áthúzta
magát a belső ajtóhoz. Letépte az elsősegélydoboz gyorszárát
és beletúrt. Elkapta a tovalibbenő sebtapaszt, a sérült kezének
hüvelykujjára akasztotta a tekercset és lehúzott egy csíkot.
Mozdulata megakadt, ahogy a sebre nézett. Óvatosan maga elé emelte
a kezét és felhajtotta a felszakadt bőrt. Nem érzett fájdalmat,
a vérzés pedig elállt. A vöröslő hús alatt fém ízületek
mozdultak, ahogy összezárta öklét.
– Ez
nem lehet igaz! – mondta, ahogy meglátta a feliratot – Borg &
Son 003.
A
kábelek közé esett csődarab körül szikrák villantak, a külső
zsilip felett zöldre váltott a jelzés. Nyílni kezdett az ajtó.
Borgson a sisak után nyúlt, aztán mégis hagyta tovább lebbenni.
Kilépett a felszínre, leguggolt és belemarkolt a porba. A homoknál
finomabb szemcsék lassan kiperegtek a megmerevedő ujjai közül.
Megpróbálta kinyitni öklét, de a fém ízületek már nem tudtak
elég erőt kifejteni a kőkeményre fagyott szövet ellen. Felnézett
az égre. A csillagok soha ilyen fényesen nem ragyogtak rá.
A
kommunikátor diszkréten megrezzent a férfi kezén. Álmosan
silabizálta a számot, aztán kibújt a felesége mellől, és
kiosont a nappaliban. Felkattintotta a kommunikátort, de nem adott
képet.
– Martens!
– McCoy
ügyeletes tiszt – mutatkozott be a hívó. – Elnézést, hogy
felébresztettem koordinátor, de a kutatócsapat megtalálta a
lezuhant űrhajót a Friggán.
– Túlélő?
– Nincs
uram.
– A
kísérleti egység megsemmisült?
– Fizikailag
nem, de űrruha nélkül kisétált a felszínre. A szerves részek
elpusztultak, a memória implantátum pedig belefagyott az alany
agyába.
Martens
néhány lépést sétált a kanapé előtt, közben elgondolkodva
hallgatott.
– Itt
van, uram? – kérdezte McCoy egy idő után.
– Persze
– biccentett bele a félhomályba Martens.
– Milyen
utasítást továbbítsak a mentőcsapatnak? – kérdezte az
ügyeletes tiszt.
Martens
megvakarta az állát.
– Végezzék
a munkájukat az előírás szerint!
– Igen,
uram! – tisztelgett McCoy.
– Még
valami, McCoy! Szóljon oda dr. Kostanskynak, hogy ez a másolat is
kudarcot vallott. Reggel várom az irodában!
– Meglesz,
uram! Jó éjt!
– Jó
éjt.