Joshua
Tenton éppen aludt, amikor a Gamma bázist üvegmezővé olvasztotta
a fölötte fellobbanó miniatűr csillag. A rengés két perccel
később érte el a Mare Crisium peremén található krátersort. A
lakómodulban felvisítottak a vészjelzők, az automatika azonnal
lezárta az
ablakokat és a bejáratot. Az energiaszabályzók telep
módra váltottak, a rendszer lekapcsolt
mindent, ami nem tartozott
a létfenntartáshoz. Az építmény rázkódni kezdett, a
berendezési
tárgyak elszabadultak, a fiatal férfi pedig kizuhant
az ágyából.
Szédülve
pördült át, ahogy a mesterséges gravitáció kikapcsolt. Alaposan
beverte a tarkóját és vállát az ágykeretbe. Megrázta a fejét,
megpróbálta elhessegetni a szemei előtt vad
táncot járó színes
foltokat, azután visszahúzta magát az ágy szélére. Ez volt a
legnagyobb
holdrengés, amióta a Gasher A lerakóban élt
telepőrként. Várta az utórengést, közben fintorogva mozgatta
jobb vállát. Az éles fájdalom enyhült, és a könyökén
éktelenkedő zúzódás
sem látszott komolynak. Hamarosan két
erősebb, majd egy alig érzékelhető hullám érintette
meg az
állomást, végül megszűnt minden mozgás. Megmasszírozta a
tarkóját, utána óvato san átlebegett a vezérlőnek csúfolt
pultig.
A
SCADA értelmezhetetlen jelszinteket mutatott a nyugati oldalon
kihelyezett határérzékelőknél, az automata feldolgozóüzemtől
pedig több tucat hibajelzés érkezett. Gyors
mozdulattal lesöpörte
a kijelzőről a riasztásokat, és alaposan átnézte a lakómodul
állapotát
megjelenítő képeket. Szivárgást, sérülést nem
jelzett a rendszer, a mag biztonságos állapotban várta az
energiacsatolások helyreállítását. Visszaindította a kényes
aeroponikát és
a mesterséges gravitációt. Biccentett magának,
amikor testét lassan a padlóra húzta saját
tömege. Tovább
keresgélt. A radar kiment, szemcsés vibráláson kívül semmit sem
mutatott.
Ellenőrizte
az előjegyzést, a következő bejelentett szállítmányt két
nappal későbbre várta. A
rádió hangosan sercegett.
–
Hármas lerakó hívja Egyest és Kettest! – jelentkezett be az
üzemi hullámhosszon.
A
csend hosszúra nyúlt, dobolni kezdett a pulton. A szomszédos
telepek felügyelőinek
is érezniük kellett a rengést. Átfutotta
a hibajelzéseket, a legtöbbet nyugtázta, a maradékkal
később
akart foglalkozni. Előhívta a kézikönyvet a feldolgozó üzem
újraindításához, ám
néhány sor után visszafordult a
rádióhoz.
–
Hármas lerakó hívja telepeket! Fiúk! Jelentkezzetek!
Az
északi telepen őrét Bobnak hívták, a déli modulban Jose élt.
Előbbi a szemétben turkálással ütötte el az idejét, utóbbi
pedig a megszállott rendrakással. Ahogy belegondolt,
ezen kívül
nem sok mindent tudott róluk. Ritkán találkoztak, akkor is
leginkább semleges
dolgokról beszéltek: a munkáról, a Földről,
néha nőkről. A korábbi életükről soha.
Josh
megvakarta a fejét, ahogy belegondolt, hogyan került a Holdra. A
lopást követő elbocsátás után az apja beletemetkezett a
munkájába, nehogy szóba kelljen vele állnia. Lojálisabb
volt a
Céghez, mint a fiához. Anyja hamar behódolt az erősebb akaratnak,
és egy idő után
már nem fogadta hívásait. Dennis segített
egyedül a régi társaságból, neki tartozott köszönettel a
gyógykezelésért és a munkáért is. Barátja fizette a jegyet a
Holdra, neki annyi pénze
sem maradt, hogy egy szállón meghúzza
magát.
–
Itt a Hármas lerakó a vészhívó csatornán! Bárki hall,
jelezzen!
Mereven
nézte a készüléket, ami néma maradt. Felállt, tett néhány
lépést, azután visszaült. Pólójába törölte tenyerét, azután
megismételte a hívást. Nem tudott egyhelyben maradni. Visszament
az ágyhoz, és a fiókba nyúlt serkentőért. Remegő kézzel
bontotta ki a dobozt,
majd kipattintott két pirulát. Nézte a
színes gömböket a tenyerében. Ismerte az érzést, ahogy
a szer
tüze élettel tölti meg, mégis viszolygott tőle. Nagyot nyelt és
ökölbe szorította a kezét.
A
Földön sok embert ismert, akikről azt gondolta, a barátai.
Ahogyan a forgatag körülötte
mind zajosabbá vált, egyre
többször nyúlt ital és stimuláns után. Gyűlölte az egyhangú
életet, ami nappal körülvette, és amit az éjszaka színes fényei
eltakartak előle. Nem vette észre,
milyen mélyre merült, így
túl későn eszmélt. Az utcán találta magát, az addig szürkének
tartott élet pedig elérhetetlen messzeségbe került. Hetek óta
koldult, amikor Dennis belebotlott, és elvitte egy krízisközpontba.
Álmában néha felbukkantak az emlékek, ilyenkor
szkafandert
húzott, és kiült a modul fölötti sziklára. A milliárdnyi
csillaggal tarkított ég előtt
kéklő Föld felejthetetlen
szépsége feltöltötte energiával, a magány sem riasztotta
ilyenkor.
Felállt,
kivágta a tablettákat a szemetesbe, majd átment a nappaliba és
bekapcsolta a
videofalat. Gyorsuló tempóban váltogatta a
csatornákat, azonban nem talált adást sehol.
Gyomra görcsölni
kezdett, nekilátott felszedni a konyhában kiszóródott edényeket.
Kinyitotta a hűtőt, kivett egy palack vizet, belekortyolt, azután
visszatette. Megállt a konyha közepén és körbenézett.
Bekapcsolta a kávéfőzőt. A konyhapultra támaszkodott, bámult
maga
elé, amikor megszólalt a rádió.
–
JT! JT, hallasz?
Megborzongott
Jose hangjától. Le sem ült, a vezérlőre támaszkodott, miközben
bejelentkezett.
–
Mi történt, Jose? Megsérültél? Kell segítség?
A
hangszórókból fújtatást lehetett hallani, úgy tűnt, a telepőr
igyekszik valahová.
–
JT! Nem láttad? – kérdezte egy idő után.
–
Aludtam. Mit kellett volna látnom?
Lélegzetvételnyi
csend, azután Jose minden átmenet nélkül ordítani kezdett.
–
Hát a robbanást! ... Láttam a rakétát elhúzni fölöttünk!
Nincs többé bázis! Ezek megőrültek odalenn!
Josh
halántéka lüktetni kezdett.
–
Milyen rakéta? Mit zagyválsz itt össze? Ittál? – kérdezte,
miközben biztosan tudta, Jose
teljesen józan. A szabadnapokon is
kizárólag alkoholmentes sörrel támasztották a pultot a
Gamma
bázis egyetlen kocsmájában. Egy lerakó-újrahasznosító telep
mindenesének lenni a
világ legunalmasabb munkája volt, azonban
egyikük sem kockáztatta az állását.
–
Atomrakéta! Telibe kapta a bázist, eltörölte még a nyomát is!
Ha pedig ezt kicsinálták,
akkor a többit sem hagyták ki! Valaki
rátenyerelt egy rohadt gombra, aminek a közelébe sem
szabadott
volna engedni, mi meg itt döglünk, ennek a szemétrakásnak a
tetején!
Josh
körül megfordult a világ. Hallotta, ahogy déli telep felügyelője
tovább kiabál, szavai
azonban összefolytak, és értelmüket
vesztették. Kitapogatta a széket. Először az jutott eszébe, hogy
Jose megőrült, a holdrengés azonban nagyon is valóságos volt.
Utána arra gondolt,
hogy egy meteor ütközött a Holddal, és a
Gamma talán valóban elpusztult, viszont az még
nem a világ vége.
Érezte, tennie kellene valamit, felugrani, rohanni, de nem mozdult.
Ült és
nézett maga elé.
Amikor
feleszmélt, már csak sercegés érkezett a rádióból. Közelebb
húzta a széket a
pulthoz, és hívni kezdte Josét. Először
halkan beszélt, érthetően, hosszasan várta a választ.
Később
váltogatni kezdte a csatornákat, ekkor még igyekezett kordában
tartani hangja remegését. A rádió néma maradt. Egyre
kétségbeesettebben állítgatta a készüléket, közben
nem vette
észre, hogy egy ideje artikulálatlanul üvölt.
Mellkasa
szorítani kezdett, arca verejtékben úszott, sav marta a torkát. A
falnak támaszkodott, felkelt, elgyengült lábakkal elbotorkált az
ágyhoz, azután elsötétült előtte minden.
Fémes
zajra tért magához. Mozdulatlanul hallgatózott. A ritmikus dobolás
nem lehetett
természetes eredetű. Felkapcsolta a külső
világítást és a kamerákat. Egy űrruhás alak méteres rúddal
verte az ajtót védő plasztacél burkolatot.
Bob
körülnézett a modulban, a sisakját magán tartotta.
–
Minden rendben van veled?
Josh
megvonta a vállát.
–
Hallottad Josét? – kérdezett vissza.
A
férfi szó nélkül a vezérlőhöz ment, állított a rádión.
–
Legközelebb ne hagyd folyamatos adáson! Nem vagyok kíváncsi sem
az átkozódásodra,
sem a sírásodra! Felőlem üvöltözhetsz
egész nap, de akkor ne várj választ!
–
Te tudsz valamit? – lépett közelebb Josh.
–
Mi még élünk – hangzott a szűkszavú válasz.
A
fiatalabb férfi lerogyott a székébe. Szótlanul figyelte, ahogy a
szikár férfi kihámozza
magát az űrruhából, rácsatlakoztatta
a palackot a töltőre. Bal lábát húzta maga után, ahogy
eltűnt
a konyhában. Két bögre kávéval és egy összehajtható székkel
tért vissza. Az egyik
bögrét Josh kezébe nyomta, azután
fájdalmasan felnyögött, miközben elhelyezkedett a széken.
–
Tudsz valamit Joséról? – kérdezte újra Josh.
–
Az elmúlt órákban te voltál az egyedüli hang a rádióban. Ebből
tudtam, hogy nem hiába teszem meg ezt az utat! Ráadásul beájultál,
nekem meg keresnem kellett egy kopogtatót,
mielőtt elfogyott volna
az oxigénem!
Josh
szólni akart, azonban az idősebb férfi leintette.
–
Pánikba estél, ami nem segít. Jobb, ha összeszeded magad, mert
nekem nincs energiám
mások problémájával is küzdeni!
Bob
nagyot kortyolt az italába. Josh szótlanul keverte a kávét.
–
Van valami terved? – kérdezte rövid hallgatás után.
– Akad, viszont
szükségem van a segítségedre!
A
déli állomás külső ajtaját nyitva találták, amikor három
héttel később betoppantak. A
holdpor érintetlenül állt a
zsilipkamrában. Josh társára nézett, aki némán megrázta
sisakos
fejét. Napokat töltöttek el azzal, hogy az értékes
felszerelést áthordják a Gasher állomásra.
Az utóbbi hetek
tapasztalata alapján figyeltek rá, nehogy több energiát
fektessenek bármibe,
mint amennyit az megér. Az utolsó fordulónál
felmásztak Jose kedvenc helyére, és elnéztek
nyugat felé. A
látóhatár peremén megolvadt sziklák sorakoztak, a Gamma bázis
acélüveg
kupolája helyett pedig csupán a megkérgesedett felszín
fénylett a távolban.
Bob
a szokásosnál is csöndesebb volt a visszaúton. Makacsul bámult
előre, nyomta a pedált az északi telepig. A mindenféle kacattal
körülbástyázott modul előtt megállt, lecsapta a
holdjáró
energiakapcsolóját, és eltűnt a szeméthalmok között. Órákkal
később került elő, akkor sem szólt semmit. Egész délután
némán kerülgették egymást és a falak mellé felhalmozott
készleteket. Josh unalmában ellenőrizte az újraindított automata
feldolgozó naplóját. A
működőképes robotokat hetekkel
korábban átprogramozták, a kutatási zónát kiterjesztették
a
három kráter teljes területére. A kevéske fellelt szerves
hulladék biomasszájából oxigént
és vizet próbáltak kinyerni,
egyelőre kevés sikerrel. Vacsoránál Josh ismét előhozakodott a
nagyobb felderítő út tervével. Bob csak legyintett a javaslatra
és elvonult aludni.
Reggel
Josh egyedül találta magát a modulban. Hosszasan keresgélt a
rádión, ám néhány
műhold automata jelzésén kívül a Föld
körülötti tér csendes maradt. A rövid távú adón Bob
szuszogását hallotta, minden más csatorna üresen sercegett.
Figyelte a szkafander jelzését,
ami egy szűk körben mozgott a
kráter keleti szélén.
–
Josh! Ha végeztél a reggelivel, gyere segíteni! – jelentkezett
be a telepőr.
A
fiatalabb férfi három kilométert gyalogolt a lakómodultól, a
holdjáró jól látható nyomát
követte végig a hatalmas
útvesztőben. Bob nemigen törődött az utak tisztántartásával,
ha
valamit ledobtak valahová, az ott is maradt. Joshnak először
fel sem tűnt a legnagyobbnak
tűnő szeméthegyről lehajigált
fémhulladék, azután megpillantotta a kivénhedt járművet.
Bob
régóta talpon lehetett, a kupac csúcsát már elbontotta. Megállás
nélkül dolgozott, a rá-
diózásra csak odaintett társának.
Josh rövid szökkenésekkel indult felfelé, gyomra göcsbe
rándult, amikor az egyik leérkezéskor néhány hulladék csúszni
kezdett lefelé. A zuhanást
túlélte volna, az űrruha sérülését
aligha.
–
Mit találtál? – kérdezte, miután felért.
Bob
a lába elé mutatott. Szürke, egybefüggő felületen állt.
–
Űrhajót.
Josh
felnevetett.
–
Ez marhaság! Ez legfeljebb valami nagyobb lemezdarab!
Az
idősebb férfi kiegyenesedett, az elhajított kábelköteg bágyadt
falevélként lebegett a
felszín felé.
–
Ez egy űrhajó – jelentette ki.
Josh
nem szólt, Bob pedig nem várta meg, míg eldönti, hisz neki vagy
sem, folytatta a
burkolat megtisztítását. Takarékos
mozdulatokkal dolgozott, figyelmesen nyúlt mindenhez,
nehogy éles
szélekhez érjen. Josh ráállt a megtisztított részre,
bekapcsolta az elektromágnest
a csizmájában, azután kihúzott
egy meggörbült csövet a kupacból, és lebillentett egy rakás
ingatag lemezt. Az egymásba akadt elemek pörögtek, ahogy csúsztak
lefelé, kisebb lavina
követte útjukat, mígnem porfelhőt vertek
fel a hulladékhalom alján.
–
Ez lenne a terv? Kiásni ezt a roncsot? – kérdezte Josh egy idő
után.
Bob
hátra sem nézett.
–
Tudsz jobbat?
Joshnak
eszébe jutottak az elmúlt hetek vitái. Bob elfogadta a logikus
érveket, hajlandó
volt felülbírálni a saját álláspontját is
szükség esetén, ám az üres fecsegés az idegeire ment.
–
Nem – felelte végül.
–
Akkor dolgozz!
–
Jobb állapotban van, mint gondoltam – mászott elő Bob a
zsilipből. – A jó hír az, hogy a szokásokkal ellentétben nem
fosztották le teljesen a műszereket. Az utasteret kirámolták,
ami nem érdekes, és persze eltávolították a hajtóműből a
magot. Ha nincs egy lék a másik
oldalon, akkor minden rendben lesz
vele.
Két
hét megerőltető munka után Josh már nem vitatkozott, Bob
lendülete magával ragadta. Az első néhány napon átkozódott
magában, sajgó izmokkal próbált lépést tartani a
mereven mozgó
emberrel. Esténként kimerülten zuhant az ágyba, ám ahogy teltek
a napok,
kezdte élvezni az izzadságszagú munkát. Miután
felhagyott a nyűgös gyerekként való viselkedéssel, Bob egyre
többször dicsérte a munkáját. Megkopott tudása éledni kezdett,
fúrt,
faragott, szerelt, új ötletekkel állt elő. A
plazmavágóval úgy dolgozott, hogy vágás közben
az ív hozzá
sem ért a hajótesthez. Gondolatait a következő feladat kötötte
le, a múlt nem
gyötörte, a jövő sem rémisztette éjszakánként.
Egyedül
a találékonyságukra számíthattak, amikor a száz tonnás
hajótest átfordítására
készültek. Napokat tervezgettek, mire
megegyezésre jutottak. A hajó egyik oldalán támasztó
szerkezeteket építettek tele mozgatható elemekkel, a másikon
csörlőket szereltek fel. Darabokból toldozták össze a
kábelkötegeket, amiknek kordában kellett majd tartani az űrhajó
mozgását. Mindent háromszor átszámoltak és még kétszer
ellenőriztek, hiszen elsőre kellett
megoldaniuk a veszélyes
műveletet. A robotok egy részét visszavonták a feldolgozótól
és
a lehetőségeikhez képest felszerelték őket szerszámokkal.
Váltott műszakban kuksoltak a
holdjáróban. A programozás elég
elnagyoltra sikerült, így jobbnak látták szemmel tartani a
munkát.
A
hajó Josh ügyelete alatt mozdult meg. Először fel sem fogta, mi
történik, azután kiugrott
a holdjáróból, és rutinos
szökkenésekkel elindult felfelé a szomszédos szemétdombon.
Megborzongott a látványtól. A hajó némán tört utat magának,
letarolta a robotok és a támasztógerendák nagy részét. Mire Bob
megérkezett, a felkavart por leülepedett. Elégedetten járta
körbe az űrhajót. A burkolat csupán kisebb károkat szenvedett,
azt is az átfordítás alatt. A
fúvókák furcsa formákat vettek
fel, de a férfi elégedettnek tűnt.
–
Csak egy utat kell kibírniuk! – veregette vállon a társát. –
Nem lesz gond!
Folyamatosan
akadt javítanivaló. Josh esténként fáradtan dőlt az ágyba,
reggelente mégis
új ötletekkel ébredt, lelkesen látott neki a
problémák megoldásának. Kábeleket húzott, szerelvényeket
javított, nemegyszer szokatlan megoldásokkal hidalta át az
akadályokat. Bob
ritkán bukkant fel a vezérlőből, mégis mintha
mindenütt ott lett volna. Ellenőrzött minden
kötést,
csatlakozót, észrevette a hibákat és a félbehagyott fázisokat,
úgy tűnt, semmi sem
kerüli el a figyelmét.
A
negyedik héten elhagyhatták a szkafandert. A finomabb munkák újabb
kihívások elé
állították őket, azonban a hangulat
megváltozott. Amennyire élvezte a feladatokat Josh, annyira
labilissá vált Bob. Egyik pillanatban lelkesen magyarázott, néhány
perccel később csak
ült, és bámulta a vezérlőpultot. Josh
gyakran félbehagyta a munkáját, fellebegett a vezérlőbe, ám ez
újabb vitákra adott okot.
Négy
hónappal az összeköltözésük után felélték készleteik nagy
részét.
–
Annyit eszünk, iszunk, és annyi oxigént használunk, amennyi a
normális élethez kell!
– csapott az asztalra Bob, amikor Josh
felhozta a takarékoskodás kérdését. – Nincs értelme
spórolni, hogy aztán legyengülten feküdjünk naphosszat! A
munkához energia kell, ahhoz
pedig elegendő táplálék! Ha
akarsz, takarékoskodj a részeddel, én annyit használok mindenből,
amennyitől jól érzem magam a bőrömben!
Joshnak
kellett néhány nap, míg belátta, társának igaza van, azután
újult erővel vetette
magát a munkába.
Bob
gyakran hevert ruhástól az ágyon, általában a mennyezetet
bámulta. Nem lehetett
tudni, ilyenkor mi jár a fejében, az utóbbi
időben pedig robbant, ha megzavarták. Josh igyekezett elfoglalni
magát. A rádió babrálását már feladta, a készletek számolása
pedig idegesítette, így általában az adatbázist bújta műszaki
leírások és kapcsolási rajzok után. Először
fel sem fogta,
hogy Bob hozzá szól.
–
Hamarosan elkészülünk.
–
Mit mondtál?
–
Szerintem lassan kijavítunk mindent, amit lehetett.
Josh
megrázta a fejét, fel nem tudta fogni, mitől olyan átkozottul
biztos ebben Bob.
–
Jól hangzik, de hogyan fogjuk elvezetni?
–
Az automatika mindent elintéz. A madárka felszáll, repül és
leszáll. A pilóta manapság
kirakati bábu az utazók
megnyugtatására, csak vészhelyzetben avatkozik be. Programozás
kérdése az egész.
–
Azt meg kisujjból kirázzuk!
Bob
váratlanul ült fel, Josh pedig hátrahőkölt.
–
Megoldjuk! – mondta, miközben mereven bámulta társát.
A
fiatalabb férfi zavartan félrenézett. Hiába töltöttek el már
fél évet közösen, ettől a másik
még éppúgy lehetett
magányos zseni, mint elmebeteg gyilkos.
–
A reaktor ki van ürítve, mag nélkül nem tud repülni a hajó! –
nyögte ki, ahogy erőt vett
magán.
Bob
visszafeküdt.
–
Arra is van ötletem! Most pihenjünk! Lesz még elég dolgunk az
indulásig!
Befordult
a fal felé és hamarosan kimerülten hortyogott.
A
következő napokban Bob kihúzta magát a munka alól. Reggelente
kiosztotta a feladatot Joshnak, azután útnak eredt. Akadtak napok,
amikor váratlanul beállított valami műszerrel
vagy alkatrésszel,
de egyre gyakrabban tért vissza üres kézzel a guberálásból.
Egyik nap ellenőrizte, hogy halad a munkával, másnap felé sem
nézett. Josh szóvá tette, hogy felügyelet
nélküli javítások
akár végzetesek is lehetnek, ám Bob leintette. A munka egyre
lassabban haladt, Josh nemegyszer a fogát csikorgatta, miközben
önmagát ellenőrizte minden nap végén.
Az
egyik reggel Bob már lelépett, mire Josh felébredt. A magára
maradt férfi elvégezte a
reggeli szertartásait, majd átballagott
a hajóhoz. Átkutatta az alkatrészeket egy használható
erőátviteli csatlakozóért, amivel alaposan elment az ideje.
Kihagyta az ebédet, rövid szünetekkel dolgozott a hajtóműtérben.
Próbálta felidézni, mikor tartottak utoljára pihenőt, de
csak a
munkával töltött napokra emlékezett. Vágyott rá, hogy kicsit
mást csináljon, mint
naphosszat kábelcsatornákban bujkáljon.
Szeretett volna kimozdulni néhány órára a falak
közül. Néhány
percig irigykedve gondolt a csillagos ég alatt zötyögő társára,
végül lenyelte
keserűségét, és szerelt tovább.
Későn
végzett, fáradtan botorkált vissza a modulhoz. A holdjáró helye
üresen állt. Bob
nem jelentkezett be a hívásra, az elmúlt
napokban ez már megszokottá vált. Josh dühösen
látott neki a
vacsorának, és önző módon befalta az utolsó gyümölcskonzervet.
Úgy emlékezett, még kellett lennie néhány doboznak, azonban nem
szánt rá időt, hogy keresgessen.
Lehevert, úgy tervezte, szundít
egy órácskát. Tíz órával később ébredt fel. Átnézett a
szomszéd ágyra, ám azt érintetlenül találta. Felkelt és
ellenőrizte az oxigénpalackokat. Bob szinte
az összes póttartályt
magával vitte, azonban így sem lehetett néhány óránál több
tartaléka.
Josh aggódva hívogatta néhány percig, azután
beöltözött. A komp keréknyomát követte,
miközben a keresésére
indult.
A
kráter pereménél találkoztak, a holdjáró lassan gurult lefelé,
hátul egy narancssárga
láda virított a platón.
–
Ne közelíts! – rádiózta Bob elkanyarodva.
Josh
sisakján figyelmeztető fény villant.
–
Te megvesztél! – kiáltott, miközben ösztönösen hátrébb
lépett.
–
Valakinek ezt is meg kellett tennie!
Bob
nem nézett a társára, ahogy elhaladt mellette.
–
De nem most! Nem azonnal! Közösen kitalálhattunk volna valami
biztonságos megoldást!
A
holdjáró lassan távolodott.
–
Ott voltak a robotok, te őrült! Miért kellett ezt tenned? Ennyit
nem ér az egész!
Josh
biztonságos távolságot tartva haladt az űrhajó felé. Messziről
nézte végig, ahogy Bob beráncigálta a ládát a hajtómű
szervizcsatornáján keresztül. A sugárzásjelző figyelmeztető
jele eltűnt, miután a nukleáris töltetet leárnyékolták a
védőfalak. Vér dobolt a fülébe, ájulás környékezte. Térdre
ereszkedett, és minden erejével küzdött, hogy visszatartsa
feltörő
öklendezését. Ez rossz döntés volt Bob részéről.
Bárhonnan is kerítette a töltetet, biztosan
megszerezhették
volna felesleges önfeláldozás nélkül.
A
férfi órákkal később került elő. Nagy ívben elkerülte a
fiatal társát.
–
Indulnod kell! – mondta fáradtan. – A készleteket már
áthoztam, az automata pilótát
pedig beprogramoztam. A
hasadóanyagnak elégnek kell lenni egy visszaútra is, de eszedbe
ne jusson megpróbálni! Itt nem vár rád semmi, a Föld az egyetlen
reményed.
Josh
lépett egyet előre, Bob megálljt intett.
–
Afrikában fogsz leszállni, ott van a legtöbb esélyed. Keress
magadnak egy Évát, és népesítsétek be újra a Földet! Ne légy
válogatós, a bőrszín már nem számít!
Josh
szótlanul állt egy percig, keze remegett. Nem tehetett semmit a
másik életéért.
–
Veled mi lesz? – kérdezte végül.
Bob
megrántotta a vállát.
–
Túléltem egy súlyos balesetet. Az orvosok összekalapáltak,
azonban ez a legnagyobb
terhelés, amit kibír a szervezetem. A
Földön béna lennék, ehhez semmi kedvem. Egyébként
már a
felszállás megölne.
–
Ki vagy egyáltalán?
A
férfi erőltetetten felnevetett.
–
Nem mindegy? Majd az úton kitalálsz valamit, ha erre van
szükséged!
Josh
mozdulatlanul állt. Bob kettőt lépett előre, mire a sugárzásmérő
jelezni kezdett.
–
Itt nem maradhatsz!
Josh
hátrálni kezdett, majd megfordult, és három hosszú szökkenéssel
elérte a hajót. A
zsilipben sokáig bámulta a csukott ajtót,
azután megrázta magát, és felnyitotta a sisakot.
Fellebegett a
pilótafülkébe, majd űrruhástól beszíjazta magát a
nyomáskiegyenlítő székbe.
A hevederekkel sokáig bíbelődött,
bizonytalan kezekkel nem találta a csatokat. A pulton
rövid,
kézzel írott lista várta, a fontosabb műszereken pedig különböző
színű feliratok virítottak. Bob nem tétlenkedett az elmúlt
hetekben.
A
fiatalember felkattintotta a monitorokat. A holdjáró nagyokat
zötykölődött, ahogy távolodott a hajó mellől. A rádió csak
sercegett, Bob nem akarta húzni a búcsút.
A hajó éledezni
kezdett, ahogy haladt előre az indítási listán. A törzs
megremegett, de
a műszerek zöld tartományban maradtak. A nyomás,
a hidraulika, a sugárzás értékei nem
változtak azután sem,
hogy növelni kezdte a hajtómű teljesítményét. Odakint örvénylő
porvihar takarta el a csillagokat.
A
lista második fele már a leszállás előtti teendőkről szólt.
Lezárta a sisakot, azután hátradőlt a székben. A feje fölötti
kijelzőn lassan lépdeltek a másodpercek. Az űrhajó készen
állt,
de ő még nem. Amikor érezte, hogy izzadság csorog le a
halántékán, rádöbbent, nincs már
mire várni. Megnyomta az
indítógombot.
A
szavannán álló, elhagyott űrhajó rádiója folyamatosan
ismételte a hangüzenetet.
–
Joshua Tenton vagyok, egy szemetes a Holdról...