Közöny

 Idősebb Kovács János kőműves kisiparos nem éppen szerény ábrázattal pöfékelt egyet a méreten felüli szivarjából, majd kissé meglötyögtette az ólomkristály pohár alját borító ujjnyi tizenkét éves jeges whisky-t. Nagyot kortyolt a nemes italból és elégedett arckifejezéssel süppedt bele a hatalmas karosszékbe. Jól emlékezett azokra az időkre, amikor még Kossuthot szívott és barackpálinkával öblítette le a cigaretta fanyar ízét. Szombatjai akkor még nem békés pihenéssel teltek, hanem kemény munkával. Hálát adott Istennek, valamint a könyvelőjének, hogy már vége a cudar világnak és élhet, mint hal a vízben.
 A főállás terhe mellett lassacskán felépült saját kis házikója is, amire igazán büszke lehetett, hiszen egy fillérjébe sem került. Sikerült az egészet összelopnia. De ne hánytorgassuk feleslegesen az anyag eredetét, hisz mi értelme annak, ha egyszer szép a ház. Az a hat szoba igazán nem sok egy szerényen élő kisiparosnak. Bárki mondhat bármit, annyi kell! Hogy miért csak az olasz csempe volt jó úszómedencéhez? Ilyent csak egy tudatlan értelmiségi kérdezhet, aki naponta nyolc órát el sem mozdul az íróasztala mögül! A két terepjáró sem luxus mostanában, nem igaz? A barokk bútor pedig alkalmi vétel volt a bécsi aukción!
 Hősünknek valamivel több jutott a földi javakból, mint a nagy átlagnak, lelke mélyén azonban megmaradt egyszerű emberek, ami néha megérződött a viselt dolgain. Mennyei nyugalommal caplatott végig koszos bakancsával a perzsaszőnyegen, amikor egy-egy keményebb nap után kissé kapatosan elfelejtette levenni az előtérben. Rezzenéstelen szemmel hamuzott bele hol az aranyhal akváriumába, hol a papagáj etetőjébe. Amikor pedig mégoly ritkán leült a nagyképernyős, sokcsatornás televíziója elé, ami több funkcióval rendelkezett, mint amennyit gazdája képes lett volna jegyezni, harsány kiáltások közepette biztatta kedvenc játékosait, alkalmanként megpörgette a keze ügyébe készített kereplőt. Ezeken az estéken teljes mértékben azonosulni tudott a lelátókon őrjöngő sorstársaival, üvegből itta a sört és illedelmesen maga elé köpködte a szotyihéjat.
 Ezen a szombaton, foci híján, másik hobbijának, az újságolvasásnak hódolt. Senki sem mondhatta idősebb Kovácsra, hogy soha nem vett újságot a kezébe. Legalább fél tucat országosan nagy olvasottságú lapot járatott, olyanokat, mint a Népsport, a Képes sport és a Foci. Elfoglalt ember lévén azonban csak hétvégenként tudott időt szakítani a lapok végigböngészésére. Ezért fordulhatott elő, hogy általában egy hetes késéssel reagált az eredményekre, de ezt senki nem róhatta fel neki. Már csak azért sem, mert ő volt a főnök.
 Ott állt tehát az öblös karosszék a jókora nappali közepén, egyik lábánál a más kiolvasott, a másik tövében pedig a még érintetlen lapok halma tornyosult. A masszív bútordarab nyugtalanul reccsent meg a kissé túlsúlyos gazdája minden mozdulatára, de egyelőre nem kellett tartani tőle, hogy összetörik. Iparosunk hanyagul szétvetett tagokkal terült el kedvenc székében. Éppen felemelte a poharát, hogy egy újabb adag italt zúdítson le a torkán, amikor szemkápráztató villanás zavarta meg néhány másodpercre. Az ég ragyogóbb kék már nem is lehetett volna, a fényjelenséget pedig nem kísérte mennydörgés, így a korosodó férfi csak egy dologra gondolhatott.
 – Már megint azok az átkozott Javrolek kölykök szórakoznak! – dörmögött bosszúsan.
 A villanást nem követték újabb viharra utaló jelek, az odakintről érkező tompa zúgást pedig elnyomta az etetőjébe került hamu miatt haragos rikácsolással tiltakozó papagáj érces hangja. A derék mesterember szánalomra méltó nyögésekkel kezébe vette a szerdai Népsportot. Alig jutott azonban túl a szerda esti válogatott mérkőzés kezdő tizenegyének névsorán, amikor diszkréten megszólalt a csengő. Leeresztette az újságot és kitekintett a hatalmas panorámaablakon. A gazdagon díszített, egyedileg kovácsoltatott kapu előtt nem állt senki. Csodálkozva vonta fel a szemöldökét, ahogy valaki halkan kopogott az ajtón.
 – Ki az ördög lehet az? – dünnyögött maga elé, azután vállat vont. – Idegen nem lehet, ha a kutyák egyetlen vakkantás nélkül beengedték.
 A konyhában elhallgatott a monoton edénycsörömpölés. Egy jól hallhatóan fiatal hang figyelmeztette a házigazdát:
– Kopogtak!
 A csinos, huszonéves feleség idősebb Kovács legújabb szerzeménye volt. A szemrevaló bölcsészlány két hónapos, intenzív ki–kit–fog–meg játék után mondta ki a boldogító igent az apja korabeli férfinak. Az ifjúnak éppenséggel nem mondható férj a szerény esküvő után sem hazudtolta meg önmagát. Kéthetes, romantikus nászútra vitte kicsi feleségét, melyet egy bungalóban töltöttek el, méghozzá nem is akárhol, hanem a festői Velencében. A nagyvonalú nászút értékéből mit sem von le ez a tény, hogy ez a Velence nem az olaszországi Velence volt.
 – Akkor nyiss ajtót! – dörrent fel morózusan a munkában megfáradt derék iparos, aki nem szerette, ha megzavarták olvasás közben.
 A háziasszony azonban nem hagyta egykönnyen a nyakába varrni a házi békét megzavaró hívatlan látogatót.
 – Ha nem tudnál róla, épp főzök!
 – Én meg olvasok – érkezett azonnal az egykedvű válasz.
 Idősebb Kovács rövid úton megtapasztalhatta a másik által oly sokszor hangoztatott tényt, miszerint egyes nőknek semmi sem szent.
 – Néha igazán letehetnéd az a rohadt újságot, és megemelhetnéd a segged! – csattant fel durcásan az asszonyka hangja.
 A férfinak felrémlett az előző felesége arca. Áldott jó asszony volt. Soha nem volt egyetlen rossz szava sem, amikor pedig lelépett azzal a jó kiállású adóellenőrrel, nemes egyszerűséggel csak annyit irt a búcsúlevélbe: „Betelt a pohár”. Hogy pontosan melyik pohár telt be, nos, az évek ködös homályába veszett már, de emlékezni jó volt a régi szép időkre. A konyhából felhangzó erőszakos, minden bizonnyal szándékolt edényzörgés durván szétzilálta az emlékarcot és visszazökkentette a férfit a rideg valóságba.
 – Nézd, drágám… – kezdte végtelen türelemmel a magyarázatot, mit sem törődve az ismételten, talán kicsit türelmetlenebbül felhangzó kopogással. – Nagyon jól tudod, hogy egész héten nem érek rá elolvasni az újságot. Legalább ilyenkor légy egy kicsit elnéző, ha…
 Éles csörrenés szakította félbe az ezerszer elhangzott mondatot. Maroknyi kanál és villa hullott a konyhaasztalra, jelezve a fiatal feleség lelkiállapotát, s azt, hogy feladta az eleve reménytelen küzdelmet. Parányi cipői szapora kopogásával indult az ajtóhoz. Az időközben újságjába visszatemetkezett férfit hamarosan halk sikoly zökkentette ki ismét a nyugalmából.
 – János!
 – Igen, drágám? – kérdezte immár tagadhatatlan bosszússággal, hiszen még nem ért végig a két edző esélytaglaló nyilatkozatain.
 – Egy marslakó van itt! – nyögte a fiatalasszony, érthető rémülettel
 A férfi hosszú másodpercekig nem szólt, csak homlokát ráncolta a lapok mögött. Be is ugrott az egyetlen ésszerű megoldás.
 – Hát persze! – motyogta maga elé. – Azok az átkozott csibészek! Meg kell hagyni, ötletesek! De koránt sem biztos, hogy ők nevetnek a végén!
 Belement a játékba. Nyugodt hangon, bár vigyorogva, kérdezte meg:
 – Igen? És mit akar?
 Pillanatnyi döbbent csend előzte meg a reszketeg hangú választ.
 – Nem érted? Egy kicsi zöld lény áll az ajtóba és…
 – Dehogynem értem, kicsim! – bólogatott elégedetten a karosszékbe ülő férfi. – Csak épp arra vagyok kíváncsi, mi a jó francot keres pont nálunk!
 A válasz hamar megérkezett, ám nem volt meggyőző.
 – Azt mondja, a földi élet tanulmányozása a feladata és… – közvetített a felesége, de úgy tűnt, idősebb Kovács feltett szándéka volt, hogy egyetlen mondatot sem enged neki végigmondani.
 – Azt mondta? – csapott le alattomosan.
 – Igazad van! – ismerte el az asszonyka. – Van ugyan valamije, ami akár a szája is lehet, de egyetlen pillanatra sem nyitotta ki. A válasz az agyamban fogalmazódott meg, azt hiszem ezt hívják telepátiának.
 – Csodálatos! – gúnyolódott a férfi a nappali mélyéről.
 – Te… – nyögött fel ismét, bizonytalanul a nő.
 – Nos? – kérdezte minden valódi érdeklődés nélkül a jámbor férj.
 – Azt mondja…
 – Talán azt gondolja, kedvesem! – igazította ki, nem minden hátsó szándék nélkül idősebb Kovács.
 – Muszáj neked mindig a szavakon lovagolni? Hát jó, legyen neked igazad! Azt gondolta, hogy menjek vele, mert tüzetesebben tanulmányozni akarják az emberi szervezet működését...
 Folytatni akarta a magyarázatot, de a ház belsejéből érkező durva röhögés megzavarta.
 – Pont rajtad keresztül akarják megismerni az emberi szervezetet?
 – Miért is ne? Végtére is egészséges vagyok, fiatal…
 – És elég ostoba is!
 A fiatalasszony hangja megváltozott, ahogy minden bizonnyal az arcszíne is.
 – Vedd tudomásul, hogy elmegyek vele! – kiáltotta dühösen a lakásban megbúvó férj felé.
 A korosodó férfi abban a biztos tudatban emelte ismét szeme elé az újságot, hogy tökéletesen tisztában van a körülötte történő dolgoknak.
 – Jó, csak ne maradt sok! Vacsorára pörköltet ígértél!
 A díszes bejárati ajtó hangos „Pukkadj meg!” kíséretében nagyot csattanva becsukódott. Miközben a női cipősarkak kopogása egyre halkuló ritmust vert a medence felé vezető járólapokon, a magára maradt házigazda fejében furcsa gondolat merült fel.
 – Igaz, ami igaz – mormolta, miközben szemei tovább követték a lassan összemosódó sorokat – az én kicsi feleségen nem egy nagy észlény, de azért, hogy így bedőljön ennek az ostoba…
 Megnyúlt arccal hallgatott el, egy időben a megszűnő léptekkel. A kezében tartott újság szárnyaszegett madárként libbent a szőnyegre, mikor tőle váratlan hévvel kirohant a nappaliból. Kimustrált gőzmozdonyként fújtatva tépte fel az ajtót és vágtatott ki a ház sarkához.
 A formás hátsóját izgatottan riszáló, kedvenc kicsi felesége mögött alig hallható szisszenéssel csúszott a helyére az ovális ajtó. Az égszínkék UFO, akár egy méreten felüli, elrugaszkodni készülő szöcske, maga alá húzta teleszkóplábait, majd a hatalmas, lefordított levesestálhoz hasonló hajtóművének hideg lángjaira támaszkodva felszökkent a házak fölé. Valószínűtlenül rövid idő alatt zsugorodott apró ponttá a tiszta kék égen. Egy újabb szemkápráztató villanás és már nem is volt sehol.
 Idősebb Kovács egy darabig értetlenül forgatta a fejét, hol a teleszkóptalpak által lenyomott pázsitra, hogy a kerítésen lógó, dülledt-szemű, vigyorgó Javrolek csemetékre nézett. Lassan megfordult, rántott egyet a vállán, azután durcásan bevonult a lakásba. Az öreg karosszék megreccsent a leroskadó test súlya alatt, de mint egykor a rettenthetetlen gárdisták, kitartott.
 A másodjára is galádul cserbenhagyott férfi megvakarta erősen kopaszodó feje búbját. Néhány percig bambán bámult maga elé, de végül erőt vett magán.
 – Úgysem tudott olyan jó, igazi pörköltet főzni! – jelentette ki végül rendkívül tárgyilagosan, majd nyögve lehajolt a félredobott lapért és folytatta az olvasást.

Egyedül

 Egyszer a legjobb barátom egy parti közepén meglehetősen spiccesen azt mondta nekem:

– Soha ne feledd Jimmy, a Mars pályáján túl az űr maga a rejtély!

 Sokszor nevettünk ezen a mondatán baráti körben, hosszú évekig nem is értettem mire gondol. Sokat tapasztalt űrhajósként bejárta a Naprendszert, dolgozott felderítő hajókon, irányított csapatszállítót, fregattot, míg végül kikötött a kereskedelmi járatoknál. Látott furcsa dolgokat, került párszor életveszélyes helyzetbe, ahonnan hideg fejjel lábalt ki. Nem rémült meg egykönnyen, és nem is dőlt be holmi kocsmai meséknek. Mindig két lábbal állt a talajon, senkiben sem merült volna fel ábrándozó típusként jellemezni, hazudozóként pedig végképp nem. Keményen dolgozott, keményen élt, önmagával szemben volt mindig a legkeményebb, ám bajtársként senki nem kívánhatott volna különbet maga mellé.

 Még a hőskorszak végén kerültünk kezdő pilótaként a dolgok sűrűjébe a marsi telepek lázadásának időszakában. Tucatnyi évet töltöttük el együtt repülve, verhetetlen párosként küzdve végig a ranglétra fokait a kapitányi székig. Bármi is történt velünk, soha nem bántuk, hogy a talpalatnyi Földet magunk mögött hagytuk. Később mégis elváltak útjaink. Dühödten hagytam ott, amikor átigazolt a civil hajózáshoz, ezt akkor a barátságunk ellen intézett személyes támadásnak éltem meg. Mire megbocsátottam volna, egy külső bolygókra indított expedíció élén elhagyta a Mars pályáját. Nem sokkal később a repülés feladására kényszerültem, amikor az orvos kiszuperált daganatos betegséggel. Feladtam a repülést és visszatértem a szülőbolygónkra kezeltetni magam.

 Kicsit szégyellem magam, amiért régóta nem jutott eszembe Raigh. A sértődöttségen már túl vagyok, de valamiért mindig elmaradt, hogy keressem. Tisztában vagyok vele, bármit hoznék most fel a magam védelmében, az csak kifogás lenne, így nem is próbálom megnyugtatni a saját lelkiismeretem. Jó lenne tudni, merre jár, és nem bánnám, ha most itt velem lehetne. Akár csak egy percre is. Egyedül vagyok, és régóta ez az első eset, hogy azt kívánom, bárcsak lenne mellettem valaki.

 Szerencsés alkatnak mondhatom magam. Szeretem a csendet magam körül. Szeretem a magányban eltöltött órák könnyedségét. Engem nem nyomaszt a magány, és bár nem zavar mások közelsége, magamtól ritkán keresem a társaságot. Nem okoz gondot, nem hat rám nyomasztólag az egyedüllét, soha nem voltak ebből problémáim. Szeretem magam szervezni az életem, igyekszem úgy élni, nehogy az élet elszaladjon mellettem, miközben a szigorú időbeosztáson tartom az egyik szemem. Így érzem jól magam, ez az én életem, most azonban ezzel nem sokra megyek.

 Az egyszemélyes űrjárművek regattáját nem én találtam ki, ezt kissé bántam is, amikor először tudomást szereztem róla, azután lelkesen fogtam bele az felkészülésbe. Hónapokig tervezgettem, számolgattam, bújtam a szakirodalmat, míg kitaláltam, mit is szeretnék. Egy kecses, de megbízható szerkezetet sikerült építtetni, mely eleget tett minden, a személyes térről alkotott elképzelésemnek. Barátaim részéről az elejétől fogva hallgattam a bírálatokat, de meggyőződéssel ragaszkodtam minden elképzelésemhez. Tehettem, hisz szerény igényeim és a szinte folyamatos repülés mellett a befektetett jövedelmem az évek alatt valóságos kis vagyonkává gyarapodott, amiből sikerült egy viszonylag elfogadható vállalkozást elindítanom, megalapozva jövőmet.

 Miután feladtam az aktív hajózó életet, minden vagyonom turistajáratok szervezésébe fektettem. Először naivan a saját elképzeléseimben élő, színvonalas szolgáltatást próbáltam nyújtani, nem sok híja volt, hogy elveszítsem minden befektetett pénzem. Tisztességes áron tisztességes ellátás, ezt volt az elképzelésem. Alaposan meglepődtem, mikor megtapasztaltam, hogy pont erre nincs igény. Tudom, cinikusan hangzik, de miután utána néztem a tipikus turistafajtáknak, átértékeltem az elképzeléseimet. Csökkentett árakkal és minimális ellátás mellett alig győztük az utakat szervezni. Az emberek szinte egymáshoz préselődve, nyomorult kipárolgásaik orrfacsaró bűzében, ám boldogan ültek fel az elaggott űrhajókra, hogy gyászos vánszorgással bejárják a belső bolygók környékét. Felfedezőnek érezhették magukat, mikor az űrhajók szűkös kilátóiból felváltva kitekinthettek a valódi űrbe, de még inkább, amikor más viseletes szkafanderébe bújva a Holdon rúghatták a port pár órán keresztül. Elszakadhattak a Földtől, a hétköznapi életüktől, és végre valami mást tehettek, mint bármikor előtte.

 Tegyék is ezt. Tegyék a maguk örömére. Tegyék minél többen, hogy én másképp tehessem. Szabadon és egyedül, ahogy most is teszem.

Repülök, immár nyolcadik hónapja. Az utoljára fogott rövid adások szerint messze az élen vagyok. Az indulók fele, annak ellenére, hogy szinte alig akadt a mezőnyben valódi amatőr, már a Hold-Mars távon belül visszafordult. A jobban felkészültek jelentős része a Mars után hullott ki. Történtek balesetek is, de a legtöbben az egyedüllétet szenvedték meg. Repülés közben a tétlenség a legnagyobb ellensége az elmének. A fülkében nem történik semmi, amit te nem teszel. A műszereken semmi nem változik és ennek igazából egy idő után egyre kevesebben örülnek. A monitorokat órákig kell meredten bámulni, hogy felfedezz akármilyen kis elmozdulást a csillagokhoz, a Naphoz, a Földhöz vagy a Marshoz képest. Nincs, aki szóljon az emberhez, és nincs kihez szólni, ezt sokan nem bírják.

 A fordulópontra a Cerest jelölték ki. A szervezők leleményességét bizonyítja, hogy elég magas szintig eljuttatva a verseny hírét, az előretolt katonai megfigyelőállomás legénységét tudták megbízni a kitűzött cél elérésének leigazolásával. Magam is rostokoltam az állomáson három hónapot az alapkiképzés után, így jól tudom, ott minden eseményszámba megy. Unalmas napjaikba némi szint vitt még ez a nem túl megerőltető feladat is. Huszonötezer kilométer távolságban hajóztam el a komor szikla mellett. A bázist árnyék borította, de a „világítótorony” lézeres irányfényét nem volt nehéz felfedeznem. Lejelentkeztem az előre megadott hullámhosszon, megvártam a visszaigazolást, majd megkezdtem a fordulót. A művelet annyira rutinfeladat volt, hogy ujjaim szinte tudtomon kívül végezték dolgukat. Könnyed ívben kerültem meg a kisbolygót, nyugtáztam az állomás jókívánságait és hazafelé vettem az utam.

Harmadik hete haladtam a Föld felé, mikor megtörtént, amit mindenki magáénak akar.

 A tömegérzékelő éktelen visítására ébredtem szundikálásomból. Egy elcsatangolt vagy ismeretlen kisbolygóra tippeltem először, miközben menteni próbáltam az életem. Az automatika kitérő pályát keresett aktív radarvezérléssel, de tisztán látszott az első perctől fogva, ez mennyire esélytelen, ezért kézzel próbáltam korrigálni. A hajó tolóerejét nem ilyen manőverekhez terveztem, a forduló túl lassúra sikerült, az ütközés elkerülhetetlennek látszott. Kikötöztem magam a pilótaszékből és eszeveszett tempóban rángattam fel az űrruhát, bár nem sok esélyem lett volna egyedül az űrben. Fél szemmel monitorokon megpróbáltam felfedezni a közeledő szikladarabot, hátha mégis kitérhetek valahogy az útjából. A műszerek szerint másfél perc maradt hátra az ütközésig, amikor megpillantottam a nagy feketeséget, ami eltakarta a jól ismert csillagokat.

 Az éjfekete hajó az ekliptika síkját körülbelül harminc fokkal keresztezve közeledett. A hidegfúziós fékezőrakéták szinte nappali fénybe borították hajómat. Beletelt néhány másodpercbe mire az optikák kezelni tudták a megváltozott külső fényviszonyokat és a monitorok értékelhető képet mutattak. Kis időbe telt, mire feleszméltem a halál közelségének érintéséből, addigra már párhuzamos pályán haladt velem. Ismeretlen szerkezet lebegett fölém, ez teljesen egyértelmű volt. Nem láttam semmit, ami hasonlított volna a kialakítására, a körvonalak egyetlen emberi tervező elszabadult képzeletében sem foganhattak meg. Az áramvonalas test helyett egy szögletes, minden irányba terjeszkedő, meghatározhatatlan alakzatot figyelhettem meg. A hajtóműveket találtam az egyetlen azonosítható pontnak a kialakításában. Színe ellentmondott minden felderíthetőségi szabványnak, felszínén pedig semmiféle jelzést nem tudtam fellelni. Megéltem már néhány érdekes szituációt, de a szívem a torkomban dobogott. Az első kapcsolatfelvétel hihetetlen pillanatát élhettem meg.

 Sokáig nem mozdult semmi odakinn, de tudtam, minden bizonnyal kíváncsi tekintetek és műszerek hada irányul felé. Azt sem tudtam, mihez kapjak. Az alapvetően szükséges műszereket kivéve semmim nem volt, amivel bármilyen kapcsolat-felvételi kísérletet tehettem volna. A rádió üresen sistergett, mintha elromlott volna, szinte az összes műszer a találkozás perceiben hibajelzéssel leállt. Legfeljebb morzézni tudtam volna az orr reflektorral, de azt elég nevetségesnek tartottam ebben a helyzetben. Percek teltek el, míg végül megmozdult valami, és láthattam, amint megnyílik a hajó oldala. Kicsiny hajóm eltörpült az űrhajó, de még a vakítóan fényes nyílás méretei mellett is. Arrafelé irányítottam a kamerákat és igyekeztem a legtöbbet kihozni belőlük, de mindhiába, csupán homályos, kivehetetlen alakokat láttam mozogni a világos háttér előtt. Egyszerre vakító reflektorfény tört elő a hajó felől, és módszeresen végigpásztázta hajóm, míg végül megállapodott a kabinon. Izgatottan vártam a Nagy Pillanatot, amit minden űrjáró a magáénak remél, de a fény kihunyt, a nyílás pedig lassan lezárult. Mire felocsúdtam, az idegen űrhajó farából felcsaptak a hajtómű lángjai. Dermedten néztem utána, ahogy sebesen távolodni kezdett.

 Az idegen űrhajó rég elenyészett az űr hátterében, én csak álltam hitetlenkedve, talpig űrruhában. Nem kerestek kapcsolatot, esélyt sem adtak arra, hogy megpróbáljak valamit. Csak megálltak és megbámultan, azután továbbálltak. Nem voltam idegen a számukra, semmit sem jelentett a számukra a találkozás. Ezek nem tudósok voltak, hanem turisták.

 Egyedül vagyok és reszketek. Még nem igazán értem, hogy a félelemtől, a dühtől, vagy a szégyenérzettől. Évszázadok óta vártuk, hogy bekövetkezzen ez az esemény, most pedig kiderült, nem vagyunk többek, mint egy alig néhány percet érdemlő látványosság.

 Egyedül vagyok. Ki fog nekem hinni egyáltalán?