Ködbe zárva

 Adrian Kramarek éppen kimászni készült a szkafanderből, amikor felvisítottak a vészjelzők. Egyetlen pillantással ellenőrizte az oxigéntartály szintjét, aztán lezárta a sisakot. A belső kijelzőn gyors egymásutánjában villantak fel a repülési adatok, a sarokban pedig elindult egy visszaszámláló. Lezárta az alvótartály fedelét, majd sietős léptekkel a vezérlő felé indult. A PIP-et összekötötte a vezérléssel és áthúzta a radarképet. A látványra nem volt felkészülve, egy pillanatra megtorpant, méretarányt váltott, hátha tévedésről van szó. A visszaverődő jel túl nagy volt meteornak.
– Segélybóját ki! – utasította a számítógépet. – Vészhelyzeti kitérésre készülj!
 Belépett a vezérlőbe. A fő kijelzőn felvillant a segélybója szimbóluma, a szonda elhagyta a vetőcsövet.
– Remek – morogta Kramarek. – Legalább valami rendesen működik!
 Belehuppant a bal oldali székbe. A gerince mentén borzongás futott végig, az űrruhán keresztül is érezte, ahogy a biztosító elemek összekapcsolják a gyorsulási üléssel. A pályavektorok intenzív terhelést jeleztek valamennyi lehetséges kitérő műveletnél, ezért bekapcsolta az automata G-lock rendszert. A nyomás fokozatosan emelkedett a szkafanderében, hogy megvédje a hipoxiától.
 A számítógép által javasolt repülési tervek közül az ekliptikából kifelé vezetőt választotta, hogy elkerüljön egy esetleges gravitációs anomáliát. A két hajtómű teljesítményjelzői megugrottak, ahogy a hajó nagy ívben fordulni kezdett. A mesterséges gravitációs lekapcsolt, a terhelés ezzel egyidejűleg emelkedni kezdett. Az első vörös fény után kijelzőn elszaporodtak a sárga és narancs ikonok. A külső szenzorok egymás után adták meg magukat, mintha elektromos kisülés söpört volna végig a burkolaton. A bal gondola rendszere vészleállást jelzett, a tolóvektor értéke pillanatról pillanatra változott. A pilóta kiegyenlítéssel próbálkozott, ekkor a második hajtómű is leállást jelzett. A hajó sodródni kezdett, az új pálya érintette a hajó útjába kerülő por- és gázfelhőt.
 Kramarek végignézett a pulton. A generátorok teljesítménye zuhant, a segédhajtómű beindításához szükséges energiát neki kellett átcsoportosítania, mielőtt már csak a tartalék marad. Előkereste az indítási szekvenciát, azonban aktiválni már nem maradt ideje. Figyelmeztető fények villantak, ahogy a számítógép átváltott az akkutelepre, és azonnal csökkentette a hálózati terhelést. A közlekedő és lakómodulban ábrája fölött narancs felkiáltójel villogott.
 A sisak hangszórójában gépi hang szólalt meg.
– A szakaszajtók lezárásáig harminc másodperc!
 A férfi közelebb húzta a kézi panelt, elindított egy rendszerellenőrzés rutint. A hibajelzések lassan ellepték valamennyi kijelzőt. A pályaadatok újra változtak, a hajó orra már egyenesen az objektum közepe felé mutatott. A gyorsulási szék hátradőlt, Kramarek tűszúrást érzett a szkafander gumimembránján keresztül. Nedvesség gördült le a szeme sarkából, ahogy a lassulás kipréselte a könnycsatornák tartalmát. A mentőrendszer folyamatosan igazodott a terhelés változásához, az életmonitor mégis növekvő vérnyomást és pulzust mutatott. A pilóta testét bizsergetni kezdte az ereket védő szer, mégis elvesztette az eszméletét.
 Saját zihálására eszmélt fel. Tompa fények vették körül, a sisakon kívül pedig csend honolt. Óvatosan mozdult, jobbját a PIP-re csúsztatta. A sisak kijelzőjére kérte a szkafander adatait. Megnyugodva figyelte egy darabig a saját életjeleit, aztán bekérte a hajó állapotjelzését. A burkolat sértetlennek tűnt, a hajtóművek és a generátorok álltak. Az akkuk néhány órányi töltést vesztettek, fűtés és a levegőszűrés csak a vezérlőmodulban működött. A mesterséges gravitációs rendszert a számítógép kikapcsolta, mielőtt túlterhelődhetett volna. A külső antennarendszertől hibajel érkezett vissza, sem adásra, sem vételre nem volt alkalmas. A radar és a tömegérzékelő jelei visszaverődtek egy ovális területről. Az optika a csillagok helyett csak szürkeséget mutatott.
 Kramarek felnyitotta a védőburkolatot. A Kapteyn vörös törpéjét látnia kellett volna ebből a távolságból, de ő mégsem látta, ahogy a rendszer nagyobb bolygóját sem. A Kapteyn C közelében állt pályára, hogy a hétszeres földtömeget kihasználva hamarabb elérje az utazósebességet. A Tejút eltűnt az égről, és az Alpha Centaurit sem tudta beazonosítani a rendszer a pályagörbe végén. A hajó az alakot öltött, a semmi közepén állt, miközben ő bizonytalan adatok sorát söpörte félre a kijelzőről.
 A férfi kioldotta az ülés biztonsági reteszeit, felnyitotta a sisakját, ám nem nyúlt a szkafander zárjaihoz. Számítások sorát futtatta végig szimulációs módban a rendszeren, ismételten ellenőrizte a létfenntartó adatait és a hajtómű állapotát. A mesterséges gravitációs egység ikonja felé nyúlt, egy pillanatig habozott, ám végül megérintette a gombot. Nagyot sóhajtott, ahogy csizmába bújtatott lába a padlón koppant.
 A navigációs panelen szilárd tárgyat mutató jelzés villant. Áttette a képet a fő kijelzőre és nagyítást kért. A szürkeség bizonytalan határvonala előtt sodródó roncsok bukkantak fel. Négy űrhajót ismert fel a főbb jegyeik alapján, az ötödikről kiderült, hogy két jármű összecsavarodott darabjait látja. A megmaradt szenzorokat átállította a csoport figyelésére, de életjelet nem sikerült felfedezni egyiken sem. A nyilvántartás alapján három űrhajót tudott eltűntként beazonosítani, a többin a látható ütközés és égésnyomok olvashatatlanná tették a jelzéseket. A dátumok alapján a legfrissebb bejegyzés is elmúlt tíz éves. Egy utolsó pillantást vetett az űrhajók felé, majd lekapcsolta a műszereit.
 Kramarek végignézett a pult kijelzésein. A hajó állapota stabilnak tűnt, úgyhogy kicsatolta magát az ülésből. A fali rekeszből tartalék palackot vett elő, a használtat pedig a töltőre csatlakoztatta. A kézi panelre irányította át a vezérlés kiemelt adatait, és szerelési kézikönyv hajtóműről szóló fejezeteit. Ellenőrizte az ajtópanelen a biztonsági jelzést, lezárta a sisakot, aztán kinyitotta a vezérlőmodul ajtaját. A hosszú folyosón a vészvilágítás vörös fényei hunyorogtak a feje fölött, ahogy kimért léptekkel elindult a gondolák felé.
 A második napon Semmievőnek nevezte el a kétezer tonnás hajót fogva tartó derengést. Úgy érezte magát, mint James Bartley, a bálnavadász, aki két napig élt az őt elnyelő hatalmas ámbráscet belsejében. Igaz, hogy nem látott szerveket, idegeket, nem akadt semmi, ami élő, érző, gondolkozó lényre utalt volna, mégsem tudta kiverni a fejéből a hasonlóságot. Kramarek nagyapja az utolsó hajósok egyike volt, aki bejárta a hét tenger minden zugát. Alig néhányszor találkozott az unokájával, ám ilyenkor hosszan mesélt neki a végtelen vizekről. Szemében fura fény csillogott, ahogy a rothadó Sargasso-tengert, a bűzlő csendes-óceáni szemétszigeteket, vagy éppen a Bermuda háromszögben sodródó kísértethajókat emlegette. Megkopott könyvekből hihetetlen meséket olvasott fel, amikben tengeri állatok embereket nyeltek le, egész hajókat rántottak a mélybe. Leviatán, Kraken, Moby Dick, Jormungand, Davy Jones rémítő históriái mellett mégis a „valódi Jónás” története volt a legemlékezetesebb.
 A pilótaszékben szundikált, amikor az ütközés ereje kirepítette az ülésből. Felült, a hátát a falnak vetette. Hideg veríték csorgott végig a gerince mentén. Sokáig várta a pillanatot, amikor valamelyik roncs darabjai áttörik a vezérlő burkolatát, de nem történt semmi. Megkapaszkodott a karfába, és felhúzta magát a székbe. A mesterséges gravitációs rendszer megnövekedett terhelése keresztirányú forgást jelzett. A tömegérzékelő bizonytalan jelet adott a bal oldalon, így arra irányította az egyik optoszenzort, azután felkattintotta a keresőfényeket.
 A raktér környékét alaposan felszántotta valami. A burkolat több helyen beszakadt, a törmeléket között árukonténerek darabjai keringtek. Levegőveszteséggel nem kellett számolnia, hiszen az alsó szekciókat felszálláskor hermetikusan lezárta. A többi házalóhoz hasonlóan leszállás előtt inkább felkutatta és az űrbe hajította a halott potyautast, mint hogy karanténba kerüljön, aztán meg fusson a pénze után. Továbbmozgatta a szenzort a hajtómű gondolája felé, amikor a kép felső sarkában mozgásra lett figyelmes. Amennyire lehetett, irányba forgatta a kamerát, lekapcsolta a hátsó fényeket és fel az elsőket.
 Roncsdarabok pörögtek a szürkeség előtt, aztán a ködből lassan kibontakozott egy űrhajó alakja. A hajótest kialakítása egyetlen korábban látott konstrukcióhoz sem hasonlított. A rikító narancssárga burkolaton párhuzamos kék csíkok fénylettek, a magasan ívelő far tövében pedig néhány fekete égésnyomot fedezett fel. A szárnyak végén tucatnyi antennához hasonlító szerkezet csillogott a fényben, viszont dokkolókarmantyúk sehol sem voltak. A fő hajtóműveket a tömpe szárnyak alatti kerültek elhelyezésre, manőverező fúvókákat pedig az építők ügyesen elrejtették. Az ikerhajtómű ionos vibrálása kékes lobbot vetett, mégsem tudta megállítani a hajó a lassú forgását.
– Feleslegesen erőlködsz szarházi! – mordult Kramarek, miközben ellenőrizte az adatrögzítőket. – Majd ha veszed a fáradságot és körülnézel, meglátod, miről beszélek!
 Két fordulaton keresztül kereste a pilótafülkét, míg végül felfedezte a törzs közepe táján. Kíváncsian figyelte, ahogy éppen leereszkedett a védőburkolat az ablakokról. A hüllőfejű lény ugyanolyan tanácstalanul nézett körbe, akár Kamarek két nappal korábban. Egy teljes fordulatot kellett várnia, amíg fényjelekkel sikerült magára vonnia az idegen figyelmét. Felkapcsolta a pilótafülke világítását, hogy jól látszódjon. Először balra intett, ahol roncsok keringtek egymás körül, azután hosszú pantomim játékot adott elő, megpróbálta elmutogatni, hogy csapdába estek. Az idegen pilóta vörös ruhába bújtatott karjait maga előtt tartotta, ahogy felé nézett. Az áll kissé lefittyedt, de az arc egyébként kifejezéstelen maradt. Kramarek ekkor széles mozdulattal jobbra mutatott, ahol a Semmievő halvány körvonalai látszottak a gomolygó szürkeségben. A háromszögletű fej lassan elfordult a mutatott irányba. A férfi már azt hitte, megfeledkezett róla, amikor az idegen visszafordult felé. Az egyik vaskos ujjával a felemelt tenyerének közepére mutatott, közben szaporán pislogott.
– Hát ez nem lesz egyszerű – vakarta meg a fejét a pilóta.
 A következő órákban mindent elkövetett, hogy valahogy megértsék egymást. Végigpróbálta az összes elektronikus kommunikációs lehetőséget, aztán ötletelős alapon próbálkozott tovább. Az idegen nem reagált a színekre, a számokra, a betűkre, de az ábrákra sem. A kinagyított képen jól látszott, ahogy egyenesen maga elé bámul, valamit mereven figyel a műszerfalon.
 Kramarek hosszasan káromkodott, mielőtt feladta a fajok közötti kapcsolatfelvételi kísérletét. Az első lelkendezése az idegen tudásának felhasználásról tovaszállt, inkább a saját kiszabadulásával kezdett törődni. Otthagyta a fülkét, végigellenőrizte a berendezéseit, újra nekilátott átvizsgálni mindent az űrhajóján. Kicserélte az antenna kiégett reléjét, megforrasztott egy szakadt kábelkorbácsot, majd gondos munkával befejezte a bal oldali gondolában a biztonsági kapcsolók áthidalását. A kézi panelen keresztül energiát irányított át a hajtóműhöz, amit végül így sem sikerült beindítani. Egy darabig dühösen meredt a kapcsolótáblára, aztán nekilátott összeszedni a szerszámokat. A körút végén megállt a lezárt lakómodul mellett. Vágyakozva gondolt a kényelmes ágyára, a forró zuhanyra, a rendes ételre. Egy pillantást vetett a PIP adataira, aztán megvonta a vállát és visszacsoszogott a vezérlőbe.
 A férfi ledobta magát a székébe. Végigpásztázta a kereskedelmi és vészhívó csatornákat, adást azonban nem fogott egyiken sem. Megnyomkodta az égő szemeit, aztán felkapcsolta a reflektorokat. Az idegen ott ült a fülkében, tekintete ugyanúgy egy pontra meredt. Egyszer nézett csak fel, amikor a fülke ablakának ütközött egy roncsdarab. Egy darabig a tovapörgő fémszilánk után nézett, aztán ismét maga elé bámult. Kramarek érezte, hogy lángolni kezd az arca. Az űrhajó elérhető távolságra volt tőle, át kellett volna csak lebegni, valahogy bejutni, és addig verni a tehetetlen alak fejét a műszerfalba, amíg tudomást nem vesz a létezéséről. A szkafander kéznél volt, a kábelvetőt viszont a sérült raktármodulban hagyta utoljára, ahova semmi kedve nem volt besétálni. Lekapcsolta a fényeket, fogta a hidrokulcs készletet és felnyitotta a szellőzőcsatorna fedelét.
– Van nélküled is elég bajom – morogta, miközben bemászott az alagútba.
 A férfi később elszíneződött foltokat fedezett fel a másik űrhajón. Kinagyította a képet, mert először nem tudta eldönteni, hogy korábban nem látott részletet lát, vagy az idegen talált ki valamit a szabadulására. Felkapcsolta a reflektorokat, mire a folt környékén gomolygó szürkeség ellibbent a közeledő fény elől. A far tövében kifényesedett fém maradt hátra. A hajóbontóban látott hasonlót, ahol savval maratták le a felesleges anyagokat a visszaöntésre váró felületről. A következő fordulónál felvételeket készített a burkolaton jól láthatóan terjedő változásról, és jobb ötlet híján kivetítette a képeket a két hajó közé. Az idegen látszólag semmi érdeklődést nem mutatott a jelzései iránt, egy idő után mégis felállt és kiment a fülkéből. Sokáig volt távol, majd, amikor visszatért, egy fényes tárgyat tartott a háromujjú kezében. Átnézett a férfira, szabad kezével valamit rajzolt a levegőbe. A férfi kikapcsolta a vetítőt és széttárta a karját. A következő pillanatban a lény elsütötte a fegyvert.
 Kramarek egy darabig csak állt, közben arra gondolt, ez egy rossz álom, amiből sürgősen fel kell ébrednie. Megrázta a fejét, a pultra dobta a kivetítőt, majd belehuppant a gyorsulási ülésbe. Hosszasan nézett maga elé. Az első perctől fogva úgy gondolta, hogy az idegen tud valamit, amitől ilyen passzivitásba merült, mégis arra számított, ahogy telik az idő, majd csak hajlandó lesz közös munkára. A jól látható mocsok a másik pilótafülke ablakán végleg megerősítette, hogy nincs kiút, és ez felkavarta a gyomrát. Összeszorította az állát, visszatartotta az ingert, hogy kiköpjön. Hátradőlt, a lüktető halántékát kezdte masszírozni. Eszébe jutott a legutolsó alkalmassági vizsgálaton a repülőorvos tanácsa.
– Gyáva fattyú! – csapott ordítva a karfára. Felszisszent, aztán megtapogatta a tenyerét. A fejfájása cseppet sem enyhült, de legalább megpróbálta kiadni a dühét.
 A PIP vibrálni kezdett a csuklóján. Oda sem nézve kapcsolta le a jelzést. Figyelmeztetés nélkül is tudta, hogy jócskán túllépte az engedélyezett ébrenléti ciklust. Kikotort a zsebéből egy tasakot, két ételkapszulát rázott a tenyerébe, aztán gondosan kettéharapta mindkettőt. Fanyalogva húzta el a száját, de végül néhány konok nyeléssel eltüntette a szájpadláson makacsul tapadó zselés anyagot. Egy pillanatra elmélázott azon, hogy utána dob egy serkentőt, ám eszébe jutott, milyen érzés volt utoljára belőve dolgozni, így végül lemondott az újabb ébren töltött órákról.
 A telepek kijelzője egyharmadon állt. Működő generátorok nélkül ez még két napot jelentett a fagyhalálig. A szkafanderben, minimális fűtéssel talán még egy félnapig kitarthatott. Minden perccel csökkent az életben maradási esélye, mégis pihennie kellett valamennyit. Nem akarta, hogy a kimerültség miatt elszalasszon bármi lehetőséget a menekülésre.
 Feltette a lábát a pultra, tarkóján összekulcsolta a kezét, azután hátradőlt. Borosta sercegett a körme alatt, ahogy megvakarta a kopaszodó feje búbját. Az orra összerándult az olajjal kevert izzadságszagra. Az előző nap hosszú órákat töltött a szervizalagutakban csúszkálva, míg megtalálta, hol került a szivárgó hidraulikafolyadék a levegőztetőbe. Soha nem érezte, hogy ennyire szüksége lenne egy zuhanyra. Szorosra húzta a szíjakat maga körül, aztán kinézett a páncélüveg ablakon.
 Az idegen űrhajó lassan fordult a tengelye körül. Az orra irányított reflektor fénye végigkúszott a felségjelzésnek tűnő idegen szimbólumokon, aztán megcsillant az ablakon lefelé csúszó mocskon.
– Gyáva fattyú! – ismételte halkan, miközben a karfába épített konzolon matatott.
 A reflektor fénykörét végigvezette a szárnyakon és a farokrészen, majd lassan vissza. Tisztában volt vele, mekkora pazarlás, mégsem tudott betelni a gyönyörűséggel. A méretei alapján mélyűri szállító lehetett, az áramvonalas kialakítása viszont alkalmassá tette légköri repülésre is. Szinte látta maga előtt, ahogy a hajóval elsuhan a köztes átrakó állomások mellett, az árut pedig közvetlenül a telepeseknek adja el. A megvesztegetéseket is beleszámolva közel negyven százalék többlethaszon lebegett nem messze tőle, teljesen elhagyatottan. Egyszerűnek tűnt az egész. A tengerészeti jog szerint a fennhatósági területen kívül fellelt javak kizárólag a mentési kockázatot felvállaló megtalálót illetették. Az állványon lógó űrruha felé nézett, aztán vissza az idegen hajóra, végül nagyot sóhajtott és lekapcsolta a fényt.
 A köd rátelepedett az idegen hajó farára. Az elmúlt napokban volt ideje alaposan megfigyelni, mégsem látta kétszer egyformának. Egyszer örvénylő gáznak tűnt, máskor lassan összetömörödő pornak, hol csupán egyetlen karnyújtásnyira volt az üvegtől, hol felfedte a többi csapdába esett hajót. A számítógép minden vizsgálatnál egyre bizonytalanabb eredményt adott az anyag összetételéről. Kramarek ismert őrülteket, akik örömmel vizsgálták volna, akár egy életen át, ő azonban másra sem vágyott, mint kiszabadulni ebből a kilátástalannak tűnő helyzetből. Sokáig bámult kifelé, ám csak annyit ért el, hogy a folyton változó szürkeség alattomosan belopózott a fejébe, és lassan messzire űzött minden értelmes gondolatot.
 A vállába nyilalló fájdalom ébresztette fel a szundikálásból. Hunyorogva emelte maga elé a PIP-et, aminek a kijelzőjén minden érték zöld színben világított. Az alvásregiszter szerint hét pihentető órát aludt, ami hét órányi energia és oxigén veszteséget jelentett. Az elektromotor erőlködve állította függőleges pozícióba a nyikorgó széket. A zsibbadt vállát masszírozva ült fel.
 A pulton csak néhány érték változott, azok sem adtak okot a lelkesedésre. A belső érzékelők megbízhatóan működtek a fogságba esés óta, de ismerte a régi hajózó mondást, ami szerint a legmegbízhatóbb műszer az emberi test. Villany, víz, levegő, mesterséges gravitáció és nyomás. Bármelyik hiányát azonnal észrevette volna. Beleszimatolt a levegőbe. Amperszag birizgálta az orrát. Újabb hiba, amit keresgélhet. Egy pillanatra kinézett az ablakon. A köd teljesen elnyelte az idegen űrhajót.
 Kicsatolta magát a székből, nekidőlt a pultnak és nyújtózkodni kezdett. A szemközti falon élesen kirajzolódott az árnyéka. Későn eszmélt, esélye sem volt megkapaszkodni. A lökéshullám megperdítette az űrhajót, Kramarek a padlón találta magát. A riadójelzés késve visított fel, a kijelzőket ellepték a figyelmeztető jelzések. A férfi hanyatt feküdt, végtagjait szétvetette. Elnevette magát, de hangja erőtlen krákogásba fulladt. A páncélüvegen rémisztő kopogással csapódtak be az első repeszek. Felnézett, várta, hogy egy nagyobb darab befejezi szánalmas küzdelmét az élettel, azonban a kettészakadt idegen hajó nagyobb darabjai a fülke két oldala mellett szálltak el.
 A lökéshullám után egy ütközés rengette meg a hajót. A férfi csúszni kezdett a padlón, a következő pillanatban nekicsapódott a pilótaszéknek. Hallotta a reccsenést, az igazi fájdalom viszont csak egy lélegzetvétellel később érkezett. Összegörnyedten feküdt, bal kézzel a szék egyik merevítőbordájába kapaszkodott. A szkafander túl messze volt, egyetlen esélye a fülke épsége maradt. Összeszorított foggal feltérdelt, kitapogatta a rögzítő szíjak egyikét, majd közelebb húzta magát. Három nyögéssel később már ülő helyzetben babrált a szíjakkal. Meggörbült burkolatdarab koppant a feje fölött. Apró levegővételekkel előrehajolt és megnyomta a fülkét védő burkolat zárókapcsolóját. Újabb becsapódás következett, az egész teste oldalra lendül. Keményen nekiütközött a gyorsulási ülés oldalához. Ujjai elfehéredtek a karfán.
 A következő csattanás egész közelről hallatszott. A fülkeablak burkolata meghajlott és hosszú csíkot hagyott a vastag üvegen, mielőtt végképp elakadt. A feltörő átkozódás elfulladt, ahogy a gyomra felfelé lódult, és kipréselte a tüdejéből a maradék levegőt. Tucatnyi apróság csapódott ide-oda a fülkében. Előúszott egy rég elveszettnek hitt memóriamodul, utána kapni azonban merő értelmetlenségnek tűnt. A szeme sarkából utána nézett, hogy tudja, hol kell majd keresni. Az elegánsan pörgő modul sarkával érkezett a falnak, majd egy reccsenéssel több darabra tört. Idegesen félrelökte az arca felé perdülő darabot, amivel annyit ért el, hogy vörös csepp vált el a tenyerétől, ami szétkenődött a falon. Körbenézett, aztán elkapta a csavarkulcsot, mielőtt fájdalmas nyomot hagyott volna az arcán. Elfogta a szédülés, de nem merte lehunyni a szemét.
 A félig lecsukott védőburkolaton keresztül csillagokat pillantott meg. Feljebb állította a széket, aztán bekapcsolta az egyetlen épen maradt optoszenzort. Percekig bámulta a távolodó ködöt és körülötte lebegő roncsdarabokat. A szürkeség sértetlennek tűnt, nem lehetett átlátni rajta. A roncsok felismerhetetlenségig szétestek, a darabokból már nemigen lehetett következtetni, hány hajó rekedt az évek alatt a ködben.
 Egy kisebb burkolatdarab csapódott ismét az üvegnek, eszébe juttatva, hogy messze nincs még biztonságban. Az átkötött hajtóműre engedte a tartalékot és gyújtásra kapcsolt. A tolóerő alig érte el az öt százalékot, Kramarek mégis úgy örült neki, mint a pilótavizsgáján a sikeres leszállásnak. Apró vektormódosítással kitért a törmelék elől és már az sem érdekelte, hogy újra leállt a hajtómű. Az első dolga volt a helyzetét megállapítani. Kétszer ellenőrzött minden számítást, mire elhitte, hogy a belső bolygó pályaívén került ki a ködből. Segélyhívó csomagot állított össze a rendelkezésre álló információkból, és alacsony frekvencián sugározni kezdte a bolygó felé. Nem hitte volna, hogy valaha viszont akarja látni az átrakó állomást, azonban más választása nemigen volt.
 Kimászott az ülésből, leragasztotta a tenyerén a vágást, aztán elrágott egy fájdalomcsillapítót. Átlapozta a kézikönyv ritkán használt fejezeteit, és felkészült a vezérlő leválasztására. Lekapcsolt minden fogyasztót, átszivattyúzott a tartályokba minden gramm vizet és levegőt, aztán lezárta a vezetékeket. Fájdalmasan óvatos mozdulatokkal összeterelt és lerögzített minden repülő tárgyat, ami a testi épségét fenyegethette. Felvette az űrruhát, bekötötte magát az ülésbe, azután megkezdte a várakozást.

 Az Archangel kapitánya szótlanul hallgatta végig a beszámolóját. Nem tett fel kérdést, nem fűzött a történethez megjegyzést, és nem intette rendre az embereit. Homlokán elmélyültek a ráncok, ahogy a PIP-ről átküldött adatokat lapozta. A legénység többi tagja kevésbé tudta elrejteni a hitetlenkedését, többek arcán széles vigyor terült szét az idegen űrhajó említésére. Megértően bólogattak, megkínálták egy kis szíverősítővel, az orvosuk pedig felajánlott egy vitaminkoktélt az ijedségre.
 Kramarek szó nélkül elfogadta, hogy a navigátor az orra elé tolt egy vontatási szerződést. A biztosítása nem fedezte a kiadásokat, erről viszont mélyen hallgatott. A kapitány egy pillanatig habozott, mielőtt ellenjegyezte volna az iratot. Savószín szemében látszott, hogy tisztában van a hajótörött körülményeivel, és csak az állomással történt forgalmazás miatt nem löki vissza a lepusztult hajóba. Köszönés nélkül állt fel, és maga után intette a helyettesét is. Pusmogva léptek ki az ajtón.
 Az étkezőben elültek az asztaltól, ahová letette a tálcáját, a folyosón összenevettek a háta mögött. A legénységi szálláson csak percekig bírta a rászegeződő tekinteteket. A navigátor felengedte a kilátóba, de a válla fölött többször is átlesett, miközben a rendszert fürkészte. A hajó szenzoradatait összevetette az állomásról bekért információkkal, mégsem jutott előbbre. A ködnek nyoma veszett.
 Megkereste az egészségügyi szobát a beígért injekcióért. Az orvos hosszan ecsetelte a poszttraumás reakciókat, miközben szekrényben turkált. A monológot a vészjelző szakította félbe. A doki lebiggyesztette a száját, és durván lerázta Kramarek kezét, amikor az rángatni kezdte a biztonsági kamra irányába.
– Napkitörés! Ismétlem, napkitörés! Ez nem gyakorlat! Lökéshullám érkezése várhatóan nyolc perc múlva! – zengett a folyosón a kapitány hangja. – A vontatmány rögzítőit lerobbantani! Mindenki foglalja el a kijelölt helyét! Kitérő gyorsítás indul, teljes hajtás eléréséig három perc!
 Kramarek leakasztott egy szkafandert az állványról, egy tartalék oxigén palackot pedig a tartószerkezethez csatlakoztatott, aztán bemászott a gyorsulási ülésbe. Elakadt a lélegzete, ahogy néhány napon belül másodszor szúrt a gerince tövébe a tű. Nem ért rá a mellékhatásokon rágódni, mert a felfújódó G-lock ellenére mázsás nyomás nehezedett a mellkasára.
 Már tudta, hová tűnt a Semmievő, és azt is tudta, hogy a hátrahagyott hajó adattára nélkül soha nem fognak hinni neki. A következő pillanatban elborította a sötétség.

Közöny

 Idősebb Kovács János kőműves kisiparos nem éppen szerény ábrázattal pöfékelt egyet a méreten felüli szivarjából, majd kissé meglötyögtette az ólomkristály pohár alját borító ujjnyi tizenkét éves jeges whisky-t. Nagyot kortyolt a nemes italból és elégedett arckifejezéssel süppedt bele a hatalmas karosszékbe. Jól emlékezett azokra az időkre, amikor még Kossuthot szívott és barackpálinkával öblítette le a cigaretta fanyar ízét. Szombatjai akkor még nem békés pihenéssel teltek, hanem kemény munkával. Hálát adott Istennek, valamint a könyvelőjének, hogy már vége a cudar világnak és élhet, mint hal a vízben.
 A főállás terhe mellett lassacskán felépült saját kis házikója is, amire igazán büszke lehetett, hiszen egy fillérjébe sem került. Sikerült az egészet összelopnia. De ne hánytorgassuk feleslegesen az anyag eredetét, hisz mi értelme annak, ha egyszer szép a ház. Az a hat szoba igazán nem sok egy szerényen élő kisiparosnak. Bárki mondhat bármit, annyi kell! Hogy miért csak az olasz csempe volt jó úszómedencéhez? Ilyent csak egy tudatlan értelmiségi kérdezhet, aki naponta nyolc órát el sem mozdul az íróasztala mögül! A két terepjáró sem luxus mostanában, nem igaz? A barokk bútor pedig alkalmi vétel volt a bécsi aukción!
 Hősünknek valamivel több jutott a földi javakból, mint a nagy átlagnak, lelke mélyén azonban megmaradt egyszerű emberek, ami néha megérződött a viselt dolgain. Mennyei nyugalommal caplatott végig koszos bakancsával a perzsaszőnyegen, amikor egy-egy keményebb nap után kissé kapatosan elfelejtette levenni az előtérben. Rezzenéstelen szemmel hamuzott bele hol az aranyhal akváriumába, hol a papagáj etetőjébe. Amikor pedig mégoly ritkán leült a nagyképernyős, sokcsatornás televíziója elé, ami több funkcióval rendelkezett, mint amennyit gazdája képes lett volna jegyezni, harsány kiáltások közepette biztatta kedvenc játékosait, alkalmanként megpörgette a keze ügyébe készített kereplőt. Ezeken az estéken teljes mértékben azonosulni tudott a lelátókon őrjöngő sorstársaival, üvegből itta a sört és illedelmesen maga elé köpködte a szotyihéjat.
 Ezen a szombaton, foci híján, másik hobbijának, az újságolvasásnak hódolt. Senki sem mondhatta idősebb Kovácsra, hogy soha nem vett újságot a kezébe. Legalább fél tucat országosan nagy olvasottságú lapot járatott, olyanokat, mint a Népsport, a Képes sport és a Foci. Elfoglalt ember lévén azonban csak hétvégenként tudott időt szakítani a lapok végigböngészésére. Ezért fordulhatott elő, hogy általában egy hetes késéssel reagált az eredményekre, de ezt senki nem róhatta fel neki. Már csak azért sem, mert ő volt a főnök.
 Ott állt tehát az öblös karosszék a jókora nappali közepén, egyik lábánál a más kiolvasott, a másik tövében pedig a még érintetlen lapok halma tornyosult. A masszív bútordarab nyugtalanul reccsent meg a kissé túlsúlyos gazdája minden mozdulatára, de egyelőre nem kellett tartani tőle, hogy összetörik. Iparosunk hanyagul szétvetett tagokkal terült el kedvenc székében. Éppen felemelte a poharát, hogy egy újabb adag italt zúdítson le a torkán, amikor szemkápráztató villanás zavarta meg néhány másodpercre. Az ég ragyogóbb kék már nem is lehetett volna, a fényjelenséget pedig nem kísérte mennydörgés, így a korosodó férfi csak egy dologra gondolhatott.
 – Már megint azok az átkozott Javrolek kölykök szórakoznak! – dörmögött bosszúsan.
 A villanást nem követték újabb viharra utaló jelek, az odakintről érkező tompa zúgást pedig elnyomta az etetőjébe került hamu miatt haragos rikácsolással tiltakozó papagáj érces hangja. A derék mesterember szánalomra méltó nyögésekkel kezébe vette a szerdai Népsportot. Alig jutott azonban túl a szerda esti válogatott mérkőzés kezdő tizenegyének névsorán, amikor diszkréten megszólalt a csengő. Leeresztette az újságot és kitekintett a hatalmas panorámaablakon. A gazdagon díszített, egyedileg kovácsoltatott kapu előtt nem állt senki. Csodálkozva vonta fel a szemöldökét, ahogy valaki halkan kopogott az ajtón.
 – Ki az ördög lehet az? – dünnyögött maga elé, azután vállat vont. – Idegen nem lehet, ha a kutyák egyetlen vakkantás nélkül beengedték.
 A konyhában elhallgatott a monoton edénycsörömpölés. Egy jól hallhatóan fiatal hang figyelmeztette a házigazdát:
– Kopogtak!
 A csinos, huszonéves feleség idősebb Kovács legújabb szerzeménye volt. A szemrevaló bölcsészlány két hónapos, intenzív ki–kit–fog–meg játék után mondta ki a boldogító igent az apja korabeli férfinak. Az ifjúnak éppenséggel nem mondható férj a szerény esküvő után sem hazudtolta meg önmagát. Kéthetes, romantikus nászútra vitte kicsi feleségét, melyet egy bungalóban töltöttek el, méghozzá nem is akárhol, hanem a festői Velencében. A nagyvonalú nászút értékéből mit sem von le ez a tény, hogy ez a Velence nem az olaszországi Velence volt.
 – Akkor nyiss ajtót! – dörrent fel morózusan a munkában megfáradt derék iparos, aki nem szerette, ha megzavarták olvasás közben.
 A háziasszony azonban nem hagyta egykönnyen a nyakába varrni a házi békét megzavaró hívatlan látogatót.
 – Ha nem tudnál róla, épp főzök!
 – Én meg olvasok – érkezett azonnal az egykedvű válasz.
 Idősebb Kovács rövid úton megtapasztalhatta a másik által oly sokszor hangoztatott tényt, miszerint egyes nőknek semmi sem szent.
 – Néha igazán letehetnéd az a rohadt újságot, és megemelhetnéd a segged! – csattant fel durcásan az asszonyka hangja.
 A férfinak felrémlett az előző felesége arca. Áldott jó asszony volt. Soha nem volt egyetlen rossz szava sem, amikor pedig lelépett azzal a jó kiállású adóellenőrrel, nemes egyszerűséggel csak annyit irt a búcsúlevélbe: „Betelt a pohár”. Hogy pontosan melyik pohár telt be, nos, az évek ködös homályába veszett már, de emlékezni jó volt a régi szép időkre. A konyhából felhangzó erőszakos, minden bizonnyal szándékolt edényzörgés durván szétzilálta az emlékarcot és visszazökkentette a férfit a rideg valóságba.
 – Nézd, drágám… – kezdte végtelen türelemmel a magyarázatot, mit sem törődve az ismételten, talán kicsit türelmetlenebbül felhangzó kopogással. – Nagyon jól tudod, hogy egész héten nem érek rá elolvasni az újságot. Legalább ilyenkor légy egy kicsit elnéző, ha…
 Éles csörrenés szakította félbe az ezerszer elhangzott mondatot. Maroknyi kanál és villa hullott a konyhaasztalra, jelezve a fiatal feleség lelkiállapotát, s azt, hogy feladta az eleve reménytelen küzdelmet. Parányi cipői szapora kopogásával indult az ajtóhoz. Az időközben újságjába visszatemetkezett férfit hamarosan halk sikoly zökkentette ki ismét a nyugalmából.
 – János!
 – Igen, drágám? – kérdezte immár tagadhatatlan bosszússággal, hiszen még nem ért végig a két edző esélytaglaló nyilatkozatain.
 – Egy marslakó van itt! – nyögte a fiatalasszony, érthető rémülettel
 A férfi hosszú másodpercekig nem szólt, csak homlokát ráncolta a lapok mögött. Be is ugrott az egyetlen ésszerű megoldás.
 – Hát persze! – motyogta maga elé. – Azok az átkozott csibészek! Meg kell hagyni, ötletesek! De koránt sem biztos, hogy ők nevetnek a végén!
 Belement a játékba. Nyugodt hangon, bár vigyorogva, kérdezte meg:
 – Igen? És mit akar?
 Pillanatnyi döbbent csend előzte meg a reszketeg hangú választ.
 – Nem érted? Egy kicsi zöld lény áll az ajtóba és…
 – Dehogynem értem, kicsim! – bólogatott elégedetten a karosszékbe ülő férfi. – Csak épp arra vagyok kíváncsi, mi a jó francot keres pont nálunk!
 A válasz hamar megérkezett, ám nem volt meggyőző.
 – Azt mondja, a földi élet tanulmányozása a feladata és… – közvetített a felesége, de úgy tűnt, idősebb Kovács feltett szándéka volt, hogy egyetlen mondatot sem enged neki végigmondani.
 – Azt mondta? – csapott le alattomosan.
 – Igazad van! – ismerte el az asszonyka. – Van ugyan valamije, ami akár a szája is lehet, de egyetlen pillanatra sem nyitotta ki. A válasz az agyamban fogalmazódott meg, azt hiszem ezt hívják telepátiának.
 – Csodálatos! – gúnyolódott a férfi a nappali mélyéről.
 – Te… – nyögött fel ismét, bizonytalanul a nő.
 – Nos? – kérdezte minden valódi érdeklődés nélkül a jámbor férj.
 – Azt mondja…
 – Talán azt gondolja, kedvesem! – igazította ki, nem minden hátsó szándék nélkül idősebb Kovács.
 – Muszáj neked mindig a szavakon lovagolni? Hát jó, legyen neked igazad! Azt gondolta, hogy menjek vele, mert tüzetesebben tanulmányozni akarják az emberi szervezet működését...
 Folytatni akarta a magyarázatot, de a ház belsejéből érkező durva röhögés megzavarta.
 – Pont rajtad keresztül akarják megismerni az emberi szervezetet?
 – Miért is ne? Végtére is egészséges vagyok, fiatal…
 – És elég ostoba is!
 A fiatalasszony hangja megváltozott, ahogy minden bizonnyal az arcszíne is.
 – Vedd tudomásul, hogy elmegyek vele! – kiáltotta dühösen a lakásban megbúvó férj felé.
 A korosodó férfi abban a biztos tudatban emelte ismét szeme elé az újságot, hogy tökéletesen tisztában van a körülötte történő dolgoknak.
 – Jó, csak ne maradt sok! Vacsorára pörköltet ígértél!
 A díszes bejárati ajtó hangos „Pukkadj meg!” kíséretében nagyot csattanva becsukódott. Miközben a női cipősarkak kopogása egyre halkuló ritmust vert a medence felé vezető járólapokon, a magára maradt házigazda fejében furcsa gondolat merült fel.
 – Igaz, ami igaz – mormolta, miközben szemei tovább követték a lassan összemosódó sorokat – az én kicsi feleségen nem egy nagy észlény, de azért, hogy így bedőljön ennek az ostoba…
 Megnyúlt arccal hallgatott el, egy időben a megszűnő léptekkel. A kezében tartott újság szárnyaszegett madárként libbent a szőnyegre, mikor tőle váratlan hévvel kirohant a nappaliból. Kimustrált gőzmozdonyként fújtatva tépte fel az ajtót és vágtatott ki a ház sarkához.
 A formás hátsóját izgatottan riszáló, kedvenc kicsi felesége mögött alig hallható szisszenéssel csúszott a helyére az ovális ajtó. Az égszínkék UFO, akár egy méreten felüli, elrugaszkodni készülő szöcske, maga alá húzta teleszkóplábait, majd a hatalmas, lefordított levesestálhoz hasonló hajtóművének hideg lángjaira támaszkodva felszökkent a házak fölé. Valószínűtlenül rövid idő alatt zsugorodott apró ponttá a tiszta kék égen. Egy újabb szemkápráztató villanás és már nem is volt sehol.
 Idősebb Kovács egy darabig értetlenül forgatta a fejét, hol a teleszkóptalpak által lenyomott pázsitra, hogy a kerítésen lógó, dülledt-szemű, vigyorgó Javrolek csemetékre nézett. Lassan megfordult, rántott egyet a vállán, azután durcásan bevonult a lakásba. Az öreg karosszék megreccsent a leroskadó test súlya alatt, de mint egykor a rettenthetetlen gárdisták, kitartott.
 A másodjára is galádul cserbenhagyott férfi megvakarta erősen kopaszodó feje búbját. Néhány percig bambán bámult maga elé, de végül erőt vett magán.
 – Úgysem tudott olyan jó, igazi pörköltet főzni! – jelentette ki végül rendkívül tárgyilagosan, majd nyögve lehajolt a félredobott lapért és folytatta az olvasást.

Egyedül

 Egyszer a legjobb barátom egy parti közepén meglehetősen spiccesen azt mondta nekem:

– Soha ne feledd Jimmy, a Mars pályáján túl az űr maga a rejtély!

 Sokszor nevettünk ezen a mondatán baráti körben, hosszú évekig nem is értettem mire gondol. Sokat tapasztalt űrhajósként bejárta a Naprendszert, dolgozott felderítő hajókon, irányított csapatszállítót, fregattot, míg végül kikötött a kereskedelmi járatoknál. Látott furcsa dolgokat, került párszor életveszélyes helyzetbe, ahonnan hideg fejjel lábalt ki. Nem rémült meg egykönnyen, és nem is dőlt be holmi kocsmai meséknek. Mindig két lábbal állt a talajon, senkiben sem merült volna fel ábrándozó típusként jellemezni, hazudozóként pedig végképp nem. Keményen dolgozott, keményen élt, önmagával szemben volt mindig a legkeményebb, ám bajtársként senki nem kívánhatott volna különbet maga mellé.

 Még a hőskorszak végén kerültünk kezdő pilótaként a dolgok sűrűjébe a marsi telepek lázadásának időszakában. Tucatnyi évet töltöttük el együtt repülve, verhetetlen párosként küzdve végig a ranglétra fokait a kapitányi székig. Bármi is történt velünk, soha nem bántuk, hogy a talpalatnyi Földet magunk mögött hagytuk. Később mégis elváltak útjaink. Dühödten hagytam ott, amikor átigazolt a civil hajózáshoz, ezt akkor a barátságunk ellen intézett személyes támadásnak éltem meg. Mire megbocsátottam volna, egy külső bolygókra indított expedíció élén elhagyta a Mars pályáját. Nem sokkal később a repülés feladására kényszerültem, amikor az orvos kiszuperált daganatos betegséggel. Feladtam a repülést és visszatértem a szülőbolygónkra kezeltetni magam.

 Kicsit szégyellem magam, amiért régóta nem jutott eszembe Raigh. A sértődöttségen már túl vagyok, de valamiért mindig elmaradt, hogy keressem. Tisztában vagyok vele, bármit hoznék most fel a magam védelmében, az csak kifogás lenne, így nem is próbálom megnyugtatni a saját lelkiismeretem. Jó lenne tudni, merre jár, és nem bánnám, ha most itt velem lehetne. Akár csak egy percre is. Egyedül vagyok, és régóta ez az első eset, hogy azt kívánom, bárcsak lenne mellettem valaki.

 Szerencsés alkatnak mondhatom magam. Szeretem a csendet magam körül. Szeretem a magányban eltöltött órák könnyedségét. Engem nem nyomaszt a magány, és bár nem zavar mások közelsége, magamtól ritkán keresem a társaságot. Nem okoz gondot, nem hat rám nyomasztólag az egyedüllét, soha nem voltak ebből problémáim. Szeretem magam szervezni az életem, igyekszem úgy élni, nehogy az élet elszaladjon mellettem, miközben a szigorú időbeosztáson tartom az egyik szemem. Így érzem jól magam, ez az én életem, most azonban ezzel nem sokra megyek.

 Az egyszemélyes űrjárművek regattáját nem én találtam ki, ezt kissé bántam is, amikor először tudomást szereztem róla, azután lelkesen fogtam bele az felkészülésbe. Hónapokig tervezgettem, számolgattam, bújtam a szakirodalmat, míg kitaláltam, mit is szeretnék. Egy kecses, de megbízható szerkezetet sikerült építtetni, mely eleget tett minden, a személyes térről alkotott elképzelésemnek. Barátaim részéről az elejétől fogva hallgattam a bírálatokat, de meggyőződéssel ragaszkodtam minden elképzelésemhez. Tehettem, hisz szerény igényeim és a szinte folyamatos repülés mellett a befektetett jövedelmem az évek alatt valóságos kis vagyonkává gyarapodott, amiből sikerült egy viszonylag elfogadható vállalkozást elindítanom, megalapozva jövőmet.

 Miután feladtam az aktív hajózó életet, minden vagyonom turistajáratok szervezésébe fektettem. Először naivan a saját elképzeléseimben élő, színvonalas szolgáltatást próbáltam nyújtani, nem sok híja volt, hogy elveszítsem minden befektetett pénzem. Tisztességes áron tisztességes ellátás, ezt volt az elképzelésem. Alaposan meglepődtem, mikor megtapasztaltam, hogy pont erre nincs igény. Tudom, cinikusan hangzik, de miután utána néztem a tipikus turistafajtáknak, átértékeltem az elképzeléseimet. Csökkentett árakkal és minimális ellátás mellett alig győztük az utakat szervezni. Az emberek szinte egymáshoz préselődve, nyomorult kipárolgásaik orrfacsaró bűzében, ám boldogan ültek fel az elaggott űrhajókra, hogy gyászos vánszorgással bejárják a belső bolygók környékét. Felfedezőnek érezhették magukat, mikor az űrhajók szűkös kilátóiból felváltva kitekinthettek a valódi űrbe, de még inkább, amikor más viseletes szkafanderébe bújva a Holdon rúghatták a port pár órán keresztül. Elszakadhattak a Földtől, a hétköznapi életüktől, és végre valami mást tehettek, mint bármikor előtte.

 Tegyék is ezt. Tegyék a maguk örömére. Tegyék minél többen, hogy én másképp tehessem. Szabadon és egyedül, ahogy most is teszem.

Repülök, immár nyolcadik hónapja. Az utoljára fogott rövid adások szerint messze az élen vagyok. Az indulók fele, annak ellenére, hogy szinte alig akadt a mezőnyben valódi amatőr, már a Hold-Mars távon belül visszafordult. A jobban felkészültek jelentős része a Mars után hullott ki. Történtek balesetek is, de a legtöbben az egyedüllétet szenvedték meg. Repülés közben a tétlenség a legnagyobb ellensége az elmének. A fülkében nem történik semmi, amit te nem teszel. A műszereken semmi nem változik és ennek igazából egy idő után egyre kevesebben örülnek. A monitorokat órákig kell meredten bámulni, hogy felfedezz akármilyen kis elmozdulást a csillagokhoz, a Naphoz, a Földhöz vagy a Marshoz képest. Nincs, aki szóljon az emberhez, és nincs kihez szólni, ezt sokan nem bírják.

 A fordulópontra a Cerest jelölték ki. A szervezők leleményességét bizonyítja, hogy elég magas szintig eljuttatva a verseny hírét, az előretolt katonai megfigyelőállomás legénységét tudták megbízni a kitűzött cél elérésének leigazolásával. Magam is rostokoltam az állomáson három hónapot az alapkiképzés után, így jól tudom, ott minden eseményszámba megy. Unalmas napjaikba némi szint vitt még ez a nem túl megerőltető feladat is. Huszonötezer kilométer távolságban hajóztam el a komor szikla mellett. A bázist árnyék borította, de a „világítótorony” lézeres irányfényét nem volt nehéz felfedeznem. Lejelentkeztem az előre megadott hullámhosszon, megvártam a visszaigazolást, majd megkezdtem a fordulót. A művelet annyira rutinfeladat volt, hogy ujjaim szinte tudtomon kívül végezték dolgukat. Könnyed ívben kerültem meg a kisbolygót, nyugtáztam az állomás jókívánságait és hazafelé vettem az utam.

Harmadik hete haladtam a Föld felé, mikor megtörtént, amit mindenki magáénak akar.

 A tömegérzékelő éktelen visítására ébredtem szundikálásomból. Egy elcsatangolt vagy ismeretlen kisbolygóra tippeltem először, miközben menteni próbáltam az életem. Az automatika kitérő pályát keresett aktív radarvezérléssel, de tisztán látszott az első perctől fogva, ez mennyire esélytelen, ezért kézzel próbáltam korrigálni. A hajó tolóerejét nem ilyen manőverekhez terveztem, a forduló túl lassúra sikerült, az ütközés elkerülhetetlennek látszott. Kikötöztem magam a pilótaszékből és eszeveszett tempóban rángattam fel az űrruhát, bár nem sok esélyem lett volna egyedül az űrben. Fél szemmel monitorokon megpróbáltam felfedezni a közeledő szikladarabot, hátha mégis kitérhetek valahogy az útjából. A műszerek szerint másfél perc maradt hátra az ütközésig, amikor megpillantottam a nagy feketeséget, ami eltakarta a jól ismert csillagokat.

 Az éjfekete hajó az ekliptika síkját körülbelül harminc fokkal keresztezve közeledett. A hidegfúziós fékezőrakéták szinte nappali fénybe borították hajómat. Beletelt néhány másodpercbe mire az optikák kezelni tudták a megváltozott külső fényviszonyokat és a monitorok értékelhető képet mutattak. Kis időbe telt, mire feleszméltem a halál közelségének érintéséből, addigra már párhuzamos pályán haladt velem. Ismeretlen szerkezet lebegett fölém, ez teljesen egyértelmű volt. Nem láttam semmit, ami hasonlított volna a kialakítására, a körvonalak egyetlen emberi tervező elszabadult képzeletében sem foganhattak meg. Az áramvonalas test helyett egy szögletes, minden irányba terjeszkedő, meghatározhatatlan alakzatot figyelhettem meg. A hajtóműveket találtam az egyetlen azonosítható pontnak a kialakításában. Színe ellentmondott minden felderíthetőségi szabványnak, felszínén pedig semmiféle jelzést nem tudtam fellelni. Megéltem már néhány érdekes szituációt, de a szívem a torkomban dobogott. Az első kapcsolatfelvétel hihetetlen pillanatát élhettem meg.

 Sokáig nem mozdult semmi odakinn, de tudtam, minden bizonnyal kíváncsi tekintetek és műszerek hada irányul felé. Azt sem tudtam, mihez kapjak. Az alapvetően szükséges műszereket kivéve semmim nem volt, amivel bármilyen kapcsolat-felvételi kísérletet tehettem volna. A rádió üresen sistergett, mintha elromlott volna, szinte az összes műszer a találkozás perceiben hibajelzéssel leállt. Legfeljebb morzézni tudtam volna az orr reflektorral, de azt elég nevetségesnek tartottam ebben a helyzetben. Percek teltek el, míg végül megmozdult valami, és láthattam, amint megnyílik a hajó oldala. Kicsiny hajóm eltörpült az űrhajó, de még a vakítóan fényes nyílás méretei mellett is. Arrafelé irányítottam a kamerákat és igyekeztem a legtöbbet kihozni belőlük, de mindhiába, csupán homályos, kivehetetlen alakokat láttam mozogni a világos háttér előtt. Egyszerre vakító reflektorfény tört elő a hajó felől, és módszeresen végigpásztázta hajóm, míg végül megállapodott a kabinon. Izgatottan vártam a Nagy Pillanatot, amit minden űrjáró a magáénak remél, de a fény kihunyt, a nyílás pedig lassan lezárult. Mire felocsúdtam, az idegen űrhajó farából felcsaptak a hajtómű lángjai. Dermedten néztem utána, ahogy sebesen távolodni kezdett.

 Az idegen űrhajó rég elenyészett az űr hátterében, én csak álltam hitetlenkedve, talpig űrruhában. Nem kerestek kapcsolatot, esélyt sem adtak arra, hogy megpróbáljak valamit. Csak megálltak és megbámultan, azután továbbálltak. Nem voltam idegen a számukra, semmit sem jelentett a számukra a találkozás. Ezek nem tudósok voltak, hanem turisták.

 Egyedül vagyok és reszketek. Még nem igazán értem, hogy a félelemtől, a dühtől, vagy a szégyenérzettől. Évszázadok óta vártuk, hogy bekövetkezzen ez az esemény, most pedig kiderült, nem vagyunk többek, mint egy alig néhány percet érdemlő látványosság.

 Egyedül vagyok. Ki fog nekem hinni egyáltalán?