Alfie Hammor pácban volt. Igazán nagy pácban. Igaz, ez
nem először esett meg vele élete röpke 26 éve alatt, de most ráadásul - ami még
tetézte a bajt- tanácstalan is volt. Megbánta már, hogy elfogadta a Nagy Bill
munkáját, hisz hiába a kialkudott narkó és pénz, amit hosszas kupeceskedés után
alkudott ki magának, ha egyszer nem lesz ideje elkölteni. A sitten ugyanis
felettébb keveset költ az ember gyereke!
Pedig olyan szépen indult minden! Épp úgy, ahogy a
eltervezte! Elkapta a sötét kapualjban az a mocskos kis ügyvédet, aki
pofátlanul beleköpött Bill levesébe és mire észbe kaphatott volna, már bele is
eresztett kettőt a .357-es Magnumból. Csak úgy fröcsögött a kis buta!
Hogy az a sikoltozó vén szatyor honnan az istenverte
büdös francból keveredett elő, annak csak az ég a megmondhatója, de éppen a legrosszabbkor
kalimpált azon a környéken, az egyszer holtbiztos! Lehet, hogy volt még valaki,
aki a két dörrenésre nem is figyelt fel, de a szipirtyó az éktelen rikácsolása felverte
az egész környéket, még mielőtt olajra léphetett volna. Még jó, hogy ismeri a
város összes mocskos sikátorát és így el tudott tűnni még azelőtt, hogy
előkerültek volna a fakabátok. Csak az a baj, hogy a fél utca megjegyezhette a
képét!
Most, hogy időlegesen sikerült egérutat nyernie, már
csak egyetlenegy, ám nagyon sürgős dolga volt. Meg kellett szabadulnia az
árulkodó fegyvertől! Méghozzá mielőbb!
Ahogy sietős léptekkel elhaladt egy gyermekzsivajtól
hangos játszótér mellett, a nagy kukafürkészésben nem vette észre, hogy valaki
puha léptekkel a háta mögé kerül. Csak akkor állt meg benne az ütő, amikor egy
gyanúsan vékony, de erélyes hang rászólt:
– Áll, vagy lövök!
Fel a kezekkel!
A fiatal fekete férfi homlokán izzadságcseppek
gördültek alá és nem csak a nagy melegtől.
A francba is, elkapták! Azok a rohadt, piszkos
zsernyákok elkapták! Őt, Alfie Hammort! Dühében legszívesebben a földhöz csapta
volna csillogó jelvényekkel dísztett baszk sapkáját, még nem is taposta volna
alaposan. De hát ebben a helyzetben nemigen ugrálhatott, hiszen a mai
rendőröket ideges mutatóujjal verte meg az Isten. Az első rossz mozdulatra
képesek és beleeresztenek akár egy egész tárat is, ha úgy adódik!
– Na jó, nyertetek!
– nyögte ki végül keserű szájízzel, azután bal kézzel a csövénél fogva elővette
a pisztolyt, a földre dobta, majd kezeit jól nevelt gyilkoshoz méltóan, illedelmesen
összekulcsolta a tarkója mögött.
Persze azért Alfie Hammort nem olyan fából faragták,
hogy csak úgy hagyja magát elfogni! Nem, neki volt még egy dobása! Ö most csak
várakozó álláspontba helyezkedett és az alkalomra várt, amikor átveheti a
kezdeményezést.
Az alkalom jött is felé, szapora léptekkel!
Amikor a „bűnbánóan” lesütött szemeivel látta, hogy
eltűnik a lába mellől a fegyvere, tudta, eljött az Ő ideje . Villámgyorsan
sarkon perdült, hogy elkapja a mögött álló rendőrt és túszul tartva
elmeneküljön. Legnagyobb megrökönyödésére nem egy vézna és girhes egyenruhással,
de még csak nem is egy női rendőrrel, hanem egy tíz év körüli fiúcskával találta
szembe magát. No és a .357-es Magnummal!
A gyerek kissé megszeppenve, két kézzel tartotta maga
elé a súlyos fegyvert, de végül is a halálra éhes, sötét cső nagyjából
rezzenéstelenül szegeződött a fölébe tornyosuló férfi mellének. A kis műanyag játék
pisztoly mellyel oly sikeresen elfogta a fekete férfit, ott fityegett a nadrág
övében.
– Hogy az a…! - vágta
a földhöz a sapkáját ezúttal nem csak gondolatban Hammor, csodálatos káromkodás
zuhatag kíséretében, majd kissé lehiggadva a sráchoz fordult.
– Jól van öcsi, te
győztél! És most szépen add vissza az a stukkert!
A mosolygós, pirospozsgás arcú kisfiúnak egyszeriben
sírásra görbült a szája sarka.
– A bácsi már nem akar játszani?
– Nem, a bácsi nem
is akart játszani! – felelte morózusan Hammor.
– Akkor miért adta
meg magát? – kérdezte nyűgösen a gyerek.
– Mert sikerült
alaposan ráijesztened! – vicsorgott a férfi . – Na, ebből elég! Ide azt a pisztolyt!
– Nem! – makacsolta
meg magát hirtelen a kis srác.
– Na ,ide figyelt!
… -lépett felé fenyegetően a fekete, ám a kisfiú gyors léptekkel elhátrált
előle.
– Azapádbüdös…! –
nyomult utána Hammor, mígnem megunva a fogócskát, a gyerek felé vetette magát.
Vesztére.
A kisfiú ujjai rémült görcsbe rándultak a ravaszon
egyszer… kétszer… háromszor.
A csendes kis utcát eget verő robajként töltötték be a
lövések. A fiatal bérgyilkos testén hús-virágok nyíltak a becsapódó golyók nyomán.
Alfie Hammor lehanyatlott, saját vérébe fetrengve vergődött még néhány
másodpercig, aztán kilehelte bűnös lelkét és jobblétre szenderült.
