Az utolsó bezárt ajtó

Minden erejét összeszedve rugaszkodott el a csúszós, sáros talajtól, hisz tudta jól, az élete függ az ugrástól.  A földrengető dörrenéssel egy időben landolt egy jókora pocsolyában. Fáradtan vibráló izmokkal, a végsőkig kimerülten hevert a zuhogó esőben. Szívesen fekve maradt volna, de a ruhája alá szivárgó zavaros lötty jéghideg érintése mozgásra késztette. Feledve megpróbáltatásait, sajgó tagjait, fújtatva feltápászkodott a földről.

Lényegében örömet kellett volna éreznie, hogy sikerült, ha még oly nehezen is, átjutnia ezen a veszélyes szakaszon, de e helyett - feleszmélve - bizalmatlanul pislantott a háta mögé. Az utolsó pillanatban jutott át a lezuhanó, súlyos rács alatt, míg üldözője, a hatalmas termetű, emberszabású majom a túloldalon rekedt. A gonosz teremtmény azonban nem hagyta futni a már-már biztos zsákmányt. Dühösen rázta a rozogának tűnő, ősrégi tákolmányt, amely a pesszimista várakozás ellenére ellenállt az állat kitartó, irtózatos erejű rohamainak. Ezt látva megkönnyebbülten hagyta, hogy végigperegjenek arcán a kövér, fekete esőcseppek. Hosszú percekig állt ott, az ég felé fordított arccal, azután elunva a hasztalan várakozást, tovább indult.

Kiálló bokrokba, gyökerekbe és kövekbe kapaszkodva küzdötte fel magát a laza talajú, meredek hegyoldalon. Kis idő múlva a hegyoldal merőlegesen az ég felé törő, megmászhatatlan sziklafallá változott. Nyugtalanul kereste a felfelé vezető utat, de csak egy esőkoptatta sziklákból álló keskeny párkányra lelt. Óvatosan araszolva indult el rajta s igyekezett nem nézni a lába alatt terpeszkedő több száz lábnyi mélységbe. Rövidesen három, a kiálló sziklákhoz rögzített kötéllétrára talált. Tudta jó, hogy a három közül kettő biztosan csapda, de ránézésre nem lehetett megállapítani, melyik a biztonságos. Nem tehetett mást, mint hogy próba szerencse alapon fellendült a hozzá legközelebb lévőre. A kötéllétra nem szakadt le alatta, de nem kis erőfeszítésébe került, amíg sikerült baj nélkül feljutnia a széltől himbált, esőtől síkos, ingatag alkalmatosságon a szirt tetejére.

Odafenn napsütés és éles csőrű, kiéhezett keselyűk hada fogadta. Nem kis szerencsével kerülgette a le-lecsapó tollas gyilkosok karmait, miközben a lehető leglehetetlenebb helyen épült ház felé rohant. Lihegve tette be a vastag ajtót, csakhogy így a madarakkal együtt a fényt is kirekesztette. Tapogatózva haladt előre a szuroksötétben, szorosan a fel mellett, a padlásról leszűrődő keskeny fénycsík irányába és közben kis híján beleszédült a padlón tátongó feneketlen kútba. Végül eljutott a recsegő-ropogó padlásfeljáróig. Reménykedve vágott neki a lépcsőmászásnak.

A feljáró tetején sokáig fülelt gyanakodva, de mivel semmi szokatlant nem tapasztalt, fellendült a tetőtérbe. Az előtte álló, korhadt deszkákkal borított hosszú szakasz túloldalán egy fényesen kivilágított ajtó tátongott hívogatóan. Nem tétovázott, merészen nekivágott az újabb lehetetlen próbának. Bizakodó szívvel egyensúlyozott az imbolygó, fájdalmasan nyekergő pallókon, reflexszerűen kerülgetve az itt-ott felvágódó borotvaéles lándzsákat. Nem csoda hát, hogy szakadt róla a veríték, amíg átért a szakaszon, amely azután, hogy levette róla a lábát, hatalmas robajjal leszakadt.

Örömtől reszkető szívvel és a kimerültségtől rogyadozó lábakkal állt a nyitott ajtóban. Az egyik énje mindenáron pihenni vágyott, míg a másik - az erősebb - makacsul hajtotta előre. Belépett hát az ajtón.

Elborzadva torpant meg néhány lépés után. A szoba másik, aranyfénnyel ragyogó ajtaja előtt egy hatalmas, kiélezett inga lengett.

Ennyi küzdelem után azonban nem hátrálhatott meg. Nem is volt hova hátrálnia. A háta mögött a leszakadt padlással nem volt más választása, csak előre mehetett.

Sokáig szuggerálta a kegyetlen szerkezetet, azután az általa legkedvezőbbnek vélt pillanatban előrelendült. Számításaiba valahogy hiba csúszhatott, mivel a lelketlen precizitással működő inga még azelőtt visszatért, hogy kinyithatta volna az ajtót.

Mélységes fájdalom hasított belé, pólusaiba pokoli kínokat okozó, emésztő tűz áradt szét. Ordított volna, de kiszáradt ajkait nem hagyta el hang. Feneketlen sötétség zuhant rá és érezte, teste semmivé foszlik szét...

A tenyérnyi kis kvarcjáték parányi hangszórójából előtörő, elektronikusan modulált, gúnyos kacagás teljesen kihozta a sodrából a középkorú férfit. Dühösen csapta az asztalra, az íróasztalánál szemtelenül vigyorgó gyerekétől elkobzott szerkentyűt.

- A szentségit, már megint kifogott rajtam!

A torony

 A robbanás hosszan visszhangzott a hegy mélyén rejtőző folyósokon. A katona kinyitotta a páncélozott ajtót és kikémlelt. Amit nem ért el hosszú napok megfeszített munkájával, azt a töltet elintézte egy másodperc alatt. A sziklába ágyazott golyóálló ablak eltűnt, mintha soha nem lett volna ott. A szaggatott peremű nyíláson beszüremlő fénysugárban köhögésre ingerlő finom por kavargott, de a kintről beáramló levegő lassan utat tört és oszlatni kezdte. Fegyverrel a kézben lépett ki a helyiségből, elégedetten hümmögött maga elé, azután a fal mellett előreóvakodott. Leguggolt a nyílás elé, maga mellé letámasztotta a karabélyt a párkányhoz. Távcsövön keresztül hosszan és nagyon alaposan végigpásztázta a környéket, de semmi mozgást nem tapasztalt. Ismert minden bokrot, sziklát, bemélyedést, vízmosást, de nem látott semmi változást.

 A fegyverét hátrahagyva visszaballagott a közeli helyiségbe és elkezdte kihordani az előkészített felszerelését. Rögzítőkapcsot lőtt a mennyezetbe, horogszemmel csigát kapcsolt hozzá. A műveletet megismételte a padlónál is. Kötelet fűzött át a csigákon, azután a folyosóra kihúzva azokat teljes erejéből ráncigálni kezdte a szerkezetet. Feltekerte a köteleket, megvizsgálta a két rögzítést és megpróbálta így is, mennyire stabilak. Elégedetten biccentett magának, majd visszatért az ablak helyén tátongó nyíláshoz. Újból átvizsgált minden a környéken, nem hagyott ki egyetlen négyzetmétert sem. A magasból tökéletes rálátása volt a völgykatlan bejáratára és a távolabb elterülő, dombos táj nagy részére is.

 A zöldellő növényeken kedélyesen hajladozva intettek felé, a szabadba csábították. A por nagy része leülepedett, évek óta nem érzett illatok jutottak be hozzá. A tárnák rejtett berendezései gondosan megszűrték a levegőt, nem csak a harci gázokat, vegyületet, sugárzó részecskéket, hanem a polleneket is kegyetlenül ülepítették. Vegytiszta levegőt szívott, vegytiszta vizet ivott évek óta, elvileg semmi nem juthatott be a rejtek mélyére a külvilágból. Kihajolt a nyíláson és nagyot szippantott a tavasz illatát hordozó szélbe. Élvezte az arcát simító érzést, orrát megremegtette az eső áztatta föld illata. Túl sokáig volt már bezárva.

 Körbenézett. Fölötte még vagy tíz méter tömör szikla, alatta tizenöt emelet mélység. Ez volt a sziklafal legmagasabb pontja. Nem véletlenül nevezték el Toronynak a rejtett megfigyelőpontot. A völgy bejárata vele szemben, déli irányban helyezkedett el, innen semmi nem kerülhette el a figyelmét, ami arra történik. A bejárat kiszélesedett alatta, a nyugat felé ívelő kőfal minden pontját jól lehetett látni, mely mögött egy kilométereken át húzódó sziklafennsík feküdt. A fal tövében érintetlen zöld volt minden, fű, fák, bokrok mindenütt. Embert régóta nem látott a táj, vadállat is csak néhanapján tévedt erre.

 A katona komótosan készülődött. Először a két csigán átvetett kötélre felrögzítette az egyik telepakolt málhazsákot, majd kínlódva átemelte a kirobbantott ablaknyíláson. Lassan engedte lefelé a saját súlyának megfelelő rakományt, vele együtt a kioldó segédkötelet. Miközben fél szemével a zsák haladását ellenőrizte, nehogy elakadjon valahol az ellátmány, közben figyelte a rögzítéseket is, amire hamarosan az életét fogja feltenni. A teher rendben leérkezett, a gyorskioldó is úgy működött, ahogy ezerszer kipróbálta korábban. A zsák eldőlt, zörögve elgurult, az egyik bokor tövében állapodott meg. Zajt nem hallott, mozgást nem látott ezen kívül, akármerre figyelt.

 Három zsákot eresztett még le, köztük mind hosszabb szüneteket tartott. Mindent alaposan átgondolt az elmúlt hónapokban, mindent többször átszámolt. Tudta, ha egyszer elhagyja az őrhelyét, nem lesz visszaút. A toronyba visszamászni nem tud majd, gépek nélkül pedig az eltemetett bejáratot kiásni lehetetlen. Nem lesz más, csak az a készlete, amit összekészített és az imént a völgybe leeresztett, abból kell majd gazdálkodnia, mialatt felfedezi a környéket. Óvatosnak kell lennie, hiszen amint elhagyja a völgyet, dezertőrré válik, az első katonai járőr szó nélkül golyót ereszthet a fejébe. Megpróbált néhány ruhadarabot megszabadítani a katonai jellegétől, de nem bízhatta csak ezekre az életét. Az utolsó zsákban kézifegyvereket, lőszert és robbanótölteteket is belekészített, minden eshetőségre felkészülve. Hiú remény lett volna azt hinnie, hogy otthonáig elvergődhet feltűnés nélkül, de meg kellett próbálnia. Túl rég volt már távol szeretteitől.

 Egy nap parancsot kapott, mellé csizmát és fegyvert. Nem vitatkozott. Ment, amerre mondták. Próbálta túlélni a napokat. Nem álmodott dicsőségről, mégis véres csatákat látott. Vonult előre és iszkolt hátra, ahogy a hadiszerencse hozta. Fázott, éhezett nap nap után, de élt, nem úgy mint a kevésbé szerencsések. Csendesen tűrte a bakasorsot, jó katona volt. Eddig a napig és nem tovább.
Felhúzta a kötelet és alaposan biztosítva rákötötte az egyik raktárból elemelt ötpontos testhevedert. A felső csörlőn átvezetett tekercset kidobta az ablakon. Idegesen újra megráncigálta a két rögzítést, de azok továbbra sem mozdultak. 

 Nem volt miért halogatni az indulást. Kézikocsit tolt a be a megfigyelő helyisége, rajta mázsányi robbanóanyag. Kézfejével megtörölte homlokát, majd a kocsi mellé térdel. Nem volt elég tudása ahhoz, hogy összekötözgesse a tölteteket, csak egymásra dobálta őket. A kupacban egyetlen időzítő szerkezettel ellátott robbanóanyag volt, bízott benne, hogy az majd elintéz mindent helyette. Két órára állította a visszaszámlálót, annyi időnek elégnek kellett lennie ahhoz, hogy leereszkedjen, kijusson a völgykatlanból és biztonságba helyezze készleteit.

 Teljesen kiszáradt a szája az idegességtől. Kiitta kulacsából az össze vizet és messze elhajította a folyosón. Erre sem lesz már szüksége. Belemászott a testhevederbe, majd alaposan meghúzott minden szíjat. Közben egy pillanatra sem tudta levenni szemét a robbanóanyag halomról. Lövészkesztyűt húzott elő az övéből és felvette. Semmi értelme nem lett volna lezuhannia félútról, csak mert esetleg nem tudja megtartani a kötelet. Kimászott az ablakkereten keresztül azután egy utolsó pillantást vetett a rejtett harcbázisra.

 Eszébe jutott, lehet, hogy illene mondani valamit. Búcsúszó nem jött ajkára, átkozódni pedig nem volt értelme. Elmúltak az évek és elmúltak körülötte az életek. Tizenkét katona maradt hátra hét éve megvédeni az elrejtett hadi készletet. Nem ezt mondták, de élve eltemették őket a hegy mélyébe, egyetlen kilátót hagyva nekik a külvilágra. Egymás mellett szorongva nézték végig, ahogy a gépek órákon át hordják a földet a bebetonozott bejárat elé, elrejtve minden nyomát, hogy a mélyben egy háborúra elegendő fegyver, lőszer, hadi gépezet várja sorsát. A völgy bejáratánál egy deszantos szakasz őrködött a környékből összetoborzott munkások felett és amint azok végeztek a munkával, lőni kezdték szerencsétleneket. Az impulzuslövedékek sikolya elnyomta a rémült férfiak halálkiáltásait. Saját földgépeikkel ásták el őket névtelen tömegsírba a katlan nyugati végében. Órákig tartott a véres munka, pihenő nélkül. Egy híján elvitték a gépeket, eltüntetve a munka nyomát maguk után. Később a katonák visszajöttek tábort bontani. Vesztükre. Csak három tiszt hagyta el a völgyet, ketten a páncélozott terepsiklóval, a harmadik a munkagéppel. Hogy velük, mi lett, talán soha nem derül ki.

 Elrugaszkodott az ablakból, megfontoltan ereszkedni kezdett. Maga mögött hagyta őrhelyét, ami börtöne is volt egyben. Hátrahagyta a tárnák mélyén eltemetett társait. Az első hónapok hamar elteltek, a feszültség minden bezárt nappal csak nőtt. Az első év végére voltak akik párokban jártak, egymás hátát fedezve, mások egyedül bujkáltak naphosszat. Sorra őrültek bele a hasztalan várakozásba. Egy idő után már a túlélők rettegve kerestek minden estére más vackot a mesterségesen kitágított barlangokban felsorakoztatott harci gépek között. Volt, aki magát ölte meg, volt aki a társát. Nem egy pillanatban kívánta, bárcsak a harcmezőn lenne , ahol tudná ki az ellenség és hol van. Még a lemészárolt katonák is békében pihentek a sziklák túloldalán, gyors halált haltak, nem volt idejük megrettenni. Sokáig úgy tűnt, nincs menekvés, de végül egyedül maradt.

 A szürke sziklákon támaszkodva lassan ereszkedett a mélybe. Az első métereken bizonytalanul haladt, mindig csak apró távokat téve meg. A biztosító kötelet áthurkolta alkarján, mindig csak akkor engedett néhány tenyérnyit rajt, amikor úgy érezte, elég stabilan tartja magát. Később, ahogy érezte, a két csigás rendszerrel könnyedén megtartja súlyát, egyre gyorsított a tempón. Ellökte magát a faltól, egyre nagyobb távokat csúszott lefelé a kötelek segítségével. Félúton járhatott, amikor egyik lába alatt szétmállott a szikla és a váratlan egyensúlyvesztéstől megpördült. Háttal csapódott a sziklafalnak, elakadt a lélegzete és kis híján elengedte a kötelet. Két kézzel tartotta magát és levegő után kapkodott.

 Ég és föld között lebegve elbizonytalanodott. Még most vissza tudott volna mászni. Volt benn annyi erő, hogy felhúzza magát a Toronyba és megpróbálja elfelejteni az egész őrültségét. Odabent akadt vize és élelme élete végéig. Felvehetné ismét hétköznapi rutinját, melyet oly gondosan csiszolgatott éveken át. Véletlenszerűen váltogatva az irányt, minden nap más csarnokban járőrözhetne. Megjárathatná az eddig még ki nem próbált járműveket, felfedezhetné milyen mélyre és messzire vezetnek a barlangrendszer tárnái. Naphosszat játszhatna a telepített harci szimulátorokkal, lőtérnek kinevezett járatban ellőhetne egy kisebb háborúra való lőszerkészletet is. Letekintve a nagycsarnokban felhalmozott gyilkos arzenálra a Háború istenének érezhetné magát. Bármit megtehetett volna, hiszen biztos volt benne, soha senki nem jön vissza a felszerelésért. Senki nem vonja felelősségre, tegyen bármit is. Mindenki meghalt már, aki ismerte a hegy titkát.

 Átfordult és megtámasztotta magát. Senki sem ismeri rajta kívül, mit rejt a hegy, róla is elfeledkeztek már, nem csak a porosodó hadi eszközökről. Nincs értelme, hogy maradjon. Értelmetlen vigyáznia valamire, amit senki nem keres, amire nincs szükség már. Elfeledett katona volt, akinek ideje hazamenni. Elrugaszkodott és újfent ereszkedni kezdett.

 Emlékezett a vezérőrnagy arcára, aki sorra kezet szorított velük az orvosi vizsgálat után és gratulált nekik. Ők a legjobbak, a legalkalmasabbak a feladatra, amely megmenti majd a hazát. Nincs más, akikre rábízhatnak egy ekkora titkot. Csak ők védhetik meg, még az életük árán is a túlélés zálogát. A Torony őreinek nevezte őket, akik sorsa ettől a perctől összeforr a nemes feladattal. A hadsereg büszkeségei, akik megérdemelnék a legmagasabb kitüntetést, de a titkosság miatt ezt egyelőre nem tehetik meg. Kiemelten fognak figyelni rá, hogy családjuk mielőbb biztonságba kerüljön a hátországban, erre személyesen fog felügyelni. Mindent megtesznek azért is, hogy mielőbb befejeződjenek a harcok. Ha viszont bármi történne, akkor az egész ország sorsa az ő kezükbe kerül. Ők vigyázzák majd az arzenált, amit az első adandó alkalommal bevethetnek később, amivel kiűzhetik az bitorlókat a földjükről. Megköszönte bátorságukat és állhatatosságukat, azután a harci gép felszállt vele és soha nem látták. Nem kérdezték meg egymást sem akkor, sem később, a ki mit gondol. Gyávaság, vagy sem, a félelem beléjük ivódott már civil életükben. A kimondott gondolatok többször okoztak már szenvedést körülöttük, mint a roncsoló impulzuslövedékek a harcmezőn.

 Meglepődve ért talajt. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, milyen gyorsan halad. Elengedte a köteleket, megfordult és lerogyott, hátát a szikláknak vetette. Percekig bámulta az eget, miközben egy maroknyi földet pergetett át kezén. Egy hangya furakodott át ujjai között, nagyot csípve egyik percébe. Szisszenve rázta le a kezét, miközben kisfiús vigyor terült szét az arcán. Megcsinálta. Megszökött a börtönéből. Nem mintha bárki megakadályozhatta volna. Önmagát kellett legyőznie és sikerült.

 Kibújt a hevederből, gyors mozdulatokkal kezdte feltekerni a kötelet, közben lassan hátrált a faltól. Nézte ahogy a kötél vége kúszik fel a falon, azután eltűnik a lentről alig kivehető lyukba, majd hirtelen ismét feltűnik és lefelé zuhan. Megvárta, míg földet ér, majd feltekerte a maradékot. Az utolsónak leengedett zsákból gyalogsági ásót vett elő és a legközelebbi bokor tövébe elásta a menekülésének tartozékait. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha ismét szüksége legyen ezekre.

 A kabát ujjába épített katonaórára pillantott. Bőven maradt ideje a robbanásig. Elővett egy kulacsot és hatalmas kortyokkal oltotta szomját. Még nem volt túl a nehezén. Nem tudta felmérni, a felhalmozott robbanóanyag mekkora sziklaomlást fog előidézni, ezért szerette volna a felszerelését minél távolabb tudni a Toronytól. Megpróbált egyszerre két zsákot maga után vonszolni a völgy bejárata felé, de azonnal belátta, nevetséges próbálkozás. Fegyvert vett elő a zsákból, belelökött egy százas tárat, csőre töltött és biztosított. Mellén keresztbe vetve a fegyvert megindult előre, a szíjánál fogva vonszolta magával az egyik nehéz zsákot.

 Kétszáz lépésről visszatekintett és csodálkozva látta, hogy a robbantott lyukat alig tudja megkülönböztetni a szikláktól. Nincs az az ember, aki ki tudta volna szúrni a rejtekállást, ha nem tudja, mit keressen a sziklafalon. Belökte a zsákot a bokrok közé, majd visszaindult. A következő kör végén lerogyott a zsákra és hosszan lihegett. Elszokott a szabad levegőtől, nehéz volt minden lélegzetvétel. Lába is megfájdult. Rég nem járt már máson, csak betonozott folyosókon és hangárokban. A süppedős talajon mély árkot hagyott a zsákok vonszolásával, közben néhányszor megbicsaklott bokája. Legszívesebben lefeküdt volna a két zsák mellé aludni egyet, de az időzítő odafönn nem várt rá. Vizet öntött a tenyerébe, az arcára és a nyakára fröcskölte azt, hogy kissé felfrissüljön. Nyögve feltápászkodott, hogy elhozta a következő zsákokat is. Szüksége volt ennyi tartalékra, nem akart fegyverrel élelmet szerezni. Soha nem hitt a harctéri szabad rablásban.

 Az utolsó zsák után úgy érezte kiszakadnak a karjai. Menni akart, de tudta, a robbanásig már nem jut túl messzire. Oldalzsákjába élelmet pakolt, két kulacsot akasztott az övére, mellényébe féltucat tárat dugott. Gyeptéglákat vágott, azután sekély gödröt ásott a zsákoknak a bokrok mögött és gyorsan elföldelte őket. Csak reménykedni tudott, hogy ha valaki a robbanást látva kíváncsiskodni kezd, nem fog neki feltűnni a friss halom az árnyékban. Letört néhány ágat, megpróbálta eltüntetni a nyomait a földön, vajmi kevés sikerrel. Feladva a hiábavaló erőlködést, felkapaszkodott a katlan oldalán. Figyelőállást foglalt el a cserjésben, ahonnan belátta a völgy bejáratát és kis eséllyel kerülhetett a hátába bárki is. Az órájára pillantott, időben végzett mindennel, még ha nem is teljesen az eredeti terv szerint.

 A detonáció nagyobbra sikerült, mint amire számított. Megremegett alatta a föld, nyakába kövek, levelek és ágdarabok hullottak. Felnézett a Toronyra. A szürkésen gomolygó füstön keresztül is látta, hogy a kilátó fölött beroggyant a szirtfal, örökre eltemetve a helyiséget, annak titkával egyetemben. A lezúduló sziklalavina és por terítette be a völgyet, jó eséllyel eltüntetve minden nyomot utána. A füle bedugult, hiába próbált száját nyitogatva javítani a helyzeten. Erre nem számított, így aztán elég nehéz lesz meghallania, bármi is közeledjen. Hátrább akart húzódni, de bármerre nézett, nem látott olyan pontot, ami jobban megfelelt volna számára, ezért maradt ahol volt, és erősen figyelt. Nem mert távcsövet használni, nehogy a lencsék csillogása elárulja jelenlétét.

 Négy órát feküdt a fiatal fák alatt szinte mozdulatlanul. Megtanulta a türelmet, volt rá ideje. Nem változott körülötte semmi. Nem látott átrepülni robotfelderítőt, nem érkezett ember vezetett harcjármű sem. A bevezető út felől sem lehetett mozgást érzékelni. A táj olyan elhagyatott volt, mint akkor, amikor a Toronyból utoljára körbenézett az indulás előtt. Ha hallotta is valaki a robbanást, nem törődött vele, vagy még nem tudta elmondani olyan embernek, aki jelentőséget tulajdonított volna neki. Megmaradt az árnyékban, de feltámaszkodott az egyik fához. Fegyverrel a keze ügyében kikanalazta az egyik húskonzervet, azután elkaparta a dobozt. Nem hagyhat könnyen felismerhető nyomot, ha egy mód van rá. Ivott pár kortyot, később feltápászkodott, odébb vonulva vizelt, majd a kulacsból öntött vízzel megmosta a kezét. Újra elhelyezkedett a figyelőállásban.

 Alkonyodott, amikor felriadt a szunyókálásból. Magzatpózba gömbölyödve feküdt, fegyvere néhány méterre mellett. Riadtan felült és körbenézett. Csak remélni tudta, hogy nem járt ott senki. Magához húzta a karabélyt és körülnézett. Az árnyak hosszúra nyúltak körülötte, a szél pedig megfordult és felerősödött. Dideregve húzta össze a zubbonyát, a hegy mélyén állandó hőfokhoz szokott teste tiltakozott a hideg fuvallat ellen. Most, hogy a háta mögül érte a fény, elővette a távcsövet és körbepásztázott,de továbbra sem látta mozgásnak nyomát. Megvacsorázott és útnak indult.

 Térképet nem talált a bázison, így dél felé vette az irányt. Emlékezete szerint arrafelé volt egy tanya, amit látott az alacsonyan átrepülő csapatszállítóból. Talán két órányi járásra lehetett a völgytől, a felderítésre pedig jobb időt nem is kívánhatott volna. Az ég tiszta volt ő pedig kipihent az átaludt órák után. Ha a tanya üresen áll, akkor még éjszaka áthurcol egy adag élelmet oda és onnan indul majd kisebb-nagyobb körökben a környék felfedezésére. Ha lakott épületet talál, akkor nem kockáztat elsőre. Két órányi távolságban felderíti a környéket leshely, vagy természetes búvóhely után. Nem kell kapkodnia, ennyi idő után már türelmesen megfontolhatja minden lépését. Nem állíthat be vadidegenekhez, nem vállalhat felesleges kockázatot.

 A völgybe vezető kiszáradt patakmederrel párhuzamosan haladt, próbált amennyire lehet takarásban maradni. Túlélésének egyik záloga volt, hogy bármi is mozog a környéken, ő fedezze fel először és ne őt pillantsák meg. Tartott a meglepetéstől, a csapdától, ezért tíz-tizenöt lépésenként megállt és fülelt. Ilyenkor percekig hallgatta a fák és bokrok suhogását, a rovarok zümmögését és néha egy-egy madárfüttyöt.

 Talán ötszáz lépésre távolodhatott el a Toronytól, mikor tarkója bizseregni kezdett, felállt rajta a szőr. Megtorpant, leguggolt és körbenézett. Sehol semmi. Lehasalt és várt. Tarkója már folyamatosan lüktetett. Elszokott a szabad levegőtől, a széltől és a napfénytől. Annak idején többen is beszéltek róla, hogy hosszú bezártság után sokaknak akad problémájuk, a test először furán reagál a változásra. Ez nem lehet más, mint az emlegetett reakció levegőváltozásra. Felállt és tovább indult. Megszédült, hányingertől keseredett meg szája. A fejfájás egyre fokozódott. Hátranyúlt, ujjaival egy forró, kemény pontot tapintott ki. Nem értette, mi lehet az, de jót biztos nem jelent.

 Körülnézett. Nem maradhat a völgy közelében, a tanyáig viszont biztos nem jut el ilyen állapotban. Valami védett helyett kell találnia, ahol összeszedheti magát az éjszaka. Szüksége volt egy rejtekre, ahol elrejtőzhetett ember és állat elől egyaránt. Nyugat felé fordult, mert arra egy elkülönülő facsoportot látott korábban. Talán lesz annyi ereje, hogy eljusson odáig és ágakból menedéket eszkábáljon magának. Megtett tíz lépést, aztán még ötöt. A lüktetést már az egész fejében érezte, mintha rezonáltak volna a csontjai. Valahogy ki kell bírnia a fájdalmat. Összeszorította fogait. Mindig csak egy újabb lépés, nem kell másra koncentrálnia.

 Nem hallotta a dörrenést és már nem érezte a fájdalmat. A fejetlen test elzuhant a magas fűben. A minitöltet elvégezte a feladatát, megőrizte a Torony a titkát.

Árny az égen

– Fényszóró bal oldalon! – nyögött fel a nyakig bugyolált Kunisch.

Mathy korvettkapitány kibújt a függönnyel elsötétített térképsarokból és két hosszú lépéssel a bal oldali figyelő mellé lépett. Werner kadét lekapcsolta a lámpát, majd követte felettesét.

– Kormányt jobbra, Peters! Woellert, kétharmad sebesség! Befogtak?

– Nem, uram! Végigsöpört a faron, de továbbhaladt, mintha nem ismert volna fel a kezelő – felelte a jelzőzászlós.

 A parancsnok az órájára nézett, 21.45. Alig másfél órája érték el a partvonalat Lowestoft magasságában. Először délnyugat felé fordulva Ipswich és Stowmarket között haladtak el, azután észrevétlenül átrepültek előbb Braintree, majd Chelmsford felett. Az L31 szürke árnyként, magányosan lopakodott a holdtalan égen. Tizenegy hajó indult támadásra nyolc órával korábban, de az erős szél és a jegesedés miatt sorra fordultak vissza Nordholz felé. Klee távírász mind sajnálkozóbb arccal adta át a jelentéseket, de Heinrich Mathy Kapitanleutnant nem zavartatta magát a hírek láttán.

A szeptemberi fiaskók után több léghajó-parancsnok tiltakozott a csoportos támadások ellen  Strasser fregattkapitánynál, de nem jártak eredménnyel. A Tengerészeti Légierő Divízió parancsnoka meghallgatta a tisztjeit, a hadvezetés parancsát azonban nem bírálhatta felül. A vezérkar eredményeket akar, megszámolható halottakat, hadianyagban kifejezhető károkat, nem pedig tiltakozó katonákat. Nem fogadták el érveiket, miszerint minden újabb küldetéssel csak az embereket és a felszerelést kockáztatják, miközben egyre kiszolgáltatottabbá válnak a hajóik.

A német haditechnika nagyot lépett előre az elmúlt évben, az angol légvédelem azonban vele párhuzamosan fejlődött. A városok felett félelmetes óriásként megjelenő léghajók immár nem sebezhetetlen ellenfélként érkeztek meg Anglia fölé, és az első sikerek után gyorsan megszervezett légvédelem tüze elől a Zeppelinek az éjszakába menekültek. Az idő haladtával ez sem segített, egyre inkább tehetetlen célpontként lebegtek a városokat körülvevő reflektorfényben. A kapitányok siettek mielőbb ledobni bombáikat, közben igyekeztek elkerülni a gránátok tüzét. A magasság, amely kezdetben még megvédte a léghajókat, új ellenséget rejtett. Az angol vadászrepülők mind komolyabb károkat okoztak géppuskáikkal már éjszaka is. A német léghajók sérthetetlenségéről szóló legendának az SL-11 lelövése vetett véget, alig egy hónappal korábban Cuffley fölött. Ezt azután sorra követték az újabb kudarcok.

– Hol járunk? – fordult a közelben álló fedélzetmesterhez Mathy.

Witthöft leengedte a távcsövet és megdörzsölte szemét.

– Kelvedon Hatch-tól keletre, uram!

– Kunisch, mi van a fényszóróval?

– Bal oldalon keresgél, egyelőre messze tőlünk!

Mathy megkerülte a magassági kormányt kezelő Körbert, azután a főkormányos mellé lépett. Peters gyűlölte a minden porcikáját átjáró hideget. Tisztában volt vele, hogy valamennyien szenvednek a gondola résnyire nyitott ablakai miatt és tudta, jobb fázni, mint nem látni, mégis átkozódott magában. Négy réteg ruhában állt a kormány előtt, alig tudott mozogni. Kabátjának felhajtott szőrmegallérja és a szemébe húzott sapka között kikandikálva küzdött a léghajó irányításával. A huszonhét éve ellenére egyike volt a legtapasztaltabb kormányosoknak, akik a Tengerészeti légiflottában szolgáltak. Mathy parancsnoksága alatt tizennégy rajtaütésben vett részt az elmúlt másfél évben, mindannyiszor sértetlenül vezette haza a Zeppelint. Rajta nem fog múlni a mai este sikere. Kérdőn nézett oldalra, az állát makacsul előreszegező tisztjére.

– Új irány észak-északnyugat. Kerüljünk egyet a biztonság kedvéért! – mondta neki halkan Mathy.

– Igenis, parancsnok. Irány észak-északnyugat!

 Mathy magabiztosan irányította a léghajót, harminchárom évesen már szinte valamennyi katonai Zeppelinen megfordult. Kitűnő tiszt volt és remek navigátor. Peter Strasser a Flottánál figyelt fel rá, személyesen kérte át adminisztrációs asszisztensének. A Divízión belül már az első támadások során kitűnt tehetségével. Huszonhárom sikeres rajtaütést vezetett angol célpontok ellen. Bombák tonnáit dobta Londonra, legutóbb pedig Portmouth haditengerészeti bázisát lepte meg. Ötletesen és kiszámíthatatlanul irányította hajóit. Gyakran, mintha előre látta a légvédelem minden mozdulatát és váratlan megoldásaival mindannyiszor sikeresen hazavitte az embereit.

A parancsnok megvakarta rövidre vágott szőke haját, majd végigsimított a nyakát fedő sálon. Még érezte rajta felesége parfümét. Gyorsan körbenézett. Mindenki el volt foglalva, így senki nem látta megingását. A bal oldali ablakhoz lépett és távcsövével a keresőfényt ellenőrizte.

Woellert főgépész csörtetett mellé. Kis ember volt, kíváncsian csillogó szemekkel, fürge észjárással és hatalmas kabáttal. Egy rombolón szolgáltak kadétként, barátságuk sok megpróbáltatást megélt már.

– Futunk? – kérdezte csendesen, miközben távcsövével ő is a fény útját követte.

– Nem, még nem, de semmi kedvem kockáztatni – felelte Mathy.

– Ez minden nappal veszélyesebb játék, Heinrich – mondta a főgépész.

– Nem vagyok ostoba, Viktor – mordult Mathy. – De addig nem fordulok vissza, amíg a hajót és a legénységet nem fenyegeti közvetlen veszély.

– Mindannyian bízunk benned, Heinrich – nyugtatta barátját Woellert. – Az emberek azonban félnek.

Mathy leengedte a távcsövet, homlokát a hideg üvegnek nyomta. Odalenn őszi pompájukban tündöklő erdők terültek el, de ezerötszáz méter magasan nem láthatott belőlük mást, mint sötét árnyakat.

– Én is félek, Viktor – szólalt meg rövid hallgatás után.

– Kísértenek még a rémálmok?

A parancsnok bólintott.

– Ahányszor elalszom, mindig ugyanaz. Látom, ahogy ég a hajó. Az idő mintha megállna, miközben a lángokat bámulom. Először lassan emésztik a burkolatot, aztán belobban a gáz és fáklyaként ég a szerkezet. Az emberek állnak meredten, közben a gondola zuhan az összeroppanó váz alatt. A lángok csapnak be a kontrollszobába. Égnek a falak, a padló, a térképek pernyeként lebbennek a levegőben. Égnek az emberek is! Néhányan kivetik magukat az ablakon, a többiek ordítanak míg a gondola be nem csapódik a földbe. Ott állok a kormány mellett és egyre azon gondolkodom, hogy ha nem ugrok, elégek. Erre riadok minden alkalommal!

– Sokaknak ez a rémálma, csak nem vallják be maguknak sem! – mondta Woellert.

Mathy a fejét rázta.

– Nem lehetek olyan ostoba, hogy ne tudjam, csak idő kérdése és mi is Petersen sorsára jutunk!

– Nem tudom könnyebbé tenni számodra a döntéseket. Én csak a gépekhez értek!

A parancsnok keserűen elmosolyodott.

– Akkor nézz a gépeid után, mert lehet, hogy azoknak kell megmenteni minket.

Woellert biccentett, több réteg ruhájában nevetségesen billegve elsétált. Mathy újra az órájára pillantott. A cél olyan közel volt, mint amilyen messze a hazatérés.

– Parancsnok, kikapcsolták a keresőfényt! – jelentette Kunisch.

– Remek – lépett el az ablaktól a parancsnok. – Peters, új irány északnyugat.

Az L31 engedelmesen fordult irányba, mintha súlytalanul lebegne a égen. Werner gondosan feljegyezte az iránymódosítást a hadinaplóba, bejelölte a helyzetüket a térképen is. A kerülő ellenére jól haladtak. Ha nem történik újabb közjáték, hamarosan London fölé fognak érkezni. Ötvenöt bomba várta, hogy újabb pofont adjon az angol önbizalomnak. A német hadsereg megragadt a szárazföldi állóháborúban, de a Flotta uralta a tengereket és az eget. Egyetlen angol katona sem érezhette biztonságban a szeretteit, amíg a Zeppelinek bármikor bombát szórhattak Angliára, a tengeralattjárók pedig kiéheztethették országukat. Minden rajtaütés csak fokozta a lövészárkokban kuporgók kétségeit, míg végül feladni kényszerülnek majd a harcot.

Joachim Werner huszonegy évével a legénység legfiatalabb tagja volt. Önként jelentkezett a flottába, ott akart lenni az első sorban harcolók között. Először tengeralattjáróra jelentkezett, de soha nem ismert klausztrofóbiás roham tört rá már a beszállásnál. Tehetetlenül vergődött, miközben partra vonszolták. Szégyene ellenére nem adta fel, csupán fegyvernemet váltott. Ha tengeren nem árthatott az angoloknak, a levegőből akarta bombázni a városokat, legfőképp Londont.

Ez volt a harmadik bevetése léghajón, Mathy mellett a második. Az első végtelen csalódottsággal töltötte el, amikor az L24 visszafordulni kényszerült az Északi tenger felett a megváltozó széljárás miatt. Hazaúton felfedeztek egy tengeralattjáróra vadászó brit rombolót és megszórták bombákkal, de kárt nem sikerült okozni benne. Szerencsére az angolok legalább annyira pontatlanul céloztak felfelé, mint ahogy ők lefelé. A magasság nehéz célponttá tette a léghajót, de a kadét ettől nem lett boldogabb. Az L31-re szeptember végén került, mikor annak egyik tisztje betegség miatt nem tudott szolgálatba lépni. Werner a támaszponton volt és azonnal önként jelentkezett a küldetésre. Mathy biztos kézzel irányított Zeppelinje szellemként lopózott 25-én éjszaka Portmouth fölé és a bombázás okozta zűrzavart kihasználva maximális magasságra emelkedve eltűnt a város fölül. A léghajó több találatot kapott, de a vázszerkezet kitartott a bázisig, és a gáztartályokat is sikerült egyben tartani.

– Fények elől – jelzett ismét Kunisch. – Földi fény, kereső nélkül.

– Kadét, mi a pozíciónk?

Werner ellenőrizte a műszereket és sebesen számolt a füzetében.

–  Elhagytuk Harlow-t, előttünk Buntingford.

Mathy mellé lépve ellenőrizte a helyzetüket.

– Peters, álljunk vissza délnyugatra! – utasította a főkormányost, majd méricskélni kezdett a térképen.

A cél London északi területe volt. Parancs szerint az elsődleges célpontok a gyárak és raktárak voltak, de senki sem bánkódott, ha lakóházakat, kocsmákat vagy boltokat romboltak le. Mathy legénysége eddig 34 tonna robbanóanyagot dobott Angliára. Az utolsó támadásnál 22 halottat hagyott maga mögött és 1,5 millió font kárt okozott a földön. Nagyobb pusztítást is véghezvinni lehetett volna, de a Császár megtiltotta a királyi család támadását, sőt a történelmi épületeket sem bombázhatta senki. Szentimentalizmussal azonban nem lehet háborút nyerni. A régi lovagi erények maradéka akkor enyészett el a levegőben, amikor a pilóták pisztoly helyett géppuskákkal kezdték lőni egymást.

Az angol repülők megtanulták, hogy hagyományos lőszerekkel használva a gondolák és a vázszerkezet ellen, nem sokra mennek. Elkezdtek gyújtólövedékkel támadni a gázballonokat. A halál semmilyen formája sem szép, de a legocsmányabb a tűzhalál. Ez volt, amitől minden léghajón szolgáló katona viszolygott. Egy golyó sokkal emberségesebb volt, mint a felrobbanó hidrogén pokla. Mathynak ismét eszébe jutott az SL-11. A hírszerzésen keresztül hozzájutottak az angol sajtóanyagokhoz. A fotók könyörtelen szemléletességgel ábrázolták a lezuhant léghajó felismerhetetlenségig megégett legénységét. Persze az SL-11 nem Zeppelin volt, hanem egy Shütte-Lanz gyártmányú favázas léghajó, melyektől a háború első szakasza óta minden kapitány ódzkodott. Nem lett volna szabad egy ilyent London fölé küldeni, hiszen a frontvonal tüzérségi támogatására tervezték annak idején. Az L32 lelövése 24-én már más lapra tartozott. A testvérhajó elvesztése megviselte a legénységet, de a kapitányt is. Négy Super Zeppelin indult aznap támadásra egy 12 hajóból álló csapat tagjaként London déli része ellen. A jól induló rajtaütésnek az angol repülők vetettek végett, és egyetlen magányos gép elegendő volt, hogy az L32 lángolva zuhanjon le a mezőkre.

Mathy elgondolkodva nézte a térképasztal fölé erősített szerkezeti rajzot. Az L31 minden nap lenyűgözte méreteivel. A 198 méter hosszú, 24 méter átmérőjű, szivar alakú hajótest több mint ötvenötezer köbméter hidrogént rejtett tizenkilenc hatalmas tárolójában. A hat darab, egyenként kétszáznegyven lóerős Maybach motorral akár 100 kilométeres sebességgel is repülhettek, csúcsmagasságuk 4000 méter volt. Huszonegy órát tölthetett megszakítás nélkül a levegőben, 4 tonnányi teherrel a fedélzetén, melyet 10 géppuska vigyázott. Nem véletlenül nevezték az L31-et és három testvérhajóját Super Zeppelinnek. A parancsnok büszke volt a léghajóra, kifinomultabb szerkezet soha nem volt még a keze alatt. Büszke volt a legénységre is, akik kételkedés nélkül követték parancsait minden alkalommal. Az angolok légi kalózként emlegették nevét, rajtaütéseit pedig terrorbombázásnak nevezték, Németországban az Ég Lovagja névvel illették. Strasser fregattkapitány információi alapján   császári kitüntetés várományosa lett.

– Parancsnok úr! Újabb keresőfények! – zökkentette ki gondolataiból Werner.

– Hogy a fenébe hallhattak meg bennünk? – mordult fel Mathy.

Lekapcsolta a térkép feletti lámpát, kibújt a függöny mögül. A gondolában sötétség honolt. A műszerek derengő fénye kísértetiesen világította meg az embereket. Mindenki csendben végezte a dolgát, ha mozdulni kellett, akkor azt kiméreten tették, mintha attól tartana, hogy meghallják odalent.

– Witthöft, ellenőrizze az embereket a géppuskáknál! – utasította a parancsnok a fedélzetmestert, aki biccentett azután fürgén eltűnt az átjáróhoz vezető létrán.

Werner Kunisch mellett állva figyelte a sorra életre kelő reflektorokat. Az angolok, úgy tűnt, teljesen ötletszerűen pásztázzák az eget. Mintha csak sejtenék, hogy ott lopóznak, de nem tudnák, merre keressék őket. Jobb oldalon Knebworth körül kutattak, délre Welwyn felett még sötét volt az ég.

– Peters, bal forduló! Irány dél-délnyugat – mondta Mathy, amint az egyik fénysugár alig valamivel mellettük húzott el.

A Zeppelin szűk fordulóba kezdett. Alattuk az úton kisebb konvoj tartott London felé, de hamar elmaradtak mögöttük.

– Fény előttünk – szólalt meg ezúttal Werner. – Felverték Welwynt is.

Mathy szótlanul vizsgálta az egyre szaporodó nyalábokat, melyek minden irányból keresték a német bombázót. London északi része megközelíthetetlennek tűnt a fények folyton változó labirintusában. A parancsnok megrázta fejét. Senki nem gondolhatta komolyan, hogy a végtelenségig uralhatják egy ellenséges ország légterét. A kezdeti meglepetésből más nemzet is felocsúdott volna, nemhogy az angolok.

– Irány kelet! – adta ki a parancsot.

– Kelet – ismételte Peters megjegyzés nélkül.

– Visszafordulunk, uram? – kérdezte értetlenül Werner.

A parancsnok a fejét rázta.

– Egyelőre nem. Teszünk még egy próbát, de nem itt. Kitérünk arra az esetre, ha befognának. Egy keletnek tartó léghajót nem London felett fognak várni.

A fiatal tiszt vonásai megenyhültek, már azt hitte, parancsnoka gyáván megfutamodik alig pár percnyire Londontól. Boldogan elvigyorodott.

– Nagyszerű ötlet, parancsnok!

– Meglátjuk beválik-e – hűtötte le lelkesedését Mathy. – Egyre több a fény, az angolok pedig egyre konokabbul szórják a lőszert. Figyelje a kurzust és Hertford után jelezzen. Ha addig nem találnak ránk, akkor visszatérünk az eredeti irányra.

Miután Werner a recsegő kabátjában elvonult, Mathy a műszerekkel babráló Woellert mellé lépett.

– Álljatok készenlétben, Viktor.

– Minden percben készen állunk, Heinrich –  nézett fel rá a főgépész.

– Helyes – felelte a parancsnok. –  Ha kritikusra fordul a helyzet, kidobunk mindent és iszkolunk felfelé teljes sebességgel!

Mathy felnézett a gondola fölött sötétlő tömegre. A német mérnöki tudás csodáját látta, amit akár egyetlen átkozott angol golyó is a földre kényszeríthet. Dühítette a tehetetlenség gondolata.

Werner a parancsnoka mellé lépett.

– Herford alattunk, Ware a bal oldalon.

– Irány dél, maradjunk kétharmad sebességen! – rendelkezett Mathy. – Budwitz menjen a bombákhoz és készítse elő az összeset!

A másodfedélzetmester tisztelgett és elsietett, Mathy utána nézett. Az altiszt mindkét fivérét elveszítette a háborúban. Egyikük még 14-ben esett el Párizs előtt az értelmetlen visszavonulás során, a másik hullámsírban merült az U-68-assal együtt. Az egyébként csöndes Budwicz olyan gyűlöletet érzett az angolok iránt, hogy ha át tudta volna úszni a Csatornát, egymaga nekiment volna Angliának. Éjszakánként dühödten szórta a bombákat, vagy ha kellett, géppuskájával hosszú sorozatokkal lőtte az egyre szemtelenedő angol repülőket. Jó katona volt és jó ember.

Mathy Peters mellett állva vizsgálta az eget. Észak-London alig negyedórányira volt ezzel a sebességgel. Ha sikerül eljutni odáig, ledobják a bombákat az első gyárra, raktárra, vagy amit találnak. Nem lehetetlen, de kétségtelenül veszélyes rajtaütés lesz ez ezen az éjszakán. Az  alacsonyan szálló felhőkön ide-oda cikázó fények vészjósló megvilágítást adtak az elsötétített város felett az égnek. Nem olyan rég repült utoljára erre, de biztos volt benn, hogy az angolok közel dupla annyi fényszórót használtak, mint amivel az utolsó támadásnál találkozott. A távolban mintha repülőket is látott volna. Nem reménykedhetett benn, hogy csak az árnyak csalták meg. 21 ember élete múlott a döntésein, komolyan kellett vennie minden fenyegető tényezőt.

Percekig haladtak háborítatlanul déli irányba, amikor alattuk felkapcsoltak egy fényszórót és szinte azonnal be is fogták vele léghajót. Kunisch szótlanul állt a megvilágított ablakban, nem tudott volna olyant jelenteni, amit nem láttak valamennyien.

– Sebességet növelni! – hördült fel Mathy.

Woellert jelzett a gépészeknek, a motorok felpörögtek, a Zeppelin nekilódult. A reflektor makacsul követte a hajó mozgását, kisvártatva egy újabb csatlakozott hozzá bal felől.

– Kormány jobbra éles forduló! – utasította a parancsnok Peters.

A Zeppelin nyugatnak fordulva próbálta lerázni az őt makacsul követő reflektorokat. Az alattuk fekvő Cheshuntban az elsötétítési parancs ellenére lámpák gyúltak. Egy harmadik keresőfény is megtalálta a menekülő léghajót. Mathy átkozódva nézett körül. Egy reflektort még ki lehetett játszani, hármat bajosan. A reflektorok nappali fénybe borították a kontrollhelyiséget, nem sok értelme volt már az óvatoskodásnak.

– Werner, dobassa ki az átkozott a bombákat! Körber, emelkedés négyezer méterre azonnal!

 A másodkormányost nem kellett nógatni, mindent megtett, hogy teljesítse a parancsot. A Zeppelin gyors emelkedésbe kezdett. Werner dühösen magyarázott a szócsőbe. A hat motor moraját hamarosan robbanások döreje ellenpontozta. Mathy kinézett a gondolából és látta a fellobbanó tüzeket, amik gazdasági épületeket világítottak meg alattuk. Pazarlás volt erre a falura dobni az értékes bombákat, de nem akart a Werner Petersen vezette L32 sorsára jutni.

 Felkelepelt a hátsó géppuska.

– Repülő! – ordított Werner teljesen feleslegesen.

A kétfedeles repülőgép hátulról érkezett és egy hosszú sorozattal támadta a léghajó testét. Mathy és Peters kivételével a többiek lebuktak. A parancsnok dühösen nézett az elhúzó, majd ismét támadáshoz emelkedő kétfedeles gép után. Átkozott angol. Meg sem próbálta a gondolát, vagy a hajtóműveket támadni.

– Főgépész, kiereszteni minden ballasztot! Werner, ellenőrizzék a gáztartályokat! Megszüntetni a szivárgást mindenütt!

A Be2c a második géppuskasorozata örökkévalóságnak tűnő ideig szaggatta a Zeppelint. A foszforos lövedékek fénylő csíkjai végignyalták a hajótestet. A repülő elég közel került ahhoz, hogy a parancsok láthassa a pilóta arcát egy pillanatra, mielőtt eltávolodott volna a léghajótól.

– Ég a hajó – kiáltotta Kunisch.

Körber és Woellert az ablakon kihajolva, hitetlenkedve nézték a gyorsan terjedő lángot a hajó oldalán. Peters a parancsnokra nézett, mintha az bármit tudott volna tenni a léghajó megmentésére.

Mathy végignézett az emberein.

– Mindenkinek döntenie kell – mondta és elhajította a távcsövet.

Peters megkövülten kapaszkodott a kormányban, nem hitte, hogy ez velük megtörténhet. Woellert Mathyra nézett, aki levette nyakából a sálat, amit az induláskor feleségétől kapott és a fejére kötötte. A főgépész szólni akart, de a léghajó megbillent. Zuhanni kezdtek. Az  oldalgondolák felől egy robbanás jelezte, hogy a lángok elérték valamelyik üzemanyagtartályt. Woellert elesett, oldalra csúszott, közben kiütötte a másodkormányos lábait. Összegabalyodva csapódtak a létrának. Felkapaszkodott és látta, ahogy a parancsnok kiveti magát az ablakon. A lángok becsaptak a kontrollszobába. Kunisch ordított, ruhája tüzet fogott.

– Ugorj, vagy elégsz – kiáltott a főgépész Peters felé, de az csak markolta a kormányt.

A gondola a földbe csapódott, a lángok elnyeltek mindent.

A bérgyilkos

Alfie Hammor pácban volt. Igazán nagy pácban. Igaz, ez nem először esett meg vele élete röpke 26 éve alatt, de most ráadásul - ami még tetézte a bajt- tanácstalan is volt. Megbánta már, hogy elfogadta a Nagy Bill munkáját, hisz hiába a kialkudott narkó és pénz, amit hosszas kupeceskedés után alkudott ki magának, ha egyszer nem lesz ideje elkölteni. A sitten ugyanis felettébb keveset költ az ember gyereke!

Pedig olyan szépen indult minden! Épp úgy, ahogy a eltervezte! Elkapta a sötét kapualjban az a mocskos kis ügyvédet, aki pofátlanul beleköpött Bill levesébe és mire észbe kaphatott volna, már bele is eresztett kettőt a .357-es Magnumból. Csak úgy fröcsögött a kis buta!

Hogy az a sikoltozó vén szatyor honnan az istenverte büdös francból keveredett elő, annak csak az ég a megmondhatója, de éppen a legrosszabbkor kalimpált azon a környéken, az egyszer holtbiztos! Lehet, hogy volt még valaki, aki a két dörrenésre nem is figyelt fel, de a szipirtyó az éktelen rikácsolása felverte az egész környéket, még mielőtt olajra léphetett volna. Még jó, hogy ismeri a város összes mocskos sikátorát és így el tudott tűnni még azelőtt, hogy előkerültek volna a fakabátok. Csak az a baj, hogy a fél utca megjegyezhette a képét!

Most, hogy időlegesen sikerült egérutat nyernie, már csak egyetlenegy, ám nagyon sürgős dolga volt. Meg kellett szabadulnia az árulkodó fegyvertől! Méghozzá mielőbb!

Ahogy sietős léptekkel elhaladt egy gyermekzsivajtól hangos játszótér mellett, a nagy kukafürkészésben nem vette észre, hogy valaki puha léptekkel a háta mögé kerül. Csak akkor állt meg benne az ütő, amikor egy gyanúsan vékony, de erélyes hang rászólt:

– Áll, vagy lövök! Fel a kezekkel!

A fiatal fekete férfi homlokán izzadságcseppek gördültek alá és nem csak a nagy melegtől.

A francba is, elkapták! Azok a rohadt, piszkos zsernyákok elkapták! Őt, Alfie Hammort! Dühében legszívesebben a földhöz csapta volna csillogó jelvényekkel dísztett baszk sapkáját, még nem is taposta volna alaposan. De hát ebben a helyzetben nemigen ugrálhatott, hiszen a mai rendőröket ideges mutatóujjal verte meg az Isten. Az első rossz mozdulatra képesek és beleeresztenek akár egy egész tárat is, ha úgy adódik!

– Na jó, nyertetek! – nyögte ki végül keserű szájízzel, azután bal kézzel a csövénél fogva elővette a pisztolyt, a földre dobta, majd kezeit jól nevelt gyilkoshoz méltóan, illedelmesen összekulcsolta a tarkója mögött.

Persze azért Alfie Hammort nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja magát elfogni! Nem, neki volt még egy dobása! Ö most csak várakozó álláspontba helyezkedett és az alkalomra várt, amikor átveheti a kezdeményezést.

Az alkalom jött is felé, szapora léptekkel!

Amikor a „bűnbánóan” lesütött szemeivel látta, hogy eltűnik a lába mellől a fegyvere, tudta, eljött az Ő ideje . Villámgyorsan sarkon perdült, hogy elkapja a mögött álló rendőrt és túszul tartva elmeneküljön. Legnagyobb megrökönyödésére nem egy vézna és girhes egyenruhással, de még csak nem is egy női rendőrrel, hanem egy tíz év körüli fiúcskával találta szembe magát. No és  a .357-es Magnummal!

A gyerek kissé megszeppenve, két kézzel tartotta maga elé a súlyos fegyvert, de végül is a halálra éhes, sötét cső nagyjából rezzenéstelenül szegeződött a fölébe tornyosuló férfi mellének. A kis műanyag játék pisztoly mellyel oly sikeresen elfogta a fekete férfit, ott fityegett a nadrág övében.

– Hogy az a…! - vágta a földhöz a sapkáját ezúttal nem csak gondolatban Hammor, csodálatos káromkodás zuhatag kíséretében, majd kissé lehiggadva a sráchoz fordult.

– Jól van öcsi, te győztél! És most szépen add vissza az a stukkert!

A mosolygós, pirospozsgás arcú kisfiúnak egyszeriben sírásra görbült a szája sarka.

– A bácsi már nem akar játszani?

– Nem, a bácsi nem is akart játszani! – felelte morózusan Hammor.

– Akkor miért adta meg magát? – kérdezte nyűgösen a gyerek.

– Mert sikerült alaposan ráijesztened! – vicsorgott a férfi . –  Na, ebből elég! Ide azt a pisztolyt!

– Nem! – makacsolta meg magát hirtelen a kis srác.

– Na ,ide figyelt! … -lépett felé fenyegetően a fekete, ám a kisfiú gyors léptekkel elhátrált előle.

– Azapádbüdös…! – nyomult utána Hammor, mígnem megunva a fogócskát, a gyerek felé vetette magát.

Vesztére.

A kisfiú ujjai rémült görcsbe rándultak a ravaszon egyszer… kétszer… háromszor.

A csendes kis utcát eget verő robajként töltötték be a lövések. A fiatal bérgyilkos testén hús-virágok nyíltak a becsapódó golyók nyomán. Alfie Hammor lehanyatlott, saját vérébe fetrengve vergődött még néhány másodpercig, aztán kilehelte bűnös lelkét és jobblétre szenderült.

Az Ön legjobb barátja

– Jó reggelt Paul! Az idő hat óra harminc!

 A férfi összerezzent a hangra, de nem bírta kinyitni a szemeit. Érezte, ahogy a nyálas párna az arcához nyomódik, érezte saját bűzös szájszagát és az átizzadt ágynemű nyirkos illatát. Mozdulnia kellett volna, ám minden idegszála tiltakozott az ébredés ellen. Próbálta elutasítani az ébrenlétet, szeretett volna visszavergődni a tudattalan álomvilág lassan távolodó ürességébe, azonban a napvédő panelek nyílni kezdtek. Nem ömlött éles fény a szobába, csupán vaskos felhőkön átszüremlő szürkeség nyomult be a helyiségbe, viszont ez is elég volt ahhoz, hogy megkínzott hangot adva átforduljon a másik oldalára és a fejére húzza a takarót.

 Érzékelte a mozgást az ágy mellett, csökönyösen igyekezett nem tudomást venni róla. Nem akart megmozdulni, nem akart felkelni, nem akart semmit, azon kívül, hogy hagyják békén.

– Paul! Tudom, hogy ébren van! Kérem, ne legyen gyerekes!

 A férfi mozdulatlanul feküdt, a takaró pajzsként védelmezte a külvilágtól. Egy célja volt, alatta maradni ameddig lehet. Szorosan lezárta szemeit, nehogy bármi fény átszivárogjon a külvilág felől a meggyötörten lüktető idegsejtek felé. Szivárvány pillangók rajzottak a szemhéján belül, azután ijedten rebbentek szerteszét egy pillanattal később.

 A takaró megmozdult és alattomosan csúszni kezdett az ágy széle felé.

– Takarodj innen! – nyögött fel a férfi, miközben utána kapott, megpróbálta visszaszerezni.

– Tudja, hogy nem tehetem! Kérem, keljen fel, hogy tartani tudjuk a napirendet!

 A huzakodás nem tartott sokáig, a takaró megfoghatatlan távolságba került. Az alatta felgyülemlő kellemes meleg elillant, helyét hűs légáramlat vette át. Paul megborzongott. Soha nem volt képes átverni úgy a rendszert, hogy az ne csökkentse reggelre a szoba hőmérsékletét tizennyolc fokra. Libabőr futott végig a karjától a tarkójáig, olyan érzése támadt, mintha minden egyes szőrszál önálló életet élne a testének ezen tájain.

 Kényszeredetten kinyitotta a szemeit és saját szétzilált arcával találta magát szemközt. Az ágy mellett álló robot fekete arclemezén láthatta kusza haját, táskás szemeit, lefittyedt ajkait. Nem volt felemelő látvány.

– Takarodj! – mordult fel megint, hatástalanul.

– Nem tehetem, Paul! – felelte a fémember, szintetizált hangjához nem társult érzelem,

 „George 2.0 Az Ön legjobb barátja” – Hometech Inc. Nem épp egy felemelő reggeli olvasmány, de ez ordított bele a takarosan fehérre festett robot jobb oldaláról Paul arcába. Testes betűkkel, olyan ocsmány lila színben, ami mindenképpen magára vonta a tekintetet. Fekvő testhelyzetből felnézve a robotra Paulnak sokféle érzése volt ezen a reggelen, csak éppen a legjobb barátját nem látta benne. Kifejezetten elege volt a parancsolgató jelenlétéből, ami minden nappal nyomasztóbban hatott rá. Sokszor csak kerülni próbálta a használatát valami veleszületett ellenkezéssel, de máskor olyan gyűlöletet érzett a lerázhatatlan segítő iránt, melyet nemigen tudott titkolni. Ez a reggel rossz volt, a legrosszabb, amit megélt az elmúlt időszakban. Nem érezte magát formában. Agya a szokásosnál is lassabban indult be, próbált valami okot keresni, amivel elzavarhatná George-ot az ágya mellől, de végül csak magát tudta ismételni.

– Takarodj!

 A robot nem mozdult egyetlen millimétert sem. Az 1.85 verzióval nem voltak ilyen problémák, az jóval kisebb önállósággal rendelkezett. Megfelelő parancsokkal egyszerű volt kijátszani, vagy más elfoglaltság felé irányítani. Persze azzal is akadtak gondjai, de eszébe nem jutott volna lecserélni, ez Carla utolsó, aljas húzása volt, mielőtt elhagyta. Az új verzió alig néhány hete érkezett, mialatt ő az ügyeit intézte a városban. A cég nem fárasztotta magát előzetes értesítéssel, a ház a megrendelés alapján központi parancsra kinyitotta az ajtót előttük. A férfit a jól megszokott házi robot helyett már a legújabb típus fogadta hazaérkezésekor. „Egy lelkiismeretes fogyasztó nem is kívánhatna magának tökéletesebbet.” Paul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a felirat a szállítólevélen.

– Három percet veszített el a napirendjéből a felesleges vitával, kérem keljen fel! Kezdődik a reggeli program! Kívánja, hogy feltöltsem
önnek, vagy indirekt módon ellenőrzi ma reggel?

 Paul felnyögött és elhúzódott a gépezettől. Még az kellene! Direkt feltöltés, még mit nem! A füle mögé épített biocsatlakozóhoz nyúlt, hogy eltakarja. Nem, ezt nem élné túl ezzel a fejjel.

– Verbális mód! – nyögte, miközben felküzdötte magát ülő helyzetbe az ágy ellenkező oldalán.

– Kondicionáló torna hat negyventől hét óráig. Tisztálkodás hét tizenötig. Hírek és reggeli hét negyvenötig. Aktuális katalógus áttekintése, kötelező vásárlás nyolc harmincig...

– Na hja, micsoda meglepetés! – dörmögte a férfi.

–... Előző napi munkafolyamat ellenőrzése, esetleges hibajavítás tíz óráig – folytatta a robot, figyelmen kívül hagyva a közbeszólást. – Tíz órától virtuális konferencia, előjegyzés alapján.

– Köszönöm, ennyi elég! A többit majd később! – nyújtózott Paul.

 Bal válla hangosan pattant. Ijedten kapott oda, masszírozni kezdte a fájós részt.

– Rendben – gurult kicsit odébb George. – Két perce maradt a tornáig. Kérem, készüljön fel!

– Ezt most kihagyom – mondta a férfi. – Alig tudom megemelni a kezem.

 A robot visszakanyarodott az előző helyére. A két szemlencse fókuszált és pillanatokon belül elkészült az ítélet.

– Nem indokolt a késlekedés, a fájdalom korlátozott helyen lépett fel. Egy Muxalant, és a kényelmetlen érzése azonnal megszűnik. Az ár csekély, a hatást garantálja a HomePharma évszázados tapasztalata. A jelen szedett gyógyszerekkel való koncentrált mellékhatás nem jegyzett. Rendelhetem?

– Frászt! – dörmögte a férfi a mosdó felé indulva.

– Most hármas csomagban huszonegy százalék a kedvezmény, a bónuszok az eredeti ár után kerülnek jóváírásra! – gördült mögé a robot. – Az ajánlat rendkívül kedvező az ön számára!

– Nem kell! – intett elkínzottan Paul.

– Felhívom figyelmét, hogy a kezelés önkényes megtagadása a fogyasztói alapszerződéssel ellenkező magatartás!

 A férfi megtorpant. Zúgott a feje, háborgott a gyomra. Egyedül akart maradni, ez persze lehetetlen volt. Elege volt a Home-akármi termékekből. Előző este a baráti videobeszélgetés alatt túl sok HomeBrewer sört vedelt be, amire egy fél marék HomePharma savlekötőt vett be, meglehetősen eredménytelenül. A másnaposság kegyetlenül gyötörte. Érezte, ahogy a kesernyés íz felmarja a torkát, a felgyülemlett düh pedig lüktető pokollá változtatja a fejét, gyomra egy görcs volt, izzadt és szédült egyszerre.

 Megfordult, mivel érzékelte, hogy a robot közelebb gurult. Színes háromdimenziós kép villódzott az orra előtt, azon keresztül alig láthatóan ott strázsált George, rendelésre várva. Jobb felül logó villódzott, középen szépen forgott a formatervezett dobozka a hatalmas felirataival. Az alsó szalagon már más termékek váltották egymást egyre nagyobb kedvezményt ígérve.

– Ezzel nem segítesz – nyögött Paul és elfordította a fejét a vibráló, forgó képtől. – Ettől csak rosszabbul érzem magam.

 Már amikor kiejtette a száján ezt, rájött mekkorát hibázott.

– Ajánlom ez esetben a... – kezdte a robot, a férfi türelme azonban véges volt.

– Nem kell semmi! – vakkantotta, aztán továbbindult a mosdó felé.

– Fel kel hívnom a figyelmét, vásárlásaiban nem éri el az erre a hónapra előírt limitet. A kötelezett vásárlások alapszabálya szerint pedig bónusz megvonást kaphat büntetésként.

 A többrétegű ablaktáblák megrezzentek, ahogy a férfi bevágta maga mögött az ajtót. A robot megtorpant, törölte a kivetített gyógyszerreklámot, majd szolgálatra készen várakozott. A bentről kihallatszó akadozó csobogást érzékelve utasította a hangrendszert kellemes, lágy zene indítására. A mellékhelyiségből kihallatszó állatias üvöltés bezengte a lakást. George mozdulatlanul állt, a dallam pedig folytatódott tovább.

– Csend legyen! Zene ki! – hangzott fel az utasítás az ajtó mögül, ezúttal érthetően.

 A zene elhallgatott, a csobogás néhány másodperc szünet után újrakezdődött, nem sokkal később pedig befejeződött. Az ajtó kivágódott, vöröslő arccal, lüktető halántékkal lépett ki a férfi, ám mielőtt megszólalhatott volna robot újabb reklámot vetített ki.

– Tekintettel az idegállapotára, javasolnám a következő terméket!

– Elég legyen! – ordította a férfi teljesen feleslegesen.

 A kép kimerevedett, de nem tűnt el. George tulajdonosának parancsára várt, ám az csak kapkodta a levegőt és fenyegetően bámulta a legjobb barátjának kikiáltott plasztik és fémhalmot. Paul kinyitotta a száját, majd becsukta. Ezernyi mocskos sértés tódult elő a tudata pokolbugyraiból, mégsem szólalt meg. Magában kétszer is elszámolt tízig, megpróbálta visszanyelni tehetetlen dühét. A gép úgysem értené, mondjon bármit is, küzdött már eleget hiábavalóan. Ellépett mellette, kikerülte, megpróbálta figyelmen kívül hagyni, bár már ott járt ismét a nyomában. Nekidőlt a panorámaablaknak. A hűs üveghez nyomta homlokát, megpróbált ideiglenes enyhülést találni szenvedésére. A kellemes érzés alig néhány másodpercig tartott ki csupán, de addig is tompította fájdalmait.

 Odakint az idő nyomott volt, akár a hangulata. A szürke árnyalatai uralták az eget, ameddig a szem ellátott. Egy kevés fény az égről lelopózva beszökött az épületek közé, felvillantva a szedett-vedett színeket és megvillantva az elmosottan látható éleket. A környező épületek közé telepített fák rutinos komornyik módjára hajladoztak a feltámadó szél nyomában, kitértek a rendíthetetlenül támadó rohamok elől, aztán ismét emelt fővel mutatták meg igazi erejüket. A szemközti épületben, két szinttel lejjebb, egy férfit pillantott meg, aki ott állt alsónadrágban, szétnyitott fürdőköpenyben az ablaknál, mellette George 2.0. Először az az érzése támadt, hogy saját tükörképét bámulja, de a férfi bágyadtan intett neki, azután ellépett az ablaktól.

 Paul agya üresjáratba kapcsolt. Csak bámult ki az ablakon, szeme előtt szétfolyt minden. Egy kövér esőcsepp pont az arca előtt toccsant szét az ablakon, tucatnyi kis cseppre szétváltva indult az üvegen a föld felé. Meg-megakadva valamely láthatatlan porszemben váratlan irányváltásokkal versengtek egymással, mígnem néhányuk feloldódott és elvegyült az egyre sűrűbben érkező cseppek között. Érzéketlenül nézte az orra előtt lassan oldódó mocsok csíkjait éppúgy, mint a néhány pillanatra szétrebbenő felhők közül a föld felé tapogatózó fénypászma csodás szivárvány ragyogását.

 Jobb szeme sarkánál feltűnt egy óra, arra odakapta a fejét azonnal. Hat óra negyvennégy perc. A vörös számok bántó élességgel lebegtek közvetlenül az arca előtt.

– Késésben vagyunk, Paul! – jelezte a robot, teljes mértékben közönyösen a férfi állapotára.

– Mondta, hogy képtelen vagyok erre a bohóckodásra – lépett el az ablaktól amaz.

 George követte a férfi lépteit. Az órát statisztikai adatok váltották fel. Percek, távolságok, lépésszámok egyesültek kalóriatáblázatokká és testtömeg indexekké, hogy színesen vibráló ábrák töltsék meg a nappalit. Mintha nem lett volna elég a kivetítés, folyamatos monológgal támogatta meg a látottakat. Paul ajkai pengevékony, vértelen vonallá keskenyedtek, ahogy a robot terelgetni próbálta a konditerem irányába. Amint kilépett a nappaliba, a férfi ügyes testcsellel a kanapé ellenkező oldalára került, innen már egyesen és gyors út vezetett a hűtőhöz. Hangosan szisszent az ásványvizes palack. A férfi néhány hatalmas korttyal eltüntette a gyöngyöző tartalmát, majd lerogyott a legközelebbi székbe.

– Bejegyeztem a bónusz levonást a kártyájára – jelezte közelebb kerülve George. – A következő alkalommal kénytelen lesz teljes árat fizetni mind online, mint direkt sporteszköz vásárlásnál!

– Nagy kaland – vont vállat a férfi.

 Ebben a pillanatban el sem tudta képzelni, miért is kellene bármit vásárolnia a szakedzők által összeállított konfigurációval tökéletesen felszerelt terembe, ahol a napi kötelező húsz percnél soha nem tartózkodik. Tulajdonképpen azt sem tudta elképzelni, mit fog vásárolni az aznap reggelre előjegyzett vásárlási ciklusban. Elege volt az egészből. Nagyon elege. Minden nap másfél órát bámulta az arcába ordító reklámokat miközben egyre nehezebben tudott figyelni a vásárlási limit tartására. Előző nap sem jutott semmire, így hát rendelt pár karton sört, mert le volt maradva a fogyasztásban. Rendelt még egy drága sálat és egy pár extravagáns futócipőt is. Egyikre sem volt szüksége, de amióta Carla elhagyta, a ruházati indexe nagyot zuhant. Ezt persze George gondosan az orra alá is dörgölte minden nap, így kénytelen volt néha tenni ellene. Sem az ocsmány divatszínekben pompázó cipő, sem az alkalmi öltözethez illő sál nem érkezett meg, de igazság szerint nem bánta. A sör megjött, be is nyakalta rendes fogyasztóhoz illően. A második karton bontásakor már nem volt kétséges a másnapi hangulat.

 A víz nem sokat segített, szomját alig néhány pillanatra vette csak el. Ismerte az érzést, előfordult mostanában. Nem volt rá büszke. Gyomra felfordult, ahogy a tálaló fölé vetített képes menüre pillantott. Gyors mozdulatokkal törölte a reggelit, gondolkodás nélkül jóváhagyta a vásárlólistát az ebédhez, miközben fogalma sem volt, megéli-e a vacsorát. George ismét a látóterébe tolakodott és visszavarázsolta a reggelit. Önkényesen változtatott néhány ponton, tekintettel a férfi állapotára, valamint figyelembe véve a korábbi tapasztalatait. Paul szótlanul meredt az elé kerülő tányérra. Bizalmatlanul kevergette a pépes valamit, próbált emlékezni, hogy előző alkalommal is erre a rémesen kinéző diétás akármire fogta-e a legjobb barátja, ám hamar letett a fejfájós erőlködésről.

 A robot folyamatos kontroll alatt tartott mindent a házban legyen az gép, vagy ember. Nem telt el egyetlen néma perc az étkezésből, máris igazítani próbált az oldottnak éppen nem nevezhető hangulaton. Színesen villódzó reklámot kerített elő a központi adatszolgáltatóból, amivel távoli utazást ajánlott, rengeteg bónusszal. A férfi érdektelenül turkált tovább. A kellemes kirándulás lehetősége után egy kedélyjavító gyógyszer, majd sportesemény ajánló következett, hasonló eredménnyel. Fogfehérítő, teljes körű orvosi szolgáltatás, tengeri körút, ősi fájdalomcsillapító akupunktúrás kezelés, plasztikai beavatkozás váltották egymást egyre gyorsuló ütemben. A kivetítés egyre agresszívabb ajánlatokat villantott, mintha nem is létezett volna más csak a perc, mikor végre hatalmas kedvezménnyel átadhatják a kedves vevőnek a csodálatos terméket, vagy az egyedülálló szolgáltatásra jogosító bont.

 George fokozta a tempót, nem engedte nézelődni. A reklámidő értékes kincs volt, amit nem lehetett csak úgy elvesztegetni. Paul katatón állapotban bámult maga elé, a kanál megállt a tálkában, már a keze sem mozdult. Nem reagált egyetlen ajánlatra sem, még csak fel sem nézett a kivetítésekre. A robot csak állt, közvetlenül mellette és rendíthetetlenül végezte a feladatát.

 A férfi váratlanul felugrott, két kézzel megragadta a robot fejét és egy félfordulattal a levegőbe emelve a súlyos testet, belevágta a legközelebbi ablakba. A biztonsági üveg millió darabra robbant szét, ahogy a házi segítő súlyos fémteste nekicsapódott. A férfi vörös fejjel, kidagadó nyaki erekkel, dülledő szemekkel állta az arcába csapó hideg szelet. A kitört ablakhoz lépett, lefelé nézett, a robot után, ahogy az teljes némaságban zuhant alá, és közben állatias örömmel üvöltött. George éles csattanással érkezett a betonra. Feje labdaként gurult odébb, az egyik kar mintha utána kapott volna, de valójában csak összerándult. Néhány ember járt csak az utcán, legtöbbjük holoszemüvegébe bámult, ők nem láttak semmit, lefoglalta őket az extra reklámidő. Mindössze ketten néztek fel rá, ahogy ott állt az ablakkeretben és artikulálatlanul bömbölt. A nő elfordult és továbbsietett, mintha ott sem lett volna, a férfi élénken gesztikulálva telefonált.

 Az ablak elé leereszkedett a napvédő, elfogva a szelet és a kilátást. Paul elhallgatott és tapogatózva hátrált, míg meg nem találta a széket, ahol korábban is ült. Hangosan zihálva vette a levegőt. Diadalittasan nézett körbe. Csend volt, végre csend. Behunyta szemeit és élvezte a pillanatokat. Tisztában volt vele, hogy ez csupán átmeneti állapot. Csak addig tart a nyugalom, amíg a rendfenntartók ki nem érkeznek és számon kérik a rongálást, de ezek a néhány perc akkor is csak az övé volt.

 A percek száguldva teltek. Távolból már hallatszott is a gyors tempóban közeledő sziréna. Paul mozdulatlanul ült. Megvárta míg a jármű lefékez és leereszkedik a Carla távozása óta üresen álló platóra. Hallotta a keményen kongó lépteket, akkor felállt, és ajtót nyitott. Nyújtotta a csuklóit, várta a bilincset, de a belépő formaruhás férfi megragadta a kezét és szélesen mosolyogva erőteljesen rázni kezdte.

– Gratulálnunk az őszinte véleménynyilvánításához! – harsogta. – Bátor cselekedetével Ön a George 2.0 program elavult és idegesítő gépeinek egyik utolsó, bevonás előtti példányát semmisítette meg. Az életre szóló cseregarancia alapján jogosulttá vált a legújabb fejlesztésünkre, amit ezennel örömmel át is adnánk Önnek! A cseréért járó bónuszokat figyelembe véve egyúttal megjutalmazzuk „A hónap fogyasztója” megtisztelő címmel is!

 Paul elnézett a folyamatosan beszélő férfi válla felett és látta, ahogy a Hometech logóval ellátott siklóból a másik formaruhás egy ládát enged le. A ládán ordító lila felirattal: „George 2.11 Az Ön legjobb barátja” – Hometech Inc.

– Vigyék innen! – nyögte és hátrálni kezdett. – Vigyék innen!

 Az ajtóban álló férfi megrökönyödve állt és csak nézte, ahogy a boldog nyertes meglódult és nekivetette magát a napvédő tábláknak, átszakította a vékony műanyagot.

– NEM KELL! – üvöltötte Paul zuhanás közben.