Rabláncon

 Jeges fuvallat söpört körbe a templom vén falai között. A gyertyák megrebbentek és még a villanyizzók is elhalványultak egy másodpercre. A kántor a zsoltár közepén ejtette le a kezét a billentyűről, fals hangok csapódtak ide-oda az oszlopok között. Becsukódott az ajtó, a retesz fülsértő nyikorgással csúszott a helyére. Súlyos léptek indultak az oltár felé, a sorok között lassan elhalt minden mocorgás. Az ablak mögött elsötétült az égbolt, az árnyékok eltűntek a padlóról. Felállt a szőr a tarkómon, ahogy a plébános elkerekedett szemében megláttam a sántikáló alakot közeledni.
– Hát szép napot a kedves egybegyűlteknek! – kiáltott az ismerős hang. – Kérem, ne zavartassák magukat! Mintha itt sem lennénk! Fiúk, csak kulturáltan!
 Patás lábak szaladnak szét a templomban. Nyihogó hangok töltötték  meg az áhítatos falakat. Káromkodások harsantak, valami csörömpölve gurult a padlón, aztán ruha reccsent és tompa puffannásokkal tarkított nyögés érkezett az egyik sor felől.
 A plébános elsápadt. Imára emelte a kezét, ám mielőtt megszólalhatott volna, bűzös rongycsomó vágódott az arcába. A ruha önálló életre kelt, eltömte a száját és bármennyire is küzdött ellene, körbetekeredett a nyakán. Pár lépésről figyeltem, ahogy az erek kidagadnak a nyakán az erőlködéstől. Pufók ujjait a rongy alá tolta, ám azok is csapdába estek alatta. Rémületen, kitágult orrlyukakkal vette a levegőt.
– Nyugodjon meg, padre! – koppantak a közeledő léptek. – Semmi szükség a fentiek zargatására! Egy adósságot jöttem behajtani, nem pedig a nyáját kárhozatba vinni!
 Valami nyikorogva súrolta a járólapokat a hátam mögött.
– Hallom a térdek reszketését! Látom, ahogy remeg a szátok! Az oszladozó maszkjaitok alatt féregként tekeregnek a gyáván rejtegetett gondolataitok! – folytatta a hang. – Bűnösök vagytok! Bűnös itt mindenki! Hazugok, csalók, kéjsóvárak, álszent hitetlenek gyülekezete ez a díszes társaság! Enyémek lesztek előbb vagy utóbb, de a mai napon csak ezért a férfiért jöttem!
 Térdeltem az oltár előtt. Nem akartam megfordulni. Néztem a repedezett műanyag vázák alatt a kopott szőnyeg motívumait, a kiszálasodott reverenda alól kikandikáló fekete cipő kopott orrát, az oltár mögött térdelő ministránsok rettegő arcát. Felemeltem a tekintetem a szentségtartó fölötti festményre, hátha megváltást nyerek, a gyermekét tartó Mária helyett azonban csótányok megszálló seregét láttam, ahogy egymáson tapostak a megfakult fakeret szélei között.
 Felvinnyogott az orgona. A kántor tiltakozó hangját gúnyos hangok nyomták el. Lüktető ritmusban kelt életre a hangszer. Fürge ujjak szántottak a billentyűkön, a ritmikusan ismétlődő kvintek mellé pattogó tempójú dallamot szolgáltattak. Szöveg nélküli visító kornyikálás hallatszott a hangfalakból.
– Felismered? – suttogta a fülembe a hívatlan vendég.
 Megcsapott a bűze, ami ott kísértett a boldogságom minden napján. Éreztem, ha begyújtottam a gáztűzhelyt, ha valaki rágyújtott a közelemben, sokszor akkor is, ha semmi logikus magyarázatát nem találtam. Nemegyszer előfordult, hogy éjszaka hideg verejtéktől csatakosan riadtam fel az orrfacsaró szagra. Ilyenkor keményen küzdöttem, elhessegettem a gondolatát is, hogy nem csak álom az egész. Közelebb csusszantam a takaró alatt rejtőző meleg testhez, átöleltem és a finom illata elűzte minden rémképem egy pillanat alatt.
 Az üldöző látomás most valósággá vált. Megkocogtatta a vállam, kényszerített, hogy az ocsmány arcába nézzek. A torkom összeszorult a fekete szemek láttán. Tűz lobogott a mélyben. Sziklákat láttam, melyekhez vérző embereket láncoltak. Saját gyerekeik korbácsolták őket, bőrükből hasított korbácsokkal és minden csapásnál kacagtak. Nyaktilók zuhantak le a magasból, csillogó pengék alól fejek hulltak véres kosarakba. Emberi testrészekből összegyúrt torz alakok feszültek a köteleknek, hogy ismét magasba emeljék a kegyetlen vasakat, miközben mások a helyükre illesztették a fejeket. A szerencsétlenek arcát rémület torzította, tudták, hogy a megváltó halál reménye nélkül sújtanak le rájuk.  Tűzben égő bűnösöket láttam, amint sikoltozva emelték maguk fölé a kezükben szorongatott, dobogó szívüket.
 Engedelmesen fejet hajtottam.
– Igen, megismerem.
 Megszaglászott.
– Igen, ez a csalódottság bűze! – mondta. – Tudtad, hogy meg kell fizetned az adósságot, mégis azt hitted, megúszod ez a pillanatot!
 Könnycsepp gördült végig az arcomon, aztán a kinyújtott tenyérbe hullt. Egyet szisszent és eltűnt, akár a reményem.
 Film pergett a szemem előtt, néztem eddigi, szánalomra sem méltó életem. Rossz helyen születtem, nem várt rám senki, angyalok nem vigyáztak rám. Örök vesztesként vergődtem az élet bonyolult csapdájában. A gyermek éveim alatt megtanultam, hogy lehet hazugságok hálójából maszkot építeni magamnak, hogy boldogságommal áltassam azokat, akik semmit nem jelentettek számomra. Gyűlöletből táplált makacsság vezérelte lépteimet, bármerre indultam. Soha nem fogadtak be egyetlen közösségbe sem, amit nem bántam, mert soha nem értettem egyet senkivel. Látszatra úgy éltem, ahogy a társadalom elvárta a polgárától, ám valójában örök elégedetlenként tengettem napjaim. Százszor elátkoztam gyávaságom, amivel ragaszkodtam a levegővételhez és a szívdobbanáshoz. A hús csábítása legyőzte a vágyat, hogy magam mögött hagyjam a semmirekellő férgektől hemzsegő világot. Cinikus megjegyzéseim védjegyemmé váltak, valamiért mégis akadtak emberek, akik ezt értékelni próbálták. Sokszor üvöltöttem volna, hogy másképp látom az arcukat, legszívesebben leköptem volna őket, csak hogy ráébresszem őket valós énemre, mégis egy idő után csak legyintettem az egészre.
 Elvettem egy nőt, hogy megszabaduljak a saját családomtól, akik szemébe fekete bárány voltam, ám az újdonság íze hamar földízű porrá omlott szét a számban. A hamis boldogságérzet megkeserítette az életünket. Fárasztott, hogy a hazugságok maszkját a négy falon belül is viselnem kellett. Magamban üvöltöttem a bánatomat, az állam folyamatos görcsben állt, ahogy összeszorítottam a fogam minden pillanatban. Egy idő után gyűlölettel telve feküdtem és keltem. Mindent elvállaltam, csak ne kelljen együtt lennem azzal, aki nem ismer és nem is akar megismerni. A váltáshoz nagyobb bátorság kellett, mint bárki sejtette volna. A semmin nem osztozhattunk, élni viszont kellett valahol. A szülői ház nem várt vissza, csak magamra számíthattam.
 Az élettől azt kaptam, amire számítottam. Vádoltak, támadtak, gúnyoltak és gyűlöltek, mégis túléltem mindent. Az ütések csak megkeményítettek és eljött a pillanat, amikor már elfogadtam, hogy érzéketlen tuskónak tartanak. Megtagadtam mindazt, amit más szentnek titulált. Az igazságosság nevében léptem fel, közben hazudtam saját magamnak is. Játszottam a szerepem férjként, apaként, mert ezt  várták tőlem. Nem voltak barátaim, minden fájdalmat egyedül kellett leküzdenem.
 Teltek az évek, én pedig egyre többször vártam a megváltó halált, ami csak nem akart eljönni értem. Eljött helyette valami egészen más. Nem tudom, hogy a Sátán tervezte-e el az egészet előre, hogy csapdába csaljon vagy Isten akart megbüntetni a hitetlenségemért, de egyszer csak ott álltam őszülő fejjel egy gyönyörű nő előtt, aki soha nem tapasztalt érzelmeket váltott ki belőlem. Rogyadoztak a lábaim, amikor a szemembe nézett, a vér eszeveszett ritmust játszott a fülembe, a szám olyan száraz volt, hogy nem tudtam megszólalni. Amikor megérintettem a kezét, ott lobogott bennem a bizonyosság, hogy boldoggá tudom tenni, ám mikor elengedtem, magamba roskadtam. Az ész hadakozott az érzelmekkel, az elmúlt éveim számolása pedig kegyetlen eredménnyel egészítette ki a haldokló testemről alkotott belső képet. Minden, amire éltetemben vártam, ott volt előttem és már nem volt értelme harcolni érte. Boldogan élhettünk volna néhány évet, de elriasztott, mi történne vele azután. Ha tényleg szeret, nagyobb veszteséget okoznák neki a halálommal, mintha elkerülném a kapcsolat szikráját is. A boldogsága fontosabbnak tűnt, mint bármi az egész korábbi életemben, azonban az önzés nem veszett ki belőlem teljesen, és legyőzte a józan ész által emelt korlátokat.
 Álmodoztam róla, mégis fogadkoztam, hogy távol tartom magam tőle. Miközben próbáltam elfelejteni, mind jobban belehabarodtam. Emlékszem, ahogy éjjelenként az ágy mellett térdeltem és homlokom a matracba fúrtam. Átkoztam minden napot, ami előttem állt, markoltam a mellkasom, ki akartam tépni a helyéről a szívet, mely vénségemre árulóm és kínzóm lett. Nevetséges lehettem, ahogy a halálra gondoltam, miközben üvölteni tudtam volna az életért.
 Nem kellett megkísérteni. Felajánlottam a lelkem az ördögnek, akiben épp annyira nem hittem, ahogy Istenben sem. Mindenem a kezébe adtam, csak hogy megszabaduljak a porhüvelyemtől, amely egyre gyakrabban hagyott cserben az utóbbi években. Utólag azt reméltem, hogy csak elvadult álmomban jelent meg felettem a szikár arc a fekete szemekkel. Talán csak álmodtam, hogy a képembe nevetett és elfogadta a szenvedésre felajánlott lelkem egy cseppnyi boldogságért cserébe. Azt hittem, önmagam halálát látni csak egy a sok fantazmagória közül, ami gyötört azokban az időkben. Tűz csapott fel körülöttem, elhamvasztotta meggyötört testem és korábbi életem valamennyi darabját. Friss szívdobbanásokra tértem magamhoz. A félelem verejtékében úsztam, ahogy hamvaimból összeálló új testben éledt fel a tudatom.
 Nem tudom elmondani az érzéseket, amit átéltem, amikor úgy foghattam a kezét, hogy visszaszorít. Hangjára talált kiskutyaként rohangáltam körülötte. Szerelme felégetett minden gátat, amit valaha emeltem magam és a külvilág közé. Egy életen át gúnyolódtam mások érzésein, hitetlenül bámultam a szerelmeseket. Egy élet tapasztalata vált semmivé mellette, ahogy elkezdtük felépíteni a közös jövőnket.  Nem ismertem lehetetlent, nem mondtam nemet. Nem érdemelt mást, csak szerelmet. Az első pillanatban bizalommal a tenyerébe adtam a szívem és ő soha nem tapasztalt gyengédséggel vigyázott az egyetlen kincsemre.
– Tudod, miért jöttem! – térített vissza a révedezésből minden gonosz mestere.
 A szégyen pírja égette nyakam és arcom.
– Tudom – nyögtem halkan.
– Megszegted a szavad!
 Elöntött a régi düh. Régi életet összes haragja, bánata, gyűlölete ott zubogott a szívemben. Összeszorítottam a számat, a fogam csikordult. Ütni akartam, karom azonban nem engedelmeskedett. Hasztalan próbáltam felállni. Gerincem mentén csípős izzadság csorgott. Vicsorogtam az erőlködésről, ahogy oldalra fordítottam a fejem. A világ minden szeretete ott ragyogott a legszebb szempárban, amit valaha is láttam.
 Kitéptem magam a bűvöletből, felugrottam és megragadtam az oltáron álló keresztet.
– Megtagadlak, kárhozat Ura! – üvöltöttem.
 Elhallgatott a zene. Meggörnyedt alakját kiegyenesítette, majd széttárta bőrredős szárnyait. Messze fölém magasodott, mégis félelem nélkül néztem fel rá.
– Engem megtagadhatsz, de önmagad nem!  A szerződésünk úgy, szólt, hogy amint kétely merül fel benned, a lelked az enyém! Én csupán eljöttem a jussomért!
– Nincs bennem kétely! – kiáltottam, ám elcsukló hangom elárult.
 A gonosz átkarolta a vállam.
– Kit akarsz becsapni, halandó? Nézz rá! –  karmos ujjai közé szorította arcom és a kék szempár felé fordította. – Most mondd, hogy nem inogtál meg!
 Nem bírtam kedvesem szemébe nézni. Lesütöttem a tekintetem, gondolataim megbénultak. Szánalmas nyögést tudtam csak kipréselni magamból
– Én csak …
– Semmi baj! – veregette meg a vállam. – A szerelmes férfiben mindig ott a kétség, hogy boldoggá tudja-e egy életre tenni kedvesét! Az gondoltad, hogy egy teljes élettapasztalattal a hátad mögött jó alkut kötöttél, pedig már akkor veszítettél, amikor kigondoltad a feltételeket!
 Az arcába csaptam a kereszttel. Fekete vér fröccsent rám és marni kezdte bőröm. A karmok összeszorultak a torkom körül. Vére az arcomról az oltárra csorgott, füst csapott fel körülöttem. Az orgona rázendített ismét, a hangszórókból  fülszaggató visítás hallatszott az egyre gyorsuló ritmust.  Lábam elszakadt a pulpitustól és görcsösen rángatózott.
– A puhány testedre nincs szükség többé! A halhatatlan lelked rabszolgám lesz az idők végezetéig! Indulj hát a Pokol vár rád! – ordította a gazdám.
 Még érzékeltem a saját gerincem reccsenését, ami megszabadított a test kínjaitól. Szellemkézzel kaptam kedvesem után, ám ujjaim átsiklottak felém nyújtott ujjain. Az oltár körül forgó füstben lassan emelkedni kezdtem. Rablánc feszült a torkomnak és elnyelt a sötétség.
 Eladtam a lelkem az ördögnek, mégis én vagyok az egyetlen lélek a pokolban, akinek a láttán őrjöngve tombol. Reménynek nevez és gúnyolódik rajtam, amikor elmerengve talál, de nem érdekel. Elfogadok minden kínt, elviselek minden megpróbáltatást. Szemébe nevetek a gonosznak, mert nem veheti el tőlem biztos tudatot, hogy bár elbuktam, előtte mindent megtettem, hogy boldoggá tegyem azt, akit az életemnél is jobban szerettem.

Papírhajók

– Holnap készítsünk papírhajót! – találta ki Tomy, mikor a nap végére minden játékot meguntunk.
– Papírhajót? Ilyent sem hallottam még! – mondtam. – Mire jó az? Egy pillanat alatt elmerül majd!
– Nem, nem – ingatta fejét a barátom. – Én már próbáltam régebben! Messzebbre jutott, mint a háncsból készített hajó, amit apa eszkábált még a télen. Bízz bennem, jó móka lesz!
 Hittem is meg nem is. Láttam már sok mindent a világban, de papírhajóról még csak nem is hallottam soha. Legszívesebben megkérdeztem volna apánkat, őt nem lehetett zavarni gyerekes dolgokkal, bátyám pedig még büntetésben volt, így magamnak kellett boldogulni.
– Ám legyen – bólintottam végül. – De honnan veszünk papírt?
– Én majd csenek el magamnak apám főkönyvéből, de neked nem tudok hozni! Nézz körül otthon! Apádnak is van mindenféle könyve, csak találsz üres lapot benne!
 Elhúztam a számat. Apa nem szerette, ha a dolgai között matatunk az engedélye nélkül, de még dühösebb volt, ha megzavartuk a kutatásaiban.
– Meglátjuk – húztam el szám.
– Jó, akkor holnap, a reggeli ima után találkozunk a malom hídján! – mondta, azzal elrohant.
 Elgondolkodva ballagtam hazafelé. Kedveltem Tomyt. Három éve költöztünk ide, Szürkevölgybe és ő az első perctől fogva a barátom volt. Megmutatott mindent, amit érdemes volt látni. Bejártuk a völgyet, amennyire el mertünk távolodni a falutól. Sokat csatangoltunk a patak mellett, le egészen a Bűzös mocsár pereméig, néha pedig naphosszat kajtattunk az Öregerdő örvényein. Hol gombásztunk és eladtuk pár garasért a kocsmárosnak, hol szedret, hecsedlit, málnát gyűjtöttünk saját falánkságunk csillapítására. Alkalmanként gyógynövényeket szedtünk az öreg Marda anyónak, aki mindig valami édességgel fizetett fáradozásunkért. Bátyám az első időkben kedvetlenül, de velünk lófrált, míg apa be nem fogta inasnak. Ettől kezdve nemigen akadt ideje az erdőben kóborolni, hacsak pont oda nem szólította a feladata. Egyszer aztán apánk rajtakapta, hogy egy vásározónak megpróbál eladni néhányat a régi ládákban gyűjtött kacatjai közül, azóta tölti büntetését.
 Megálltam a malompatak nyikorgó hídján, zsebemből előkotortam néhány lapos kavicsot. Pár napja kacsáztunk két futással lejjebb, ahol kiszélesedik és elcsendesül a malomkerék alatt még fortyogó patak. A molnár az esti ájtatosságon vett részt a többi falubeli férfival együtt, lányai meg a kiskertben szorgoskodtak, így nagy bátran megdobáltam a kereket. Próbáltam megfigyelni, mikor merre pattan a kő a lapátról, hátha egyszer sikerül megtréfálni valakit a tudományommal, de a kövek hamar elfogytak, én meg nem jutottam semmire. Az utolsóval megugrasztottam egy jókora békát, ami gyanútlanul napozott nem messze tőlem, azután elégedetten fütyörészve indultam hazafelé.
 A házunk fertályórányira volt a falutól, a Kishegynek csúfolt domb tetején. Aki arra járt, egy masszív kőházat láthatott, fák fölé magasodó toronnyal és olyan szép faragott oszlopos erkéllyel, melyet csak a leggazdagabb emberek engedhettek meg maguknak. Az öreg király építette az asztronómusának, hogy ne a székesfőváros világi gondja foglalják le a figyelmét a jövendő kutatása helyett. A helyiek szerint éjjelenként odafent ült a tudós, fura szerkezeteivel bámulta a csillagok útját, míg egy nap részegen átesett a korláton, és nyakát szegte a bokrok között. A fogatlan vajákos asszony volt az egyetlen, aki nem hitte az egészet. Állította, hogy a tudós ember nem lehetett részeg azon az éjjelen, mert egyébként nem ivott soha egyetlen kortyot sem. Szerinte valaki megorrolt rá az udvarból, titokban meglátogatta és átsegítette a túlvilágra. Ha így történt, a munkája nem lehetett túl népszerű a magasabb körökben. A vén Marda az asztronómussal ellentétben nem vetette meg az italt, így azért eléggé kételkedtem szavaiban.
 Apám nem volt hajlandó elárulni nekünk, hogy honnan tudott a házról. Régebben sem maradtunk sokáig egy helyen, de ez azért szokatlan döntés volt a részéről. Mindig a nagyobb városok között vándoroltunk, ahol könyveivel és tudásával házalva szerzett támogatókat a megélhetésünkhöz. Ott találta meg a gazdag nemesek társaságát, akiktől megélhetésünk függött. Otthon nem látott türelemmel tanította gyermekeiket, legyenek azok bármilyen ostobák. Szabadidejében a híres iskolákat látogatta, bármerre jártunk. Bújta a poros könyveket és sokszor érthetetlen vitába szállt a tanárokkal. Volt, ahol elismerték tudását, de nem mindenhol fogadták szívesen. Mindenütt akadtak kétes hírű kalandorok és kereskedők, akikkel éjszakánként hosszan alkudozott.
 Alaposan meglepődtünk, mikor a szekérrakománnyi holminkkal elhajtott a város mellett, majd átdöcögve a Mittigan sáros utcáin felkaptatott az alig kivehető földúton az elhagyott házhoz. Ő átszellemült arccal járta be a házat, míg bátyám leplezetlen megvetéssel követte. Számomra csodálatos élmény volt elhagyni a várost, az utcára ürített éjjeliedények bűze után egy virágillatú tisztás közepére ébredni. Nem is érdekelt engem más, mint a felfedezésre váró környék és a várható kalandok sora.
 A falusiak örömmel, fenntartás nélkül köszöntöttek bennünket. Fogadást adtak a tiszteletünkre, apámat végig mesternek szólították, de látszott, hogy mennyire nem tudtak mit kezdeni egy városi emberrel. Apánk csak elvétve tette a lábát a faluba, ezzel akaratlanul megoldotta a problémák nagy részét. Nappal a környéket járta, összeírta a növényeket és állatokat. Gondosan lerajzolt és precízen jellemzett mindent, ami a szeme elé került. Több vaskos kötetet teleírt már, bár tudtommal még soha senki nem vetett ezekre egyetlen pillantást sem. Rajtunk kívül nem is gondolta senki, hogy igazából mással tölti idejét.
 Évek teltek el, nem voltam soha biztos benne, hogy meg tudnám mondani, mivel foglalatoskodott valójában apánk. Ládáiban másnak haszontalan kacatok, könyvek és pergamenek gyűltek össze a vándorévek alatt. Mindig kutatott, keresett valamit, de soha nem árulta el, mit kutat ennyire elmélyülten. Voltak ősrégi könyvei, melyeket sokan meg akartak vásárolni, de soha nem engedett ki a kezei közül. Ezeket csak esténként és szigorúan mindig egyedül bújta, miután gondosan bezárkózott a szobájába. Néha fura hangok, vagy szagok terjengtek a házban, de mi már észre sem vettük ezeket. Bátyám lenézően legyintett, mikor az inaskodása alatt kérdezgetni próbáltam, talán úgy érezte, úgysem érteném meg a dolgokat, ezért nem pazarolta rám az idejét. Őt nem kötötték le az élet körülöttünk található csodái, ahogy apánk kutatásai sem. Amikor nem a ház körüli dolgokkal volt elfoglalva, felment a toronyszobába és az erkélyről lógatva lábát, a távoli város felé bámult. Elvágyódott az első perctől fogva, ám sokáig nem mert tenni ellene. Mindig örültem, hogy ennyire különbözőek vagyunk.
 Magam mögött hagytam a falut, és a félkezű Bentran közelben legelésző nyáját. Intettem a középső fiának, aki éppen soros volt az állatok mellett. Tondyl felé vezető útról letérve, ráléptem a hazafelé futó ösvényre. Megnyújtottam a lépteim. A fák közül már látszott a torony csúcsa a szélkakassal. Lopva felnéztem a toronyszobába, de ahogy megláttam bátyám, leszegtem fejem és gyorsan átvágtam a kiskert ágyásain. Belöktem az ajtót, tessék-lássék módon elkiáltottam magam, de nem igazán vártam feleletet. Apánk hajnalban elment a fogattal, és még nem érkezett haza, hiszen a kocsiszín kapuit nyitva láttam az imént. Az első utam a konyhába vezetett. Szeltem magamnak egy karéj kenyeret, letörtem hozzá az egyik kolbász végét, paradicsomot és uborkát dobtam még a tálra. Az egész napos csavargásban alaposan megéheztem, így az illemmel mit sem törődve faltam dugig magam. Elégedetten nagyot böffentettem, amit apám jelenlétében nem mertem volna megengedni magamnak.
 Nem tudhatom, más milyennek ismerte meg, de én mindig büszke voltam rá, bármennyire is kiszámíthatatlan tudott lenni. Szikár, kimért ember volt, aki városi modorára gondosan vigyázott még akkor is, ha senki nem is látta. Öltözete anyánk halála óta egyhangú sötét ruhadarabok egyvelege volt, mintha a színeket csak a környezetében ismerné fel, de egyébként számára semmit nem jelentettek volna. Sápadt, csontos arcát elcsúfította vaskos karvalyorra, ami nem illett nemes vonásaihoz. Szeme állandóan táskás volt, amióta az eszemet tudtam. A városban és itt is akadt nőszemély, akinek a szeme így is megakadt rajta, de apánk már csak a tudománynak élt, ettől el nem tántoríthatta semmi és senki.
 Órák voltak még hátra a későnyári napból, biztos voltam abban, hogy nem érkezik haza vecsernyei harangszó előtt, ahogy szokása volt. Nekibátorodva töltöttem magamnak egy pohár vizezett bort, melyet mindig fukar kézzel mért számunkra. Az első korty alaposan meglepett. Llhyd vöröset csak ünnepnapokon bontott, akkor sem kaptunk soha belőle. Valami történhetett, amiről nem volt tudomásom. Ennek utána kellett járnom, mert mostanában nemigen történt a ház körül semmi. A korsót gondosan kiürítettem, kiélveztem a tüzes zamatot, aztán a dézsában gyorsan el is öblítettem, nehogy a vérvörös cseppek árulóim legyenek később. Kár lenne tagadnom, még felvizezve is bódító volt az aroma, éreztem, ahogy a vér az arcomba szalad és vigyorogni támadt kedvem.
 Benyitottam apánk szobájába, de ott semmi szokatlant nem láttam. A polcokon roskadoztak az ősi tudást rejtő könyvek alatt, amiket korábbi utazásai során vásárolt. Asztalán fél tucat valamire kiválogatott könyv volt egymásra pakolva, valamennyiben akkurátusan pálcával jelölve a fontos rész. A tintatartó lezárva, de a drága tinta édeskés illata így is belengte a szobát. A tollak gondosan faragva sorakoztak mellette, alig várták, hogy valaki kézbe vegye őket. Mindennek a középen a növények rajzaival telerajzolt könyv, apánk keze írásával. Gondos munkával formált betűk sorjáztak a lapokon, oly mívesen, mintha még vezetőpálcával dolgozott volna, ahogy mi, amikor gyakoroltatott bennünk e tudományra. A vezetőpálcát gyűlöltük, mert büntetésre is gyakran használta. Türelmetlenül eljárt a keze, ha pacát ejtettünk, vagy nem onnan kezdtünk hozzá a betű megformálásának, ahonnan ő gondolta. Hamar megtanultuk a betűk művészetét, csak nem mentünk vele semmire, mivel nemigen engedte, hogy olvassuk is a könyveit, hiába kérleltük többször is.
 A könyveket látva eszembe jutott, hogy tulajdonképp papírért jöttem be a szobába a holnapi mókához. Tomy megtehette, hogy apja könyvéből tép ki lapot, a falu mindenes kereskedője precíz ember volt, de közel sem annyira, mint apánk. Nála mindennek megvolt a helye és jelentősége. A megkezdett könyveiben is gondosan megszámlálta a lapokat, sarkukra apró számokat írt. Lehetetlen volt abból csenni. Voltak viszont nem használt lapjai is valahol. Néha mindenféle érthetetlen ákombákomokat firkált rájuk, aztán meg nemegyszer mérgében össze is tépte azokat. Nem dobta el ezeket, hanem összegyűjtött és elégette a lapokat, amikor már nem volt szüksége rájuk.
 Kinyitottam a nagyobbik ládát, amiben gyűjtögetett mindenféle dolgot, mert egész biztos voltam benne, hogy abban meglelem, amit keresek. Akadt is abban mindenféle. Kövek, számomra ismeretlen, furcsa jelekkel, nyílvessző törötten, ezüst tőr kicsorbultan, rászáradva valami barnás folyadék. Üvegcsék, lombikok, mindenféle kotyvalékokkal. Egy távollátó lencsepár aranyozott foglalatban, ezt többször mutatta nekünk, még kisebbek voltunk. Oldalt, egy falappal elválasztott rekeszben, egymásra halmozva ott hevertek a papírtekercsek. Régiek, mindenféle megfakult írásokkal, és újak vegyesen. Makulátlan tiszták és összefirkáltak, ahogy gondoltam. Üreset nem mertem elvenni, szinte biztos voltam benn, hogy apám darabra tudja hány van a ládában, ezért rövid habozás után egy használtat választottam. Gondosan széthajtottam, nehogy valami fontosat vigyek magammal, aztán úgy járjak, ahogyan a bátyám. Ezen nem volt semmi, csak néhány összefirkált ábra és kacifántos idegen betűk, amiket valaki ügyetlenül utánozni próbált valamikor. Gyorsan összetekertem a papírdarabot, ingembe rejtettem, azután a ládafedelet lecsukva sietve eltűntem a szobából.
 Nem emlékszem, apám mikor érkezett haza, hajnaltájt hallottam valami zajfélét kintről, aztán meg a szobája felől, de nem volt bennem erő, hogy felkeljek. Pirkadat után kipihenten ébredtem, addigra már csend volt a házban. Apám ajtaja zárva, a kulcs belül, ahogy szokott lenni. Gondoltam, jobb mindenkinek, ha hagyom pihenni. Gyorsan megetettem a jószágot, azután elemózsiát dobva a tarisznyámba, azután sietve útra keltem, mielőtt kiderül, más dolgom is lenne ezen a napon.
 Az utat messze elkerülve ballagtam a malom felé, de a falu széle előtt letelepedtem egy fa alá. Még nem harangoztak a reggeli imához, nekem pedig eszemben sem volt összefutni a csuhásokkal. Jól ismertek valamennyien, néha megpróbáltak fülön csípni. Az idősebbek a pogányságomért, a fiatalabbak az almáskert dézsmálásáért. Eddig nem jártak sikerrel, de már nagyon rám járt a rúd, így jobbnak láttam a falun kívül megvárni, míg átvonulnak a klastromból a falu kis templomába. Nem kellett sokáig várnom rájuk, jöttek hamarosan. Falatozás közben figyeltem őket, ahogy fapapucsukban, szürke csuhájukban lehajtott fejjel bandukolnak a porban. A kövér apát szamárháton kocogott előttük, menni már nemigen tudott. Beletelt egy kis időbe, míg eltűntek a házak között, de azután sem mozdultam, még vártam. Reggel a gyerekek, az öregek és a fehérnép nagy része járt a templomba. Nem volt tanácsos közéjük keveredni, mindig akadt köztük valaki, aki jó útra akart téríteni. A férfiemberek dologidő után jártak a szent helyre, már amikor oda tértek be és nem a kocsmába helyette. Ők legalább nem akarnak erővel beráncigálni, hogy velük motyogjam az unalmas litániáikat.
 Tomy családja vallásos volt, így nem menekülhetett a szertartás vége előtt. Unalmas lett volna egyedül várakoznom, ezért nem tétlenkedtem én sem, de a szamár vezette menet elég hamar felbukkant a falu szélén. Ezen a reggelen gyorsan letudták a kötelező imát, és szaporázták a lépteiket visszafelé. Hiába, a terményt maguk szedték, ilyenkor nekik sem volt idejük hosszas ájtatoskodásra. Zamatos almát falva lépdeltem a találkozóhely felé.
 A molnárt Lisztes Rafe-nak hívta mindenki, de nem vette magára. Ritkán lehetett látni, naphosszat bent kuksolt a malomban, ha éppen nem őrölte a terményt, akkor valamit javítgatott a szerkezeten. Fikarcnyit sem törődött senkivel, amíg nem közelített a drágalátos malomkerékhez. Biccentve fogadta a köszönésem, ahogy elhaladtam az ajtaja előtt, de azért mogorván nézett utánam. Törődtem is én vele. Az ég ragyogó kék volt, a kellemes meleg szél pajkos bárányfelhőket hozott dél felől. A hasam is tele volt és a napi csínytevésen is túl voltam szerencsésen, úgyhogy csak az jó móka hiányzott, amit barátom ígért.
 Tomy futva érkezett, átdübörgött a fahídon és ugyanazzal a lendülettel elrohant mellettem. Megtorpantam és hátranéztem, de nem láttam cselédet, aki üldözné. Göndör fürtjei alól vigyorogva nézett vissza rám.
– Ne maradj le, pupák! – kiáltotta futtában.
 A zubogónál értem utol, ahol a patak kiszélesedett és folyása lelassult. A csúszós sziklákon átegyensúlyoztunk a másik oldalra, ahol a kavicsos part hosszan követte a medret. A füzek árnyékában nevetve huppantunk le, hangunk beleveszett a vízcsobogásba. Tarsolyomból két almát vettem elő és Tomy kezébe nyomtam az egyiket. Kérdőn nézett rám.
– Na, szép kis alak vagy! – kacagott, miután mutattam neki a szép termést a tarsoly mélyén. – Ha nem lennél hitetlen, kiátkoznának a papok!
 Jóízűen elfogyasztottuk a tiltott gyümölcsöt, őt sem zavarta igazából a származása.
– Hoztál? – kérdezte végül, hogy a csutkát a szemközti nád felé dobta.
– Hoztam – húztam elő az ingemből a tekercset.
 Ő is mutatta az övét. Megint összenevettünk, aztán kerestünk egy száraz sziklát. Tépett szélű könyvlapját ügyes mozdulatokkal hajtogatta, míg kezei alatt valóban egy hajóforma kerekedett. Próbáltam utánozni, de hamar feladtam. Türelmesen segített a hajtásban, de az enyém közel annyira sem lett szép, mint az övé. Az ő papírja sima volt és egyenes. Az enyém kissé töredezett és túl rég volt összetekerve. De hajó lett belőle, még ha kicsit csálé is.
 Tomy hajója került először vízre. Könnyedén lebegett és nem hullott szét, ahogy vártam. Siklott a vízen, néha bucskázott egyet, amikor halak vagy békát úsztak el mellette. Sokáig néztük, ahogy lebeg a vízen, azután egy fuvallat eltérítette, a part felé sodorta, be a nádasba, ahol szem elől tévesztettük.
– Most te jössz, lássuk, mit tud a tied!
 Óvatosan tettem vízre a hajót. Ez persze azonnal bukdácsolni kezdett, akár egy kővel megdobott kacsa. Pörgött, forgott a vízen, alig jutott kőhajításnyira. Hirtelen megroggyant az amúgy sem szép hajótest és elmerült. Csalódottan néztem a helyet, ahol utoljára láttam, mellettem Tomy felkacagott és hátba vert.
– Látod, jó móka volt, és végre én mutattam neked valami újat!
 Nevetnem kellett volna, mert mókának tényleg jó volt, de csalódottabb voltam a kelleténél. Mondani akartam valami csípőset, de torkomon akadt a szót. A víz forrni kezdett azon a ponton, ahol a hajóm elmerült. Gőz gomolygott ott és egy pillanattal később éktelen sivítással felrepült valami a levegőbe. Önkéntelenül hátráltam egy lépést, ahogy az a valami felénk fordult és megpillantottam ocsmány pofáját. Emlékeznem kellene mindenre, de a félelemtől csak néhány részlet maradt meg bennem.
 A gonosz vigyorát soha nem fogom elfeledni, ahogy villásan csapkodó nyelvét és sötét tűzben égő szemét sem. Magam elé emeltem kezem, ahogy odarepült hozzánk, nem mintha megvédett volna félelmetesen éles fogaitól. Összevizeltem magam, mialatt ott lebegett előttem. Éreztem bűzét, mely körüllengte. Vártam, hogy valami szörnyűség történik, de nem bántott. Utólag úgy rémlik, mintha a kezemet szaglászta volna, aztán váratlanul elfordult és lecsapott Tomyra. Rongybabaként ragadta meg és dobta fel a levegőbe. Barátom sivított, nagyon élesen, de nem sokáig. Nem tudom, mi történt vele, mitől hallgatott el, mert addigra már inam szakadtából futottam.
 Szívem majd kiszakadt a helyéről, amikor beestem az ajtón. A padlóra rogyva apám után kiáltottam. Emlékszem, ahogy kirohant a szobából és elhűlve mért végig.
– Mit tettél? – ordította, amikor megjött a hangja.
 Zokogva próbáltam elmondani neki, mi történt. Összefüggéstelenül váltogattam a részleteket, de valahogy mégis kihámozta a lényeget. Otthagyott, ahol voltam, visszaszaladt a szobájába és éktelen zajjal keresgélt valamit. Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg újra felbukkant. Kezében egy könyvet és egy rongyba bugyolált valamit tartott. Azt hittem, rajtam próbál segíteni, de szót sem pazarolt rám. Sietve átlépett fölöttem, még az ajtót is nyitva hagyta maga mögött siettében. Felültem, utána kiáltottam, visszahívtam volna, de nem foglalkozott velem. Elképzelni sem tudom, hogy volt képes ilyen veszett tempóban befogni a lovat a fogatba. Csak annyit láttam, hogy kegyetlenül ostorozva szegény párát, hatalmas zörgéssel indult a földúton. Csak remélni tudtam, hogy a falu felé veszi útját.
 A kapu előtt ülve vártam érkeztét. A fogat zörgésére messzire előre futottam, de nem állt meg felvenni. Keresztülnézett rajtam, talán legszívesebben kiköpött volna, csak a neveltetése nem engedte. Nem mentem utána az istállóba, a házban vártam meg lehajtott fejjel. Fáradt léptekkel toppant be az ajtón. Ruhája szakadt, arca elgyötört és mocskos volt. Megállt, rám nézett. Nem mondott semmit arról, ami történt. Nem mondta, mi van Tomyval. Csak nézett sötét tekintettel. Jobb lett volna, ha akkor megüt, vagy kiabál. Tehetett volna bármit, csak ezt a pillantást nem akartam látni ismét. A gombóc a torkomban majd megfojtott, de nem mertem megszólalni. Tudtam, jobb, ha nem kérdezek, nem tetézem a bajt. Bátyám árulásánál volt ilyen szótlan, és ennyire távoli.
 Intett a csigalépcső felé, én pedig mentem némán. Rég jártam fent, féltem a toronyszobától, ahogy a büntetéstől is, de nem szökhettem meg előle. Lekotortam magam előtt néhány pókhálót, közben lépteit hallgattam mögöttem. A fokok felnyögtek alatta, mintha a fájdalmát akarnák kifejezni. Tudtam, valami nagyon rosszat tettem, mert nem tenné ezt velem.
 Felértünk a szobához, felszólítás nélkül beléptem a nyitott ajtón. Mindenütt vastagon állt a por, nem jártunk fent már közel két éve. Én biztos, hogy nem, őt nem tudom. Ismertem jól a járást, régen közös volt a szobánk a bátyámmal. Egyenesen a nyitott erkélyajtó felé indultam.
 Ott állt bátyám, a lemenő nap felé bámult vak szemeivel. Elszürkült haját és vállát vastagon beborította a madárürülék, megkövült ruháján mohafoltok zöldelltek. Mellé álltam, megfogtam kezét. Nagyon reméltem, hogy apánk ismeri az ellen-varázst.