Ködbe zárva

 Adrian Kramarek éppen kimászni készült a szkafanderből, amikor felvisítottak a vészjelzők. Egyetlen pillantással ellenőrizte az oxigéntartály szintjét, aztán lezárta a sisakot. A belső kijelzőn gyors egymásutánjában villantak fel a repülési adatok, a sarokban pedig elindult egy visszaszámláló. Lezárta az alvótartály fedelét, majd sietős léptekkel a vezérlő felé indult. A PIP-et összekötötte a vezérléssel és áthúzta a radarképet. A látványra nem volt felkészülve, egy pillanatra megtorpant, méretarányt váltott, hátha tévedésről van szó. A visszaverődő jel túl nagy volt meteornak.
– Segélybóját ki! – utasította a számítógépet. – Vészhelyzeti kitérésre készülj!
 Belépett a vezérlőbe. A fő kijelzőn felvillant a segélybója szimbóluma, a szonda elhagyta a vetőcsövet.
– Remek – morogta Kramarek. – Legalább valami rendesen működik!
 Belehuppant a bal oldali székbe. A gerince mentén borzongás futott végig, az űrruhán keresztül is érezte, ahogy a biztosító elemek összekapcsolják a gyorsulási üléssel. A pályavektorok intenzív terhelést jeleztek valamennyi lehetséges kitérő műveletnél, ezért bekapcsolta az automata G-lock rendszert. A nyomás fokozatosan emelkedett a szkafanderében, hogy megvédje a hipoxiától.
 A számítógép által javasolt repülési tervek közül az ekliptikából kifelé vezetőt választotta, hogy elkerüljön egy esetleges gravitációs anomáliát. A két hajtómű teljesítményjelzői megugrottak, ahogy a hajó nagy ívben fordulni kezdett. A mesterséges gravitációs lekapcsolt, a terhelés ezzel egyidejűleg emelkedni kezdett. Az első vörös fény után kijelzőn elszaporodtak a sárga és narancs ikonok. A külső szenzorok egymás után adták meg magukat, mintha elektromos kisülés söpört volna végig a burkolaton. A bal gondola rendszere vészleállást jelzett, a tolóvektor értéke pillanatról pillanatra változott. A pilóta kiegyenlítéssel próbálkozott, ekkor a második hajtómű is leállást jelzett. A hajó sodródni kezdett, az új pálya érintette a hajó útjába kerülő por- és gázfelhőt.
 Kramarek végignézett a pulton. A generátorok teljesítménye zuhant, a segédhajtómű beindításához szükséges energiát neki kellett átcsoportosítania, mielőtt már csak a tartalék marad. Előkereste az indítási szekvenciát, azonban aktiválni már nem maradt ideje. Figyelmeztető fények villantak, ahogy a számítógép átváltott az akkutelepre, és azonnal csökkentette a hálózati terhelést. A közlekedő és lakómodulban ábrája fölött narancs felkiáltójel villogott.
 A sisak hangszórójában gépi hang szólalt meg.
– A szakaszajtók lezárásáig harminc másodperc!
 A férfi közelebb húzta a kézi panelt, elindított egy rendszerellenőrzés rutint. A hibajelzések lassan ellepték valamennyi kijelzőt. A pályaadatok újra változtak, a hajó orra már egyenesen az objektum közepe felé mutatott. A gyorsulási szék hátradőlt, Kramarek tűszúrást érzett a szkafander gumimembránján keresztül. Nedvesség gördült le a szeme sarkából, ahogy a lassulás kipréselte a könnycsatornák tartalmát. A mentőrendszer folyamatosan igazodott a terhelés változásához, az életmonitor mégis növekvő vérnyomást és pulzust mutatott. A pilóta testét bizsergetni kezdte az ereket védő szer, mégis elvesztette az eszméletét.
 Saját zihálására eszmélt fel. Tompa fények vették körül, a sisakon kívül pedig csend honolt. Óvatosan mozdult, jobbját a PIP-re csúsztatta. A sisak kijelzőjére kérte a szkafander adatait. Megnyugodva figyelte egy darabig a saját életjeleit, aztán bekérte a hajó állapotjelzését. A burkolat sértetlennek tűnt, a hajtóművek és a generátorok álltak. Az akkuk néhány órányi töltést vesztettek, fűtés és a levegőszűrés csak a vezérlőmodulban működött. A mesterséges gravitációs rendszert a számítógép kikapcsolta, mielőtt túlterhelődhetett volna. A külső antennarendszertől hibajel érkezett vissza, sem adásra, sem vételre nem volt alkalmas. A radar és a tömegérzékelő jelei visszaverődtek egy ovális területről. Az optika a csillagok helyett csak szürkeséget mutatott.
 Kramarek felnyitotta a védőburkolatot. A Kapteyn vörös törpéjét látnia kellett volna ebből a távolságból, de ő mégsem látta, ahogy a rendszer nagyobb bolygóját sem. A Kapteyn C közelében állt pályára, hogy a hétszeres földtömeget kihasználva hamarabb elérje az utazósebességet. A Tejút eltűnt az égről, és az Alpha Centaurit sem tudta beazonosítani a rendszer a pályagörbe végén. A hajó az alakot öltött, a semmi közepén állt, miközben ő bizonytalan adatok sorát söpörte félre a kijelzőről.
 A férfi kioldotta az ülés biztonsági reteszeit, felnyitotta a sisakját, ám nem nyúlt a szkafander zárjaihoz. Számítások sorát futtatta végig szimulációs módban a rendszeren, ismételten ellenőrizte a létfenntartó adatait és a hajtómű állapotát. A mesterséges gravitációs egység ikonja felé nyúlt, egy pillanatig habozott, ám végül megérintette a gombot. Nagyot sóhajtott, ahogy csizmába bújtatott lába a padlón koppant.
 A navigációs panelen szilárd tárgyat mutató jelzés villant. Áttette a képet a fő kijelzőre és nagyítást kért. A szürkeség bizonytalan határvonala előtt sodródó roncsok bukkantak fel. Négy űrhajót ismert fel a főbb jegyeik alapján, az ötödikről kiderült, hogy két jármű összecsavarodott darabjait látja. A megmaradt szenzorokat átállította a csoport figyelésére, de életjelet nem sikerült felfedezni egyiken sem. A nyilvántartás alapján három űrhajót tudott eltűntként beazonosítani, a többin a látható ütközés és égésnyomok olvashatatlanná tették a jelzéseket. A dátumok alapján a legfrissebb bejegyzés is elmúlt tíz éves. Egy utolsó pillantást vetett az űrhajók felé, majd lekapcsolta a műszereit.
 Kramarek végignézett a pult kijelzésein. A hajó állapota stabilnak tűnt, úgyhogy kicsatolta magát az ülésből. A fali rekeszből tartalék palackot vett elő, a használtat pedig a töltőre csatlakoztatta. A kézi panelre irányította át a vezérlés kiemelt adatait, és szerelési kézikönyv hajtóműről szóló fejezeteit. Ellenőrizte az ajtópanelen a biztonsági jelzést, lezárta a sisakot, aztán kinyitotta a vezérlőmodul ajtaját. A hosszú folyosón a vészvilágítás vörös fényei hunyorogtak a feje fölött, ahogy kimért léptekkel elindult a gondolák felé.
 A második napon Semmievőnek nevezte el a kétezer tonnás hajót fogva tartó derengést. Úgy érezte magát, mint James Bartley, a bálnavadász, aki két napig élt az őt elnyelő hatalmas ámbráscet belsejében. Igaz, hogy nem látott szerveket, idegeket, nem akadt semmi, ami élő, érző, gondolkozó lényre utalt volna, mégsem tudta kiverni a fejéből a hasonlóságot. Kramarek nagyapja az utolsó hajósok egyike volt, aki bejárta a hét tenger minden zugát. Alig néhányszor találkozott az unokájával, ám ilyenkor hosszan mesélt neki a végtelen vizekről. Szemében fura fény csillogott, ahogy a rothadó Sargasso-tengert, a bűzlő csendes-óceáni szemétszigeteket, vagy éppen a Bermuda háromszögben sodródó kísértethajókat emlegette. Megkopott könyvekből hihetetlen meséket olvasott fel, amikben tengeri állatok embereket nyeltek le, egész hajókat rántottak a mélybe. Leviatán, Kraken, Moby Dick, Jormungand, Davy Jones rémítő históriái mellett mégis a „valódi Jónás” története volt a legemlékezetesebb.
 A pilótaszékben szundikált, amikor az ütközés ereje kirepítette az ülésből. Felült, a hátát a falnak vetette. Hideg veríték csorgott végig a gerince mentén. Sokáig várta a pillanatot, amikor valamelyik roncs darabjai áttörik a vezérlő burkolatát, de nem történt semmi. Megkapaszkodott a karfába, és felhúzta magát a székbe. A mesterséges gravitációs rendszer megnövekedett terhelése keresztirányú forgást jelzett. A tömegérzékelő bizonytalan jelet adott a bal oldalon, így arra irányította az egyik optoszenzort, azután felkattintotta a keresőfényeket.
 A raktér környékét alaposan felszántotta valami. A burkolat több helyen beszakadt, a törmeléket között árukonténerek darabjai keringtek. Levegőveszteséggel nem kellett számolnia, hiszen az alsó szekciókat felszálláskor hermetikusan lezárta. A többi házalóhoz hasonlóan leszállás előtt inkább felkutatta és az űrbe hajította a halott potyautast, mint hogy karanténba kerüljön, aztán meg fusson a pénze után. Továbbmozgatta a szenzort a hajtómű gondolája felé, amikor a kép felső sarkában mozgásra lett figyelmes. Amennyire lehetett, irányba forgatta a kamerát, lekapcsolta a hátsó fényeket és fel az elsőket.
 Roncsdarabok pörögtek a szürkeség előtt, aztán a ködből lassan kibontakozott egy űrhajó alakja. A hajótest kialakítása egyetlen korábban látott konstrukcióhoz sem hasonlított. A rikító narancssárga burkolaton párhuzamos kék csíkok fénylettek, a magasan ívelő far tövében pedig néhány fekete égésnyomot fedezett fel. A szárnyak végén tucatnyi antennához hasonlító szerkezet csillogott a fényben, viszont dokkolókarmantyúk sehol sem voltak. A fő hajtóműveket a tömpe szárnyak alatti kerültek elhelyezésre, manőverező fúvókákat pedig az építők ügyesen elrejtették. Az ikerhajtómű ionos vibrálása kékes lobbot vetett, mégsem tudta megállítani a hajó a lassú forgását.
– Feleslegesen erőlködsz szarházi! – mordult Kramarek, miközben ellenőrizte az adatrögzítőket. – Majd ha veszed a fáradságot és körülnézel, meglátod, miről beszélek!
 Két fordulaton keresztül kereste a pilótafülkét, míg végül felfedezte a törzs közepe táján. Kíváncsian figyelte, ahogy éppen leereszkedett a védőburkolat az ablakokról. A hüllőfejű lény ugyanolyan tanácstalanul nézett körbe, akár Kamarek két nappal korábban. Egy teljes fordulatot kellett várnia, amíg fényjelekkel sikerült magára vonnia az idegen figyelmét. Felkapcsolta a pilótafülke világítását, hogy jól látszódjon. Először balra intett, ahol roncsok keringtek egymás körül, azután hosszú pantomim játékot adott elő, megpróbálta elmutogatni, hogy csapdába estek. Az idegen pilóta vörös ruhába bújtatott karjait maga előtt tartotta, ahogy felé nézett. Az áll kissé lefittyedt, de az arc egyébként kifejezéstelen maradt. Kramarek ekkor széles mozdulattal jobbra mutatott, ahol a Semmievő halvány körvonalai látszottak a gomolygó szürkeségben. A háromszögletű fej lassan elfordult a mutatott irányba. A férfi már azt hitte, megfeledkezett róla, amikor az idegen visszafordult felé. Az egyik vaskos ujjával a felemelt tenyerének közepére mutatott, közben szaporán pislogott.
– Hát ez nem lesz egyszerű – vakarta meg a fejét a pilóta.
 A következő órákban mindent elkövetett, hogy valahogy megértsék egymást. Végigpróbálta az összes elektronikus kommunikációs lehetőséget, aztán ötletelős alapon próbálkozott tovább. Az idegen nem reagált a színekre, a számokra, a betűkre, de az ábrákra sem. A kinagyított képen jól látszott, ahogy egyenesen maga elé bámul, valamit mereven figyel a műszerfalon.
 Kramarek hosszasan káromkodott, mielőtt feladta a fajok közötti kapcsolatfelvételi kísérletét. Az első lelkendezése az idegen tudásának felhasználásról tovaszállt, inkább a saját kiszabadulásával kezdett törődni. Otthagyta a fülkét, végigellenőrizte a berendezéseit, újra nekilátott átvizsgálni mindent az űrhajóján. Kicserélte az antenna kiégett reléjét, megforrasztott egy szakadt kábelkorbácsot, majd gondos munkával befejezte a bal oldali gondolában a biztonsági kapcsolók áthidalását. A kézi panelen keresztül energiát irányított át a hajtóműhöz, amit végül így sem sikerült beindítani. Egy darabig dühösen meredt a kapcsolótáblára, aztán nekilátott összeszedni a szerszámokat. A körút végén megállt a lezárt lakómodul mellett. Vágyakozva gondolt a kényelmes ágyára, a forró zuhanyra, a rendes ételre. Egy pillantást vetett a PIP adataira, aztán megvonta a vállát és visszacsoszogott a vezérlőbe.
 A férfi ledobta magát a székébe. Végigpásztázta a kereskedelmi és vészhívó csatornákat, adást azonban nem fogott egyiken sem. Megnyomkodta az égő szemeit, aztán felkapcsolta a reflektorokat. Az idegen ott ült a fülkében, tekintete ugyanúgy egy pontra meredt. Egyszer nézett csak fel, amikor a fülke ablakának ütközött egy roncsdarab. Egy darabig a tovapörgő fémszilánk után nézett, aztán ismét maga elé bámult. Kramarek érezte, hogy lángolni kezd az arca. Az űrhajó elérhető távolságra volt tőle, át kellett volna csak lebegni, valahogy bejutni, és addig verni a tehetetlen alak fejét a műszerfalba, amíg tudomást nem vesz a létezéséről. A szkafander kéznél volt, a kábelvetőt viszont a sérült raktármodulban hagyta utoljára, ahova semmi kedve nem volt besétálni. Lekapcsolta a fényeket, fogta a hidrokulcs készletet és felnyitotta a szellőzőcsatorna fedelét.
– Van nélküled is elég bajom – morogta, miközben bemászott az alagútba.
 A férfi később elszíneződött foltokat fedezett fel a másik űrhajón. Kinagyította a képet, mert először nem tudta eldönteni, hogy korábban nem látott részletet lát, vagy az idegen talált ki valamit a szabadulására. Felkapcsolta a reflektorokat, mire a folt környékén gomolygó szürkeség ellibbent a közeledő fény elől. A far tövében kifényesedett fém maradt hátra. A hajóbontóban látott hasonlót, ahol savval maratták le a felesleges anyagokat a visszaöntésre váró felületről. A következő fordulónál felvételeket készített a burkolaton jól láthatóan terjedő változásról, és jobb ötlet híján kivetítette a képeket a két hajó közé. Az idegen látszólag semmi érdeklődést nem mutatott a jelzései iránt, egy idő után mégis felállt és kiment a fülkéből. Sokáig volt távol, majd, amikor visszatért, egy fényes tárgyat tartott a háromujjú kezében. Átnézett a férfira, szabad kezével valamit rajzolt a levegőbe. A férfi kikapcsolta a vetítőt és széttárta a karját. A következő pillanatban a lény elsütötte a fegyvert.
 Kramarek egy darabig csak állt, közben arra gondolt, ez egy rossz álom, amiből sürgősen fel kell ébrednie. Megrázta a fejét, a pultra dobta a kivetítőt, majd belehuppant a gyorsulási ülésbe. Hosszasan nézett maga elé. Az első perctől fogva úgy gondolta, hogy az idegen tud valamit, amitől ilyen passzivitásba merült, mégis arra számított, ahogy telik az idő, majd csak hajlandó lesz közös munkára. A jól látható mocsok a másik pilótafülke ablakán végleg megerősítette, hogy nincs kiút, és ez felkavarta a gyomrát. Összeszorította az állát, visszatartotta az ingert, hogy kiköpjön. Hátradőlt, a lüktető halántékát kezdte masszírozni. Eszébe jutott a legutolsó alkalmassági vizsgálaton a repülőorvos tanácsa.
– Gyáva fattyú! – csapott ordítva a karfára. Felszisszent, aztán megtapogatta a tenyerét. A fejfájása cseppet sem enyhült, de legalább megpróbálta kiadni a dühét.
 A PIP vibrálni kezdett a csuklóján. Oda sem nézve kapcsolta le a jelzést. Figyelmeztetés nélkül is tudta, hogy jócskán túllépte az engedélyezett ébrenléti ciklust. Kikotort a zsebéből egy tasakot, két ételkapszulát rázott a tenyerébe, aztán gondosan kettéharapta mindkettőt. Fanyalogva húzta el a száját, de végül néhány konok nyeléssel eltüntette a szájpadláson makacsul tapadó zselés anyagot. Egy pillanatra elmélázott azon, hogy utána dob egy serkentőt, ám eszébe jutott, milyen érzés volt utoljára belőve dolgozni, így végül lemondott az újabb ébren töltött órákról.
 A telepek kijelzője egyharmadon állt. Működő generátorok nélkül ez még két napot jelentett a fagyhalálig. A szkafanderben, minimális fűtéssel talán még egy félnapig kitarthatott. Minden perccel csökkent az életben maradási esélye, mégis pihennie kellett valamennyit. Nem akarta, hogy a kimerültség miatt elszalasszon bármi lehetőséget a menekülésre.
 Feltette a lábát a pultra, tarkóján összekulcsolta a kezét, azután hátradőlt. Borosta sercegett a körme alatt, ahogy megvakarta a kopaszodó feje búbját. Az orra összerándult az olajjal kevert izzadságszagra. Az előző nap hosszú órákat töltött a szervizalagutakban csúszkálva, míg megtalálta, hol került a szivárgó hidraulikafolyadék a levegőztetőbe. Soha nem érezte, hogy ennyire szüksége lenne egy zuhanyra. Szorosra húzta a szíjakat maga körül, aztán kinézett a páncélüveg ablakon.
 Az idegen űrhajó lassan fordult a tengelye körül. Az orra irányított reflektor fénye végigkúszott a felségjelzésnek tűnő idegen szimbólumokon, aztán megcsillant az ablakon lefelé csúszó mocskon.
– Gyáva fattyú! – ismételte halkan, miközben a karfába épített konzolon matatott.
 A reflektor fénykörét végigvezette a szárnyakon és a farokrészen, majd lassan vissza. Tisztában volt vele, mekkora pazarlás, mégsem tudott betelni a gyönyörűséggel. A méretei alapján mélyűri szállító lehetett, az áramvonalas kialakítása viszont alkalmassá tette légköri repülésre is. Szinte látta maga előtt, ahogy a hajóval elsuhan a köztes átrakó állomások mellett, az árut pedig közvetlenül a telepeseknek adja el. A megvesztegetéseket is beleszámolva közel negyven százalék többlethaszon lebegett nem messze tőle, teljesen elhagyatottan. Egyszerűnek tűnt az egész. A tengerészeti jog szerint a fennhatósági területen kívül fellelt javak kizárólag a mentési kockázatot felvállaló megtalálót illetették. Az állványon lógó űrruha felé nézett, aztán vissza az idegen hajóra, végül nagyot sóhajtott és lekapcsolta a fényt.
 A köd rátelepedett az idegen hajó farára. Az elmúlt napokban volt ideje alaposan megfigyelni, mégsem látta kétszer egyformának. Egyszer örvénylő gáznak tűnt, máskor lassan összetömörödő pornak, hol csupán egyetlen karnyújtásnyira volt az üvegtől, hol felfedte a többi csapdába esett hajót. A számítógép minden vizsgálatnál egyre bizonytalanabb eredményt adott az anyag összetételéről. Kramarek ismert őrülteket, akik örömmel vizsgálták volna, akár egy életen át, ő azonban másra sem vágyott, mint kiszabadulni ebből a kilátástalannak tűnő helyzetből. Sokáig bámult kifelé, ám csak annyit ért el, hogy a folyton változó szürkeség alattomosan belopózott a fejébe, és lassan messzire űzött minden értelmes gondolatot.
 A vállába nyilalló fájdalom ébresztette fel a szundikálásból. Hunyorogva emelte maga elé a PIP-et, aminek a kijelzőjén minden érték zöld színben világított. Az alvásregiszter szerint hét pihentető órát aludt, ami hét órányi energia és oxigén veszteséget jelentett. Az elektromotor erőlködve állította függőleges pozícióba a nyikorgó széket. A zsibbadt vállát masszírozva ült fel.
 A pulton csak néhány érték változott, azok sem adtak okot a lelkesedésre. A belső érzékelők megbízhatóan működtek a fogságba esés óta, de ismerte a régi hajózó mondást, ami szerint a legmegbízhatóbb műszer az emberi test. Villany, víz, levegő, mesterséges gravitáció és nyomás. Bármelyik hiányát azonnal észrevette volna. Beleszimatolt a levegőbe. Amperszag birizgálta az orrát. Újabb hiba, amit keresgélhet. Egy pillanatra kinézett az ablakon. A köd teljesen elnyelte az idegen űrhajót.
 Kicsatolta magát a székből, nekidőlt a pultnak és nyújtózkodni kezdett. A szemközti falon élesen kirajzolódott az árnyéka. Későn eszmélt, esélye sem volt megkapaszkodni. A lökéshullám megperdítette az űrhajót, Kramarek a padlón találta magát. A riadójelzés késve visított fel, a kijelzőket ellepték a figyelmeztető jelzések. A férfi hanyatt feküdt, végtagjait szétvetette. Elnevette magát, de hangja erőtlen krákogásba fulladt. A páncélüvegen rémisztő kopogással csapódtak be az első repeszek. Felnézett, várta, hogy egy nagyobb darab befejezi szánalmas küzdelmét az élettel, azonban a kettészakadt idegen hajó nagyobb darabjai a fülke két oldala mellett szálltak el.
 A lökéshullám után egy ütközés rengette meg a hajót. A férfi csúszni kezdett a padlón, a következő pillanatban nekicsapódott a pilótaszéknek. Hallotta a reccsenést, az igazi fájdalom viszont csak egy lélegzetvétellel később érkezett. Összegörnyedten feküdt, bal kézzel a szék egyik merevítőbordájába kapaszkodott. A szkafander túl messze volt, egyetlen esélye a fülke épsége maradt. Összeszorított foggal feltérdelt, kitapogatta a rögzítő szíjak egyikét, majd közelebb húzta magát. Három nyögéssel később már ülő helyzetben babrált a szíjakkal. Meggörbült burkolatdarab koppant a feje fölött. Apró levegővételekkel előrehajolt és megnyomta a fülkét védő burkolat zárókapcsolóját. Újabb becsapódás következett, az egész teste oldalra lendül. Keményen nekiütközött a gyorsulási ülés oldalához. Ujjai elfehéredtek a karfán.
 A következő csattanás egész közelről hallatszott. A fülkeablak burkolata meghajlott és hosszú csíkot hagyott a vastag üvegen, mielőtt végképp elakadt. A feltörő átkozódás elfulladt, ahogy a gyomra felfelé lódult, és kipréselte a tüdejéből a maradék levegőt. Tucatnyi apróság csapódott ide-oda a fülkében. Előúszott egy rég elveszettnek hitt memóriamodul, utána kapni azonban merő értelmetlenségnek tűnt. A szeme sarkából utána nézett, hogy tudja, hol kell majd keresni. Az elegánsan pörgő modul sarkával érkezett a falnak, majd egy reccsenéssel több darabra tört. Idegesen félrelökte az arca felé perdülő darabot, amivel annyit ért el, hogy vörös csepp vált el a tenyerétől, ami szétkenődött a falon. Körbenézett, aztán elkapta a csavarkulcsot, mielőtt fájdalmas nyomot hagyott volna az arcán. Elfogta a szédülés, de nem merte lehunyni a szemét.
 A félig lecsukott védőburkolaton keresztül csillagokat pillantott meg. Feljebb állította a széket, aztán bekapcsolta az egyetlen épen maradt optoszenzort. Percekig bámulta a távolodó ködöt és körülötte lebegő roncsdarabokat. A szürkeség sértetlennek tűnt, nem lehetett átlátni rajta. A roncsok felismerhetetlenségig szétestek, a darabokból már nemigen lehetett következtetni, hány hajó rekedt az évek alatt a ködben.
 Egy kisebb burkolatdarab csapódott ismét az üvegnek, eszébe juttatva, hogy messze nincs még biztonságban. Az átkötött hajtóműre engedte a tartalékot és gyújtásra kapcsolt. A tolóerő alig érte el az öt százalékot, Kramarek mégis úgy örült neki, mint a pilótavizsgáján a sikeres leszállásnak. Apró vektormódosítással kitért a törmelék elől és már az sem érdekelte, hogy újra leállt a hajtómű. Az első dolga volt a helyzetét megállapítani. Kétszer ellenőrzött minden számítást, mire elhitte, hogy a belső bolygó pályaívén került ki a ködből. Segélyhívó csomagot állított össze a rendelkezésre álló információkból, és alacsony frekvencián sugározni kezdte a bolygó felé. Nem hitte volna, hogy valaha viszont akarja látni az átrakó állomást, azonban más választása nemigen volt.
 Kimászott az ülésből, leragasztotta a tenyerén a vágást, aztán elrágott egy fájdalomcsillapítót. Átlapozta a kézikönyv ritkán használt fejezeteit, és felkészült a vezérlő leválasztására. Lekapcsolt minden fogyasztót, átszivattyúzott a tartályokba minden gramm vizet és levegőt, aztán lezárta a vezetékeket. Fájdalmasan óvatos mozdulatokkal összeterelt és lerögzített minden repülő tárgyat, ami a testi épségét fenyegethette. Felvette az űrruhát, bekötötte magát az ülésbe, azután megkezdte a várakozást.

 Az Archangel kapitánya szótlanul hallgatta végig a beszámolóját. Nem tett fel kérdést, nem fűzött a történethez megjegyzést, és nem intette rendre az embereit. Homlokán elmélyültek a ráncok, ahogy a PIP-ről átküldött adatokat lapozta. A legénység többi tagja kevésbé tudta elrejteni a hitetlenkedését, többek arcán széles vigyor terült szét az idegen űrhajó említésére. Megértően bólogattak, megkínálták egy kis szíverősítővel, az orvosuk pedig felajánlott egy vitaminkoktélt az ijedségre.
 Kramarek szó nélkül elfogadta, hogy a navigátor az orra elé tolt egy vontatási szerződést. A biztosítása nem fedezte a kiadásokat, erről viszont mélyen hallgatott. A kapitány egy pillanatig habozott, mielőtt ellenjegyezte volna az iratot. Savószín szemében látszott, hogy tisztában van a hajótörött körülményeivel, és csak az állomással történt forgalmazás miatt nem löki vissza a lepusztult hajóba. Köszönés nélkül állt fel, és maga után intette a helyettesét is. Pusmogva léptek ki az ajtón.
 Az étkezőben elültek az asztaltól, ahová letette a tálcáját, a folyosón összenevettek a háta mögött. A legénységi szálláson csak percekig bírta a rászegeződő tekinteteket. A navigátor felengedte a kilátóba, de a válla fölött többször is átlesett, miközben a rendszert fürkészte. A hajó szenzoradatait összevetette az állomásról bekért információkkal, mégsem jutott előbbre. A ködnek nyoma veszett.
 Megkereste az egészségügyi szobát a beígért injekcióért. Az orvos hosszan ecsetelte a poszttraumás reakciókat, miközben szekrényben turkált. A monológot a vészjelző szakította félbe. A doki lebiggyesztette a száját, és durván lerázta Kramarek kezét, amikor az rángatni kezdte a biztonsági kamra irányába.
– Napkitörés! Ismétlem, napkitörés! Ez nem gyakorlat! Lökéshullám érkezése várhatóan nyolc perc múlva! – zengett a folyosón a kapitány hangja. – A vontatmány rögzítőit lerobbantani! Mindenki foglalja el a kijelölt helyét! Kitérő gyorsítás indul, teljes hajtás eléréséig három perc!
 Kramarek leakasztott egy szkafandert az állványról, egy tartalék oxigén palackot pedig a tartószerkezethez csatlakoztatott, aztán bemászott a gyorsulási ülésbe. Elakadt a lélegzete, ahogy néhány napon belül másodszor szúrt a gerince tövébe a tű. Nem ért rá a mellékhatásokon rágódni, mert a felfújódó G-lock ellenére mázsás nyomás nehezedett a mellkasára.
 Már tudta, hová tűnt a Semmievő, és azt is tudta, hogy a hátrahagyott hajó adattára nélkül soha nem fognak hinni neki. A következő pillanatban elborította a sötétség.

Fúria

Gavi a sarokból nézte végig az átváltozást. A lány bőre elfeketedett, felhámlott, a lefoszló bőr alól csillogó pikkelyek bukkantak elő. Hátára omló éjszín fürtjei megelevenedtek, tekergőzni kezdtek, mérges sziszegés töltötte be a csarnokot. Alekto elhajította a szétszakadt áldozati lepet, aztán kivárt egy másodpercet, mielőtt a kiterjesztett denevérszárnyait bámuló férfi felé lépett. Fáklyát emelt ki a fali tartóból és baljával a magasba emelte. A bőrredők közül rézszöggel kivert korbács került elő, ami hangos sivítással Siddiq felé lódult. A varázsló hátratántorodott, az oltárnak esett, arcát elkerülte a csapás.

– Alekto, ne! – kiáltotta a hajósinas, azonban a fúria továbbra is mereven előre nézett.

Mindössze két napja ismerte a lányt és már két napja szerelmes volt belé. A város kifosztásánál Gavi nem lépett partra, a homokos fövenyre futtatott hajóból nézte, ahogy a kalózok hármas csoportokban járják végig a házakat. Az ellenállást fél tucat öreg és néhány elszántabb nő jelentette, akik a harchoz szokott férfiakkal nem értek fel. Csóva repült néhány házra, a lángok elől az utolsó bujkálók is a szabadba menekültek. A fiú látta, ahogy az első tiszt a lándzsájára tűzve magasba emelt egy fejet, hallotta a diadalüvöltést, a földre rántott asszonyok első sikolyát, a tűz távoli ropogását. Elfordult, az árboc tövében lévő állványra akasztotta a rövid tengerészkardot, aztán a hajó gyomrába vezető lépcső felé indult.

A fekete hajú fiatal nőt akkor látta először, amikor a martalócok a fedélzetközbe terelték foglyaikat. Ruháját megszaggatták, arcát korom és homok elegye lepte, mégis felszegett állal lépkedett a siránkozó társai között. Az ajtónál bámészkodó fiúra mosolygott, akinek ettől rogyadozni kezdett a lába. A kifutás után Gavi egy vödör vizet egyensúlyozott le a lépcsőn, ám az őr egy hatalmas pofon kíséretében elkergette, mielőtt ismét láthatta volna a lányt. Éjjel a telihold fényében egyetlen villanásra feltűnt a lány a fedélzeten, miközben többi fiatal nővel együtt a kapitány kabinjába rángatták. A hajósinas összeszorított ököllel bámulta a kabinablakban mozgó árnyakat, aztán sarkon fordult és felmászott az árbockosárba. Összegömbölyödött a tartalék vásznon, ujjával bedugta a fülét, megpróbált elaludni, a tivornya hangjai azonban hajnalig kísértették.

Reggel egy kancsó vizezett borral, az ingébe rejtett vastag szelet kenyérrel és sajttal lopózott be a kormányállás alatti kabinba. Felnézett a recsegő deszkákra, a réseken keresztül látta, ahogy Abder ritmustalan léptekkel átvonult az egyik oldalról a másikra.

– Gyerünk férgek! Fel a vitorlákkal! – ordította a kapitány reszelős hangon.

A lány a földön ült, csupasz hátát a falnak vetette. Nyakán rövid lánc feszült, a végét az ágy lábához rögzítették. Szája feldagadt, a jobb szeme alatt véraláfutás feketéllett. Sötét haja csapzottan tapadt napbarnított bőréhez. Maradék ruhájánál csak az ágy melletti vödör bűzlött jobban.

Gavi ujját a szája elé tette és megmutatta az ennivalót. Nézte, ahogy a fogoly korgó gyomorral eltünteti az ételt, közben ügyelt, hogy csak kis kortyokban igyon. Néma mutogatással jelezte, később még visszajön, aztán gondosan a padló réseibe söpörte az árulkodó morzsákat. Indulni készült, amikor a lány megfogta a kezét.

– Köszönöm! – súgta erőtlen hangon.

A hajósinas gyorsan a lány szájára tapasztotta a kezét, megrázta a fejét, majd szabad kezével körbeintett. Fejük felett a borgőzös hang az orr irányába távolodott, azonban a közelben deszkák nyikordultak, ahogy valaki elment a kabin előtt. A fiú elvette a kezét a lány arca elől, felkapta a mocsokkal teli vödröt, félénk mosolyt villantott a rab felé, majd kilépett a fedélzetre.

– Abder áthúzat a gerinc alatt, ha rajtakap a lánnyal!

Judd a korlátnak támaszkodott, egy almát dobált egyik kezéből a másikba.

– Abder megnyúzat, ha meglátja, hogy dézsmálod a hordóját! – vágott vissza a hajósinas.

A harcos kettőt harapott az almába, a maradékot nagy ívben a hajót követő cápák közé hajította, aztán rántott egyet a kardövén.

– Alig várom, hogy megpróbálja! – vigyorgott a fiú képébe, majd sarkon fordult. Dübörgő léptekkel vonult el a lejáró felé.

Gavi kötelet hurkolt a vödörre, aztán a vízbe hajította. Kedvelte a zömök férfit, aki néhány hónappal korábban csatlakozott a legénységhez. A harcos úgy bánt vele, mint idősebb fivér a vadóc öccsével. A többiekkel ellentétben soha nem emelt kezet rá, legfeljebb néha megborzolta a rakoncátlan fürtjeit. Akadtak éjszakák, amikor a férfit az előárbocnak dőlve találta. A csillagokat bámulta, közben egy szokatlan dallamot dúdolt. A fiú, amikor tehette csatlakozott hozzá, ilyenkor izgalmas történeteket hallhatott a pislákoló fénypontok legendáiról.

A fiú megrázta a fejét. A csillagos ég helyett egy sercegő fáklyákkal megvilágított barlangot látott maga körül, a kellemes szellő helyett áldozati állatok perzselt zsigereinek nehéz szaga lengte körbe. A falon torz árnyékok mozogtak az aranyszálból kifeszített pentagramma fölött. A barlang túloldalán Judd hátulról lerántotta a varázslóinast, két karját fojtófogásban átkulcsolta a nyaka körül. A sötét bőrű fiú tehetetlenül vergődött a szorításban, míg végül megfeszült teste elernyedt. Lánc csörrent, ahogy a harcos átfordította a sovány testet és kutatni kezdett a tunika zsebeiben.

Siddiq erősödő mormolása elvonta a hajósinas figyelmét a barátjáról. A varázsló előrenyújtotta tenyerét, amiben tüzes gömb izzott fel egy pillanatra. A férfi felsikoltott, ahogy a fúria következő csapása felszakította fekete szegélyes bíbor köpenyét. Vérpermet hintette be a középen álló fehér márványtömb fedőlapját. Kétoldalt a bronz parázstartók felizzottak, pattogó szikrákat vetettek. Nehéz füst gomolygott elő belőlük, ami zavaros vízként hömpölygött le a lépcsőkön.

Alekto beszélni kezdett, szavait egyenesen a varázslónak intézte. Gavi tucatnyi kikötőt megjárt, ám még hasonlót sem hallott soha, a férfi arcából viszont kifutott minden vér. A varázsló nagyot nyelt, kezeit megadóan a lány felé emelte. A fekete pikkelyeken megcsillant a magasba emelt fáklya imbolygó fénye. A fúria fejét oldalra billentette, úgy hallgatta az akadozó választ.

Gavi oldalra sandított, barátja tekintetét kereste, ám Judd a saját kiszabadításával volt elfoglalva. A harcos hátrahagyta a varázslóinast, kulcs híján a lábát a falnak vetette, a láncot áttekerte a karján, hátán az izmai pattanásig feszültek az erőlködéstől. A fiú tudta, hogy segítségre van szüksége, mégsem mozdult. A sűrű köd eltakarta a baljós alakzatot és elzárta a bejárat felé vezető utat. Eleven lényként mozdult, mintha saját akarattal rendelkezne. Lassan keringett a lépcsőn mozgó alakok körül, ám elkerülte az érintkezést velük. A fáklyafény korábbi árnyait új formák váltották fel, melyek megállás nélkül változtatták alakjukat. Előbb egy kar sejlett fel, amin görcsös karmokká váltak az ujjak, később egy patás láb körül suhant el egy villás farok, végül háromszögletű fej tűnt elő.

Alekto kezében megvillant a korbács, a varázsló ordítása hosszan visszhangzott a falak között. A fúria oldalra lépett, arca merevnek tűnt, akár egy maszk, amiből aranyszínű szemek villogtak. A hajósinas megbabonázva hallgatta, ahogy pattogó hangon válaszolt a nyüszítő könyörgésre. A fiú tudta, az egész a varázsló miatt történt. A dühöngő vihar, a pengeéles sziklákon szétzúzódó hajó, a part közelében rajokban támadó cápák, a kalózok halálsikolyai, a rongyos szolgák, akik álmukban csaptak le rájuk a parton, és végül a barlang. Hallott már kikötői mesét a bosszúálló fúriákról, azonban részegek hablatyolásának tartotta, és soha nem gondolta, hogy egyszer látni fogja az egyiküket.

Siddiq az oltár tövébe csúszott, egyik kezével összehúzta magán köpenyét, másikat az ölébe ejtette. Hosszan beszélt, hangja elvékonyodott, alázatosnak tűnt. Alekto pattogó hangon válaszolt kérdésére, közben a korbácsot maga mellé engedte. Nem látta a mögötte kavargó szürkeséget, sem a felé rohanó harcost. Judd messziről ugrott és ledöntötte lábáról a lányt. Együtt gurultak le a lépcsőn. A haj helyén tekergőző kígyók vadul kaptak a férfi felé, aki elrántotta a fejét a méregfogak elől.

– Mit tettél, te bolond! – kiáltott Alekto.

Gavi kiugrott a rejtekéből, magával után vonszolta Judd kardját. A férfi elgördült a lánytól és feltérdelt. A fúria felpattan, a korbács a magasba emelkedett a kezében. A harcos felé lépett, ám a lábánál robbanó tűzgolyó a földre döntötte. A kígyók dühödten felszisszentek. Alekto nagyot nyögött, szeme sötéten villant, az egyik sziklába kapaszkodott, felhúzta magát. Felkapta a fáklyát és a fegyverét, az oltár felé fordult, aztán megtorpant. Siddiq újabb tűzgömböt készített elő, a következő támadásra azonban nem maradt ideje. A túlvilági lény kibukkant az oltalmazó ködből és céltudatosan lépett fel az emelvényre. Lehajolt, megszaglászta a vért, torkából hörgés tört fel. Amikor felegyenesedett, tűzlabda pattant le a mellkasáról, ami visszhangzó morajjal zúzott szét néhány szikladarabot a hajósinas feje fölött. A fiú a harcos felé csúsztatta a kétkezes kardot, majd behúzott nyakkal menekült vissza korábbi búvóhelyére a záporozó kövek elől.

Judd némán támadt, a tenyérnyi széles penge nagy ívben lendült. A nehéz fegyver átszaladt a ködön és szikrát szórt a lépcsőkön. A lény vaskos karja oldalra lendült, a férfi az ütéstől hátratántorodott, a kard kiesett a kezéből. A harcos térdre rogyott, mellkasig merült a gomolygó szürkeségben, Alekto átugrott felette és a fáklyát a füstbe lökte. Bömbölés töltötte be a barlangot, karmok hasítottak a fúria felé, aki lebukott az ütés elől. A csapás a feltápászkodó férfit érte.

Gavi hallotta a borda reccsenését, ahogy barátja nekivágódott a szikláknak, majd látta lecsúszni a fal tövébe. A kard ott hevert a férfi közelében, ám az nem nyúlt utána. Judd előre dőlt, vért köpött és az oldalát tapogatta. A hajósinas a hátát a szikláknak vetette, onnan figyelte, ahogy Alekto hol a fáklyával, hol a korbáccsal támadta a ködben mozgó alakot. A lány folyamatosan mozgott, sikeresen távol tartotta magát a záporozó ütésektől. A fiú egy darabig figyelte a küzdelmet, majd előhúzta ingéből a parittyát, zsebében pedig kitapogatott egy gömbölyű követ. Amikor felnézett, látta, hogy a lányt oldalra perdült, a denevérszárnyak burokként zárultak össze körülötte. A gyengének tűnő bőrlebenyen szikrát vetettek a lecsapó karmok, ám átszúrni nem tudták. Alekto kiegyenesedett, szárnyait kitárta, a következő pillanatban pedig eltűnt Siddiq robbanó tűzgömbjében.

Judd megmozdult a fal tövében, kezét az arca elé emelte, résnyire nyitott ujjai közül nézte a lángokat. Állán megfeszültek az izmok, szája vértelen vonal volt csupán. A nyögését elnyomta a varázstűz pattogása, amikor feltápászkodott. Nem nyúlt a fegyvere után, dülöngélő léptekkel nekiindult a ködnek. A lépcső tetején Siddiq újabb tűzgömböt készített elő, aztán hagyta egy villanással elenyészni, ahogy félreugrott egy csapás elől. Behúzott nyakkal menekült az oltár mögé, ahol azonnal kántálni kezdett, miközben szemét egy másodpercre sem vette le a megidézett lényről.

Alekto a szárnyaiba burkolózott, a lángok nagyot lobbanva kihunytak körülötte. A fölé magasodó teremtmény elfordult a kopasz férfitől, a fúria felé lépett, az ökölbe szorított kéz átzúgott a levegőn. Az egyik szárny lehanyatlott, a korbács kiesett a lány kezéből. Alekto elfordult, utána nyúlt, patás láb puffant a bordái között. Fájdalmas kiáltással ért földet, a sérült szárnya szétterült a földön. A kígyók tátott szájjal hajladoztak a fején, fogaikon méreg csillant. A fúria felült, magasba emelte a fáklyáját és ráfújt. Öles lángnyelv nyalt végig a füsttakarón, az üvöltésbe beleremegtek a falak.

Gavi látta, hogy a lány a korbács felé mozdult, miközben az oltár túloldalán Judd megragadta a varázslóinas hulláját és vonszolni kezdte az emelvény felé. A fiú felemelkedett, kilépett a fal takarásából és pörgetni kezdte a parittyát. Szeme sarkából látta a lépcső aljában a harcost, aki két kézzel a feje fölé emelte a varázslóinas ernyedt testét, de figyelmét a célzásra összpontosította. A vöröslő szemű bestia az oltárra támaszkodott és Siddiq felé nyúlt, a varázsló pedig villámokat szórt a kitátott torokba. A hajósinas kivárt egy szívdobbanásnyi időt, aztán elengedte a parittya szárát.

A kő a varázsló homlokán koppant, aki lehanyatlott a márványtömb mögé. A démon karmai célt tévesztve csikordultak az oltáron. Alekto a levegőbe szökkent, a csapása nyomán fekete vér spriccelt szerteszét. A fúria a sebbe nyomta a fáklyát, majd az utána kapó bestia elől a ködbe menekült. Az idézett felhördült, a lány után perdült, amikor szembe találta magát az ordító Juddal. A harcos belehajította a testet a gomolygó szürkeségbe, aztán lerogyott a felé kapó vaskos kar elől. Sikoltás hallatszott, aztán elroppanó gerinc csikorgó hangja. A varázslóinas kitekeredett bábként lógott a karmok között, testén bíbor szikrák pattantak. Az idézett magasba emelte zsákmányát, aztán falrengető üvöltéssel eltűnt az örvénylő ködben.

A fiú kiejtette kezéből a parittyát. A lány nevét kiáltotta, ahogy eltávolodott a barlang falától, majd megállt a varázskeltette szürkeség peremén. Huzat söpört végig a barlangon, távolból szikláknak csapódó hullámok morajlását sodorta magával. Alekto karcsú alakja felbukkant az oszladozó füstben, sérült szárnyát maga után húzta a földön. Feltekert a korbácsát az övébe tűzte, aztán megállt a görnyedten álló harcos mellett. Judd a köveken beleégett pentagrammát bámulta.

– Magától nem jön vissza! – szólalt meg a lány.

A harcos kiengedte az öklét, az oldalát fogva felegyenesedett.

– Még szerencse – mondta, aztán a kardja felé indult.

Siddiq a lépcső tetején ült, vérző fejét tapogatta. Gavi egy sziklával a kezében felé indult.

– Megállj! – szólt utána a fúria.

A hajósinas megtorpant.

– Most kell megölni, mielőtt erőre kap! – mutatott állával az oltár felé.

Alekto mellé lépett, kivette a kezéből a követ és a fal tövébe hajította.

– Az én feladatom a büntetés, nem a gyilkosság! – érintette meg finoman a fiú arcát, mire az elpirult.

Fém csikordult a kövön, ahogy Judd felvette a fegyverét.

– Akkor megteszem én – lépett az oltár irányába a zsoldos.

– A halál megváltás lenne neki – állt elé a lány. – Az istenek nem ezt rendelték a számára!

A férfi leengedte a kardot és a markolatra támaszkodott.

– Soha nem értettem az isteneket! – mondta. – Túl sok férget hagynak életben!

Két szárnyas alak tűnt fel a bejáratnál, mire Gavi a sebesült harcos mellé oldalazott.

– Megjöttek a nővéreim – intett feléjük Alekto. – Indulnotok kell!

Gavi kinyitotta a száját, aztán becsukta. Kézfejével letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, aztán hagyta, hogy Judd a vállára nehezedjen. Félrehúzódtak fúriák elől, majd a kardra támaszkodva lassan kibicegtek a napsütötte partra. Mögöttük hosszan visszhangzott a bukott varázsló sikoltozása.

Lélekvesztő

Ültem a híd peremén és néztem, ahogy a test komótosan csorgott lefelé a Dunában. Kecses árnyak úsztak az egyik oldaláról a másikra kíváncsi távolságtartással. Néhány hal közelebb oldalazott, talán még csipkedték is a tetemet, aztán szétrebbentek. A sápadt bőr felpuffadt, jól láthatóan kezdett már zöldülni a könnyed, nyárias öltözetből kilátszó felületeken. A göndör tincsek felriasztott medúzaként lebegtek a fej körül. A felpüffedt arcon a száj vértelen résként tátongott, a fogak, mint apró kavicsok villantak elő. A sötét szemek tágra nyitva meredtek felfelé, úgy tűnt, mintha a tekintetem keresné.

Lassan közeledett felém. Huszonöt méter, húsz, tizenöt. Keze üdvözlésre emelkedett, aztán lemondóan intett csupán. Kissé előre dőltem, hogy jobban lássam a mozdulatot, ám ahogy a híd alá ért, rájöttem, csak az örvénylő víz játszott velem. A pillér tövében átcsapott fölötte egy hullám, majd egyik pillanatról a másikra nyoma veszett.

A vasszerkezet egyik összekötőjén ültem, onnan figyeltem a hullámok ritmusos loccsanását. Alig tíz méter választott el a víztől és közel nyolcvan méter a parttól. Végignéztem a szélesen hömpölygő folyamon. Szemben mélykékbe fordult az ég alja, ahogy a nap átbukott a láthatár peremén. Kétoldalt az utcavilágítás sárga fényei tükröződtek a fodrozódó vízen. A hullámokon erőtlen fénysugarak csillantak, mielőtt átadták helyük a Bazilika felett előbukkanó telihold ezüstös ragyogásának.

Komótos csörömpöléssel biciklisek tekertek a Prímás-sziget felé. Naftalinos illat lebbent, mellé dohánytól érlelt monoton asszonyi hang társult. Elképzeltem a maga elé meredő kisöreg arcát. Biztos nem ilyennek képzelte a békés nyugdíjas éveket. Néhány perccel később egy népesebb csoport ért fölém. Sörszagú leheletek keveredtek többfajta parfüm csábító pézsmaillatával. Kijjebb húzódtam és felnéztem a hídra. Női cipők kopogása közeledett felém, aztán elhalt, ahogy háttal a korlátnak dőltek. Spicces vezényszó harsant, éles fény villant, majd a csoport a maga hányaveti tempójában tovább indult a déli part felé.

Szerelék csobbant a csillámos tarajú fekete hullámok között. A közeli a stég deszkái súlyos léptek alatt nyikordultak. A horgász vaksin hunyorgott bele a szürkületbe egy hosszú pillanatig, aztán elégedetten biccentett magának. Letette a botot, gondosan megigazgatta, aztán rendezgetni kezdte maga körül a felszerelését. Kimérten mozgott a szúnyogriasztó lámpa kékes fényében. Ládikák, dobozkák kerültek elő a feneketlen málhazsákból. Gondos kézzel igazgatta el a szék körül a kellékeit. Utoljára hosszúkás csomagot emelt fel. A haltartó hálóban súlyosan csörrentek az üvegek, ahogy a vízbe eresztette a baloldalon.

A partról középkorú pár figyelte a ténykedését. A férfi szótlanul nézte a horgászt, fejét félrebillentette, kezét zsebre vágta. A nő kisvártatva megsimogatta a párja hátát, aztán halkan mondott neki valamit. A férfi kihúzta magát, kart karba öltöttek, majd andalgó léptekkel indultak a közelben parkoló autók felé.

Kimozdultam a pillér alól. Hosszan nyújtóztam, nem volt miért sietnem. Győrben és Komáromban is eltöltöttem egy jó néhány órát a környék felderítésével, mielőtt követni kezdtem a folyóban komótosan sodródó testet. A köztes településeket igyekeztem mielőbb magam mögött tudni. A vonyító kutyákat meghagytam a félálomban lődörgő újságosoknak és a munkásjáratok lehajtott fejjel csoszogó utasainak. Almásfüzitő szélén elfogott a kíváncsiság, amikor rátaláltam a vörösiszap tároló gátjára. Bűzös mocsárra számítottam, ám csak vörös por ült a teknőkben. A dunai oldalon ameddig elláttam, zöldellő buckák jelezték, hol voltak régen a tárolók. Délen valami megcsillant, kíváncsian arrafelé indultam. A három kisebb nyitott medence után találtam egy nagyot is. A bugyborékoló anyag tetején kopott bundadarab lebegett. Életében épp úgy lehetett kisebb kutya, mint nagyobb macska. Egy jutazsák darabot láttam mellette, biztos nem magától került a maró lébe. Ennél bármi jobb halál. Nem maradtam sokáig, napkelte és a holttest előtt Esztergomba akartam érni.

A part felé indultam a traverzen. Győrben izzadt tenyérrel kapaszkodtam a végzetes pillanatig, Komáromban már ügyesebben vettem az akadályokat, így harmadszorra pedig egész jól kiigazodtam a hídszerkezeten. Könnyedén lépkedtem, karom széttártam. Gyerekkoromban láttam egy cirkuszi artistát, aki így csinálta. Tudtam, hol kell lehajolni, hol kell tenyérnyi helyen araszolni. Körbecsoszogtam a pillér szegélyét, aztán nekivágtam a következő szakasznak, amikor izgatott horkantást sodort felém a langyos szellő.

Mozdulatlanná dermedtem. Kerregni kezdett az orsó, szék csattant a stég deszkáján, aztán nyögés hallatszott. Szinte láttam magam előtt, ahogy a pohos horgász vörösödő képpel szuszog, fárasztja élete nagy fogását, aztán rántottam egyet a vállamon és tovább egyensúlyoztam a part felé. A sétányon női hangra férfimormogás felelt. Kavics csikordult a gyalogúton. Nem láthattam a fák között, mégis biztos voltam, hogy a pár visszaindult a stég felé. Egy régi kollégám kedvenc mondása jutott eszembe: MP. Más problémája. Mindenkinek annyi baja van, amennyit magának keres. Ez jelen esetben ugyanúgy igaznak bizonyult rám, a párra és a horgászra is, bár a zajokból ítélve ezekben a percekben őket jobban érintette, mint engem. Jót szórakoztam a káromkodásokkal tarkított, lábdobogással aláfestett nyögéskavalkádon.

A fattyúpillérnél értem el a partot, innen a szigetről kivezető gyalogos híd felé indultam. A parkolóból egy autó fordult ki, a fénye elől a fák közé léptem. Nem jutottam messzire, a stégen dúló küzdelem láttán megtorpantam. A két férfi és a fejük fölött ívesen hajló bot egyetlen élő kérdőjelet alkotott. Nyögtek és lihegtek, próbálták tartani magukat a súlyos teher ellenében. Kiömlött sör szaga keveredett az öreges izzadság és az olcsó dezodor kesernyés illatával. Az asszony a parton maradt, alig néhány lépésnyire toporgott mögöttük. Feszülten szemlélte a történéseket, ám amilyen gondosan távol tartotta a cipője orrát a partra felfutó hullámoktól, biztos lehettem benne, hogy a világ minden pénzéért sem lépett volna a billegő deszkákra. Elsiettem a fák között, majd néhány méterrel odébb ismét megálltam.

Elnéztem a sötéten mozduló vizet. Bármennyire erőlködtem, nem láttam semmit a damilból, az úszót pedig az első csobbanásnál a víz alá rántotta a láthatatlan tömeg. Kizártnak tartottam, hogy hallal küzdöttek. Azon gondolkoztam, hogyan akadályozhatnám meg, hogy a partra húzzák a hullát. Az öreg pecást simán beugrasztottam volna a vízbe, ha egyedül marad a stégen. Talán még a bottal vívott csatában elmélyülő két férfival szemben is kitalálok valami rémisztőt, amit aztán mesélhettek volna később a haveroknak. Egyedül az asszony jelenléte tartott vissza. Ketyegtek a másodpercek, és az égvilágon semmi ésszerű elterelő hadművelet nem jutott eszembe. Végül nem kockáztattam. A sétányon és a parkolóban őgyelgők között biztos akadt ügyeletes bátor, akit egy sikoly nem elriaszt, hanem közelebb csal. Nem hiányzott a stégre több segítő kéz.

Az idő megállni látszott a partszakaszon. A hullámok lustán csobbantak, a két alak lassított felvételként hajladozott. Álltam az árnyékban és vártam. Vártam, mikor ismerik fel, hogy nem hétköznapi dolog akadt a horogra. Vártam a férfi kiáltását, amivel a feleségét rendőrért küldi. Vártam, mikor szólal meg egy sziréna a közelben.

A damil pattanása helyére zökkentette az időt. Először fel sem fogtam, mi történik, aztán láttam, ahogy a két férfi elvágódott a stégen. Az asszony fellépett a pallóra, aztán vissza a partra. A nyögés és káromkodás szerintem áthallatszott a túlpartra. Nem vártam meg, amíg feltápászkodnak, sarkon fordultam és nekiindultam.

Lassan haladtam a partot követő keskeny betonúton. Az elmúlt napok magánya sötét árnyként telepedett a gondolataimra. Már nem beszélhettem senkivel a döntésemről. Azzal alaposan elkéstem. A gyomorforgató stressz már tovaszállt, a dühös ordításba forduló vita okafogyottá, az ajtócsapkodás pedig nevetségessé vált. Felvillantak a pillanatok, amikor a kérdések helyett vádak, a problémamegoldás helyett makacs ellenszegülés tűnt a jó megoldásnak. A kilátástalanság elkeseredett döntéshez vezetett. A megbánás szánalmasan hangzott ebben a helyzetben.

A vízen fény csillant, odakaptam a tekintetem, ám csak a képzeletem játszott velem. Nem láttam a testet, mégis éreztem, hogy ismét szabadon lebeg tovább a Dunában. Fénylő hátú éjjeli halak rebbentek szét a felszín közelében. Később egy hullámokon pihenő sirálypár kezdte rémülten csapkodni a vizet, felrepültek és sietősen odébbálltak. A part menti fák sorra hajbókoltak, ide-oda lengették torzonborz ágaikat, úgy sutyorogták tovább a szomszédjuknak a hírt.

A Hold derengését napok óta először nem zavarták felhők. Követtem a néptelen sétány betonszalagját a vízműtelepig, majd befordultam a parti utcában. A kutyák gyanúsan egyazon ritmussal ugattak, továbbadták a hírt, idegen mozog a közelben. Nemsokára zengett az egész környék. Fények gyúltak néhány háznál, a lakók káromkodtak, és megpróbálták elparancsolni a kutyákat a kerítéstől. Elszántan lódultam neki, hogy magam mögött hagyjam az általam gerjesztett hangzavart.

A város széli utcákban alig találkoztam emberrel, ha mégis megláttam valakit, azonnal az árnyékba húzódtam. Nyomtalanul érkeztem a városba és ugyanúgy akartam távozni is, azonban ez nem sikerült. Amikor megláttam a pontot, ahol a betonút elkanyarodott a városszéli régi utca felől az új házsor irányába, és ahonnan a folyó mentén már csak poros földút vezetett tovább, megálltam. Fura érzés fogott el, ezért oldalra pillantottam. Egy öregember támaszkodott a kerítésen. A házban nem világított villany, az udvaron sem mozdult semmi. Szótlanul állt, egyenesen rám nézett. Nem állhattam ott egész éjjel, mozdulnom kellett. Biztos voltam benn, hogy nem láthat, mégis végig követett a tekintetével, ahogy elhaladtam a portája előtt. A következő bozótos résznél visszanéztem. Fogatlan mosolyra húzta a száját és sürgetően tovaintett.

Rátértem a földútra, jobbomon a házak mind távolabb kerültek. Az emberi zajokat felváltotta a természet ezernyi motoszkálása. Az első este tősgyökeres panellakóként jót nevettem, amikor eszembe jutottak a városi forgatag elől a vidéki csendbe vágyódó ismerőseim. Minden volt körülöttem, csak csend nem. A fák, a bokrok, a fű folyamatosan mozogtak a langyos szélben. A növények oltalmazó takarásában parányi lábak tucatjai motoszkáltak. Süncsalád vonult el szuszogva a házaktól elkóborolt macska figyelő tekintete előtt. Bogarak zizzentek mindenfelé. A fák közül denevérpár csapott le a felröppenő éjszakai pillangókra. Pár lépéssel odébb felzavart szúnyograj zúgott el mellettem, éjjeli lakomát kerestek. Odébb villogó szemű bagoly huhogott le az egyik fáról az úton átlopakodó rókára. A ritkásan megművelt szántás felől távolodó röfögést és csörtetést hallhattam. A folyó ütemes loccsanásokkal mosta a partot.

Másfél kilométerre járhattam a szélső utcától, amikor több csobbanást hallottam egymás után. Megálltam felmérni, merre tudom kikerülni az éjszakai fürdőzőket. Sikoly és eszeveszett csapkodás szakította félbe a merengésem. Gyűlöltem a gondolatot is, mégis a hangok felé indultam. Akármi is történt a folyón, mindenképp meg kellett néznem, hiszen a napok óta követett test is a közelben járt. A magasan járó Hold segített megtalálni a fák között ügyesen parkoló autót. Vele átellenben keskeny ösvény vezetett a partra, a bokrok mögött széles homokpad húzódott az útról láthatatlanul. Az egyik fűz lombja alatt kockás takaró hevert a meredek partoldal tövében. Körülötte autós hűtőrekeszt, női táskát, és szétdobált ruhákat találtam.

A víz felől nyögést hallottam és léptek zubogását. Egy pucér nő hátrált ki apró léptekkel a folyóból. Görnyedten hajolt a víz fölé, izmai megfeszültek a hátán és a combján. Az árnyékban oldalazni kezdtem, mert bár vonzó volt a vizesen csillogó kerek fenék, éppenséggel más gondolatok kötöttek le. A partra vonszolt test csupaszon világított a Hold fényében. Nem láttam sem a megfakult piros pólót, sem a halásznadrágot rajta. A nő letérdelt a homokra és rázogatta a fekvő ember vállát. A férfi ránézésre jó tíz évvel lehetett idősebb nálam. Borostás álla petyhüdten csüngött, karvalyszerű orrán kövér cseppek gördültek végig. Hasa beesett, sötét szeme az égnek meredt.

A nő félrecsapta haját, fülét rövid ideig a férfi mellkasára szorította. Homlokán mély ráncokat vont az aggodalom, szája pedig vékony vonalat rajzolt hirtelen keskenyedő arcán. Felemelkedett, tenyerét egymáson keresztbe fektette, és egész testével összpontosított. Ritmusosan pumpálta a mellkast, majd hosszan fújta a levegőt a lefittyedt szájba. Négy ismétlés után megállt, ujjait az ádámcsutka melletti árokba csúsztatta. Hajáról víz csepegett a mozdulatlan férfire Nem várt sokáig, konokul folytatta az élesztést. Gyorsan teltek a percek, a mozdulatok lassultak, a felszáradt vízcseppek helyett izzadság gördült végig a lapockák között. Meglepődtem, amikor hirtelen leroskadt a homokra, és tenyerébe temette az arcát.

A férfi arca fölött halvány fénypont jelent meg a semmiből. Úgy tűnt, a test megmozdult, azonban csak a fej billent oldalra. A koponya tetején, rövidre vágott haj alól ujjnyi fénysugár kúszott elő. Szivárványszínnel lüktetett és forgott, közben felfelé araszolt. A fénypont a fej mellé lebbent, megérintette a kígyózó sugarat. Az örvénylő szivárvány gömbbé duzzasztotta a halvány foltot, aztán elhalványult és kihunyt. A formátlanul kavargó köd centiről centire elemelkedett a homokpadtól, nemi jelleg nélküli vázlatos emberi alakot öltött, amit halvány dicsfény fogott körbe. A test fölé lebbent, onnan bámult lefelé. Az arc vonásai épp úgy eltűntek, mint az orr jellegzetes görbülete. Tisztában kellett lennie azzal, hogy mi fekszik reszkető nő mellett, ahogy én is tisztában voltam mindennel, amióta először megláttam a folyóban a testet, tekintete azonban nem mutatott felismerést, vagy érzelmet. Néhány másodperc után elfordult és sebesen emelkedni kezdett a csillagos ég felé.

Irigykedő pillantást vetettem utána, aztán a Dunát vizslattam. Az oszladozó test a közelben járt. Napokkal korábban hatalmamat vesztettem felette, immár a folyó szabta meg a sorsát. Hoztam egy visszavonhatatlan döntést, ezzel hasztalanná vált a világ számára, és az én számomra is. Csípős vizeletszag kezdett terjengeni a levegőben. Elfordultam a folyótól és a még meleg test felé néztem. Nem érdemeltem meg, mégis kaptam egy esélyt, pont, amikor az időm már úgyis fogytán volt. Nekilódultam a homokpadnak, hogy annyi tehetetlenség után végre cselekedjek valamit. Amennyire gondosan kerültem az érintkezést bármely élővel eddig, most éppen annyira határozott mozdulattal fektettem nyitott tenyerem a halántékára.

A nő rémülten csúszott odébb, amikor a test megmozdult mellette. Tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a férfi gyomrára szorított kézzel magzatpózba húzódott össze, majd öklendezni kezdte a vizet. A szemlélődő tétlenség hamar átadta a helyét a tenni akarásnak. Feltérdelt, és a homokra felcsapó víz felett tartotta az erőtlenül lógó fejet.

– Minden rendben lesz! – suttogta rekedtes hangon. – Minden rendben lesz!

Kéz nyúlt fel, megérintette a nő kezét, mire az sírva fakadt. Fél óra telt el, mire a férfi képes volt felállni és a nőre támaszkodva elvergődni a pokrócig. Lehuppant, és némán tűrte, hogy öltöztessék. Egy korty vizet is engedett magába tuszkolni. A hűtőládának dőlt, a zsebéből kocsikulcsot kotort elő, majd fejével az ösvény fele intett.

– Hozom az autót, te csak pihenj addig! – vette el a kulcsot a nő, aztán sebesen öltözni kezdett. – Bemegyünk az ügyletre és megnézik minden rendben van-e!

Végigsimította a férfi sápadt arcát, gyors csókot lehelt a szájára, majd cipőjével a kezében eltűnt a bokrok között.

Hosszan néztem utána, aztán óvatosan felkeltem és lebotorkáltam a hullámok vonaláig. Láttam, hogy a test, amit napok óta követtem, ott hever a homokban, alig pár lépéssel attól a helytől, ahol nem is olyan rég a nő térdelt a halott férfi mellett. Krákogtam egyet.

– Akkor legyen így! – mondtam fennhangon.

Az új hangom mélyebb volt, mint amihez hozzászoktam, a testem magasabb és izmosabb. A felsőbb hatalom, amiben korábban soha nem hittem, kegyesnek mutatkozott. Új esélyt kaptam az életre, és abban a legkevésbé sem érdekelt, hogy mi lesz az ára. Teleszívtam a tüdőm levegővel, aztán hátat fordítottam az előző életemnek és a nő után indultam.

Rabláncon

 Jeges fuvallat söpört körbe a templom vén falai között. A gyertyák megrebbentek és még a villanyizzók is elhalványultak egy másodpercre. A kántor a zsoltár közepén ejtette le a kezét a billentyűről, fals hangok csapódtak ide-oda az oszlopok között. Becsukódott az ajtó, a retesz fülsértő nyikorgással csúszott a helyére. Súlyos léptek indultak az oltár felé, a sorok között lassan elhalt minden mocorgás. Az ablak mögött elsötétült az égbolt, az árnyékok eltűntek a padlóról. Felállt a szőr a tarkómon, ahogy a plébános elkerekedett szemében megláttam a sántikáló alakot közeledni.
– Hát szép napot a kedves egybegyűlteknek! – kiáltott az ismerős hang. – Kérem, ne zavartassák magukat! Mintha itt sem lennénk! Fiúk, csak kulturáltan!
 Patás lábak szaladnak szét a templomban. Nyihogó hangok töltötték  meg az áhítatos falakat. Káromkodások harsantak, valami csörömpölve gurult a padlón, aztán ruha reccsent és tompa puffannásokkal tarkított nyögés érkezett az egyik sor felől.
 A plébános elsápadt. Imára emelte a kezét, ám mielőtt megszólalhatott volna, bűzös rongycsomó vágódott az arcába. A ruha önálló életre kelt, eltömte a száját és bármennyire is küzdött ellene, körbetekeredett a nyakán. Pár lépésről figyeltem, ahogy az erek kidagadnak a nyakán az erőlködéstől. Pufók ujjait a rongy alá tolta, ám azok is csapdába estek alatta. Rémületen, kitágult orrlyukakkal vette a levegőt.
– Nyugodjon meg, padre! – koppantak a közeledő léptek. – Semmi szükség a fentiek zargatására! Egy adósságot jöttem behajtani, nem pedig a nyáját kárhozatba vinni!
 Valami nyikorogva súrolta a járólapokat a hátam mögött.
– Hallom a térdek reszketését! Látom, ahogy remeg a szátok! Az oszladozó maszkjaitok alatt féregként tekeregnek a gyáván rejtegetett gondolataitok! – folytatta a hang. – Bűnösök vagytok! Bűnös itt mindenki! Hazugok, csalók, kéjsóvárak, álszent hitetlenek gyülekezete ez a díszes társaság! Enyémek lesztek előbb vagy utóbb, de a mai napon csak ezért a férfiért jöttem!
 Térdeltem az oltár előtt. Nem akartam megfordulni. Néztem a repedezett műanyag vázák alatt a kopott szőnyeg motívumait, a kiszálasodott reverenda alól kikandikáló fekete cipő kopott orrát, az oltár mögött térdelő ministránsok rettegő arcát. Felemeltem a tekintetem a szentségtartó fölötti festményre, hátha megváltást nyerek, a gyermekét tartó Mária helyett azonban csótányok megszálló seregét láttam, ahogy egymáson tapostak a megfakult fakeret szélei között.
 Felvinnyogott az orgona. A kántor tiltakozó hangját gúnyos hangok nyomták el. Lüktető ritmusban kelt életre a hangszer. Fürge ujjak szántottak a billentyűkön, a ritmikusan ismétlődő kvintek mellé pattogó tempójú dallamot szolgáltattak. Szöveg nélküli visító kornyikálás hallatszott a hangfalakból.
– Felismered? – suttogta a fülembe a hívatlan vendég.
 Megcsapott a bűze, ami ott kísértett a boldogságom minden napján. Éreztem, ha begyújtottam a gáztűzhelyt, ha valaki rágyújtott a közelemben, sokszor akkor is, ha semmi logikus magyarázatát nem találtam. Nemegyszer előfordult, hogy éjszaka hideg verejtéktől csatakosan riadtam fel az orrfacsaró szagra. Ilyenkor keményen küzdöttem, elhessegettem a gondolatát is, hogy nem csak álom az egész. Közelebb csusszantam a takaró alatt rejtőző meleg testhez, átöleltem és a finom illata elűzte minden rémképem egy pillanat alatt.
 Az üldöző látomás most valósággá vált. Megkocogtatta a vállam, kényszerített, hogy az ocsmány arcába nézzek. A torkom összeszorult a fekete szemek láttán. Tűz lobogott a mélyben. Sziklákat láttam, melyekhez vérző embereket láncoltak. Saját gyerekeik korbácsolták őket, bőrükből hasított korbácsokkal és minden csapásnál kacagtak. Nyaktilók zuhantak le a magasból, csillogó pengék alól fejek hulltak véres kosarakba. Emberi testrészekből összegyúrt torz alakok feszültek a köteleknek, hogy ismét magasba emeljék a kegyetlen vasakat, miközben mások a helyükre illesztették a fejeket. A szerencsétlenek arcát rémület torzította, tudták, hogy a megváltó halál reménye nélkül sújtanak le rájuk.  Tűzben égő bűnösöket láttam, amint sikoltozva emelték maguk fölé a kezükben szorongatott, dobogó szívüket.
 Engedelmesen fejet hajtottam.
– Igen, megismerem.
 Megszaglászott.
– Igen, ez a csalódottság bűze! – mondta. – Tudtad, hogy meg kell fizetned az adósságot, mégis azt hitted, megúszod ez a pillanatot!
 Könnycsepp gördült végig az arcomon, aztán a kinyújtott tenyérbe hullt. Egyet szisszent és eltűnt, akár a reményem.
 Film pergett a szemem előtt, néztem eddigi, szánalomra sem méltó életem. Rossz helyen születtem, nem várt rám senki, angyalok nem vigyáztak rám. Örök vesztesként vergődtem az élet bonyolult csapdájában. A gyermek éveim alatt megtanultam, hogy lehet hazugságok hálójából maszkot építeni magamnak, hogy boldogságommal áltassam azokat, akik semmit nem jelentettek számomra. Gyűlöletből táplált makacsság vezérelte lépteimet, bármerre indultam. Soha nem fogadtak be egyetlen közösségbe sem, amit nem bántam, mert soha nem értettem egyet senkivel. Látszatra úgy éltem, ahogy a társadalom elvárta a polgárától, ám valójában örök elégedetlenként tengettem napjaim. Százszor elátkoztam gyávaságom, amivel ragaszkodtam a levegővételhez és a szívdobbanáshoz. A hús csábítása legyőzte a vágyat, hogy magam mögött hagyjam a semmirekellő férgektől hemzsegő világot. Cinikus megjegyzéseim védjegyemmé váltak, valamiért mégis akadtak emberek, akik ezt értékelni próbálták. Sokszor üvöltöttem volna, hogy másképp látom az arcukat, legszívesebben leköptem volna őket, csak hogy ráébresszem őket valós énemre, mégis egy idő után csak legyintettem az egészre.
 Elvettem egy nőt, hogy megszabaduljak a saját családomtól, akik szemébe fekete bárány voltam, ám az újdonság íze hamar földízű porrá omlott szét a számban. A hamis boldogságérzet megkeserítette az életünket. Fárasztott, hogy a hazugságok maszkját a négy falon belül is viselnem kellett. Magamban üvöltöttem a bánatomat, az állam folyamatos görcsben állt, ahogy összeszorítottam a fogam minden pillanatban. Egy idő után gyűlölettel telve feküdtem és keltem. Mindent elvállaltam, csak ne kelljen együtt lennem azzal, aki nem ismer és nem is akar megismerni. A váltáshoz nagyobb bátorság kellett, mint bárki sejtette volna. A semmin nem osztozhattunk, élni viszont kellett valahol. A szülői ház nem várt vissza, csak magamra számíthattam.
 Az élettől azt kaptam, amire számítottam. Vádoltak, támadtak, gúnyoltak és gyűlöltek, mégis túléltem mindent. Az ütések csak megkeményítettek és eljött a pillanat, amikor már elfogadtam, hogy érzéketlen tuskónak tartanak. Megtagadtam mindazt, amit más szentnek titulált. Az igazságosság nevében léptem fel, közben hazudtam saját magamnak is. Játszottam a szerepem férjként, apaként, mert ezt  várták tőlem. Nem voltak barátaim, minden fájdalmat egyedül kellett leküzdenem.
 Teltek az évek, én pedig egyre többször vártam a megváltó halált, ami csak nem akart eljönni értem. Eljött helyette valami egészen más. Nem tudom, hogy a Sátán tervezte-e el az egészet előre, hogy csapdába csaljon vagy Isten akart megbüntetni a hitetlenségemért, de egyszer csak ott álltam őszülő fejjel egy gyönyörű nő előtt, aki soha nem tapasztalt érzelmeket váltott ki belőlem. Rogyadoztak a lábaim, amikor a szemembe nézett, a vér eszeveszett ritmust játszott a fülembe, a szám olyan száraz volt, hogy nem tudtam megszólalni. Amikor megérintettem a kezét, ott lobogott bennem a bizonyosság, hogy boldoggá tudom tenni, ám mikor elengedtem, magamba roskadtam. Az ész hadakozott az érzelmekkel, az elmúlt éveim számolása pedig kegyetlen eredménnyel egészítette ki a haldokló testemről alkotott belső képet. Minden, amire éltetemben vártam, ott volt előttem és már nem volt értelme harcolni érte. Boldogan élhettünk volna néhány évet, de elriasztott, mi történne vele azután. Ha tényleg szeret, nagyobb veszteséget okoznák neki a halálommal, mintha elkerülném a kapcsolat szikráját is. A boldogsága fontosabbnak tűnt, mint bármi az egész korábbi életemben, azonban az önzés nem veszett ki belőlem teljesen, és legyőzte a józan ész által emelt korlátokat.
 Álmodoztam róla, mégis fogadkoztam, hogy távol tartom magam tőle. Miközben próbáltam elfelejteni, mind jobban belehabarodtam. Emlékszem, ahogy éjjelenként az ágy mellett térdeltem és homlokom a matracba fúrtam. Átkoztam minden napot, ami előttem állt, markoltam a mellkasom, ki akartam tépni a helyéről a szívet, mely vénségemre árulóm és kínzóm lett. Nevetséges lehettem, ahogy a halálra gondoltam, miközben üvölteni tudtam volna az életért.
 Nem kellett megkísérteni. Felajánlottam a lelkem az ördögnek, akiben épp annyira nem hittem, ahogy Istenben sem. Mindenem a kezébe adtam, csak hogy megszabaduljak a porhüvelyemtől, amely egyre gyakrabban hagyott cserben az utóbbi években. Utólag azt reméltem, hogy csak elvadult álmomban jelent meg felettem a szikár arc a fekete szemekkel. Talán csak álmodtam, hogy a képembe nevetett és elfogadta a szenvedésre felajánlott lelkem egy cseppnyi boldogságért cserébe. Azt hittem, önmagam halálát látni csak egy a sok fantazmagória közül, ami gyötört azokban az időkben. Tűz csapott fel körülöttem, elhamvasztotta meggyötört testem és korábbi életem valamennyi darabját. Friss szívdobbanásokra tértem magamhoz. A félelem verejtékében úsztam, ahogy hamvaimból összeálló új testben éledt fel a tudatom.
 Nem tudom elmondani az érzéseket, amit átéltem, amikor úgy foghattam a kezét, hogy visszaszorít. Hangjára talált kiskutyaként rohangáltam körülötte. Szerelme felégetett minden gátat, amit valaha emeltem magam és a külvilág közé. Egy életen át gúnyolódtam mások érzésein, hitetlenül bámultam a szerelmeseket. Egy élet tapasztalata vált semmivé mellette, ahogy elkezdtük felépíteni a közös jövőnket.  Nem ismertem lehetetlent, nem mondtam nemet. Nem érdemelt mást, csak szerelmet. Az első pillanatban bizalommal a tenyerébe adtam a szívem és ő soha nem tapasztalt gyengédséggel vigyázott az egyetlen kincsemre.
– Tudod, miért jöttem! – térített vissza a révedezésből minden gonosz mestere.
 A szégyen pírja égette nyakam és arcom.
– Tudom – nyögtem halkan.
– Megszegted a szavad!
 Elöntött a régi düh. Régi életet összes haragja, bánata, gyűlölete ott zubogott a szívemben. Összeszorítottam a számat, a fogam csikordult. Ütni akartam, karom azonban nem engedelmeskedett. Hasztalan próbáltam felállni. Gerincem mentén csípős izzadság csorgott. Vicsorogtam az erőlködésről, ahogy oldalra fordítottam a fejem. A világ minden szeretete ott ragyogott a legszebb szempárban, amit valaha is láttam.
 Kitéptem magam a bűvöletből, felugrottam és megragadtam az oltáron álló keresztet.
– Megtagadlak, kárhozat Ura! – üvöltöttem.
 Elhallgatott a zene. Meggörnyedt alakját kiegyenesítette, majd széttárta bőrredős szárnyait. Messze fölém magasodott, mégis félelem nélkül néztem fel rá.
– Engem megtagadhatsz, de önmagad nem!  A szerződésünk úgy, szólt, hogy amint kétely merül fel benned, a lelked az enyém! Én csupán eljöttem a jussomért!
– Nincs bennem kétely! – kiáltottam, ám elcsukló hangom elárult.
 A gonosz átkarolta a vállam.
– Kit akarsz becsapni, halandó? Nézz rá! –  karmos ujjai közé szorította arcom és a kék szempár felé fordította. – Most mondd, hogy nem inogtál meg!
 Nem bírtam kedvesem szemébe nézni. Lesütöttem a tekintetem, gondolataim megbénultak. Szánalmas nyögést tudtam csak kipréselni magamból
– Én csak …
– Semmi baj! – veregette meg a vállam. – A szerelmes férfiben mindig ott a kétség, hogy boldoggá tudja-e egy életre tenni kedvesét! Az gondoltad, hogy egy teljes élettapasztalattal a hátad mögött jó alkut kötöttél, pedig már akkor veszítettél, amikor kigondoltad a feltételeket!
 Az arcába csaptam a kereszttel. Fekete vér fröccsent rám és marni kezdte bőröm. A karmok összeszorultak a torkom körül. Vére az arcomról az oltárra csorgott, füst csapott fel körülöttem. Az orgona rázendített ismét, a hangszórókból  fülszaggató visítás hallatszott az egyre gyorsuló ritmust.  Lábam elszakadt a pulpitustól és görcsösen rángatózott.
– A puhány testedre nincs szükség többé! A halhatatlan lelked rabszolgám lesz az idők végezetéig! Indulj hát a Pokol vár rád! – ordította a gazdám.
 Még érzékeltem a saját gerincem reccsenését, ami megszabadított a test kínjaitól. Szellemkézzel kaptam kedvesem után, ám ujjaim átsiklottak felém nyújtott ujjain. Az oltár körül forgó füstben lassan emelkedni kezdtem. Rablánc feszült a torkomnak és elnyelt a sötétség.
 Eladtam a lelkem az ördögnek, mégis én vagyok az egyetlen lélek a pokolban, akinek a láttán őrjöngve tombol. Reménynek nevez és gúnyolódik rajtam, amikor elmerengve talál, de nem érdekel. Elfogadok minden kínt, elviselek minden megpróbáltatást. Szemébe nevetek a gonosznak, mert nem veheti el tőlem biztos tudatot, hogy bár elbuktam, előtte mindent megtettem, hogy boldoggá tegyem azt, akit az életemnél is jobban szerettem.

Papírhajók

– Holnap készítsünk papírhajót! – találta ki Tomy, mikor a nap végére minden játékot meguntunk.
– Papírhajót? Ilyent sem hallottam még! – mondtam. – Mire jó az? Egy pillanat alatt elmerül majd!
– Nem, nem – ingatta fejét a barátom. – Én már próbáltam régebben! Messzebbre jutott, mint a háncsból készített hajó, amit apa eszkábált még a télen. Bízz bennem, jó móka lesz!
 Hittem is meg nem is. Láttam már sok mindent a világban, de papírhajóról még csak nem is hallottam soha. Legszívesebben megkérdeztem volna apánkat, őt nem lehetett zavarni gyerekes dolgokkal, bátyám pedig még büntetésben volt, így magamnak kellett boldogulni.
– Ám legyen – bólintottam végül. – De honnan veszünk papírt?
– Én majd csenek el magamnak apám főkönyvéből, de neked nem tudok hozni! Nézz körül otthon! Apádnak is van mindenféle könyve, csak találsz üres lapot benne!
 Elhúztam a számat. Apa nem szerette, ha a dolgai között matatunk az engedélye nélkül, de még dühösebb volt, ha megzavartuk a kutatásaiban.
– Meglátjuk – húztam el szám.
– Jó, akkor holnap, a reggeli ima után találkozunk a malom hídján! – mondta, azzal elrohant.
 Elgondolkodva ballagtam hazafelé. Kedveltem Tomyt. Három éve költöztünk ide, Szürkevölgybe és ő az első perctől fogva a barátom volt. Megmutatott mindent, amit érdemes volt látni. Bejártuk a völgyet, amennyire el mertünk távolodni a falutól. Sokat csatangoltunk a patak mellett, le egészen a Bűzös mocsár pereméig, néha pedig naphosszat kajtattunk az Öregerdő örvényein. Hol gombásztunk és eladtuk pár garasért a kocsmárosnak, hol szedret, hecsedlit, málnát gyűjtöttünk saját falánkságunk csillapítására. Alkalmanként gyógynövényeket szedtünk az öreg Marda anyónak, aki mindig valami édességgel fizetett fáradozásunkért. Bátyám az első időkben kedvetlenül, de velünk lófrált, míg apa be nem fogta inasnak. Ettől kezdve nemigen akadt ideje az erdőben kóborolni, hacsak pont oda nem szólította a feladata. Egyszer aztán apánk rajtakapta, hogy egy vásározónak megpróbál eladni néhányat a régi ládákban gyűjtött kacatjai közül, azóta tölti büntetését.
 Megálltam a malompatak nyikorgó hídján, zsebemből előkotortam néhány lapos kavicsot. Pár napja kacsáztunk két futással lejjebb, ahol kiszélesedik és elcsendesül a malomkerék alatt még fortyogó patak. A molnár az esti ájtatosságon vett részt a többi falubeli férfival együtt, lányai meg a kiskertben szorgoskodtak, így nagy bátran megdobáltam a kereket. Próbáltam megfigyelni, mikor merre pattan a kő a lapátról, hátha egyszer sikerül megtréfálni valakit a tudományommal, de a kövek hamar elfogytak, én meg nem jutottam semmire. Az utolsóval megugrasztottam egy jókora békát, ami gyanútlanul napozott nem messze tőlem, azután elégedetten fütyörészve indultam hazafelé.
 A házunk fertályórányira volt a falutól, a Kishegynek csúfolt domb tetején. Aki arra járt, egy masszív kőházat láthatott, fák fölé magasodó toronnyal és olyan szép faragott oszlopos erkéllyel, melyet csak a leggazdagabb emberek engedhettek meg maguknak. Az öreg király építette az asztronómusának, hogy ne a székesfőváros világi gondja foglalják le a figyelmét a jövendő kutatása helyett. A helyiek szerint éjjelenként odafent ült a tudós, fura szerkezeteivel bámulta a csillagok útját, míg egy nap részegen átesett a korláton, és nyakát szegte a bokrok között. A fogatlan vajákos asszony volt az egyetlen, aki nem hitte az egészet. Állította, hogy a tudós ember nem lehetett részeg azon az éjjelen, mert egyébként nem ivott soha egyetlen kortyot sem. Szerinte valaki megorrolt rá az udvarból, titokban meglátogatta és átsegítette a túlvilágra. Ha így történt, a munkája nem lehetett túl népszerű a magasabb körökben. A vén Marda az asztronómussal ellentétben nem vetette meg az italt, így azért eléggé kételkedtem szavaiban.
 Apám nem volt hajlandó elárulni nekünk, hogy honnan tudott a házról. Régebben sem maradtunk sokáig egy helyen, de ez azért szokatlan döntés volt a részéről. Mindig a nagyobb városok között vándoroltunk, ahol könyveivel és tudásával házalva szerzett támogatókat a megélhetésünkhöz. Ott találta meg a gazdag nemesek társaságát, akiktől megélhetésünk függött. Otthon nem látott türelemmel tanította gyermekeiket, legyenek azok bármilyen ostobák. Szabadidejében a híres iskolákat látogatta, bármerre jártunk. Bújta a poros könyveket és sokszor érthetetlen vitába szállt a tanárokkal. Volt, ahol elismerték tudását, de nem mindenhol fogadták szívesen. Mindenütt akadtak kétes hírű kalandorok és kereskedők, akikkel éjszakánként hosszan alkudozott.
 Alaposan meglepődtünk, mikor a szekérrakománnyi holminkkal elhajtott a város mellett, majd átdöcögve a Mittigan sáros utcáin felkaptatott az alig kivehető földúton az elhagyott házhoz. Ő átszellemült arccal járta be a házat, míg bátyám leplezetlen megvetéssel követte. Számomra csodálatos élmény volt elhagyni a várost, az utcára ürített éjjeliedények bűze után egy virágillatú tisztás közepére ébredni. Nem is érdekelt engem más, mint a felfedezésre váró környék és a várható kalandok sora.
 A falusiak örömmel, fenntartás nélkül köszöntöttek bennünket. Fogadást adtak a tiszteletünkre, apámat végig mesternek szólították, de látszott, hogy mennyire nem tudtak mit kezdeni egy városi emberrel. Apánk csak elvétve tette a lábát a faluba, ezzel akaratlanul megoldotta a problémák nagy részét. Nappal a környéket járta, összeírta a növényeket és állatokat. Gondosan lerajzolt és precízen jellemzett mindent, ami a szeme elé került. Több vaskos kötetet teleírt már, bár tudtommal még soha senki nem vetett ezekre egyetlen pillantást sem. Rajtunk kívül nem is gondolta senki, hogy igazából mással tölti idejét.
 Évek teltek el, nem voltam soha biztos benne, hogy meg tudnám mondani, mivel foglalatoskodott valójában apánk. Ládáiban másnak haszontalan kacatok, könyvek és pergamenek gyűltek össze a vándorévek alatt. Mindig kutatott, keresett valamit, de soha nem árulta el, mit kutat ennyire elmélyülten. Voltak ősrégi könyvei, melyeket sokan meg akartak vásárolni, de soha nem engedett ki a kezei közül. Ezeket csak esténként és szigorúan mindig egyedül bújta, miután gondosan bezárkózott a szobájába. Néha fura hangok, vagy szagok terjengtek a házban, de mi már észre sem vettük ezeket. Bátyám lenézően legyintett, mikor az inaskodása alatt kérdezgetni próbáltam, talán úgy érezte, úgysem érteném meg a dolgokat, ezért nem pazarolta rám az idejét. Őt nem kötötték le az élet körülöttünk található csodái, ahogy apánk kutatásai sem. Amikor nem a ház körüli dolgokkal volt elfoglalva, felment a toronyszobába és az erkélyről lógatva lábát, a távoli város felé bámult. Elvágyódott az első perctől fogva, ám sokáig nem mert tenni ellene. Mindig örültem, hogy ennyire különbözőek vagyunk.
 Magam mögött hagytam a falut, és a félkezű Bentran közelben legelésző nyáját. Intettem a középső fiának, aki éppen soros volt az állatok mellett. Tondyl felé vezető útról letérve, ráléptem a hazafelé futó ösvényre. Megnyújtottam a lépteim. A fák közül már látszott a torony csúcsa a szélkakassal. Lopva felnéztem a toronyszobába, de ahogy megláttam bátyám, leszegtem fejem és gyorsan átvágtam a kiskert ágyásain. Belöktem az ajtót, tessék-lássék módon elkiáltottam magam, de nem igazán vártam feleletet. Apánk hajnalban elment a fogattal, és még nem érkezett haza, hiszen a kocsiszín kapuit nyitva láttam az imént. Az első utam a konyhába vezetett. Szeltem magamnak egy karéj kenyeret, letörtem hozzá az egyik kolbász végét, paradicsomot és uborkát dobtam még a tálra. Az egész napos csavargásban alaposan megéheztem, így az illemmel mit sem törődve faltam dugig magam. Elégedetten nagyot böffentettem, amit apám jelenlétében nem mertem volna megengedni magamnak.
 Nem tudhatom, más milyennek ismerte meg, de én mindig büszke voltam rá, bármennyire is kiszámíthatatlan tudott lenni. Szikár, kimért ember volt, aki városi modorára gondosan vigyázott még akkor is, ha senki nem is látta. Öltözete anyánk halála óta egyhangú sötét ruhadarabok egyvelege volt, mintha a színeket csak a környezetében ismerné fel, de egyébként számára semmit nem jelentettek volna. Sápadt, csontos arcát elcsúfította vaskos karvalyorra, ami nem illett nemes vonásaihoz. Szeme állandóan táskás volt, amióta az eszemet tudtam. A városban és itt is akadt nőszemély, akinek a szeme így is megakadt rajta, de apánk már csak a tudománynak élt, ettől el nem tántoríthatta semmi és senki.
 Órák voltak még hátra a későnyári napból, biztos voltam abban, hogy nem érkezik haza vecsernyei harangszó előtt, ahogy szokása volt. Nekibátorodva töltöttem magamnak egy pohár vizezett bort, melyet mindig fukar kézzel mért számunkra. Az első korty alaposan meglepett. Llhyd vöröset csak ünnepnapokon bontott, akkor sem kaptunk soha belőle. Valami történhetett, amiről nem volt tudomásom. Ennek utána kellett járnom, mert mostanában nemigen történt a ház körül semmi. A korsót gondosan kiürítettem, kiélveztem a tüzes zamatot, aztán a dézsában gyorsan el is öblítettem, nehogy a vérvörös cseppek árulóim legyenek később. Kár lenne tagadnom, még felvizezve is bódító volt az aroma, éreztem, ahogy a vér az arcomba szalad és vigyorogni támadt kedvem.
 Benyitottam apánk szobájába, de ott semmi szokatlant nem láttam. A polcokon roskadoztak az ősi tudást rejtő könyvek alatt, amiket korábbi utazásai során vásárolt. Asztalán fél tucat valamire kiválogatott könyv volt egymásra pakolva, valamennyiben akkurátusan pálcával jelölve a fontos rész. A tintatartó lezárva, de a drága tinta édeskés illata így is belengte a szobát. A tollak gondosan faragva sorakoztak mellette, alig várták, hogy valaki kézbe vegye őket. Mindennek a középen a növények rajzaival telerajzolt könyv, apánk keze írásával. Gondos munkával formált betűk sorjáztak a lapokon, oly mívesen, mintha még vezetőpálcával dolgozott volna, ahogy mi, amikor gyakoroltatott bennünk e tudományra. A vezetőpálcát gyűlöltük, mert büntetésre is gyakran használta. Türelmetlenül eljárt a keze, ha pacát ejtettünk, vagy nem onnan kezdtünk hozzá a betű megformálásának, ahonnan ő gondolta. Hamar megtanultuk a betűk művészetét, csak nem mentünk vele semmire, mivel nemigen engedte, hogy olvassuk is a könyveit, hiába kérleltük többször is.
 A könyveket látva eszembe jutott, hogy tulajdonképp papírért jöttem be a szobába a holnapi mókához. Tomy megtehette, hogy apja könyvéből tép ki lapot, a falu mindenes kereskedője precíz ember volt, de közel sem annyira, mint apánk. Nála mindennek megvolt a helye és jelentősége. A megkezdett könyveiben is gondosan megszámlálta a lapokat, sarkukra apró számokat írt. Lehetetlen volt abból csenni. Voltak viszont nem használt lapjai is valahol. Néha mindenféle érthetetlen ákombákomokat firkált rájuk, aztán meg nemegyszer mérgében össze is tépte azokat. Nem dobta el ezeket, hanem összegyűjtött és elégette a lapokat, amikor már nem volt szüksége rájuk.
 Kinyitottam a nagyobbik ládát, amiben gyűjtögetett mindenféle dolgot, mert egész biztos voltam benne, hogy abban meglelem, amit keresek. Akadt is abban mindenféle. Kövek, számomra ismeretlen, furcsa jelekkel, nyílvessző törötten, ezüst tőr kicsorbultan, rászáradva valami barnás folyadék. Üvegcsék, lombikok, mindenféle kotyvalékokkal. Egy távollátó lencsepár aranyozott foglalatban, ezt többször mutatta nekünk, még kisebbek voltunk. Oldalt, egy falappal elválasztott rekeszben, egymásra halmozva ott hevertek a papírtekercsek. Régiek, mindenféle megfakult írásokkal, és újak vegyesen. Makulátlan tiszták és összefirkáltak, ahogy gondoltam. Üreset nem mertem elvenni, szinte biztos voltam benn, hogy apám darabra tudja hány van a ládában, ezért rövid habozás után egy használtat választottam. Gondosan széthajtottam, nehogy valami fontosat vigyek magammal, aztán úgy járjak, ahogyan a bátyám. Ezen nem volt semmi, csak néhány összefirkált ábra és kacifántos idegen betűk, amiket valaki ügyetlenül utánozni próbált valamikor. Gyorsan összetekertem a papírdarabot, ingembe rejtettem, azután a ládafedelet lecsukva sietve eltűntem a szobából.
 Nem emlékszem, apám mikor érkezett haza, hajnaltájt hallottam valami zajfélét kintről, aztán meg a szobája felől, de nem volt bennem erő, hogy felkeljek. Pirkadat után kipihenten ébredtem, addigra már csend volt a házban. Apám ajtaja zárva, a kulcs belül, ahogy szokott lenni. Gondoltam, jobb mindenkinek, ha hagyom pihenni. Gyorsan megetettem a jószágot, azután elemózsiát dobva a tarisznyámba, azután sietve útra keltem, mielőtt kiderül, más dolgom is lenne ezen a napon.
 Az utat messze elkerülve ballagtam a malom felé, de a falu széle előtt letelepedtem egy fa alá. Még nem harangoztak a reggeli imához, nekem pedig eszemben sem volt összefutni a csuhásokkal. Jól ismertek valamennyien, néha megpróbáltak fülön csípni. Az idősebbek a pogányságomért, a fiatalabbak az almáskert dézsmálásáért. Eddig nem jártak sikerrel, de már nagyon rám járt a rúd, így jobbnak láttam a falun kívül megvárni, míg átvonulnak a klastromból a falu kis templomába. Nem kellett sokáig várnom rájuk, jöttek hamarosan. Falatozás közben figyeltem őket, ahogy fapapucsukban, szürke csuhájukban lehajtott fejjel bandukolnak a porban. A kövér apát szamárháton kocogott előttük, menni már nemigen tudott. Beletelt egy kis időbe, míg eltűntek a házak között, de azután sem mozdultam, még vártam. Reggel a gyerekek, az öregek és a fehérnép nagy része járt a templomba. Nem volt tanácsos közéjük keveredni, mindig akadt köztük valaki, aki jó útra akart téríteni. A férfiemberek dologidő után jártak a szent helyre, már amikor oda tértek be és nem a kocsmába helyette. Ők legalább nem akarnak erővel beráncigálni, hogy velük motyogjam az unalmas litániáikat.
 Tomy családja vallásos volt, így nem menekülhetett a szertartás vége előtt. Unalmas lett volna egyedül várakoznom, ezért nem tétlenkedtem én sem, de a szamár vezette menet elég hamar felbukkant a falu szélén. Ezen a reggelen gyorsan letudták a kötelező imát, és szaporázták a lépteiket visszafelé. Hiába, a terményt maguk szedték, ilyenkor nekik sem volt idejük hosszas ájtatoskodásra. Zamatos almát falva lépdeltem a találkozóhely felé.
 A molnárt Lisztes Rafe-nak hívta mindenki, de nem vette magára. Ritkán lehetett látni, naphosszat bent kuksolt a malomban, ha éppen nem őrölte a terményt, akkor valamit javítgatott a szerkezeten. Fikarcnyit sem törődött senkivel, amíg nem közelített a drágalátos malomkerékhez. Biccentve fogadta a köszönésem, ahogy elhaladtam az ajtaja előtt, de azért mogorván nézett utánam. Törődtem is én vele. Az ég ragyogó kék volt, a kellemes meleg szél pajkos bárányfelhőket hozott dél felől. A hasam is tele volt és a napi csínytevésen is túl voltam szerencsésen, úgyhogy csak az jó móka hiányzott, amit barátom ígért.
 Tomy futva érkezett, átdübörgött a fahídon és ugyanazzal a lendülettel elrohant mellettem. Megtorpantam és hátranéztem, de nem láttam cselédet, aki üldözné. Göndör fürtjei alól vigyorogva nézett vissza rám.
– Ne maradj le, pupák! – kiáltotta futtában.
 A zubogónál értem utol, ahol a patak kiszélesedett és folyása lelassult. A csúszós sziklákon átegyensúlyoztunk a másik oldalra, ahol a kavicsos part hosszan követte a medret. A füzek árnyékában nevetve huppantunk le, hangunk beleveszett a vízcsobogásba. Tarsolyomból két almát vettem elő és Tomy kezébe nyomtam az egyiket. Kérdőn nézett rám.
– Na, szép kis alak vagy! – kacagott, miután mutattam neki a szép termést a tarsoly mélyén. – Ha nem lennél hitetlen, kiátkoznának a papok!
 Jóízűen elfogyasztottuk a tiltott gyümölcsöt, őt sem zavarta igazából a származása.
– Hoztál? – kérdezte végül, hogy a csutkát a szemközti nád felé dobta.
– Hoztam – húztam elő az ingemből a tekercset.
 Ő is mutatta az övét. Megint összenevettünk, aztán kerestünk egy száraz sziklát. Tépett szélű könyvlapját ügyes mozdulatokkal hajtogatta, míg kezei alatt valóban egy hajóforma kerekedett. Próbáltam utánozni, de hamar feladtam. Türelmesen segített a hajtásban, de az enyém közel annyira sem lett szép, mint az övé. Az ő papírja sima volt és egyenes. Az enyém kissé töredezett és túl rég volt összetekerve. De hajó lett belőle, még ha kicsit csálé is.
 Tomy hajója került először vízre. Könnyedén lebegett és nem hullott szét, ahogy vártam. Siklott a vízen, néha bucskázott egyet, amikor halak vagy békát úsztak el mellette. Sokáig néztük, ahogy lebeg a vízen, azután egy fuvallat eltérítette, a part felé sodorta, be a nádasba, ahol szem elől tévesztettük.
– Most te jössz, lássuk, mit tud a tied!
 Óvatosan tettem vízre a hajót. Ez persze azonnal bukdácsolni kezdett, akár egy kővel megdobott kacsa. Pörgött, forgott a vízen, alig jutott kőhajításnyira. Hirtelen megroggyant az amúgy sem szép hajótest és elmerült. Csalódottan néztem a helyet, ahol utoljára láttam, mellettem Tomy felkacagott és hátba vert.
– Látod, jó móka volt, és végre én mutattam neked valami újat!
 Nevetnem kellett volna, mert mókának tényleg jó volt, de csalódottabb voltam a kelleténél. Mondani akartam valami csípőset, de torkomon akadt a szót. A víz forrni kezdett azon a ponton, ahol a hajóm elmerült. Gőz gomolygott ott és egy pillanattal később éktelen sivítással felrepült valami a levegőbe. Önkéntelenül hátráltam egy lépést, ahogy az a valami felénk fordult és megpillantottam ocsmány pofáját. Emlékeznem kellene mindenre, de a félelemtől csak néhány részlet maradt meg bennem.
 A gonosz vigyorát soha nem fogom elfeledni, ahogy villásan csapkodó nyelvét és sötét tűzben égő szemét sem. Magam elé emeltem kezem, ahogy odarepült hozzánk, nem mintha megvédett volna félelmetesen éles fogaitól. Összevizeltem magam, mialatt ott lebegett előttem. Éreztem bűzét, mely körüllengte. Vártam, hogy valami szörnyűség történik, de nem bántott. Utólag úgy rémlik, mintha a kezemet szaglászta volna, aztán váratlanul elfordult és lecsapott Tomyra. Rongybabaként ragadta meg és dobta fel a levegőbe. Barátom sivított, nagyon élesen, de nem sokáig. Nem tudom, mi történt vele, mitől hallgatott el, mert addigra már inam szakadtából futottam.
 Szívem majd kiszakadt a helyéről, amikor beestem az ajtón. A padlóra rogyva apám után kiáltottam. Emlékszem, ahogy kirohant a szobából és elhűlve mért végig.
– Mit tettél? – ordította, amikor megjött a hangja.
 Zokogva próbáltam elmondani neki, mi történt. Összefüggéstelenül váltogattam a részleteket, de valahogy mégis kihámozta a lényeget. Otthagyott, ahol voltam, visszaszaladt a szobájába és éktelen zajjal keresgélt valamit. Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg újra felbukkant. Kezében egy könyvet és egy rongyba bugyolált valamit tartott. Azt hittem, rajtam próbál segíteni, de szót sem pazarolt rám. Sietve átlépett fölöttem, még az ajtót is nyitva hagyta maga mögött siettében. Felültem, utána kiáltottam, visszahívtam volna, de nem foglalkozott velem. Elképzelni sem tudom, hogy volt képes ilyen veszett tempóban befogni a lovat a fogatba. Csak annyit láttam, hogy kegyetlenül ostorozva szegény párát, hatalmas zörgéssel indult a földúton. Csak remélni tudtam, hogy a falu felé veszi útját.
 A kapu előtt ülve vártam érkeztét. A fogat zörgésére messzire előre futottam, de nem állt meg felvenni. Keresztülnézett rajtam, talán legszívesebben kiköpött volna, csak a neveltetése nem engedte. Nem mentem utána az istállóba, a házban vártam meg lehajtott fejjel. Fáradt léptekkel toppant be az ajtón. Ruhája szakadt, arca elgyötört és mocskos volt. Megállt, rám nézett. Nem mondott semmit arról, ami történt. Nem mondta, mi van Tomyval. Csak nézett sötét tekintettel. Jobb lett volna, ha akkor megüt, vagy kiabál. Tehetett volna bármit, csak ezt a pillantást nem akartam látni ismét. A gombóc a torkomban majd megfojtott, de nem mertem megszólalni. Tudtam, jobb, ha nem kérdezek, nem tetézem a bajt. Bátyám árulásánál volt ilyen szótlan, és ennyire távoli.
 Intett a csigalépcső felé, én pedig mentem némán. Rég jártam fent, féltem a toronyszobától, ahogy a büntetéstől is, de nem szökhettem meg előle. Lekotortam magam előtt néhány pókhálót, közben lépteit hallgattam mögöttem. A fokok felnyögtek alatta, mintha a fájdalmát akarnák kifejezni. Tudtam, valami nagyon rosszat tettem, mert nem tenné ezt velem.
 Felértünk a szobához, felszólítás nélkül beléptem a nyitott ajtón. Mindenütt vastagon állt a por, nem jártunk fent már közel két éve. Én biztos, hogy nem, őt nem tudom. Ismertem jól a járást, régen közös volt a szobánk a bátyámmal. Egyenesen a nyitott erkélyajtó felé indultam.
 Ott állt bátyám, a lemenő nap felé bámult vak szemeivel. Elszürkült haját és vállát vastagon beborította a madárürülék, megkövült ruháján mohafoltok zöldelltek. Mellé álltam, megfogtam kezét. Nagyon reméltem, hogy apánk ismeri az ellen-varázst.